Part 14

Az élet, amilyennek eddig ismerte, nemcsak hogy nem volt helye ilyesmi számára, amit most cselekedett, de minden parancsa ellenkezett azzal az érzéssel, aminek most átadta magát. Röviden, midőn már mindent megfontolt, még nagyobb elhatározásába került, mint az, mikor elhagyva az őserdőt, Szürke Hód rabságába adta magát. Abban az időben még nem volt más, mint egy kölyök, lágyan kerülve ki a teremtés kezéből, formája még kialakulatlan, a körülmény minden ujjnyomásának engedő. De most már minden máskép volt. A körülmények ujjnyomása nagyon is határozottan rányomta bélyegét. A sorsa Bajnok Farkassá formálta és keményitette, ádázzá és kegyetlenné, nemszeretővé és nemszeretetté. Hogy megváltozzék, lényének visszájára kellett fordulnia s mindezt akkor, mikor már elvesztette az ifjuság hajlékonyságát; mikor rostjai már szivósak és csomósak, mikor életszövedékeinek hossz- és keresztszálai gyémántkeménységüvé szilárdulva, keménnyé és hajlithatatlanná lettek, mikor szellemének arculata áthatolhatatlan lett, mint a vas, mikor ösztönei és lelkének törvényei változhatatlan szabályokká, gyanakodássá, gyülöletté és kivánságokká kristályosodtak.

De most is, életének fordulópontján, megint a körülmények ujjnyomása formálta ujabb alakba, ez kényszeritette, ez ösztökélte, ez lágyitotta meg azt, ami megkeményedett benne és formálta tetszetősebb alakba. A valóságban ez az ujj Weedon Scott nevét viselte. Ő nyult le Fehér Agyar lényének egész a gyökeréig és az ő jósága érintésére éledt fel az a képesség Fehér Agyarban, mely eddig bágyadva szundikált s már csaknem ki is aludt. Ilyen képesség volt a _szeretet_. Ez került a _ragaszkodás_ helyébe, az eddigi legmagasabb érzés helyébe, mely erőt vett rajta az istenekkel való érintkezése nyomán.

De ez a szeretet nem virult ki egy nap alatt. A ragaszkodással kezdődött és ebből fejlődött lassan-lassan. Fehér Agyar nem szökött el, noha ezután szabadon járt, – mert ragaszkodott uj istenéhez. Jobb élet volt ez annál, amit Szépséges Smithnél a ketrecben folytatott és már nem tudott ellenni valamiféle isten nélkül. Természete parancsa volt, hogy az ember uralma alá vesse magát. Az embertől való függés pecsétje rányomódott azon a napon, mikor elhagyta a Vadont s várva a büntetést, odacsuszott Szürke Hód lábai elé. Ez a pecsét még mélyebben és kitörölhetetlenül nyomódott rá akkor, mikor, a nagy éhinség után, másodszor is elhagyta a Vadont, hogy visszatérjen Szürke Hód immár eledelben bővelkedő falujába.

Igy, mivel szüksége volt istenre s mert Weedon Scottot jobban kedvelte Szépséges Smithnél, Fehér Agyar maradt. Elösmerve tartozó hűségét, Fehér Agyar magára vette az őriző szerepét gazdája minden vagyona felett. A kabin körül csatangolt, mialatt a szánkóhuzó kutyák aludtak s az első éjjeli látogatónak bottal kellett ellene védekeznie mindaddig, mig Weedon Scott meg nem jelent, hogy kiszabaditsa. Fehér Agyar hamar megtanulta a különbséget a tolvaj és a becsületes ember között s felbecsülte a különbséget lépés és lépés, viselkedés és viselkedés között. Azt, aki bátor léptekkel egyenesen a kabinajtónak tartott, békén hagyta, bár éber figyelemmel kisérte mindaddig, mig az ajtó ki nem nyilt s gazdája az ő magaviseletét jóváhagyta. Az, aki halk, óvatos léptekkel, kerülő utakon osont s elővigyzatosan leskelődve, titokban akart közeledni, az nem részesült ilyen kedvező fogadásban. Fehér Agyar nem függesztette fel itéletét, mig az ajtó kinyilik. Az ilyen ember hirtelen, gyorsan és méltóság nélkül távozott.

Weedon Scott célul tüzte ki maga elé, hogy megváltsa Fehér Agyart, vagyis inkább, hogy megváltsa az emberiséget mindattól a rossztól, melyet Fehér Agyar fejére halmozott. Ez nála elv és lelkiismeret dolga volt. Érezte, hogy a rossz bánásmód miatt az emberiség adósa volt Fehér Agyarnak s ezt az adósságot kifizetni becsületbeli kötelesség. Igy ment ő előre a maga utján. Különösen jó volt a Bajnok Farkassal szemben. Egy nap sem mulasztotta el hogy meg ne simogassa, meg ne cirógassa jó hosszu ideig.

Amilyen gyanakodva és ellenségesen fogadta eleinte Fehér Agyar, annál jobban megszerette napról-napra e cirógatásokat. De volt valami, amiről nem tudott leszokni: a morgás. Morgott az első cirógatástól az utolsóig szüntelenül. De morgásába egy uj hang vegyült. Egy idegen nem vehette volna észre ezt az uj hangot, egy idegen nem hallott volna mást a morgásban, mint az őseredeti vadság megnyilvánulását, idegtépő és vérfagyasztó vadságot. De Fehér Agyar torka keményrostu volt annyi vad hang formálásától, mióta sok évvel ezelőtt apró dühének első reszelős kis hangjai elhagyták porontykorában a torkát és most nem tudta hangját meglágyitani, hogy kifejezze azt a szelidséget, amit érzett. Elég volt annyi, hogy Weedon Scott füle és rokonszenve észrevette ezt az uj hangot, melyet elboritottak a kegyetlenség hangjai, – a hangot, mely halvány kezdete volt a megelégedettség dallamának s melyet rajta kivül senki más nem hallhatott.

Amint a napok multak, a _ragaszkodás_ _szeretetté_ magasztosult. Fehér Agyar maga is mind jobban érezte ezt, noha nem tudhatta, mi az a szeretet. Ugy jelentkezett lényében, mint valami üresség, éhes, fájdalmas, követelő ür, mely azt akarta, hogy betöltsék. Fájdalom volt és nyugtalanság, mely csak akkor mult el, ha uj istene közelében lehetett. Ilyenkor a szeretet öröm volt számára, vad, borzongató kielégülés. De ha istene távol volt, a fájdalom és nyugtalanság visszatért, az üresség megint mardosta szivét és éhesen kiáltott kitöltés, kielégülés után.

Fehér Agyar azon az uton volt hogy megtalálja jobbik énét. Éveinek érettsége és életanyagának vad merevsége dacára természete kiterjeszkedett, megváltozott. Különös érzelmek és szokatlan erők lettek rajta urrá. Viselkedésének régi törvénye is megváltozott. A multban jobb szerette a kényelmet és a fájdalom megszünését, nem szerette a kényelmetlenséget, sem a fájdalmat és ehhez mérten viselkedett. Most minden másképp ment. Uj érzése okozta, hogy sokszor inkább választotta a kényelmetlenséget és a fájdalmat uj istene kedvéért. Igy, kora reggel, ahelyett, hogy kószált, vagy zsákmány után kóborolt volna, vagy valami védett zugban hevert volna, órákig várt a kabin komor küszöbénél, hogy egy pillantást vethessen istenének arcára. Éjszaka, ha istene hazajött, Fehér Agyar elhagyta meleg fekvőhelyét, melyet a hóban ásott magának, hogy egy jó szót, vagy barátságos csettintést kapjon gazdájától. Még a hust is, még azt is otthagyta, csakhogy gazdájával lehessen, hogy egy kis hizelgést kapjon tőle, vagy bekisérhesse a városba.

A _ragaszkodás_ helyébe a _szeretet_ lépett. És szeretet volt az a mérőón, amely leért azokba a mélységekbe, ahová a ragaszkodás sohsem tudott behatolni. S válaszul a szeretetre a mélységből uj érzés szállott fel: a szeretet. Amit kapott, ahhoz hasonlóval fizetett. Istene igazi isten volt, a szeretet istene, ragyogó és meleg istenség, melynek világánál Fehér Agyar egyénisége kinyilt, kivirult, mint a virág a nap csókjaitól.

Fehér Agyar nem tüntetett szeretetével. Már nagyon is öreg, nagyon is szigoru bordában szőtt ahhoz, hogy uj uton-módon fejezze ki érzelmeit. Nagyon is mérsékelt, nagyon is erősen megszokta az egyedüliséget. Nagyon is sokáig volt hallgatag, tartózkodó és egyedülvaló. Sohsem ugatott életében s most sem tanult meg ugatni, hogy üdvözölje istenét, mikor az hazaérkezett. Sohasem volt utjában, sohasem volt tulzó, vagy bolondos érzelmeinek kifejezésében. Sohsem szaladt istene elébe; bizonyos távolságról várta, de mindig ott volt és mindig várta. Szeretete imádathoz volt hasonló, néma, szóban nem nyilatkozó, hallgatag imádathoz. Csak szemeinek állandóan istenén függő tekintete árulta el szeretetét, ahogy állandóan szemmel tartotta istenének minden mozdulatát. Néha, ha istene ránézett és beszélt hozzá, látszott rajta, mint akarja mindenáron kifejezni szeretetét s mint akadályozza meg ebben a beszédre való testi képtelensége.

Megtanulta, hogy kell uj életmódjához alkalmazkodnia. Tudta, hogy gazdája kutyáit nem szabad bántania. De uralkodó természete megmutatkozott s nem nyugodott addig, mig a kutyák el nem ismerték az ő vezetői és előbbrevaló voltát. Ennek elismerése után kevés baja volt velük. A kutyák kitértek utjából, ha köztük járt-kelt s nem mertek a kedve ellenére tenni.

Épp ilyen módon, mint a kutyákat, eltürte Mattot is, gazdája tulajdonát. Ura csak nagyon ritkán etette. Ezt Matt végezte, az ő dolga volt, de Fehér Agyar rájött, hogy az ő gazdájáét eszi és tulajdonképpen a gazdája volt az, aki őt, helyettesittetvén magát, etette. Matt volt az, aki megpróbálta felszerszámozni, hogy huzza a többi kutyával együtt a szánt. De Mattnak nem sikerült a dolog. Fehér Agyar csak akkor értette meg, mit akarnak tőle, mikor Weedon Scott a tulajdon kezével szerszámozta fel. Az ura akaratát elértette s Matt ezután hajthatta és dolgoztathatta, mint a többi szánkóhuzó kutyát.

Eltérően a Mackenzie-toboggánoktól, a Klondike-beli szán talpon járt. A kutyákat is másképp fogták be. A fogatnál szó sem volt legyező-alakulatról. Egyik kutya a másik után ment, kettős sorokban s itt, Klondikében, a vezető igazán vezető volt. A legokosabb és a legerősebb kutya volt a vezető, a fogat félt tőle és engedelmeskedett neki. Hogy Fehér Agyar hamarosan vezető lett, az könnyen érthető. Nem elégedhetett meg kisebb szereppel, amint ezt Matt sok alkalmatlanság és zavar után végre megtanulta. Fehér Agyar kiszemelte magának ezt a feladatot és Matt, nem csekély káromkodás kiséretében, igazat adott neki a tapasztalatok után. Bár egész napon át huzta a szánt, Fehér Agyar nem szünt meg éjnek évadján őrizni ura vagyonát. Igy mindig talpon volt, éjjel és nappal, örökké ébren és hűségesen, a legtöbbet érő a kutyák között.

– Már csak kimondom, ami a szivemen van, – szólt egy napon Matt. – Tudta jól az én gazdám, mit csinál, mikor megvette ezt a kutyát. Jól tette, hogy képen törülte Szépséges Smithet; azért a pofonért, meg a fele árért igazán olcsón vette Fehér Agyart.

A düh megujuló villanása tünt fel Weedon Scott szürke szemeiben és vadul dörmögte:

– A bestia!

Tavaszutón nagy bánat érte Fehér Agyart. Istene eltünt, minden előzetes figyelmeztetés nélkül. Voltak ugyan az eltünésnek előzetes jelei, de Fehér Agyar nem tudta, mi az, ha a holmikat egy táskába rakják. Később emlékezett reá, hogy a csomagolás megelőzte gazdája eltünését, de, mikor látta a készülődést, még nem sejtett semmit. Éjjel egyre várta gazdája visszatértét. Éjféltájban csipős szél támadt, mely kényszeritette, hogy a kabin háta mögött keressen menedéket. Itt szundikált, félig ébren, készen felpillantani az ismerős léptek első hangjaira. De ugy két óra tájban aggodalma megint kihajtotta a kabin széltől nem védett küszöbe elé, ahol lehasalt és várakozott.

De gazdája nem jött. Reggel kinyilt az ajtó és Matt kilépett. Fehér Agyar sóváran nézett reá. Nem tudott beszélni, hogy megtudja, amit olyan nagyon szeretett volna tudni. Napok jöttek, mentek, de a gazda csak nem jött. Fehér Agyar, noha sohse volt beteg életében, beteg lett, nagyon beteg lett, olyan beteg, hogy Mattnak végtére is be kellett őt vinnie a kabin belsejébe. Aztán, gazdájának irva, egy utóiratot szentelt Fehér Agyar állapotának.

Weedon Scott mikor megkapta a levelet Circle Cityben, a következőket olvashatta:

– Az az átkozott farkas nem akar dolgozni. Nem akar enni. Nincs benne egy szikrányi hetvenkedés. Minden kutya megharaphatja. Azt szeretné tudni, hová lett a gazdája és én nem tudom, hogy mondjam meg neki. Lehet, hogy meg is döglik szegény.

Ugy volt, amint Matt irta. Fehér Agyar nem evett, elhagyta magát, engedte, hogy a fogatbeli kutyák megmarják. A kunyhóban a földön, a kemence mellett feküdt, nem érdekelte sem az ennivaló, sem Matt, sem az élet, sem semmi más. Matt gyöngéden szólt hozzá, esküdözött neki, – nem törődött vele; sohse tett mást, legfeljebb homályos tüzü szemét forditotta a férfi felé, aztán lehajtotta fejét, szokott módja szerint, két mellső lábára.

Egy éjjel Mattot, mikor mozgó ajakkal és mormolva olvasott, hirtelen felrezzentette Fehér Agyar halk nyihogása. Fehér Agyar felugrott, füleit az ajtó felé hegyezte és elmerülten hallgatódzott. Egy pillanattal később Matt lépteket hallott. Az ajtó kinyilt és Weedon Scott lépett be. A két ember kezet fogott. Aztán Scott körülnézett a szobában.

– Hol a farkas? – kérdezte.

Aztán meglátta, azon a helyen állt, ahol az imént még feküdt, a kemence mellett. Nem rohant előre kutyák szokása szerint. Ott állt, figyelve és várva.

– Szent anyám! – kiáltott Matt. – Ni csak! Csóválja a farkát.

Weedon Scott féluton elébe ment a szobán keresztül, egyuttal magához hiva Fehér Agyart. Fehér Agyar odament hozzá, nem rohanva, de gyorsan lépegetve. Fölébredt mély elmerültségéből s amint közelebb jött, valami különös kifejezés villant meg szemeiben. Az érzésnek kimondhatatlan mélysége ragyogott szemében, mint valami láng.

– Én rám sohse nézett igy egész idő alatt, mig ön odavolt, – álmélkodott Matt.

Weedon Scott nem is hallotta. Sarkára guggolt szemtől-szembe Fehér Agyarral s ugy dédelgette, vakargatta a füle tövét, hosszan cirógatta hátát, vállát, nyakát, végigszántotta gerincét enyhén ujjai végével. És Fehér Agyar válaszképen morgott s a szeretet duruzsoló hangja e morgásban hallhatóbb volt, mint valaha.

De ez még nem volt minden. Öröme, nagy szeretete, mely mindig küzdött azért, hogy megnyilatkozhassék s kifejezhesse magát, végre győzedelmeskedett s megtalálta a kifejezés módját. Hirtelen előretolta a fejét és gyöngéden odafurta fejét a gazdája karja és teste közé. És itt, elrejtve, ugy, hogy nem látszott fejéből egyéb a füleinél, nem morgott, csak furakodott és fészkelődött.

A két ember egymásra nézett. Scott szemei ragyogtak.

– A kutyafáját! – kiáltott Matt ámultában.

Egy kicsit később, mikor meglepetéséből magához tért, megszólalt:

– Mindig mondtam, hogy ez a farkas kutya. Aki nem hiszi, nézzen ide.

A szeretet istenének hazatértével Fehér Agyar gyorsan felépült. Két éjt és egy napot a kunyhóban töltött. Azután kirohant. A szánkóhuzó kutyák már elfeledték, hogy ő kicsoda. Csak arra emlékeztek, hogy legutóbb gyönge volt és beteg. Abban a pillanatban, mikor meglátták kirontani a kunyhóból, neki ugrottak.

Matt a kunyhó ajtajában állt és nézte. Vidáman mormogott.

– Ne hagyd magad, farkas! Kergesd a pokolba őket, farkas! Rajta, farkas!

Fehér Agyarnak nem kellett biztatás. Elég volt annyi, hogy a szeretet istene visszatért. Az élet megint legyőzhetetlenül lüktetett benne, ragyogóan és rettenthetetlenül. Harcolt puszta örömből, harcolt azért, hogy kifejezhesse azt a sok mindent, amit érzett, mert hisz beszélni nem tudott. A harcnak csak egyféle kimenetele lehetett. A fogatbeli kutyák gyalázatos vereség után szétszéledtek s csak sötét este mertek visszatérni, egyik a másik után, alázatosságukkal és szelidségükkel mutatva ki alattvalói hűségüket Fehér Agyar iránt.

Miután megtanulta, hogy kell urához fészkelődni, ebben a műveletben számtalanszor volt bűnös Fehér Agyar. Ez volt az utolsó szava. Ezen felül nem tudott jutni. Az egyetlen, amire különösen kényes volt, a feje. Sohsem állhatta, ha a fejéhez nyultak. Ez a Vadon ösztöne volt benne, a félelem a csapdától, a fájdalomtól, ami rettegő félelemmel parancsolja, hogy kerülje a szoros érintkezést. Ösztönének parancsa volt, hogy a feje mindig szabadon legyen. És most, hogy istene válla alá furta fejét, átadta neki magát kényre-kegyre a reménytelen tehetetlenség állapotában. Ezzel fejezte ki teljes és tökéletes bizalmát, teljes odaadását, mintha csak ezt mondta volna.

– Életemet a te kezedbe teszem. Tégy vele, amit akarsz.

Egy éjjel, nem sokkal a visszatérése után, Scott Mattal egy játszma cribbage-t játszott lefekvés előtt. Tizenöt-kettő, tizenöt-négy, meg egy pár, az annyi, mint hat, számolta Matt, mikor egy vészkiáltás és horkantás hangja hallatszott kivülről. Egymásra néztek és felugrottak.

– A farkas lekapott valakit, – mondta Matt.

A félelem és szenvedés kiáltása siettette őket.

– Hozzál valami lámpát! – kiáltott Scott, amint kiszaladt a kunyhóból.

Matt utánament a lámpával s ennek világánál látták, hogy egy ember hátán fekszik a hóban. Karjait keresztben tartotta s egyikkel arcát, másikkal torkát takarta el. Igy próbált védekezni Fehér Agyar fogai ellen. Erre elég nagy szüksége volt. Fehér Agyar dühöngött és gonoszul támadott a legsebezhetőbb ponton. Válltól csuklóig a férfi kék flanellbluza és inge rongyokká volt tépve s a kar rettentő sebeiből ömlött a vér. Ezt az első pillanatban láthatták. A következő pillanatban Weedon Scott megragadta Fehér Agyar torkát és elvonszolta a vérző emberről. Fehér Agyar küzdött és horkantott, de nem tett kisérletet a harapásra. A gazda szidalmazó szavára hamar lecsendesedett.

Matt fölsegitette az embert. Mikor felkelt és leeresztette karját, Szépséges Smith állatias arca tünt elő. A kutyahajtó gyorsan eleresztette olyan mozdulattal, mintha véletlenül eleven szenet fogott volna kezébe s most azt dobná el. Szépséges Smith pislogott a lámpafényben és körülnézett. Mikor egy pillantást vetett Fehér Agyarra, a félelem torzitotta el arcát.

Ugyanekkor Matt két tárgyat pillantott meg a hóban. Odatartotta a lámpát s lábahegyével rábökött, hogy gazdája is lássa. Egy kutyának való acéllánc volt s egy jókora bot.

Weedon Scott látta s bólintott. Egy szót sem szóltak. A kutyahajtó Szépséges Smith vállára tette a kezét s megpenderitette. Egy szó nem sok, annyi sem hallatszott. Szépséges Smith elindult.

A szeretet istene ezalatt hizelkedve cirógatta Fehér Agyart.

– El akart lopni, mi? És te nem akartad, ugy-e? Igen, igen, az az ember most az egyszer tévedett, he?

– Azt hihette, hogy megfogta a hetvenhét ördögöt, – vihogott Matt.

Fehér Agyar izgatottan és berzenkedve, morgott és morgott, mig végre a szőre lesimult s a szeretet duruzsoló hangja halkan s mintegy távolról belevegyült a morgásába.

ÖTÖDIK RÉSZ.

I. FEJEZET. Hosszu utazás.

Valami volt a levegőben. Fehér Agyar megorrontotta a bajt, még mielőtt valami látható jele lett volna. Homályos uton-módon rájött, hogy változás előtt állnak. Nem tudta hogyan, de maguk az istenek árulták el neki a titkot. Titokzatos uton, a kabin előtt strázsáló kutya, noha sohasem lépte át a kabin küszöbét, megtudta, mi történik a bent levők elméjében.

– Hallga! Hallga csak! – kiáltott egy este vacsora közben Matt.

Weedon Scott hallgatódzott. Az ajtón keresztül halk, aggódó nyihogás hallatszott, mint valami alig hallható zokogás. Aztán egy hosszu szimatolás hangja következett. Fehér Agyar meggyőződött róla, hogy gazdája még bent van s még nem tünt el titokzatos és megfoghatatlan módon a kabin belsejéből.

– A farkas ön után veszkődik, – mondta a kutyahajtó.

Weedon Scott könyörögve nézett társára, de tekintetét meghazudtolta a szavaival.

– Mi az ördögöt csináljak egy farkassal Kaliforniában? – kérdezte.

– Ezt mondom én is, – felelt Matt. – Mi az ördögöt csinálhat egy farkassal Kaliforniában?

Ezt a választ Weedon Scott nem találta kielégitőnek. A társa vizsgálódva nézett rá.

– Fehér ember kutyája nem állhatna meg előtte, – folytatta Scott. – Megölné őket az első pillanatban. Ha nem tenne tönkre a sok kártérités, amit fizetnem kellene miatta, a hatóságok akkor is elvennék tőlem és villamosárammal kivégeznék.

– Tudom, hogy megrögzött gyilkos, – hagyta helyben Matt.

Weedon Scott gyanakodva nézett rá.

– Nem lenne jó vége, – mondta határozottan.

– Nem lenne jó vége, – versenyzett vele Matt. – Tartani kellene mellette külön egy embert, hogy legyen, aki ügyeljen rá.

Scott gyanuja eloszlott. Vidáman bólintott. A csöndben, mely erre a beszédre következett, hallható lett az ajtón keresztül a zokogásszerü nyihogás és a hosszu, kutató szimatolás.

– Hiába, nem lehet tagadni, ez a kutya mindig csak önre gondol.

Scott hirtelen dühvel meredt rá. – Azt a mindenit! Ember! Csak tudom tán, hogy mit teszek? S azzal vége.

– Hisz én is azt mondom, csakhogy…

– Csakhogy mit? – kiáltott Scott.

– Csakhogy, – kezdte a kutyahajtó szeliden, de aztán csavart egyet az eszén és haraggal folytatta. – Nem kell olyan mérgesnek lenni. Ha látom, mit tesz, mit nem tesz, azt kell hinnem, mégse tudja olyan nagyon, hogy mit akar.

Weedon Scott önmagával tusakodott egy ideig, aztán szeliden megszólalt.

– Igazad van, Matt. Magam sem tudom, mit akarok. Ezért vagyok szomoru.

– Ej, – tört ki később egy kis szünet után, – merőben nevetséges volna, ha magammal vinném ezt a kutyát.

– Igazat adok önnek, – volt Matt válasza s a gazdája megint nem volt vele megelégedve.

– De honnan a kék öreg ördögtől tudja, hogy ön elutazik? – folytatta a kutyahajtó ártatlanul, – ezen nem győzök eleget csudálkozni.

– Fogalmam sincs róla, – felelt Scott, szomoruan rázva fejét.

Eljött az a nap, mikor, a nyitott kabinajtón keresztül, Fehér Agyar látta a végzetes táskát a földön és látta, hogy Matt belerakja a gazdája holmiját. Aztán jövést-menést látott, s az eleddig oly nyugalmas kabin csöndjét lárma és nyugtalanság verte fel. Eljött az elhárithatatlan veszedelem. Fehér Agyar eddig csak érezte, most már tudta is. Istene ujabb szökésre készülődik. S mivel nem vitte magával első izben, most sem várhat egyebet, mint hogy itt hagyják.

Ezen az éjszakán a hosszu, siralmas farkasüvöltést hallatta. Mint ahogy üvöltött kölyökkorában, mikor a Vadonból a faluba menekült s a falu helyén, a rongyhalmokon kivül semmi sem jelölte Szürke Hód kunyhójának helyét, ugy üvöltött most is, a hideg csillagoknak szegve orrát s a csillagoknak beszélve el fájdalmát.

Bent a kabinban a két férfi épp akkor feküdt le.

– Megint bomlik már! – szólalt meg Matt a vackáról.

Weedon Scott ágya felől csak egy morgás és forgolódás zaja hallatszott.

– De hogy a csudába érezte meg, hogy ön elutazik. Ezután nem várhat az ember mást, mint hogy bánatában kiadja a páráját, szegény.

A forgolódás zaja a másik ágyban még hangosabb lett.

– Ugyan, hallgass már! – kiáltott a sötétben Scott. – Hiszen zsémbesebb vagy egy asszonynál.

– No, ebben igaza van, – felelte a kutyahajtó és Weedon Scott nem tudta biztosan, vajjon vihogott-e a társa, vagy sem.

A következő napon Fehér Agyar nyugtalansága csak növekedett. Folyton az ura sarkában volt, ha ez járkált s a kabin küszöbén feküdt, ha gazdája bent tartózkodott. A nyitott ajtón keresztül láthatta Fehér Agyar a málhákat. A táskához még két nagy vászontáska és egy doboz is került. Matt egy kátrányos ponyvába göngyölte a gazda takaróit és prémruháját. Fehér Agyar nyihogott, hogy ezt a műveletet látta.

Később két indián jött. Fehér Agyar szigoruan vizsgálgatta őket, mialatt ezek vállukra kapták a málhát és Matt, aki a kis táskát és az ágynemüt vitte, levezette őket a domboldalon. Fehér Agyar nem ment utánuk. A gazda még ott volt a kabinban. Kis idő mulva Matt visszajött. A gazda az ajtóba állt és behivta Fehér Agyart a kabinba.

– Te szegény ördög, te, – szólt hozzá kedveskedve, vakargatva Fehér Agyar fülét és végigtapogatva gerincét. – Elmegyek, öregem, messze, ahova nem jöhetsz utánam. No, morogj még egyet, öreg, egy utolsót, egy utolsó bucsut, aztán Isten veled.

De Fehér Agyar nem morgott. Ahelyett egy mohó, kutató pillantás után, odafurakodott a gazdája válla alá, befészkelődött, elrejtve fejét gazdája teste és karja között.

– Itt a hajó! – kiáltott Matt. A Yukon felől egy folyami gőzös rekedtes búgása hallatszott. – Gyorsan, gyorsan bucsuzzék. De ha biztos akar lenni, zárja be az elülső ajtót kulccsal. Én a hátsón megyek. Indulás!

A két ajtó egyszerre csapódott be s Weedon Scott megvárta, mig Matt előre került. A kabin belsejéből halk nyihogás és zokogás hallatszott. Aztán hosszu, mélyről jövő szimatolás.

– Gondod legyen rá, Matt, – szólt Scott a dombról lemenet. – Irjál, hogy tudjam, mint boldogul szegény.

– Jó, – felelt a kutyahajtó. – De hallgassa csak! Hallga!

Megálltak. Fehér Agyar üvöltött, mint ahogy üvölt a kutya holt gazdája teteme fölött, Ugy üvöltött, ahogy csak a fájdalom üvölt, szivszaggató sirással és reszkető jajongással, halkan nyögve s borzasztó jajban törve ki megint.