Part 13

– Nem vérzik nagyon, – mondta Matt, – még nem kapta be egészen.

– De minden pillanatban megteheti, – felelt Scott. – Láttad? Most is tovább ment egy keveset.

A fiatalabb egyre izgatottabb lett és aggodalma Fehér Agyar sorsa miatt egyre növekedett. Hevesen csapkodta Cherokee fejét, de az nem gyengitette a fogását. Cherokee csóválta a farkát annak jeléül, hogy érti az ütések jelentését, de ő tudta, hogy igaza van és az egyedüli helyes dolgot cselekszi, midőn a fogását tartja.

– Nem segitene valamelyikötök? – fordult Scott a tömeghez.

Senki sem ajánlkozott. Ahelyett a népség gunyosan biztatta.

– Valami feszitővas kellene, – tanácsolta Matt.

A másik oldalzsebébe nyult és elővette revolverét s csövét a bulldog állkapcsai közé próbálta fesziteni. Nyomta, feszitette teljes erővel, ugy hogy tisztán lehetett hallani, amint az acél a zárt fogsorokhoz ütődött. Mindkét ember a kutyák fölé hajolva térdelt. Tim Keenan a körbe lépett, megállott Scott mellett és vállára tette a kezét.

– Ne törje el azokat a fogakat, idegen, csak azt ajánlom, – mondta fenyegetve.

– Akkor a nyakát töröm, – válaszolta Scott s folytatta a feszegetést a revolvercsővel.

– Azt mondtam, el ne törje azokat a fogakat, idegen, – ismételte a fáró-bankár még fenyegetőbben, mint előbb.

De hogyha csak fenyegetni akart, akkor célt tévesztett. Scott nem hagyta abba a munkáját, mindössze azt mondta hidegen:

– A maga kutyája?

A fáró-bankár igenlően morgott.

– Hát akkor jöjjön és segitsen kinyitni az állkapcsát.

– Hát, idegen, bizony én nem szégyellem bevallani, hogy ez olyan valami, amire magam sem jöttem rá. Nem tudom a nyitját.

– Akkor menjen el az utból és hagyjon békén. Dolgom van.

Tim Keenan csak állott mellette, de Scott nem vett további tudomást róla. Már sikerült a csövet az egyik oldalon bedugni és most azt próbálta, hogy kitolja a másik oldalon. Mikor ez megvolt, óvatosan feszegetni kezdte, fokozatosan lazitva az állkapcsokat, mig Matt lassan kiszabaditotta Fehér Agyar összemarcangolt nyakát.

– Álljon ide és fogja meg a kutyáját, – szólt oda Scott a bulldog tulajdonosának parancsolóan.

A fáró-bankár engedelmesen lehajolt és erősen megfogta Cherokeet.

– Na most! – szólt Scott, egy végsőt feszitve.

A kutyákat szétválasztották a bulldog ellenkezése közepette.

– Vigye el! – rendelkezett Scott és Tim Keenan elvitte Cherokeet vissza a tömegbe.

Fehér Agyar több eredménytelen kisérletet tett a felkelésre. Egyszer már lábra állott, de elgyengült lábai nem birták el testének terhét és visszaroskadt a hóba. Üveges szemei félig le voltak hunyva, állkapcsai nyitva, nyelve kinyult. Minden látszat szerint halálra vált. Matt vizsgálta:

– Bizony nincs már benne sok élet, – mondotta, – de még lélekzik.

Szépséges Smith talpra állott és nézte Fehér Agyart.

– Matt, mennyit ér egy jó szánhuzó kutya? – kérdezte Scott.

A kutyahajtó, még mindig térden és Fehér Agyar fölé hajolva, gondolkozott egy darabig.

– Háromszáz dollárt, – felelte.

– S mennyit ér egy olyan, amelyik ugy össze van marcangolva, mint ez itt? – kérdé Scott Fehér Agyarra mutatva.

– Félannyit, – mondta a kutyahajtó.

Scott Szépséges Smithhez fordult.

– Hallottad, te bestia? Elveszem a kutyádat és adok helyette százötven dollárt.

Kinyitotta a tárcáját és kiolvasta a pénzt.

Szépséges Smith hátratette a kezét és visszautasitotta az elébe tartott pénzt.

– Nem adom el, – mondotta.

– De igenis, hogy eladod, mert én megveszem, – bizonygatta a másik. – Itt a pénzed, a kutya az enyém.

Szépséges Smith még mindig hátratett kézzel lépett vissza.

Scott feléje ugrott, öklét ütésre emelve. Szépséges Smith, ütéstől tartva, visszahuzódott.

– Nekem is vannak jogaim, – siránkozott.

– Eljátszottad a jogodat, hogy az a kutya a tied legyen, – volt a válasz. – Vedd el ezt a pénzt, vagy azt akarod, hogy ujra megüsselek?

– Jól van, – mondta Szépséges Smith ijedten, – de tiltakozás mellett veszem el a pénzt. Ez a kutya kincsesbánya. Azt nem lehet tőlem elrabolni. Az embernek jogai vannak.

– Ugy van, – válaszolt Scott, – az embernek jogai vannak, de te nem ember vagy, hanem bestia.

– Várjon, majd ha Dawson-ba megyek, – fenyegetődzött Smith. – Majd meglátjuk, a törvény kinek ád igazat.

– Ha kinyitod a pofádat Dawsonban, kikergettetlek a városból. Megértetted?

Szépséges Smith morgott.

– Megértetted? – dörgött a másik.

– Igen, – morgott Szépséges Smith eloldalogva.

– Igen, hát még?

– Igen, uram, – vicsorgott Szépséges Smith.

– Vigyázz, harap, – kiáltotta valaki s nagy röhej támadt utána.

Scott hátat forditott neki és a kutyahajtónak segitett, aki Fehér Agyar fölé hajolva dolgozott.

Néhány ember már elmenőben volt, mások csoportokban állottak, nézelődtek s beszélgettek. Tim Keenan az egyik csoporthoz csatlakozott.

– Ki ez a pofa? – kérdezte.

– Weedon Scott, – felelte valaki.

– Ki az ördög ez a Weedon Scott? – kérdezte megint a fáró-bankár.

– Hires bányaszakértő. Minden nagy kutyával jóba van. Ha nem akarsz bajba kerülni, akkor csak térj ki az utjából, azt tanácslom. A bányatisztek mind jóbarátai. Az aranybányák biztosa pedig testi-lelki cimborája.

– Mindjárt gondoltam, hogy valaki, – jegyezte meg a fáró-bankár. – Azért nem emeltem rá kezet.

V. FEJEZET. A rettenthetetlen.

– Hiába minden, – vallotta be Weedon Scott.

Faházikója lépcsőjén ült s a kutyaidomitóra nézett, aki egy vállvonással felelt, ami épp oly reménytelenséget fejezett ki.

Együtt nézték Fehér Agyart, amint kifeszitett lánca végén horkantva, berzenkedve, vadul erőlködött a szánkóhuzó kutyák felé.

A szánkóhuzó kutyák, miután számtalan leckét kaptak egy bot segitségével Mattól, megtanulták, hogy hagyják magára Fehér Agyart, s most ott feküdtek kellő távolságban, látszólag teljesen megfeledkezve Fehér Agyarnak még a létezéséről is.

– Farkas ez és nincs rá mód, hogy megszeliditsük, – jelentette ki Weedon Scott.

– Nem lehessen tudni, – ellenkezett Matt. – Mért ne lehetne benne kutyavér? Egy dolgot tudok s abban aztán bizonyos is vagyok.

A kutyahajtó elhallgatott és bólintott fejével a Moosehide hegyek felé.

– Ki vele, mit tudsz? – szólt Scott élesen egy kis várakozás után. – Köpd ki, amit mondani akarsz.

A kutyahajtó hüvelykujjával visszafelé Fehér Agyarra mutatott.

– Kutya, vagy nem kutya, annyi bizonyos, hogy ez már hámba volt törve valahol.

– Ugyan!

– Ha én mondom, elhiheti. Nézze meg jól. Látja azokat a nyomokat a melle körül?

– Igazad van, Matt. Szánkóhuzó kutya volt, mielőtt Szépséges Smith megkaparitotta volna.

– És nem tudom, miért ne lehetne szánkóhuzó kutya megint.

– Gondolod? – kérdezte Scott kiváncsian. Aztán a remény kialudt arcából, s megrázta a fejét. – Két hete van nálunk s sohse volt vadabb, mint ebben a pillanatban.

– Adjon módot neki a megtérésre, – tanácsolta Matt. – Eressze egy kicsit szabadon.

A másik hitetlenül nézett rá.

– Igen, – folytatta Matt, – tudom, hogy már megpróbálta, de még nem vette elő a botot.

– Hát próbáld meg te.

A kutyahajtó keritett egy botot és a megláncolt állat felé közeledett. Fehér Agyar ugy tekintett a botra, mint a ketrecbe zárt oroszlán ápolója korbácsára.

– Lám, hogy szemmel tartja a botot, – mondotta Matt. – Ez jó jel. Nem bolond ez. Nem mer nekem jönni, mig a botot a kezemben látja. Nem sült bolond ez, bizony.

Mialatt Matt keze a nyakához közeledett, Fehér Agyar berzenkedett, horkantott és meglapult. De mialatt figyelte a közeledő kezet, ugyanakkor figyelte a fenyegetően felemelt botot is. Matt eloldozta a láncot a nyakáról és hátralépett.

Fehér Agyar nem tudta elhinni, hogy kiszabadult. Hónapok teltek el, mióta Szépséges Smith kezébe került s azóta egy pillanatra sem volt szabad, kivéve, mikor eleresztették, hogy megvivjon egy másik kutyával. A harc után rögtön fogságba vetették megint.

Nem tudta, mihez kezdjen. Talán valami uj ördöngősséget szabaditanak rá az istenek. Lassan, óvatosan lépkedett, elkészülten arra, hogy bármily pillanatban megtámadhatják. Nem tudta, mit tegyen, mindez olyan példa nélkül való volt. Elővigyázatosan kitért a két isten elől és a kabin sarkához ment. Semmi sem történt. Valósággal zavarban volt, megint előre jött, vagy tizenkét lábnyira megállott s behatóan nézett a férfiakra.

– Nem szökik el? – kérdezte uj gazdája.

Matt vállát vonta.

– Meg kell próbálni. Hogy megértsük, ahhoz ez az egyetlen módunk.

– Szegény ördög, – sajnálkozott Weedon Scott. – Amire szüksége van, az csak egy kis emberi jóság, – tette hozzá és bement a kabinjába.

Egy darab hussal tért vissza, melyet odadobott Fehér Agyarnak. Fehér Agyar félreugrott és távolról gyanakodva vizsgálta a husdarabot.

– Csiba te, Major! – kiáltott Matt figyelmeztetően, de elkésve.

Major odaugrott a hushoz. Alighogy szájába vette a hust, Fehér Agyar nekiment és feldöntötte. Matt segiteni akart a bajba jutott kutyán, de Fehér Agyar gyorsabb volt, mint ő. Major lábára állott, de a torkából kiömlő vér mind szélesebb ösvényben festette pirosra a havat.

– Ez megjárta, de meg is érdemelte, – szólt gyorsan Scott.

De Matt már futott, hogy agyba-főbe verje Fehér Agyart. Egy szökés, a fogak villanása és egy éles kiáltás hallatszott. Fehér Agyar, ádázul horkantva, visszafelé csuszott egy pár rőfnyit, mialatt Matt megállt és lábát vizsgálgatta.

– Ugy kellett nekem, – jelentette ki elszakadt nadrágjára és alsó ruházatára s a növekvő piros foltra mutatva.

– Mondtam neked, hogy reménytelen az eset, – szólt Scott elbátortalanodva. – Keresztül gondoltam én ezt az ügyet. Most már tudom, mit kell tennem. Csak egyet tehetünk.

Amint igy beszélt, kényszeredetten huzta ki revolverét, kinyitotta a forgó dobját és megnézte, töltve van-e.

– Nézze, Mr. Scott, – ellenkezett Matt. – ez a kutya keresztülment minden poklon. Nem kivánhatja, hogy olyan legyen, mint az égből alászállt angyal. Adjon időt neki.

– Mit csinált Majorral? – vetette ellene a másik.

A kutyahajtó végignézett a sebzett állaton. A kutya lefeküdt a hóba, tulajdon vérének tavába és haldokolt.

– Megérdemelte. Ön maga mondta, Mr. Scott. El akarta venni Fehér Agyar husát és most halott, akár a kő. De hát ez nem is lehetett máskép. Nem adnék két garast az olyan kutyáért, amelyik veszni hagyja a maga ételét.

– De téged is megharapott, Matt. Ha már nem tekintjük a kutyát, legyünk tekintettel önmagunkra. Valahol meg kell huzni a határvonalat.

– Én is megérdemeltem, – érvelt Matt makacsul. – Minek akartam megverni? Ön maga mondta, hogy a kutyának igaza volt. Nekem nem volt igazam, hogy meg akartam verni.

– Csak jót tennék vele, ha megölném, – erősködött Scott. – Nem lehet megszeliditeni.

– Lássuk csak, Mr. Scott. Adjunk neki időt. Hiszen még semmire sem volt sem módja, sem ideje. Egyenest a pokolból jön s most először van szabadon. Adjon alkalmat neki s ha azután is látom, hogy nincs benne egy szikrányi jóravalóság sem, magam lövöm agyon. Jó lesz?

– Isten látja lelkemet, hogy nem akarom megölni s azt sem, hogy más ölje meg, – szólt Scott, eltéve revolverét. – Szabadon hagyjuk és megtudjuk, jósággal mire megyünk vele. Mindjárt ki is próbálom.

Fehér Agyar felé ment s kedvesen, hizelgőn kezdett beszélni vele.

– Jó volna, ha botot venne a kezébe, – intette Matt.

Scott rázta a fejét s ment előre, hogy megnyerje Fehér Agyar bizalmát.

Fehér Agyar gyanakodott. Valami fenyegeti őt. Megölte az isten kutyáját, megharapta az isten istentársát, ugyan mit várhatott volna ezek után mást, mint rettenetes büntetést. De mindezek dacára az maradt, ami volt: rettenthetetlen. Szőre felborzadt, foga villogott, szeme figyelt, egész lénye harcra kész volt. Az isten kezében nem volt bot, azért hagyta, hogy egész közel menjen hozzá. Az isten keze előrenyult s leszállóban volt a kutya fejére. Fehér Agyar összrázkódott és egész teste megfeszült, ahogy lelapult e kéz közeledtére. Valami veszedelmet érzett, valami árulást, vagy más ilyes valamit. Ösmerte az istenek kezének sulyát, ösmerte kipróbált erejét és fájdalmat okozó képességét. Aztán feltámadt az érintés iránt való régi ellenszenve is. Még fenyegetőbben morgott, még jobban lehasalt, de a kéz egyre jobban ereszkedett lefelé. Nem akarta megharapni ezt a kezet s eltürte a közelgő veszélyt, mig csak az ösztöne, kielégithetetlen élnivágyása, urrá nem lett rajta.

Weedon Scott azt hitte, elég gyors arra, hogy elkerülje a harapást. Még nem ösmerte Fehér Agyar utólérhetetlen gyorsaságát, amint egy összecsavarodott kigyó gyorsaságával és biztonságával támadott.

Scott meglepetésében hangosan felkiáltott, megfogta és szorosan leszoritotta sebzett kezét. Matt nagyot káromkodott és mellé ugrott. Fehér Agyar lelapult és hasmánt csuszott visszafelé, szőrét borzalva, fogát mutogatva s fenyegetően villogva. Olyan borzalmas verést várt, mint amilyet Szépséges Smithtől kapott.

– Mi az? Mit csinálsz? – kiáltott Scott hirtelen.

Matt beugrott a kabinba és egy puskával tért vissza.

– Semmit, – válaszolt lassan, valami gondtalan nyugalommal, – csak megtartom, amit igértem. Most rajtam a sor. Megölöm, mert nem tehetünk vele mást.

– Nem, ne bántsd.

– De igen, megölöm. Nézzen ide.

Mint ahogy Matt az imént, ugy védte most Scott Fehér Agyart.

– Te magad mondtad, hogy engedjünk időt és módot neki. Hisz csak az elébb kezdtük el. Nem büntethetjük mindjárt az elején. Én is megérdemeltem, amit kaptam. És – nézd csak, mit mivel ez a kutya.

Fehér Agyar a kabin sarkához közel s tőlük negyven lábnyira vérfagyasztó gonoszsággal horkantott – nem Scottra, hanem a kutyahajtóra.

– Nahát! Akármi legyek! – mondta a kutyahajtó csodálkoztában.

– Nézd, milyen okos a tekintete, – érvelt Scott gyorsan. – Épp olyan jól ismeri a fegyvert, mint te magad. Ez az állat okos, nagyon okos, ennyi okosságot nem szabad elpusztitanunk. Tedd le azt a puskát.

– Jól van, leteszem, – egyezett bele Matt és egy facölöpnek támasztotta a fegyvert. De nézzen csak oda, – kiáltott egy pillanat mulva.

Fehér Agyar nyugodtan lefeküdt és elcsendesedett.

– Ezt érdemes lesz megnézni. Figyeljen ide.

Matt a puskáért nyult s abban a pillanatban Fehér Agyar veszett morgásba kezdett.

Matt elment a puskától és Fehér Agyar fogai eltüntek, az állat lecsendesedett.

– No, most csak a tréfa kedvéért.

Matt megfogta a puskát és lassan a vállára emelte. Fehér Agyar horkantása ujra kezdődött ennél a mozdulatnál és leghangosabb volt a horkantás, mikor a puska Matt vállára került. Egy pillanattal előbb, semhogy a puska egy magasságba került volna vele, Fehér Agyar oldalt ugrott a kabin sarka mögé. Matt ámultan állott a hóban, arra a letaposott üres térre meredve, ahol az imént még Fehér Agyar helye volt.

A kutyahajtó csendesen letette fegyverét, aztán megfordult és gazdájára nézett.

– Most már hiszek önnek, Mr. Scott. Ez a kutya tulságosan okos arra, hogy megöljem.

VI. FEJEZET. Hogyan kell szeretni?

Fehér Agyar, közeledni látván Weedon Scottot, horkantott és berzenkedett, jeléül annak, hogy nem hajlandó magát a büntetésnek alávetni. Huszonnégy órája mult, hogy felszakitotta azt a kezet, mely most be volt pólyázva s egy kendővel felkötve, hogy ne vérezzék. A multban megtanulta Fehér Agyar, hogy a büntetés néha késik, de el nem marad és ugy sejtette, hogy most ilyen büntetésben lesz része. Hogy is lehetett volna másképen? Olyasmit követett el, ami szentségtörés számba ment, az isten szent husába vájta fogát s még hozzá egy felsőbbrendü fehér isten husába. Mióta az istenekkel tartott, ilyesmi sohsem mulhatott el büntetés nélkül.

Az isten, egy pár lépésnyire tőle, leült. Fehér Agyar ebben nem látott semmiféle veszedelmet. Ha az istenek büntetést osztogattak, mindig talpon voltak. S amellett ennek az istennek sem bot, sem korbács, sem lőfegyver nem volt a kezében. Aztán meg ő maga szabad volt. Sem lánc, sem bot nem kötötte meg. Elillanhat biztos távolságba, mialatt az isten fölkel és lábára áll. Addig majd csak vár és figyel.

Az isten nyugodt maradt, nem mozdult és Fehér Agyar horkantása lassan morgássá változott, aztán ez is elhalt. Fehér Agyar elhallgatott. Ekkor megszólalt az isten s szavának első hangjaira a szőr égnek meredt Fehér Agyar nyakán s ujra morgás támadt a torkában. De az isten semmi ellenséges mozdulatot nem tett, nyugodtan beszélt tovább. Egy ideig Fehér Agyar morgása kisérte beszédét, az emberi hang és a morgás közös ritmusával. De az isten szakadatlanul beszélt. Beszélt Fehér Agyarhoz, ahogy még nem beszélt Fehér Agyarhoz senki. Gyöngéden és hizelkedve beszélt olyan nemességgel, mely nem tudni, hogyan, miként, meghatotta Fehér Agyart. Unszoló ösztöneinek dacára, saját maga dacára, Fehér Agyar hinni kezdett ennek az istennek. Valami biztonságérzés fogta el, mely ellentétben állt minden tapasztalattal, amit az emberek körül szerzett.

Hosszu idő mulva az isten felállt és a kabinba ment. Fehér Agyar aggódva vizsgálgatta, mikor megint kijött. Nem volt sem korbácsa, sem botja, sem fegyvere. Sebzett kezét sem dugta a háta mögé, mintha abban rejtegetne valamit. Leült ugyanarra a helyre, mint az imént, egy pár lábnyira tőle. Egy kis darab hust nyujtott feléje. Fehér Agyar fülét hegyezve, gyanakodva vizsgálgatta a hust, félszemmel a husra, félszemmel az istenre ügyelve, éberen minden nyilvánvaló merénylettel szemben. Teste megfeszült s készen volt arra, hogy elugorjék az ellenséges cselekedet legcsekélyebb mozdulatára.

De a büntetés egyre késett. Az isten csupán közel tartotta orrához a husdarabot. A hus nem látszott gyanusnak. Ám Fehér Agyar még mindig gyanakodott, s bár a hust apró, kinálgató mozdulatokkal egyre közelebb tolták hozzá, még se érintette meg. Az istenek nagyon is okosak, nem lehet elképzelni, mennyi mesteri árulás rejtőzködhetik e látszatra oly ártalmatlan husdarab mögött. A mult tapasztalatai, különösen az indiánus asszonyok mellett szerzettek, megtanitották arra, hogy hus és büntetés sokszor baljóslatuan összefügg egymással.

Végre az isten ledobta a hust a hóba Fehér Agyar lábai elé. Fehér Agyar gondosan megszagolta a hust, de még mindig nem nézett oda. Mialatt szagolgatta a hust, az istent tartotta szemmel. Semmi sem történt. Szájába vette a hust és lenyelte. Még most se történt semmi sem. Az isten egy másik darab hust kinált oda neki. Megint nem fogadta el a hust az isten kezéből s az isten megint elébe dobta a hóba. Ez egy párszor ismétlődött. Később az isten nem akarta a hust a hóba dobni. A kezében tartotta s állhatatosan nyujtotta Fehér Agyar felé.

A hus jó volt és Fehér Agyar éhezett. Nyomról-nyomra, véghetetlen vigyázatossággal közeledett a kéz felé. Végre eljött az idő, mikor elhatározta magát, hogy az isten kezéből egyék. Nem vette le szemét egy percre sem az istenről, hátraszegzett füllel tolta előre fejét, szőre a hátán önkénytelenül is égnek meredt. Lassu morgás támadt torkában, mintegy figyelmeztetőül, hogy nem lehet tréfálni vele. Megette a hust és semmi baj nem történt. Darabról-darabra végre megette mind a hust és még se történt semmi sem. A büntetés egyre késett.

Megnyalta száját és várt. Az isten tovább beszélt. Szavában jóság volt, – valami, amiről Fehér Agyarnak semmi tapasztalata nem lehetett. Benne magában is olyan érzés támadt, amilyet azelőtt nem érzett soha. Valami különös elégtételt és teljesülést érzett, mintha valamely vágyát elégitették volna ki, vagy szivének valami ürességét töltötték volna be. Ösztönének sarkantyuja s a mult tanulságai arra intették, hogy óvatos legyen. Az istenek ügyesek s céljaik elérésére elképzelhetetlenül sok utjuk-módjuk van.

Ah! igen, igy gondolkozott! Ime az isten keze, mely oly jól tud sebezni, fájdalmat okozni, most feléje nyul, hogy leszálljon fejére. De az isten szava egyre hallatszott. Hangja lágy volt és hizelgő. A fenyegető kéz dacára a hang bizalmat keltett. A bizalmat keltő hang dacára a kéz fenyegetett. Fehér Agyart két ellentétes érzés rohanta meg. Ugy látszott, hogy darabokra kell szakadnia, oly rettentő volt az az ellenőrzés, amit gyakorolt, hogy összetartsa az ellenkező erőket, melyek szokatlan határozatlanságot keltve benne, elkeseredetten küzdöttek benne az uralomért.

Végre megegyezett. Horkantott, berzenkedett, hátracsapta fülét. De nem harapott és nem ugrott félre. A kéz alászállt. Közelebb, közelebb jött. Megérintette fölálló szőre hegyét. Fehér Agyar összelapult ez érintés alatt. A kéz követte az ő lelapulását, erősebben simulva hozzá. Összezsugorodva, reszketve, Fehér Agyar még mindig uralkodott magán. Kegyetlen kinzó volt ez a kéz, amely érintette s erőszakot tett ösztönein. Fehér Agyar nem felejthette el egyetlen nap alatt mindazt a rosszat, amit emberek kezétől szenvedett. De az isten igy akarta s ő igyekezett, hogy engedelmes legyen.

A kéz felemelkedett és megint leszállott simogató, hizelgő mozdulattal. Valahányszor a kéz felemelkedett, Fehér Agyar szőre mindig égnek meredt. S valahányszor a kéz leszállt, Fehér Agyar hátracsapta fülét és torkában öblös morgás született. Fehér Agyar morgott és morgott, mintegy állandó óvásképen. Ezzel jelölte, hogy kész megtorolni mindenféle bántalmat, ami érheti. Mert nem lehet tudni, mikor sül ki, mi az isten végső szándéka véle. Lágy, bizalomkeltő szava bármely pillanatban a harag orditásává, kedves, simogató keze csavarszerü szoritóvá változhatik, hogy őt magával tehetetlenné tegye és kiossza a büntetést.

De az isten csak beszélt gyöngéden tovább s a keze barátságos ütögetéssel szállt és emelkedett. Fehér Agyar kettős érzés uralma alatt volt. Ösztöne tiltakozott az érintés ellen. Az érintés ellenkezett akaratával és korlátozta személyes szabadságát. S ez az érintés testileg még sem volt fájdalmas. Ellenkezőleg, gyönyörüséget okozott neki. A cirógatás lassan-lassan dörzsöléssé változott, az isten növelve a jóleső érzést, vakargatta Fehér Agyar füle tövét. Fehér Agyar még mindig félt, készenlétben állott, várva a kikerülhetetlen rosszat s szenvedett, vagy örvendezett, aszerint, amint egyik vagy másik érzés lett urrá rajta.

– Nahát! Akármi legyek!…

Igy kiáltott Matt, aki feltürt kabátujjal s egy piszkos mosogatódézsával kezében a kabinból lépett ki s arra a látványra, hogy Weedon Scott Fehér Agyart cirógatta, hirtelen abbahagyta a piszkos viz kilöttyentését.

Mikor Matt szava megtörte a csendet, Fehér Agyar hátraugrott és vadul morgott rá.

Matt rosszalóan nézte gazdáját.

– Ha nem veszi tőlem zokon, Mr. Scott, akkor megmondom, hogy fenemód bolondul cselekszik, majd megjárja!

Weedon Scott fölényesen mosolygott, fölkelt és Fehér Agyarhoz lépett. Hizelgően beszélt hozzá, de nem sokáig, aztán lassan kinyujtotta kezét s Fehér Agyar fejére tette és folytatta az abbahagyott cirógatást. Fehér Agyar türte és gyanakodó szemeit nem a cirógatón, hanem azon az emberen nyugtatta, aki még most is az ajtóban állt.

– Jó, jó, megengedem, hogy ön nagyszerü bányakutató, – jelentette ki a kutyahajtó a csalhatatlan tekintély hangján, – de ön eltévesztette életpályáját akkor, mikor kisfiu korában nem szökött meg, hogy cirkuszi mutatványos legyen.

Fehér Agyar morgott e hang hallatára, de most még sem ugrott el a kéz alól, mely egyre cirógatta fejét, nyakának hátsó részét hosszu, hizelgő simogatással.

Fehér Agyarra nézve ez volt a végnek kezdete, – bevégződése régi életének és a gyülölet uralmának. Uj és beláthatatlanul szép élet hajnala volt hasadóban. Weedon Scottnak sok gondolkodására és véghetetlen türelmére volt szükség, hogy mindez beteljesedjék. Fehér Agyar részéről e teljesülés nem kivánt kevesebbet valóságos forradalomnál. El kellett nyomnia természetének ösztönzését és sürgetését és gondolkodása, minden tapasztalata dacára meg kellett tagadnia magát az életet.