Part 12

Szépséges Smith szántszándékkal bánt igy Fehér Agyarral. Egy nap egy csomó ember gyülekezett a ketrec körül. Szépséges Smith, bottal a kezében, a ketrecbe lépett s levette a láncot Fehér Agyar nyakáról. Mikor gazdája elhagyta a ketrecet, Fehér Agyar elszabadulva köröskörül rohant, tombolva a ketrecben, hogy megrohanja a kivül álló embereket. Fenségesen borzalmas volt. Teljes öt lábnyi hosszuságában és vállig két és féllábnyi magasságában erősebb és nehezebb volt, mint egy megfelelő nagyságu farkas. Anyjától örökölte a kutya nehezebb termetét, ugy hogy egy csöppnyi háj és egy latnyi fölösleges hus nélkül többet nyomott kilencven fontnál. Csupa izom volt, csont és in, harcias hus, a legkitünőbb formában.

A ketrec ajtaja megint kinyilt. Fehér Agyar megállt. Valami szokatlan volt történőben. Várt. Az ajtó szélesebben kitárult. Egy nagy kutyát hajitottak be s az ajtót becsapták mögötte. Fehér Agyar még sohsem látott ilyen kutyát (egy szelindek volt); de a betolakodó nagysága és ádáz tekintete nem ijesztette meg. Végre volt itt valami, nem fa, nem vas, valami, amin kitöltheti gyülöletét. Agyarait megcsillantotta s ráugrott, fölszakitva a szelindek nyakát. A szelindek megrázta fejét s rekedten morgott s Fehér Agyarnak esett. De Fehér Agyar itt volt, ott volt, mindenütt volt, mindig elillanva, kitért és mindig ráugrott s felszakitotta agyaraival, aztán oldalt ugrott, hogy elkerülje a büntetést.

Az emberek ott künn kiabáltak, tapsoltak és Szépséges Smith a gyönyör extázisában nézte Fehér Agyar véres munkáját. A szelindek ügye az első perctől fogva rosszul állott. Nagyon nehéz állat volt és nagyon lassu. A mérkőzés végén Szépséges Smith visszaverte Fehér Agyart egy bottal s a szelindeket gazdája kivonszolta a ketrecből. Aztán kifizették a fogadásokat s jó csomó pénz csörent meg Szépséges Smith kezeiben.

Fehér Agyar nemsokára ott tartott, hogy mohó szemmel nézte, ha emberek gyülekeztek a ketrec elé. Ez a gyülekezés azt jelentette, hogy harcolni fog s ez volt most az egyetlen módja arra, hogy megnyilatkozzék az élet, mely benne lüktetett. Kinoztatva, gyülöletre ingerelve s fogolyként tartva, nem tudta másképp kielégiteni gyülöletét, csak olyankor, ha gazdája jónak látta, hogy egy másik kutyát dobjanak a ketrecébe. Szépséges Smith jól itélte meg foglya erejét, mert mindig Fehér Agyar maradt a győztes. Egy napon három kutyával vivott meg egymás után. Máskor meg egy teljesen kifejlett s a Vadonból frissen fogott farkast dobtak a ketrecébe. És egy másik napon egyszerre két kutyával kellett megvivnia. Ez volt a legnehezebb harca s bár megölte mind a két kutyát, maga is félhalott volt a harc végeztével.

Ősz táján, mikor az első hó leesett és jég zajlott a folyó hátán, Szépséges Smith jegyet váltott a maga és Fehér Agyar számára a gőzhajóra, mely a Yukonon Dawsonig volt menendő. Fehér Agyarnak hire volt messze földön. Széltire-hosszára Bajnok-Farkasnak nevezték, s ketrecét, melyben a gőzhajóra vitték, a kiváncsi emberek egész raja vette körül. Fehér Agyar dühöngött és morgott rájuk, vagy nyugodtan feküdt és hideg gyülölettel nézte az embereket. Miért is ne gyülölte volna őket? Fehér Agyar sohse tette föl ezt a kérdést. Csak azt tudta, hogy gyülöl, ezzel az érzéssel volt tele minden porcikája. Élete valóságos pokollá változott. Minden ize, minden csepp vére tiltakozott az ellen, hogy emberekkel szoros érintkezésben legyen. S most mégis igy kell élnie. Emberek bámultak rá, botokat dugtak be a ketrecbe, hogy feldühitsék és nevethessenek rajta.

Most ezekből az emberekből állt az a környezet, mely ugy formálta életanyagát, hogy még dühöngőbb vadállat lett belőle, mint aminőnek a Természet teremtette. Bizonyos, hogy a Természet nagy rugalmassággal ruházta fel. Ahol más állat meghalt vagy szellemében megtört volna, ő összeszedte magát és élve maradt és semmiképpen nem szellemének rovására. Valószinü, hogy Szépséges Smith, ez a főördög és kinzó, meg tudta volna később törni Fehér Agyar szellemét, de most még Szépséges nem jutott el odáig.

Ha Szépséges Smithben ördög lakott, az lakott Fehér Agyarban is, és ez a két ördög dühöngött egymás ellen szüntelenül. Mielőtt idekerült volna, Fehér Agyarban volt annyi bölcseség, hogy meghunyászkodjék az olyan ember előtt, akinek bot van a kezében; de ez a bölcsesége már elpárolgott. Szépséges Smith puszta látása elég volt arra, hogy dühöngés fogja el. És ha közel érhették egymást és Szépséges Smith visszaverte bottal Fehér Agyart, ez morgott, horkantott, tovább és tovább is vicsoritotta a fogait. Az utolsó morgást még a bot sem tudta elnyomni; az utolsó morgás mindig az övé volt. Mindegy volt, akármilyen borzasztóan elverte, akkor is morgott s mikor Szépséges Smith föladta a küzdelmet és visszavonult, akkor is dacos morgás hallatszott mögötte, vagy Fehér Agyar nekiugrott ketrece rácsainak s ott üvöltötte el gyülöletét.

Mikor a gőzös Dawsonba érkezett, Fehér Agyar a partra került. De még itt is a nyilvánosság előtt élt, egy kalitkában, melyet kiváncsi emberek vettek körül. Közszemlére állitották, mint «Bajnok-Farkast» és az emberek ötven centet fizettek le aranyporban, csak hogy láthassák. Nem volt egy percnyi nyugalma sem. Ha lefeküdt, hogy aludjék, megpiszkálták egy bot végével, mert a közönségnek látni kellett valamit a pénzéért. Hogy a kiállitás vonzóbb legyen, örökös dühöngésben tartották Fehér Agyart. De mindennél rosszabb volt az a légkör, amiben élt. Ugy tekintették, mint a legfélelmetesebb vadállatot s ugyanezt érezte ő kalitja rácsai mögött. Minden szó, minden védekező mozdulat, melyet az emberek tettek, tulajdon rettentő vadságának érzését növelte. Mindez annyi volt, mintha kegyetlensége tüzét szitották volna. Ennek következtében vadsága csak növekedhetett. Ujabb példája volt ez annak, hogy életanyaga formálható volt, képességeit a környezet rettentő nyomása alakitotta. Amellett, hogy kiállitották, megmaradt hivatásosan küzdő farkasnak.

Szabálytalan időközökben, valahányszor küzdelemre mód kinálkozott, kinyitották ketrece ajtaját és a várostól pár mérföldnyire levő erdőbe vezették. Ez rendesen éjnek idején történt, hogy elkerüljék a Territórium rendőrségének beavatkozását. Egy pár órai várakozás után, mikor kivilágosodott, megérkezett a nézőközönség és a kutya, mellyel Fehér Agyarnak harcolnia kellett. Ily módon nemsokára mindenféle fajtáju és nagyságu kutyával küzdött. Kegyetlen földön élt, az emberek is kegyetlenek voltak s a harc rendszerint halálos kimenetelü volt.

Miután Fehér Agyar még mindig vivott, világos, hogy mindig a másik kutya volt az, amelyik – a harc végén – kimult. Nem győzték le soha. Kölyökkorabeli gyakorlata, mikor Lip-lippel és az egész kölyökhaddal harcolt, most jó hasznára vált. Makacssága, mellyel a földbe szinte belegyökereztette lábait, legyőzhetetlen volt. Nem volt olyan kutya a sok között, amelyik le tudta volna a lábáról kapni. Ez volt a farkasivadékok kedvenc csele: rárohanni egyenesen, vagy váratlan kanyarodással, abban a reményben, hogy vállának dülhetnek és fellökhetik. Mackenzie-kutyák, eszkimó- és Labrador-ebek, Huskyk és Malemute-fajjuak, mind megpróbálkoztak ezzel, de hasztalanul. Soha nem verték le a lábáról. Szájról-szájra szállt ez a hir, a közönség minden alkalommal kiváncsian leste, mikor esik meg az a csoda, de Fehér Agyar sohse elégitette ki ebbeli kivánságukat.

Aztán itt volt villámszerü gyorsasága, ami felbecsülhetetlen előnyt adott neki minden ellenfelével szemben. Mindegy, mi volt a vivásbeli tapasztalatuk, még nem találkozhattak kutyával, amelyik olyan gyors lett volna, mint ő. Számitásba kellett venni rögtöni támadását is. A rendes kutya hozzászokott a horkantás, morgás, berzenkedés előkészületeihez. És a rendes kutya mind a négy lábával az ég felé kapálódzott és el volt intézve, mielőtt hozzá kezdett volna a harchoz és magához térhetett volna meglepetéséből. Ez oly gyakran megtörtént, hogy Fehér Agyart rendszerint kötélen tartották, mig ellenfele végzett az előkészületekkel s már meg is inditotta az első támadást.

De Fehér Agyar legnagyobb előnye mégis a tapasztalat volt. Többet tudott a vivásról, mint valamennyi ellenfele együttvéve. Több harcot harcolt, több cselt és módszert látott, több csele volt neki magának is, ugy hogy harcmodorán nem volt már semmi javitani való.

Amint az idő mult, mind kevesebb harcra nyilt alkalma. Nem találtak hozzá méltó kutyát és Szépséges Smith kénytelen volt farkasokat uszitani rá. E farkasokat indiánok fogták össze erre a célra és a farkas és Fehér Agyar közti harc mindig rengeteg nézőt csőditett össze. Egyszer egy teljesen kifejlett nőstényhiuz volt az ellenfele s ekkor Fehér Agyar elkeseredetten küzdött életéért. A hiuz olyan gyors volt, mint ő, olyan kegyetlen, mint ő s mig Fehér Agyar csak a fogával téphetett, a hiuz még éles körmeivel is harcolhatott.

A hiuz után Fehér Agyarnak nem akadt ellenfele. Nem volt állat, mellyel megvivhatott volna, legalább is nem tartottak egyet sem méltónak arra, hogy kiállhasson vele. Fehér Agyar közszemlére volt téve egész tavaszig, mikor egy bizonyos Tim Keenan nevezetü faro-játékos érkezett Dawsonba. Vele együtt jött az első bulldog, amely lábát valaha Klondike földjére tette. Az, hogy Fehér Agyar és a bulldog harcra álljanak ki, elkerülhetetlen volt s egy héttel a küzdelem előtt egyébről sem esett szó a város bizonyos részeiben, mint a Fehér Agyar és a bulldog közötti mérkőzésről.

IV. FEJEZET. A lerázhatatlan halál.

Szépséges Smith leoldotta róla a láncot és félreállott. Most az egyszer Fehér Agyar nem támadott tüstént, csak állott mozdulatlanul, füleit előre hegyezve feszült figyelmében és kiváncsian méregette a szembenálló különös állatot. Még sohasem látott ilyen kutyát. Tim Keenan előretolta a bulldogot.

– Most rajta! – mormolta.

A kurta, zömök, idomtalan tömegü állat a kör közepére ballagott, megállt és pislogva bámult Fehér Agyarra.

Biztatás hangzott a tömegből. Rajta, Cherokee! Csak neki! Kapd be, te! Fald fel!

De Cherokee nem mutatott valami nagy harci kedvet, csak bámult a kiabálókra és jóindulatuan csóválta kurta farkát. Nem mintha félt volna. Egyszerüen lusta volt. Meg aztán még csak nem is derengett előtte, hogy itt tulajdonképpen arról van szó, hogy ő a másik kutyával viaskodjék. Még sohasem viaskodott ilyenfajta kutyával és várta, mikor hozzák elé az igazi kutyát.

Tim Keenan belépett a körbe és Cherokee felé hajolva cirógatni kezdte a kutya lapockáit lassu, előretoló mozdulatokkal, szőr ellenében. Ezzel mintegy biztatta az állatot. Cherokee morogni kezdett, halkan, mélyen, a torok mélyéről jövő morgással. A morgás a cirógató mozdulatok ritmusát követte. Erősödött, amint a cirógatás a végéhez közeledett, cirógatás után elhalt s ujra kezdődött a következő cirógatásnál. A ritmus hangsulya a mozdulatok végére esett. A cirógatás véget ért, mikor a morgás hangos vakkantássá erősödött.

Mindez nem maradt hatás nélkül Fehér Agyarra. Nyakán és hátán felborzadt a szőr. Tim Keenan még egy lökéssel biztatta bulldogját és kilépett a körből. Cherokee a lökés következtében egy pár lépést tett előre, de aztán sem hagyta abba az iramot, görbe lábain gyorsan ügetett előre. Ekkor lecsapott rá Fehér Agyar. Meghökkent csodálkozás moraja hangzott fel. Ahogy Fehér Agyar a távolságot befutotta és a harcot megkezdte, az a mód inkább macskára, mint kutyára emlékeztetett és ugyancsak macskaszerü gyorsasággal vágta a bulldogba agyarait, aztán félreugrott.

A bulldog nyalka, a füle mögött, felhasadt és vérzett, de ő még csak nem is hederitett rá, nem is morgott, hanem üldözőbe vette Fehér Agyart. A küzdelem megnyitása, az egyik ellenfél gyorsasága, a másik kitartása feltüzelte a nép kedvét. Uj fogadásokat kötöttek, a régieket megtetézték. Fehér Agyar ujra meg ujra lecsapott, hasitott egyet ellenfelén és bántatlanul félreugrott. Furcsa ellensége egyre követte őt, tulságos sietség nélkül, de nem is nagyon lassan, rendületlen eltökéltséggel, mint aki tudja, hogy mit akar. Módszere céltudatosnak látszott: neki meghatározott feladata van, azt végre kell hajtania, törik vagy szakad, s ettől őt semmi el nem tántorithatja.

Egész viselkedése, minden mozdulata magán viselte ennek az elhatározásnak bélyegét. Fehér Agyar csodálkozott. Eddig még sohasem került össze ilyen kutyával. Teste puha volt és könnyen sebezhető. Fehér Agyar fogait nem fogta fel tömör bunda, mint a maga fajtáju állatoknál, fogai könnyen hatoltak az engedékeny husba. Valahányszor támadott, ugy látszott, mintha a másik nem tudná magát védeni. Az is zavarba ejtette, hogy a bulldog nem csapott nagy lármát, mint azok a kutyák, amelyekkel eddig dolga akadt. Egy kurrogás, egy mordulás, ennyi volt az egész, amivel Cherokee sebesülését tudomásul vette. De üldözése sohasem lankadt.

Cherokee nem volt lassu. Tudott ő is gyorsan perdülni, fordulni, de akárhogy perdült, fordult, mindig elhibázta Fehér Agyart. Mire ő megmozdult, hol volt már akkor Fehér Agyar! Cherokee is csodálkozott. Sohase látott még olyan kutyát, amelyikkel nem lehet birokra kelni. Eddigi párviadalaiban mind a két ellenfél egyformán kereste a közeli harcot. De Fehér Agyar mindig távol tartotta magát tőle. Táncolt, ugrált, itt volt, ott volt, mindenütt volt. Alig hogy belevágta fogát, már el is eresztette és odább suhant, mint a nyil.

Fehér Agyar nem tudott Cherokee nyakának puha alsó részéhez férkőzni. A bulldog tulságos alacsony volt s előálló állkapcsai is védelmezték. Fehér Agyar sebesületlenül szökkent ide-oda, mialatt Cherokee sebei egyre szaporodtak. Nyakának, fejének mindkét oldala fel volt tépve, hasogatva, bőven folyt a vére, de ez egy cseppet sem hozta ki a sodrából. Kitartóan folytatta az üldözést, csak egyszer állott meg egy pillanatra, mintegy zavartan, s a körülállókra pislogva kurta farkát csóválta harci készsége jeléül.

Ebben a pillanatban megint lecsapott rá Fehér Agyar, fölhasitva amugy is ronggyá szaggatott füle maradványát, aztán villámként szökött tovább. Cherokee nekibőszülve folytatta tovább az üldözést és a belső körön futva csak arra törekedett, hogy Fehér Agyar torkát halálthozó állkapcsába kaphassa. De egy hajszállal elhibázta a szökést s a tömegben a tetszés moraja zugott fel, amikor Fehér Agyar, a veszélyt kikerülve az ellenkező irányban félreugrott.

Az idő haladt. Fehér Agyar tovább táncolt, fordult, perdült, szökkent ki és be, uj meg uj sebeket ejtve, a bulldog pedig ádáz eltökéléssel ment utána. Előbb-utóbb ugyis eléri célját, ő adja a harcdöntő harapást. Addig a másik csak hadd ejtsen rajta annyi sebet, amennyit tud. Füle már rojtokká volt szaggatva, tarkója és válla tiz sebből vérzett, még az ajkát is felszaggatták ellenfelének villámgyors vágásai, amelyeket ő sem előrelátni, sem kivédeni nem tudott.

Fehér Agyar többizben megkisérelte, hogy a másikat feldöntse, de magasságban tul nagy volt köztük a különbség. Cherokee tulságosan zömök volt és tulságosan közel volt a földhöz. Fehér Agyar ezt a cselt a kelleténél eggyel többször próbálta meg. Gyors perdüléseinek és fordulásainak egyikénél ballapockája fedezetlenül tárult Cherokee felé, mert Cherokee lassabban fordult, mint ő. Fehér Agyar Cherokeera vetette magát, de saját válla a másiknál sokkal magasabb volt s oly erővel történt az összeütközés, hogy ugrásának ereje átvetette a másik teste fölött. Ez volt Fehér Agyar hosszu pályafutása alatt az egyetlen eset, mikor elvesztette lába alól a talajt. A levegőben fél bukfencet vetett és a hátára esett volna, ha macskaszerü ügyességgel meg nem fordul a levegőben, hogy lábával érjen földet. Még igy is erősen megütötte az oldalát. A következő pillanatban felugrott, de akkor a Cherokee fogai összezárultak a torkán.

Nem jó fogás volt, mert tulságosan lent volt a mellkas felé, de Cherokee azért nem eresztette el. Fehér Agyar talpra ugrott s eszeveszetten száguldott körül, hogy lerázza magáról a bulldog testét. Ez a belécsimpaszkodó, rajta lógó teher őrültté tette. Korlátozta mozdulatait és szabadságát. Olyan volt, mint egy csapda, ami ellen minden ösztöne fellázadt. Vad lázongás volt ez. Percekig olyan volt, mintha bomlott eszü lett volna. Az élet legmélye nyilatkozott meg benne, az élniakarás töltötte el egész valóját. A puszta élet viaskodott benne. Az értelmesség eltünt belőle, mintha soha eszes állat nem lett volna. A gondolkozás elmerült a husnak élet és mozgás után való vak vágyában; mozogni, minden áron mozogni akart, folytonosan mozogni, mert a mozgás volt életének egyetlen kifejezése.

Körbe-körbe száguldott, forgott, perdült előre és hátra, hogy lerázza a torkán lógó őtvenfontos terhet.

A bulldog nem csinált semmi egyebet, mint kapaszkodott. Itt-ott, de ritkán, leért lába a földre és ilyenkor nekifeszült Fehér Agyarnak. De a következő pillanatban Fehér Agyar tovább vonszolta, körberagadta magával, őrjöngő forgás kavarodásában. Cherokee egész lénye egy volt ösztönével. Tudta, hogy a helyes dolgot cselekszi, mikor belekapaszkodik Fehér Agyarba és valami boldog, kielégült gyönyört érzett. Ilyenkor lehunyta szemét és hagyta, hogy Fehér Agyar ide-oda rángassa, cibálja, nem törődött az ütésekkel, amiket közben kapott. Ez mind nem számitott. A fődolog volt a fogás és a fogást: azt tartotta.

Fehér Agyar csak akkor csendesült le, mikor kifáradt. Nem tehetett semmit és nem értett semmit. Soha, mióta harcolt, vele ilyesmi nem történt. A kutyák, amelyekkel eddig szembe került, nem harcoltak ilyen módon. Azok haraptak és elugortak, haraptak, hasitottak és elugortak. Félig oldalára feküdt és lélegzet után kapott. Cherokee még mindig nem eresztette el a torkát, ránehezedett, hogy egészen oldalt fordithassa. Fehér Agyar ellenállt, de érezhette, mint nyitja könnyedén szét állkapcsát Cherokee és mint csukja össze megint rágásszerü mozdulatokkal, hogy magasabb helyen haraphasson a torkába. Minden rágó mozdulattal közelebb-közelebb jutott torkához. A bulldog módszere az volt, hogy megtartsa, amit már megkapott, s hozzászerezzen annyit, amennyit csak lehet. Az alkalom kedvezett neki, ha Fehér Agyar nyugton maradt. Ha Fehér Agyar küzdött, Cherokee megelégedett a puszta kapaszkodással is.

Cherokee kidudorodó tarkója volt az egyetlen, amihez Fehér Agyar a fogaival férhetett, mert az éppen ott fogta meg, ahol a nyak a vállhoz izül. De Fehér Agyar nem értett a rágással való viaskodáshoz, állkapcsai sem voltak arra alkalmasak. Egy darabig vadul hasogatott és szakitott agyaraival. De a helyzetükben való változás más ötletet adott neki. A bulldognak sikerült őt a hátára forditani, és – még mindig tartva a torkát – egyszerre föléje került. Fehér Agyar, mint a macska, behuzta hátsó lábait és ellenfele hasának döfve, hosszu, tépő karmolással igyekezett feltépni Cherokee hasát. Cherokee belei ki is omoltak volna, de Cherokee gyorsan megfordult tulajdon fogása körül és Fehér Agyar testével derékszögbe került.

Nem volt rá mód, hogy Cherokee harapásától meg lehetett volna szabadulni. Olyan volt ez, mint a Sors maga, kérlelhetetlen. Lassan-lassan fölfelé nyomult a főütőér mentén. Fehér Agyart a haláltól egyedül csak nyakának laza bőre és sürü tömött bundája mentette meg. A bunda betömte Cherokee száját szőrrel és csaknem meghiusitotta a harapás erőlködését. De nyomról-nyomra, harapásról-harapásra több bőrt és szőrt kapott a szájába Cherokee. Igy lassankint fojtogatni kezdte Fehér Agyart. Fehér Agyar lélegzetvétele egyre nehezebbé vált, amint az idő haladt.

Már-már ugy látszott, a viadalnak vége van. A Cherokeera fogadók tomboltak örömükben és nevetségesen magas téteket kináltak. A Fehér Agyar-pártiak ennek megfelelően elcsendesedtek és tiz, sőt husz az egy ellen sem voltak hajlandók fogadást kötni Fehér Agyarra. Mégis akadt egy ember, aki gyorsan megkötött egy fogadást, melyben ötvenet kináltak neki egy ellen. Szépséges Smith volt ez az ember. Egy lépést tett a kör belseje felé, kinyujtott ujjával Fehér Agyarra mutatott és gunyos hahotában tört ki. Ez hatott. Fehér Agyar vadul őrjöngött, összeszedte még megmaradt erejét és talpra állott és ötven fontnyi terhével a nyakán körberohant. Dühe rémületté változott. Az élete legmélyebb ösztönei lettek urrá rajta és okossága eltünt a puszta élnivágyás mögött. Körbe-körbe, megint vissza, megbotolva, leesve és föltápszkodva, néha még hátsó lábaira is állva és ellenségét a levegőbe emelve hiába küzködött, hogy lerázza magáról a lerázhatatlan halált.

Végre hátratántorodott és elbukott, kimerült s a bulldog azonnal feljebb nyomult harapásaival, közelebb férkőzve, mind több és több szőrrel boritott hust tömködve szájába, kegyetlenebbül fojtogatva Fehér Agyart, mint valaha. Taps és ujjongás üdvözölte a győzőt. Kiáltás hallatszott: Cherokee! Cherokee! Cherokee minderre csak kurta farkának vidám csóválásával felelt. De a tetszészaj nem vonta el figyelmét feladatáról. Semmi barátságos összeköttetés nem volt a farkcsóválás és hatalmas állkapcsának harapása közt. Minden farkcsóválás dacára könyörtelenül fogvatartotta kegyetlen harapásával Fehér Agyar torkát.

Ekkor valami más vonta el a nézők figyelmét. Szánkócsilingelés és kutyahajtó kiabálása hallatszott. Az arcok, a rendőrségtől való féltükben aggódókká váltak. Csak Szépséges Smith arca nem változott. Két ember jött kutyavontatta szánkóval az ösvényen lefelé. Ugy látszott, valami bányakutatásról térhettek vissza. Mikor a csődületet meglátták, megállottak, hogy megtudják, mi lehet az izgalom oka. A kutyahajtó bajuszt viselt, a másik, a fiatalabb és magasbb, simára volt borotválva s arcát pirosra festette a futás és a fagyos levegő.

Fehér Agyar már alig-alig moccant. Néha-néha még tett egy-egy ellenállási kisérletet, de eredménytelenül. Alig tudott lélegzeni s ami kevés lélegzet még volt, az is egyre fogyott az egyre szorosabbra váló kegyetlen harapás alatt. A bulldog már régen fölszakitotta volna nyaki ütőerét, ha első harapása nem történt volna oly nagyon alant. Igy sok időbe került, mig Cherokee a kellő helyre rágódott s a rágás alatt szája egész tele lett szőrrel s a laza bőr ráncaival.

Ezalatt a Szépséges Smithben alvó vadállat felriadt s elvette még azt a kis józan eszét is, ami máskor legalább megvolt benne. Amikor látta, hogy Fehér Agyar szeme elmered, tekintete megüvegesedik, tudta, hogy a küzdelem elveszett. Kitört belőle a vadállat, Fehér Agyarnak esett és vadul verni kezdte. Pisszegés hangzott a tömegből és néhány tiltakozó kiáltás, ez volt minden. Mialatt ez történt és Szépséges Smith a kutyát rugdosta, mozgolódás támadt a tömegben. A magas fiatalember, vállal és könyökkel dolgozva, minden teketória nélkül áthatolt a tömegen. Amint az idegen a körbe lépett, Szépséges Smith meg akarta rugni Fehér Agyart. Egy lábon állt és egyensulya igen bizonytalan volt. A jövevény öklével az arcába csapott. Szépséges Smith másik lába is elhagyta az anyaföldet s egész teste a levegőbe látszott emelkedni, amint hanyatt s egyenest a hóba zuhant. A jövevény a tömeghez fordult.

– Gyávák! Bitangok! – kiáltotta.

Maga is indulatban volt, de józan indulatban. Szürke szemei ércesen, acélosan villámlottak a tömeg felé. Szépséges Smith ujra lábra állott és feléje tartott, szepegve, gyáván. A jövevény nem értette a dolgot. Nem tudta, hogy a másik mily nyomorult gyáva és azt hitte, hogy verekedni akar. S igy egy «Te bestia!» kiáltással egy ujabb ökölcsapással ujra hátrateritette. Szépséges Smith látta, hogy a hó a legbiztosabb hely az ő számára s ott maradt, ahol volt, kisérletet sem téve a felkelésre.

– Gyere, Matt és segits, – szólt a jövevény a kutyahajtónak, ki őt a körbe követte.

A két ember a kutyák fölé hajolt.

Matt megfogta Fehér Agyart, hogy elhuzza, mihelyt Cherokee szoritása enged. A fiatalabb ezt ugy akarta elérni, hogy a bulldog állkapcsait a kezébe fogta és próbálta szétfesziteni. Hiu erőlködés volt. Amint huzta, ráncigálta és feszegette, minden kilégzésével azt fujta: «Bestia!»

A csődület kezdett elégedetlenkedni, egyesek tiltakoztak a játék elrontása miatt, de elhallgattak, amikor a jövevény feltekintett munkájából és rájuk meredt.

– Átkozott bestiák! – fujta és folytatta dolgát.

– Nem használ az semmit, Mr. Scott, igy nem lehet szétválasztani, – szólt Matt végre.

A két ember szünetet tartott és nézte a kutyákat.