Part 11

De ha a fehér istenek hatalmasok voltak is, a kutyáik nem voltak azok. Fehér Agyar tüstént fölfedezte ezt, mikor azok közé a kutyák közé keveredett, melyek gazdájukkal együtt szálltak a partra. Szabálytalan formájuak és nagyságuak voltak. Némelyik rövidlábu volt, nagyon is rövidlábu, némelyiknek hosszu lába volt, nagyon is hosszu. Testüket szőr fedte prém helyett s némelyiken, ráadásul alig volt valami szőr. És közülök egyetlenegy sem tudott harcolni.

Fajának ellenségeként Fehér Agyar volt hivatva, hogy harcoljon velük. Ezt meg is tette és ezután nemsokára teljes szivből megvetette a gyámoltalanokat. E kutyák lágyak voltak, magatehetetlenek, nagy lármát csaptak, gyámoltalanul lépegettek s puszta erővel akarták megtenni azt, amit Fehér Agyar ügyességgel és ravaszsággal vitt véghez. A kutyák csaholva rohantak neki. Fehér Agyar oldalt ugrott. A kutyák nem tudták, hova tünhetett ellenfelük, abban a pillanatban már a nyakukon volt Fehér Agyar, hátára hempergette a kutyát és osztogatta halálos harapását.

Néha a harapás halálos volt és a sebzett kutya a porban vonaglott, mig a kellő távolban várakozó indián-kutyafalka meg nem rohanta és szét nem szaggatta. Fehér Agyar bölcs állat volt. Már régóta tudta, hogy az istenek dühösek, ha megölik kutyáikat. A fehér emberek sem kivételek ez alól. Ő megelégedett annyival, ha legyőzhette s felharaphatta kutyáik egyikének a nyakát, aztán visszavonult s hagyta, hogy a kutyafalka befejezze kegyetlen munkáját. Ilyenkor történt mindig, hogy a fehér emberek odarohantak s kegyetlenül kitöltötték bosszujukat az indián-kutyákon, mialatt Fehér Agyar elinalt. Ott szokott állni, csekély távolságnyira és figyelt, mialatt kövek, botok, fejszék s mindenféle hajitható fegyverek zuhantak társaira. Fehér Agyar igen bölcs állat volt.

De társai is megokosodtak idők folyamán és velük együtt okult Fehér Agyar is. Emlékeztek rá, hogy mikor első izben kötött ki gőzhajó a parton, akkor űzhették első izben nagyszerü tréfájukat. Mikor az első két-három idegen kutyát ledöntötték lábáról és elpusztitották, a fehér emberek visszafüttyentették ebeiket a fedélzetre és bosszut esküdtek a támadók fejére. Egy fehér ember látván, hogy kutyáját, egy szettert, szeme láttára szaggatják darabokra, revolvert vett elő. Hirtelen egymásutánban hatszor tüzelt és a falka hat kutyája hevert halva vagy haldokolva a földön. Az erőnek oly megnyilatkozása volt ez, mely mélyen vésődött Fehér Agyar emlékezetébe.

Fehér Agyar örült ennek is. Nem szerette a tulajdon faját s ő maga elég ravasz volt arra, hogy elkerüljön minden bántódást. A fehér emberek kutyáinak megölése eleinte csak szórakozása volt, idővel foglalkozásává lett. Nem volt semmi dolga. Szürke Hód szorgalmasan kereskedett és gazdagodott s igy Fehér Agyar a kikötő körül csatangolt az indián-kutyák rosszhirü bandájával, várva a gőzös érkezését. A gőzös érkezésekor kezdődött a játék. Egy pár pillanat mulva, mikor a fehér emberek magukhoz tértek a meglepetéstől, a banda szerteszaladt. A tréfa véget ért s ujra kezdődött, amint uj gőzös érkezett.

De nem lehetett volna mondani, hogy Fehér Agyar is a bandához tartozott. Sohse elegyedett közéjük, egyedül maradt, mindig magánosan, a banda maga is rettegett tőle. Az igaz, hogy a bandával dolgozott. Ő kezdte az idegen kútyával való veszekedést, mialatt a banda várakozott. Mikor leteperte az idegen kutyát, a banda odarohant és bevégezte a munkát. De épp oly igaz az is, hogy Fehér Agyar ilyenkor mindig visszavonult, magára hagyván a bandát, hogy az kapja a feldühödt istenek sujtó büntetéseit.

Nem került nagy megerőltetésébe, hogy ilyen veszekedést kezdjen. Csak éppen meg kellett magát mutatnia, mikor az idegen kutyák a partra értek. Alig, hogy meglátták, rárohantak. Az ösztönük parancsolta igy. Fehér Agyar volt az ismeretlen, a borzasztó, az örökké üldöző, az a valami, ami ott leskelődött a sötétben az ősvilági élet tüze körül, mikor ők, közelcsuszva a tüzhöz, megpróbálták ujra formálni ösztöneiket s megtanultak félni a Vadontól, ahonnan eredtek s melyet elhagytak és elárultak. Nemzedékről nemzedékre minden nemzedék lelke örökölte a Vadontól való félelmet. Századokon keresztül a Vadon rettegést és pusztulást jelentett. És ugyanezen idő alatt uruktól nyert szabadalmuk volt a Vadon lakóinak megölése. Megölve a Vadon szülötteit, megvédték magukat és urukat, aki társaiul fogadta őket.

Ekként, frissen kerülve a déli vidékekről, kilépve a hajópallóra a Yukon partján, elég volt megpillantaniok Fehér Agyart, arra, hogy érezzék a legyőzhetetlen vágyat, hogy nekirohanjanak és elpusztitsák benne ősi ellenségüket. Bár városban nevelt kutyák voltak, a Vadontól való rettegés megvolt bennük is. Nemcsak saját szemükkel nézték ezt a farkasszerü teremtményt, mely a nappal éles világitásában állott előttük, hanem őseik szemével is, a tőlük örökölt emlékezet mondta nekik, hogy Fehér Agyar farkas és ők emlékeztek az ősi ellenségre.

Mindez vidámmá tette Fehér Agyar napjait. Ha puszta látására nekirohannak az idegen kutyák, annál jobb neki s annál rosszabb azoknak. Azok ugy tekintették őt, mint törvényes zsákmányukat s ő is törvényes zsákmányának tekintette azokat.

Nem hiába látta meg a napvilágot egy elhagyatott barlangban, nem hiába vivta meg első csatáit a hófajddal, a menyéttel és a hiuzzal. S nem hiába keseritette el kölyökkorát Lip-lip és az egész kölyökhad. Ha minden másképp történt volna, ő is másforma lett volna. Ha nincs Lip-lip, együtt tölthette volna kölyökkorát a többi kis kutyával, felnőhetett volna, mint akármilyen más kutya s szerethette volna az önön fajtáját. Ha lett volna Szürke Hódnak mérőónja a ragaszkodás és szeretet mélységeihez, kikutathatta volna Fehér Agyar természetének mélységeit s felszinre hozhatott volna onnan mindenféle fajta jó tulajdonságot. De nem igy történt. Fehér Agyar életanyaga addig formálódott, mig olyanná nem lett, amilyen volt, zord és magányos, szeretetnélküli és kegyetlen, önön fajának ellensége.

II. FEJEZET. Az őrjöngő isten.

Fort Yukonban néhány fehér ember élt. Ezek az emberek már régóta lakták e földet. Savanyu tésztának nevezték magukat s nagyon büszkék voltak erre az elnevezésre. Az ujonnan jött emberekkel szemben csupán megvetést éreztek. A jövevények a gőzössel érkeztek. Ezeket, akárhogy nem tetszett is nekik, _chechaquos_-nak hivták. Ezek sütőporral dagasztották kenyerüket. Ilyen kaján megkülönböztetést tettek köztük és a Savanyu tészták között, akik, bizony, kovásszal sütötték a kenyerüket, nem lévén sütőporuk.

Az erődbeli emberek megvetették a jövevényeket és örültek, ha ezek bajba jutottak. Különösen örültek a mészárlásnak, melyet Fehér Agyar és becstelen bandája vitt véghez a jövevények kutyái között. Mikor a gőzös megérkezett, az erődbeli emberek mindig ott akartak lenni a kutyaheccnél. Oly várakozással néztek a mulatság elébe, akár az indián-kutyák s elég gyorsan megértették, hogy e játéknak Fehér Agyar a rendezője.

Volt köztük egy ember, aki különösen örült ennek a sportnak. A gőzös első füttyére a parton volt s mikor a csata véget ért s Fehér Agyar és az egész falka elinalt, lassu léptekkel tért vissza az erődbe s arca elégedettségtől ragyogott. Néha, mikor egy-egy délvidéki kutya elbukott s halálüvöltését hallatta a falka agyarai alatt, ez az ember nem tudta türtőztetni magát, felugrott a levegőbe és örömében kiáltozott. Fehér Agyart mindig kapzsi, merő tekintettel vizsgálgatta.

Ennek az embernek a többiek a «Szépséges» nevet adták. Senki sem tudta a keresztnevét s szerte a vidéken csak ugy emlegették: «Szépséges Smith». Pedig minden volt, csak szép nem. Az ellentétnek köszönhette nevét. Rendkivül csunya volt. A természet igen fösvényül bánt el vele. Nagyon alacsony termetü volt, hogy ezzel kezdjük. Sovány termete és még soványabb feje volt. A feje bubja tűhegyhez hasonlitott. Fiukorában, az igazat megvallva, mielőtt a Szépség névhez jutott volna, Tűfejünek nevezték.

A fejebubja hátul hirtelen lejtett le a nyakáig, elől pedig makacs hirtelenséggel akart összetalálkozni az alacsony és feltünően széles homlokkal. Ettől kezdve, mintha megbánta volna fösvénységét, a természet bőkezüen nagyra szabta a Szépség arcát. A szeme nagy volt s két szeme közt akár még másik két szemnek is lett volna helye. Az arca, egyéb részeihez mérten, tulzottan nagy volt s hogy betölthesse a szükséges területet, a természet óriási, előreugró állat adott neki. Nagy volt ez az áll és nehéz, előre és lefelé terjedt s ugy látszott, leér egész a melléig. Bizonyára a nyak gyengesége miatt lógott álla a mellére, mert a vékony nyak nem tudott ilyen nehéz terhet elviselni.

Ez az áll kegyetlen határozottságra látszott mutatni. Pedig nem igy volt. Talán a tulzás volt az oka, talán az áll volt tulságos nagy. Akárhogy is volt, a kegyetlen határozottság nem volt igaz.

Széltire-hosszára ugy ismerték a Szépséget, mint a reszkető térdü gyávák leggyávábbját. Hogy befejezzük leirását, a Szépség foga hosszu volt és sárga s két szemfoga, mely hosszabb volt a többinél, ugy állt ki vékony ajkai közül, mint valami agyar. Szeme piszkos-sárga volt, mintha a Természetnek kifogyott volna a festéke és az ő szeme szinezésére kinyomkodta volna minden festékalját, ami tubusaiban megmaradt. Épp igy volt a hajával is, ritka, rendetlen növésü, piszkossárga és sárgás-piszkos haj meredezett a fején, váratlan csomókban és pamatokban ütközött ki az arcán, mint egy köteg szélzilálta buzaszál.

Röviden, Szépséges Smith szörnyeteg volt, de nem tehetett róla. Nem volt ezért felelős. Az anyag, melyből vétetett, ekképp formálódott. Ő főzött az erőd lakóira, ő mosogatott és végezte a piszkos munkát. Az erődbeliek nem vetették meg Szépséges Smithet. Inkább tűrték, mint ahogy eltűr az ember egy rosszul formált teremtményt. Aztán meg féltek is tőle. Gyáva dühében keresztüllőhetett volna akárkit is hátulról vagy mérget keverhetett volna kávéjukba. De valakinek csak el kellett végezni a főzést és akármi volt is a Szépség hibája, főzni tudott.

Ilyen volt az az ember, aki figyelte Fehér Agyart, gyönyörködött vad bátorságában és szerette volna megszerezni. Eleitől kezdve közeledett Fehér Agyarhoz s Fehér Agyar eleitől fogva semmibe se vette őt. Később, mikor a Szépséges közeledése mind makacsabb lett, Fehér Agyar felborzolta szőrét, hátrált és vicsorgatta a fogait. Nem tetszett neki ez az ember. Valami rossz érzés fogta el a láttára. Érezte, hogy a rosszindulat árad ki ebből az emberből, félt elébe nyujtott kezétől és mézes szavu beszédétől. Mindezért gyülölte ezt az embert.

Az egyszerübb teremtéseknél a jó és rossz jelentése is egyszerü. A jó jelenti mindazt, ami megkönnyiti az életet, elégtételt szerez és megszabadit a fájdalomtól. Ezért a jót szeretik. Rossz mindaz, ami bántalom, kényelmetlenség, fenyegetés, sértés, s a rosszat gyülölik. Fehér Agyar rossznak találta Szépséges Smithet. E férfi eltorzult testéből és csavaros eszéből egészségtelen lénye rejtélyes módon sugárzott ki, mint ahogy a gőz a maláriás mocsarakból fölfelé emelkedik. Nem okoskodás utján, nem tisztán öt érzékével, más, homályosabb, fölfedezetlen érzék segitségével jött rá Fehér Agyar arra, hogy ez az ember vésztjóslóan gonosz, rosszakarattal terhes, s ezért rossz és gyülölendő.

Fehér Agyar Szürke Hód tanyáján volt, mikor Szépséges Smith először ellátogatott ide. Távoli lépteinek halk neszéről már tudta Fehér Agyar, hogy ki közelit és szőre felborzolódott. Kényelmes, elvetett helyzetben feküdt, de gyorsan felkelt s amint a férfi megérkezett, valódi farkasmódra elinalt a tábor szélére. Nem tudta, miről volt szó, csak annyit látott, hogy az az ember és Szürke Hód beszélgetnek egymással. Egyszer a jövevény rámutatott, amire Fehér Agyar horkantott egyet, mintha az a kéz egyenesen ráhullott volna és nem lett volna, mint ahogy tényleg volt, ötven lábnyira tőle. A jövevény nevetett ezen és Fehér Agyar befutott a menedéket adó erdőbe s fejét vizsgálódva forditotta hátrafelé, amint halk nesszel suhant át az avaron.

Szürke Hód visszautasitotta Szépséges Smith ajánlatát. Nem adja el a kutyát. Meggazdagodott a kereskedésből. Nem hiányzott semmije. Amellett Fehér Agyar értékes állat volt, a legerősebb szánkóhuzó kutya, amilyet csak valaha látott és a legjobb vezető. Nem volt párja a Yukon és a Mackenzie mentén. Tudott harcolni. Oly könnyen öldöste a kutyákat, mint ahogy az emberek öldösik a moszkitókat. (Szépséges Smith szemei lángoltak erre a szóra és megnyalta vékony száját sóvár nyelvével.) Nem. Fehér Agyar semmi árért nem eladó.

De Szépséges Smith ismerte az indiánokat. Gyakran felkereste Szürke Hód tanyáját és kabátja alatt elrejtve mindig vitt egy fekete üveget vagy ilyesvalamit. A whisky természete az, hogy növeli a szomjuságot. Szürke Hód majd elepedt a szomjuságtól. Tüzelő inye és égő gyomra egyre jobban kivánta a tüzes italt; esze, visszájára fordulva a szokatlan izgató szertől, mindenbe beleegyezett, hogy még több szeszt szerezhessen. A pénznek, amit a prémekért, keztyükért és mokasszinokért kapott, hamar lába kelt. Egy-kettőre elfogyott s minél üresebb volt a pénzes zacskója, annál rosszabb volt Szürke Hód kedve. A végén aztán elfogyott egészen a pénze, áruja és kedve. Semmije sem maradt meg, csak borzasztó szomjusága, óriási szenvedély, mely minden józan lélekzetvételénél csak nőtt. Ekkor történt, hogy Szépséges Smith megint beszélt vele Fehér Agyar megvételéről, de most nem dollárokban, hanem pálinkás üvegekben ajánlotta fel a vételárat és Szürke Hód hajlott a szóra.

– Fogja meg a kutyát, oszt’ rendben van, – volt az utolsó szava.

Két nap mulva megjöttek az üvegek.

– Fogja meg a kutyát, – mondta Szépséges Smith Szürke Hódnak.

Fehér Agyar visszamerészkedett a táborba egy este és elégült sóhajjal feküdt le. A rettegett fehér isten nem volt sehol. Már napok óta mind jobban kimutatta Szépséges azt a kivánságát, hogy a kutyára tehesse kezét s Fehér Agyar épp emiatt bujkált az erdőben. Nem tudta, mily veszedelem szállhat reá e makacsul kinyujtott kézből. Csak annyit tudott, hogy valami rosszal fenyegeti s jobb, ha olyan helyen huzódik meg, ahová e kéz hatalma el nem ér.

De alig hogy lefeküdt, Szürke Hód oda tántorgott hozzá és bőrszijat kötött a nyaka körül. Leült Fehér Agyar mellé, egyik kezében tartva a bőrszij végét. A másik kezében egy üveget szorongatott, melyet időrő-időre a feje fölé emelt s ilyenkor különös, kortyogó hangokat hallatott.

Egy óra telhetett el igy, mikor földre dobbanó léptek nesze elárulta, hogy valaki közeledik. Fehér Agyar hallotta meg először, szőre ég felé borzolódott a felismeréstől már akkor, mikor még Szürke Hód ostobán bólingatott fejével. Fehér Agyar megpróbálta, hogy szép csendesen kihuzza a szijat ura kezéből, de az ellazult ujjak szorosan összezárultak és Szürke Hód felébredt.

Szépséges Smith érkezett a táborba és odahajolt Fehér Agyar fölé. Fehér Agyar gyöngén horkantott rá és figyelte a Szépséges kezét. Az egyik kéz kinyult és kezdett alászállni Fehér Agyar fejére. Az állat gyönge morgása éles lett és erős. A kéz lassan még alább szállt, Fehér Agyar lapult, villogó szemmel figyelve, morgása élesebb, élesebb lett, végre ziháló lélekzetvétellel elérte legmagasabb pontját. Ekkor hirtelen harapott, a kéz felé kapva, mint valami kigyó. A kéz visszarándult és Fehér Agyar fogai éles koccanással, üresen ütődtek össze. Szépséges Smith rémült volt és dühös. Szürke Hód agyba-főbe ütötte Fehér Agyart s ez békén tűrte a verést, szorosan a földhöz lapulva alázatos engedelmességében.

Fehér Agyar pillantása gyanakvóan kisért minden mozdulatot. Látta, hogy Szépséges Smith elmegy s egy jókora bottal tér vissza. Ekkor Szürke Hód átadta a szij végét neki. Szépséges Smith megindult, hogy hazafelé menjen. A szij kifeszült. Fehér Agyar nem mozdult. Szürke Hód jobbról-balról adott neki egy pofont, hogy felkelésre birja. Fehér Agyar engedelmeskedett, aztán egy nekirohanással nekirontott az idegennek, aki magával akarta hurcolni. Szépséges Smith nem ugrott félre. Várta ezt a támadást. Meglóbálta hevesen a botot s megakasztva a támadást, a földre zuzta Fehér Agyart. Szürke Hód nevetett és fejét rázta tetszése jeléül. Szépséges Smith szorosabbra rántotta a szijat és Fehér Agyar bénultan és szédelegve csuszott lábaihoz.

Másodszor már nem támadott. Egyetlen botütés meggyőzte arról, hogy a fehér isten tud bánni a bottal és Fehér Agyar sokkal bölcsebb volt annál, mintsem hogy harcoljon az elkerülhetetlen ellen. És igy zordan, bozontos farkát eleresztve ballagott Szépséges Smith nyomában, s halk, elnyomott morgásokat hallatott. Szépséges Smith harcias szemmel figyelte s botját készen tartotta az ütésre.

Az erődben Szépséges Smith jó erősen megkötötte Fehér Agyart, aztán lefeküdt. Fehér Agyar várt egy óra hosszat. Akkor aztán foga közé kapta a szijat és tiz másodperc mulva szabad volt. Nem vesztegette az idejét, ha egyszer a foga közé kaphatott valamit. Nem rágta a szijat hasztalanul. A szij éles vonallal vált ketté, mintha késsel metszették volna kétfelé. Aztán megfordult s visszaügetett Szürke Hód tanyájára. Nem tartozott alattvalói hűséggel ennek az idegen és rettentő istennek. Ő Szürke Hódnak adta át magát s azt hitte, hogy még mindig Szürke Hódhoz tartozik.

De minden ugy történt, mint az imént, egy kis különbséggel. Szürke Hód megint rabszijra füzte Fehér Agyart és reggelre kelve visszaadta őt Szépséges Smithnek. És itt volt az a csekély különbség. Szépséges Smith elverte Fehér Agyart. Szoros szijra füzötten Fehér Agyar nem tehetett egyebet, mint hogy hasztalan őrjöngött és elszenvedte a büntetést. Bot és ostor felváltva csapott le reá és megizlelhette a legborzasztóbb büntetést, amit életében valaha kapott. Az a rettentő verés, amit Szürke Hódtól kölyökkorában kapott, szelid cirógatás volt ehhez képest.

Szépséges Smith gyönyörködött a munkájában. Örült neki. Kárörvendően meredt áldozatára; szemei zavarosan lángoltak, mikor megsuhogtatta a korbácsot vagy a botot és hallgatta Fehér Agyar fájdalmas kiáltozását, tehetetlen üvöltését és horkantásait. Mert Szépséges Smith kegyetlen volt, amilyen kegyetlenek csak a gyávák tudnak lenni. Ő maga is csuszott, mászott, görbedezett és reszketett az emberek ütései vagy goromba sértései alatt és viszonzásképp bosszuját magánál gyöngébb teremtményen töltötte ki. Minden élet szereti a hatalmat. Szépséges Smith sem volt kivétel ez alól. A hatalom kifejtésétől meggátoltatván saját fajtájabeliek között, az alacsonyabb teremtményeknek esett és igy szolgáltatott elégtételt az életnek, mely benne volt. Szépséges Smith nem önmaga teremtette magát és nem illetheti őt vád. Nyomorult testtel és brutális lélekkel jött e világra. Ilyen volt az anyag, melyet magával hozott s az élet sem formálta kegyelmesen.

Fehér Agyar tudta, hogy miért kapott verést. Mikor Szürke Hód megkötötte a szijat nyaka körül s a szij végét Szépséges Smith kezébe adta, Fehér Agyar tudta, hogy hogy istenének az akarata, hogy Szépséges Smith-tel menjen. És mikor Szépséges Smith megkötötte az erőd előtt, tudta, hogy Szépséges Smith akarata az, hogy maradjon is ott.

És igy ő engedetlen volt két isten akaratával szemben s megérdemelte a büntetést. Látta már régebben is, hogy kutyák gazdát cseréltek s azt is látta, hogy a visszaszökött kutyát elverik. Fehér Agyar okos volt, de természetében voltak erők, melyek erősebbek voltak bölcseségénél. Ilyen erő volt a hűség. Nem szerette Szürke Hódot s mégis, az ő akarata és dühe dacára is hű volt hozzá. Nem tehetett róla. A hűség tulajdonsága volt annak az életanyagnak, melyből vétetett. Az a tulajdonság, mely különös sajátja fajának; az a tulajdonság, mely megkülönbözteti fajtáját minden más fajtától; az a tulajdonság, mely képessé tette a vadkutyát és farkast arra, hogy eljőve a szabad Vadonból, társa legyen az embernek.

A verés után visszahurcolták Fehér Agyart az erődbe. De most már Szépséges Smith egy bottal pányvázta ki a kutyát. De nem könnyü elhagyni egy istent s Fehér Agyar is igy volt vele. Szürke Hód az ő saját külön istene volt és Szürke Hód akarata dacára Fehér Agyar még mindig ragaszkodott hozzá és még mindig istenének hitte őt. Szürke Hód elárulta és elhagyta őt, de ez semmi hatással nem volt Fehér Agyarra. Nem hiába adta át ő testét-lelkét Szürke Hódnak. Fehér Agyar korlátozás nélkül adta át magát s az ilyen egyezséget nem lehet könnyen felbontani.

És igy éjjel, mikor már az erődben mindenki aludt, Fehér Agyar rágni kezdte a botot, amelyhez pányvázták. A bot fája régi volt és száraz s oly szorosan volt a nyakához kötve, hogy alig érte el fogaival. Csak a legnehezebb izommunka árán és nyakának szinte hihetetlen meghajlitásával sikerült a fát foga közé kapnia és csak határtalan türelmének köszönhette, hogy órák mulva végre sikerült a botot szétrágnia. Olyasvalamit tett, amit kutyáról nem tételeztek volna fel. Ilyesmi még nem történt soha. De Fehér Agyar megtette s aztán az erődből Szürke Hód tanyájára ügetett, nyakán az elrágott botnak lecsüngő végével.

Fehér Agyar okos volt. De okosabb lett volna, ha nem megy vissza Szürke Hód tanyájára, aki immár két izben árulta el. De hűsége miatt Fehér Agyar harmadszor is elárultatott. Megint hagyta, hogy Szürke Hód szijra füzze és Szépséges Smith megint érte jött. És ekkor még kegyetlenebbül megverték, mint előbb.

Szürke Hód bambán nézte, mint forgatja a fehér ember a korbácsot. Nem volt egy védelmező szava. Fehér Agyar már a más kutyája volt. Mikor véget ért a verés, Fehér Agyar beteg volt. Valami kényes délvidéki kutya belehalt volna az ütlegekbe, de nem Fehér Agyar. Az ő életiskolája szigorubb volt, ő maga is keményebb anyagból volt gyurva. Megvolt benne az életerő. Nagyon is csüggött az életen. De nagyon beteg volt. Először nem tudott helyéről fölkelni s Szépséges Smithnek egy félóráig kellett rá várnia. Aztán, szédülve, tántorogva, vakon követte Szépséges Smithet az erődbe vissza.

Most lánccal kötötték meg, ami ellenállt fogainak és hiába huzakodott, hogy kirántsa a vaskampót a szálfából. Egy pár nap mulva a kijózanodott és tönkrement Szürke Hód elindult hosszu utjára, a Sündisznó-folyón föl egész a Mackenzieig. Fehér Agyar Yukonban maradt, tulajdonaként olyan embernek, aki több, mint félig őrült, de egészen állatias volt. De hát tudhat-e valamit egy kutya az őrültségről? Fehér Agyar szemében Szépséges Smith igazi isten volt, ha rettenetes is. Legjobb esetben őrült isten volt, de mit tudott Fehér Agyar az őrültségről? Ő csak azt tudta, hogy alá kell magát vetnie az uj gazda akaratának s engedelmeskednie minden szeszélyének és hóbortjának.

III. FEJEZET. A gyülölet uralma.

Az őrült isten gyámsága alatt Fehér Agyarból valóságos sátán lett. Egy ketrecben tartották megláncolva az erőd háta mögött és Szépséges Smith itt bosszantotta és zavarta és vaditotta alávaló kinzásokkal. Ez az ember korán észrevette, milyen őrjöngővé válik Fehér Agyar, ha kinevetik és sohsem mulasztotta el, hogy kinzó ingerkedés után ki ne nevesse Fehér Agyart. Nevetése hangos és gunyoló volt s ujjával csufondárosan mutatott Fehér Agyarra. Ilyenkor minden józanság elhagyta Fehér Agyart és dühöngési rohamában szinte őrültebb volt még Szépséges Smithnél magánál is.

Azelőtt Fehér Agyar csupán saját fajának volt ellensége, igaz, hogy megátalkodott ellensége. Most ellensége lett mindennek s mindenkinek s megátalkodottabb, mint valaha. Oly rettentően kinozták, hogy vakon, a gondolkodás minden szikrája nélkül gyülölt. Gyülölte a láncot, mely fogva tartotta, az embereket, akik bekukucskáltak ketrece rácsai között, gyülölte a kutyákat, melyek ezeket az embereket kisérték és tehetetlensége mélyéről vadul horkantott rájuk. Gyülölte ketrece fáját, mely bezárva tartotta őt. És legelőször és legutóljára és legjobban gyülölte Szépséges Smithet magát.