Part 10

Nem Kiche hibája volt. A farkas-anya nem emlékszik kicsinyére egy év, vagy még több idő multán. Nem emlékezett Fehér Agyarra sem. Fehér Agyar idegen volt, betolakodó, és mostani porontyai megadták rá a jogot, hogy ugy kergesse el a betolakodót, ahogy ép az imént cselekedte.

Egyik kis porontya odacsuszott Fehér Agyarhoz. Féltestvérek voltak, csakhogy nem tudtak róla. Fehér Agyar kiváncsian szaglászta a kis kölyköt, mire Kiche rárohant, még egyszer megmarva arcát. Fehér Agyar még jobban visszavonult. Minden régi emléke, képe elhalt s visszatért a sötét sirba, ahonnan feltámadt az imént. Kichét nézte, amint kölykeit nyalogatta, majd megállt és Fehér Agyarra vicsorgott. Kiche már nem jelentett Fehér Agyar szemében semmit sem. Fehér Agyar megtanult nélküle élni. Elfeledte, mi volt az ő számára Kiche. Kichének nem volt helye a Fehér Agyar és Fehér Agyarnak nem volt helye a Kiche gondolataiban.

Fehér Agyar még mindig egy helyben állt ostobán, megzavarodva, elfeledve emlékeit, nem értve, mi történt, mikor Kiche harmadszor is megtámadta, hogy elzavarja a közelségéből. És Fehér Agyar engedte, hogy Kiche elzavarja. Kiche nőstény volt és fajának törvénye volt, hogy him ne harcoljon a nősténnyel soha. Nem tudott semmit erről a törvényről, nem elméjének megállapitása volt ez, sem olyasmi, amit a világbeli tapasztalatával szerzett volna. Titokzatos parancs volt ez, ösztönének sugallata, ugyanazé az ösztöné, mely arra késztette, hogy megvonitsa a holdat és az éj csillagait, ugyanaz az ösztön, mely félelmessé tette előtte az ismeretlent és a halált.

Multak a hónapok. Fehér Agyar erősebb lett, nehezebb és tömörebb, jelleme ugy fejlődött, amint azt öröksége és környezete irányitotta. Öröksége olyan életanyagot juttatott neki, mely formálható és finomitható volt. Számtalan lehetőség rejlett benne és tetszés szerinti formába volt gyurható. Környezete rányomta bélyegét. Ha Fehér Agyar sohasem lép az ember tüzhelyéhez, a Vadon igazi, vérbeli farkassá változtatta volna. De az istenek környezetében élve, kutyává lett, melyben volt valami farkasszerü, de azért kutya volt, nem pedig farkas.

És igy, őseredeti természete és környezetének nyomása alatt, jelleme egy bizonyos formába alakult. Ennek igy kellett lennie. Még mordabb lett, még társaságkerülőbb, még magánosabb, még vadabb s mig a kutyák nap-nap után jobban megtanulták, hogy jobb békésen élni, mint hadilábon állani vele, Szürke Hód egyre jobban meg volt elégedve vele.

Fehér Agyar, mialatt erői egyre izmosodtak, mégis szenvedett egy gyöngeségtől. Nem birta el, ha nevettek rajta. A nevetés gyülöletes volt előtte. Az emberek nevethettek bátran maguk között akármin is, ha tetszett nekik, kivéve rajta, – ilyenkor nem bánta, hadd nevessenek. De mikor őt nevették ki, dühe nem ismert határt. Amilyen komoly, méltóságos és komor volt egyébként, a nevetés kómikusan őrültté tette. Olyan magánkivül volt ilyenkor, hogy órákon át valóságos megszállottként viselkedett. Jaj volt annak a kutyának, amelyik ilyenkor a szeme elé került. Fehér Agyar nagyon is jól megtanulta Szürke Hódtól a törvényt; Szürke Hód mögött bot volt s Szürke Hód isten volt, de a kutyák mögött semmi sem volt, csak a puszta tér, melyen sietve eliramodtak, ha a nevetéstől dühöngővé változott Fehér Agyar a látóhatáron megjelent.

Életének harmadik évében nagy éhinség támadt a Mackenzie-indiánusok között. Nyár folyamán a halászat rosszul sikerült. Télen a rénszarvas nem kereste fel szokott helyét. Jávorszarvas kevés volt, a nyul csaknem eltünt, a vadászó és zsákmány után járó állatok kivesztek. Megfosztva szokott eledelüktől, elgyengülve az éhségtől, ezek az állatok egymásnak estek és fölfalták egymást. Csak az erős maradt meg. Fehér Agyar istenei mindig vadászó állatok voltak. Az öregek és betegek éhen haltak. Nagy jajgatás volt a faluban, melyből elküldték az asszonyokat és gyermekeket, hogy ami csekély készlet az ennivalóból megmaradt, az a lesoványodott és beesett szemü vadászoknak jusson, akik hasztalan űzték az erdőben naphosszat a vadat.

Az istenek már arra is vetemedtek, hogy megették keztyüik és mokasszinjuk lágyan cserzett bőrét, a kutyák pedig megették a szerszámbőröket és az ostorszijakat. A kutyák felfalták egymást és az emberek megették a kutyákat. Először a leggyengébbeket és a kivetni valókat ették meg. A kutyák, melyek tulélték ezt a lakomát, végignézték és mindent megértettek. Egy pár az okosabbak és merészebbek közül elhagyta az istenek tüzhelyét, amely most valóságos mészárszékké változott s az erdőbe menekült, ahol, végtére is, elpusztult az éhségtől, vagy farkasok eledelévé lett.

A nyomor e napjaiban Fehér Agyar is visszalopódzott az erdőbe. Ő rátermettebb volt az itteni életre, mint a többi kutya, mert még éltek benne kölyökkorának tanulságai. Különös ügyességgel lesett apró élő lényekre. Órákig feküdt elrejtőzve, az óvatos mókus minden mozdulatát követve szemével, oly nagy türelemmel várakozva, amilyen nagy csak éhsége lehetett, melytől szenvedett, hogy a mókus otthagyja fészkét és lemerészkedjék a földre. De még akkor sem mozdult Fehér Agyar időnek előtte. Várt arra, hogy biztosan lecsaphasson a mókusra, mielőtt az ujra fennteremhetne biztos menedékén. Akkor, de csakis akkor, mint egy villám, előtört rejtekéből, mint egy szürke lövedék, hihetetlenül gyorsan és sohasem tévesztve el áldozatát, a menekülő mókust, mely nem menekült el elég gyorsan soha.

Nagy szerencsével vadászott mókusokra s hogy nem élhetett kizárólag mókusból s nem hizhatott meg mókushuson, annak csak egy oka volt. Nem volt elég mókus. Fehér Agyar arra kényszerült, hogy még kisebb állatokat hajszoljon. Éhsége sokszor oly gyötrő volt, hogy kikaparta az erdei egeret földi üregeiből. Nem vetette meg a menyéttel való harcot sem, amelyik épp oly éhes volt mint ő, de százszor vadabb és vérszomjasabb.

Az éhség legrosszabb napjaiban visszalopódzott az istenek tüzének közelébe. De sohase ment oda a tüzhöz. Az erdőben rejtőzködött, elkerülve a fölfedeztetést és megrabolta a hurkokat, ha néha-néha beléjük tévedt egy-egy vad. Még Szürke Hód tulajdon hurokjából is rabolt egy nyulat, mialatt Szürke Hód tántorgott és támolygott az erdőben, le-leülve, hogy kipihenje gyengeségét és kifulladó lélegzetét.

Egy napon Fehér Agyar egy fiatal farkassal találkozott; a farkas sovány volt, csontjai is kiálltak, bőre lötyögött az éhségtől. Ha nem lett volna maga is éhes, Fehér Agyar csatlakozott volna a farkashoz és visszatért volna a falkához, vad testvérei közé. De mivel éhes volt, megrohanta a fiatal farkast, megölte és megette.

A szerencse kedvezett neki. Valahányszor nagyon szoritotta az éhség, mindig talált valami megölni és megenni valót. Ha pedig maga is gyenge volt az éhségtől, szerencsére nem találkozott nagyobb ragadozóval. Igy történt, hogy két napig lakmározott egy hiuz husából, teljes erejében volt, mikor egy éhes farkasfalka teljes sebességével rohant reá. Hosszu, kegyetlen hajsza volt, de Fehér Agyar nem volt kiéhezett, mint a farkasok s nem tudták utólérni. Nemcsak hogy sebesebben futott, mint a farkasok, hanem, széles ivben visszafordulva a tulajdon nyomán, utólérte egyik kimerült üldözőjét.

Ezután elhagyta a vidéknek ezt a táját és felkereste azt a völgyet, melyben született. Itt, a régi barlangban találkozott Kichével. Kiche, régi szokása szerint, szintén elhagyta az istenek tüzét és fölkereste a hajdani menedéket, hogy világra hozza benne kicsinyét. A porontyokból csak egy élt már, mikor Fehér Agyar a szinen megjelent és ez az egy sem látszott hosszu életre születettnek. Fiatal élet nem sok reménységgel indulhatott neki az ilyen éhinségnek.

Kiche üdvözlése mindennek volt mondható, csak éppen barátságosnak nem. De Fehér Agyar nem törődött vele. Kinőtt az anyai gondoskodásból. És igy filozófus módjára beletörődött az elutasitásba, hátat forditott és felfelé ügetett a folyam mentén. A folyó kettéválásánál a bal elágazás mentén haladt, megtalálta a hiuz barlangját, melynek lakóját egykor ő és anyja ölte meg. Itt, az elhagyott barlangban letelepedett és megpihent egy napig.

Kora nyár felé, az éhinség utolsó napjaiban, találkozott Lip-lippel, aki, mint ő, az erdőbe vette be magát, ahol csak ugy tengette nyomorult életét. Fehér Agyar váratlanul bukkant reá. Ellenkező oldalról haladva egy magas lejtő alján, épp a szikla alját kerülték meg, mikor szemtől-szembe találták egymást. Pillanatnyi ijedtükben megállottak és gyanakodva nézték egymást.

Fehér Agyar ereje teljében volt. Vadászata sikeres volt és egy hete már, hogy minden nap torkig ette magát. Most is tele töltötte magát legutóbbi zsákmányával. De amely pillanatban Lip-lipre nézett, szőre égnek meredt a hátán. Önkéntelen borzadás volt ez, mert ez a testi állapot a multban mindig kisérte az értelmi állapotot, melyet nála Lip-lip hajszája és az üldözése okozott. Amint a multban horkantott és berzenkedett, mikor Lip-lipet meglátta, most is önkéntelenül horkantott és berzenkedett. Nem vesztegette az idejét és a dolgát gyorsan és alaposan elvégezte. Lip-lip megpróbált hátrálni, de Fehér Agyar keményen nekirontott. Mell-mellnek feszült. Lip-lip felborult s a hátára esett s Fehér Agyar foga ösztövér nyakába nyomult. Lip-lip a halállal küzdött s ezalatt Fehér Agyar körbenjárt, peckesen és figyelve. Aztán folytatta utját, tovább ügetve a lejtő alján.

Nemsokára ezután, egy napon, az erdő szélére jutott, ahol egy keskeny tisztás sik föld ereszkedett le a Mackenzie-ig. Már látta ezt a tisztást, de akkor kopár volt, most egy falu terjeszkedett rajta. Még mindig a fák között rejtőzködve, Fehér Agyar megállt, hogy tanulmányozza a helyzetet. Látvány, hang és illat, mindez ismerős volt előtte. A régi falu volt ez – uj helyen. De a látvány, hang és illat merőben más volt itt, mint mikor elmenekült a faluból. Nem volt itt sem sirás, sem jajgatás. Megelégedett hangok ütötték meg fülét s mikor egy asszony mérges kereplését hallotta, tudta, hogy ennek a mérgelődésnek a tele has az oka. Halszag érzett a levegőben. Élelem van a táborban. Az éhinség elmult. Merészen kilépett az erdőből s egyenesen Szürke Hód kunyhójának tartott. Szürke Hód nem volt otthon. Klu-kucs üdvözölte Fehér Agyart vidám kiáltozással és egy frissen fogott egész darab halat vetett oda neki. Fehér Agyar hasra feküdt és várta Szürke Hód hazajövetelét.

NEGYEDIK RÉSZ.

I. FEJEZET. Saját fajának ellensége.

Ha volt is Fehér Agyar szivében a saját fajához való vonzódásnak akármilyen gyenge szikrája, az is végleg kialudt akkor, mikor ő lett a szánkó-fogat vezetője. A kutyák meggyülölték Fehér Agyart, meggyülölték azért a külön darab husért, melyet Mit-sah dobott neki oda; gyülölték azokért a valódi és vélt kegyekért, melyeket, mint vezető, élvezett, gyülölték, mert a fogat élén, mintegy menekülve rohant s bozontos farka és örökké menekülő hátsó részei szinte őrjöngővé tette kutyatársait.

Fehér Agyar épp oly keserün gyülölte őket. Vezérszerepét mindennek érezte, csak éppen jónak nem. Az, hogy futnia kellett az üvöltő falka elől, amelyet három éven át tartott kegyetlen uralma alatt, ez csaknem több volt, mint amennyit elviselhetett. De el kellett viselnie, ha nem akart elpusztulni és az élet, mely benne buzgott, nem akart elpusztulni. Abban a pillanatban, mikor Mit-sah kiadta a parancsot az indulásra, az egész fogat dühös, vad kiáltással ugrott Fehér Agyarnak.

Ez ellen nem volt védekezés. Ha Fehér Agyar visszafordult üldözőire, Mit-sah ostorával arcába csapott. Csak egy menekvése maradt, a futás. Az üvöltő hordát nem győzhette le farkával és hátsó lábaival. Ezek nem lettek volna hatásos fegyverek annyi kegyetlen agyar ellenében. Igy futott Fehér Agyar, legyőzve önnön büszke természetét minden ugrással, amit megtett s igy futott egész napon át.

A természet ösztönein nem lehet erőszakot tenni anélkül, hogy ez az erőszak visszahatást ne gyakoroljon természetünkre. Ez a visszahatás olyan, mint a hajszál, mely, ahelyett hogy kifelé nőne a testből, természetellenesen visszájára fordul és belenő a testbe, mint tüzes, gennyesztő, lángoló üszök. Igy történt Fehér Agyarral is. Minden idege, minden ösztöne azt parancsolta neki, hogy támadja meg a falkát, mely ott üvöltözött a sarkában; de az istenek akarata az volt, hogy ezt ne tegye s az istenek akarata mögött ott volt a rénszarvasbél-ostor harminc lábnyi hosszu csipős kötele. Fehér Agyar csak önnön szivét mardoshatta bánatában és szivében dajkálhatta a gyülöletet és rosszakaratot, mely nem volt csekélyebb természetének vadságánál és rettenthetetlenségénél.

Ha valamely teremtmény ellensége volt önnönfajának, Fehér Agyar volt az a teremtmény. Nem kért és nem adott kegyelmet. Örökké tépve-marva társaitól, ő is egyre a kutyákon hagyta a fogahelyét. A fogatvezető, ha tábort ütnek s a kutyákról leszedik a szerszámot, az istenek mellé huzódik védelemért. Fehér Agyar megvetette ezt a védelmet. Merészen járkált éjjel a táborban, büntetéseket osztogatva mindazért, amit a nappal folyamán szenvedett. Abban az időben, mikor még nem volt fogatvezető, a falka tudta, hogy jó kitérni az utjából. Most másképp volt. Az egész napi üldözéstől felhevülten, öntudatlan felizgatva folyton ismétlődő visszavonulásának látásától, uralva az uralkodás érzésétől, mely egész napon át szinte megszállta őket, a kutyák nem tudtak kitérni utjából. Ha Fehér Agyar megjelent, örökös volt a kutyák közt a marakodás. Utját horkantás, harapás, morgás jelölte, A levegő, amit beszivott, terhes volt a gyülölettől s a rosszindulattól és ez mind csak öregbitette szivében is a rosszindulatot és a gyülöletet.

Mikor Mit-sah megálljt parancsolt a fogatnak, Fehér Agyar engedelmeskedett. Eleinte ez is zavart csinált a kutyák között. Valamennyi rárohant a vezetőre, de ezuttal megfordult a kocka. Fehér Agyar mögött ott suhogtatta ostorát Mit-sah s elkergette a kutyákat. Ebből az üldözők megtanulhatták, hogy ha a fogat parancsszóra áll meg, békén kell hagyniok Fehér Agyart. Ha Fehér Agyar parancs nélkül áll meg, akkor rárohanhatnak és elpusztithatják, ha tudják. Egy-két kisérlet után Fehér Agyar sohsem állt meg parancsszó nélkül. Gyorsan tanult. A dolgok természetében volt, hogy gyorsan kellett tanulnia, ha élni akar a szokatlanul kegyetlen feltételek mellett, melyek mellett az élet adományoztatott neki.

A kutyák sohasem tanulták meg azt, hogy a táborban békén hagyják Fehér Agyart. Minden nap dacos kiáltások közt üldözve őt, elfelejtették az előző éjjel kapott leckét, következő éjjel ujra megtanulták csak azért, hogy utána rögtön elfelejtsék. Amellett gyülöletüknek volt valami magja is. Közte és maguk között megéreztek valami fajtabeli különbséget s ez olyan ok, ami magában is elegendő a gyülölségre. Mint Fehér Agyar, ők is szeliditett farkasok voltak. De ők már nemzedékek óta domesztikálódtak. A Vadon belőlük kiveszett s a Vadon számukra az ismeretlent, a borzasztót, az örökké fenyegetőt, a mindig harcolót jelentette. De Fehér Agyar megjelenésében, minden mozdulatában, minden ösztönében még meg volt nyilvánvalóan a Vadon. S ha Fehér Agyarra vicsoritották fogukat a kutyák, csak a megsemmisitő hatalmak ellen védekeztek, melyek az erdő mély árnyaiban s a tábortüz világa mögötti sötétségben rejtőzködtek.

Amit megtanultak a kutyák, mindössze annyi volt, hogy össze kell tartaniok. Fehér Agyar nagyon is félelmetes volt ahhoz, hogy egyenként szálljanak vele szemtől-szembe. Mindig tömegesen támadták, különben éjnek idején megölte volna őket, egyiket a másik után. Igy támadva, nem ölhetett meg Fehér Agyar egyet sem közülök. Amint lekapott a lábáról egy kutyát, már az egész falka rajta volt, mielőtt befejezhette volna a párviadalt halálos nyakharapásával. Az összetüzés legcsekélyebb jelére az egész falka összeverődött és szembeszállt vele. A kutyák civakodhattak akárhogy egymás között, ezeket a veszekedéseket rögtön elfeledték, ha valamelyikőjüknek meggyült a baja Fehér Agyarral.

Másfelől pedig, akárhogy iparkodott is, a kutyafalka sem tudta megölni Fehér Agyart. Nagyon is gyors, nagyon is rettenetes, nagyon is bölcs volt Fehér Agyar számukra. Fehér Agyar kerülte a szoros helyeket és mindig kitört onnan, ha körül akarták venni. A lábáról sem tudták lekapni, nem volt a falkában olyan kutya, amelyik gáncsot tudott volna vetni neki. Lába oly erősen állt a földön, mint amily erős volt benne a kivánság, hogy élve maradjon. Lábán állva és élve maradni, ez a két fogalom, annyi harc után, szinte egyet jelentett Fehér Agyar elméjében.

Igy lett Fehér Agyar saját fajának ellensége, fajának, a szeliditett farkasoknak, mely elpuhult az ember tüze mellett, elgyengült az emberi erő menedékének árnyékában. Fehér Agyar elkeseredett volt és kérlelhetetlen.

Ilyen volt az anyag, melyből formáltatott. Vérbosszut fogadott minden kutya ellen és oly borzasztóan állta fogadását, hogy Szürke Hód – maga is ádáz, vad ember – nem győzött csodálkozni Fehér Agyar kegyetlenségén. Soha – esküdözött Szürke Hód – nem látott Fehér Agyarhoz hasonló állatot és igy esküdöztek az indiánusok is messze idegen falvakban, ha arról a borzasztó öldöklésről beszéltek, amit Fehér Agyar véghez vitt kutyáik között.

Mikor Fehér Agyar csaknem öt éves volt, Szürke Hód magával vitte egy másik messzi utra és hosszu ideig emlékezetes volt az a mészárlás, amellyel Fehér Agyar a Mackenzie mentén, a Sziklás-hegyek között, lent a Sündisznó- és a Yukon-folyó mentéig elterülő falvakban a kutyákat pusztitotta. Öröme telt ebben a bosszuállásban. E kutyák nem voltak elkészülve Fehér Agyar közvetlen, gyors támadására, figyelmeztetés nélküli megrohanására. Nem tudták róla, hogy ő a gyorsan lecsapó villám. Felborzadt szőrrel, peckes járással hivták ki Fehér Agyart, de Fehér Agyar sohsem vesztegette idejét ilyen előzetes figyelmeztetésekkel, ugy ugrott nekik, mint egy acélrugó, torkuknak esett és végzett velük, mielőtt még tudták volna, mi történt s mikor ellenfelei még csak a kezdet meglepetésénél tartottak.

Fehér Agyar ismerte a bajvivás minden titkát. Takarékoskodott. Nem pazarolta erejét, sohsem birkózott. Ehhez nagyon is gyors volt s ha hibázott, gyorsan odább ugrott. A farkas ellenkezése a szoros szállás iránt fokozott mértékben megvolt benne. Nem tudta elviselni a más testtel való hosszas érintkezést. Ebben veszélyt sejtett s ez szinte dühöngővé tette. Neki levegő kellett, tér, szabadság, hogy megálljon tulajdon lábain és hogy semmiféle élő lény ne érjen hozzá. Ez az érzés még akkor keletkezett benne, mikor apró kölyökkora elhagyatott eletét élte. Az érintésben veszély bujkált. A csapda, az örökös csapda, a félelem, mely ott székelt lénye legmélyén, beleszövődve minden rostjába, idegeibe.

Ennek következtében idegen kutyák nem győzhették le. Elkerülte agyaraikat. Megkapta, vagy elhibázta őket, de őhozzá nem érhettek egyik esetben sem. Természetes, hogy ez alól is voltak kivételek. Volt idő, mikor egy pár kutya nekirohant és összeharapdálta, mielőtt elmenekülhetett volna és volt idő, mikor magános kutyától is mély sebeket kapott. De ez csak a véletlen műve volt. Olyan nagyszerü harcossá vált, hogy a legtöbb esetben sebek nélkül került ki a viaskodásból.

Másik roppant fölénye volt, hogy pontosan meg tudta itélni az időt és a távolságot. Nem mintha öntudatosan tette volna ezt. Nem számitgatott, az igaz. Minden gépiesen történt. Szeme hibátlanul látott és idegei hibátlanul vitték elméjébe a látomást. Különb elméje és idegei voltak, mint az átlag-kutyának. Simábban, összeillőbben és határozottabban működtek. Ideg-, izom- és elmebeli együttműködése nagyszerü volt. Mikor szeme elméjével közölte valamely cselekvés mozgó képét, elméje, minden különösebb erőlködés nélkül, megitélte a távolságot, amelyben a cselekvés folyt és tudta, mennyi ideig tart a lefolyása. Igy ki tudott térni más kutyának a szökellése vagy harapása elől és ugyanakkor a pilanat egy ezredrésze alatt véghezvitte a maga támadását. Test és lélek nála tökéletesen együttműködő mechanizmus volt. Nem mintha ezért dicséretet érdemelne. A természet bőkezübb volt vele, mint más állattal szemben, ennyi az egész.

A nyár folyamán történt, hogy Fehér Agyar Fort-Yukonba jutott. Szürke Hód keresztülhaladt az elmult télen a Mackenzie és a Yukon közti nagy vizválasztón s a tavaszt a Sziklás-hegyek legvégső nyugati nyulványai között vadászva töltötte. Aztán, mikor a jég megtört a Sündisznó-folyón, csónakot csinált magának és leevezett a folyón oda, ahol a folyó, épp az északi sarkkörnél, a Yukonba ömlik. Itt állott a régi Hudson-Öböl-Társaság erődje; egy csomó indián élt itt, rengeteg ennivaló és hallatlan izgalmak közepette. 1898 nyarát irták s az aranyásók ezrei mentek fölfelé a Yukon-folyón Dawsonig és Klondikeig. Némely részük már egy esztendeje volt uton és valamennyi legalább ötezer mérfölddel háta mögött, néhány a világ másik végéről indult utnak s még mindnyájan száz meg száz mérföldnyire voltak céljuktól.

Szürke Hód itt megállapodott. Az aranyözön hire az ő fülébe is eljutott. Néhány bál szőrmét s egynéhány bál kitünő prémes keztyüt és mokasszint hozott magával. Nem tett volna meg ilyen nagy utat, ha nem vár tőle jelentős hasznot. De amit elért, az felülmulta legvérmesebb reményeit. Legvadabb álmaiban sem mert száz percentnél nagyobb haszonra gondolni s a valóságban ezer percentet nyert. És, mint vérbeli indiánushoz illik, letelepedett, hogy gondosan és lassan bonyolithassa le üzleteit, még ha az egész nyár és tél beletelne is abba, hogy eladja áruit.

Fort Yukonban látott Fehér Agyar először fehér embert. Összehasonlitva az indiánokkal, a fehér emberek felsőbb fajnak, a magasabb rendü istenek fajának tüntek fel előtte. Ugy tetszett neki, hogy a fehérek ereje hatalmasabb s az istenség mivolta ezen a hatalmon nyugszik. Fehér Agyar nem okoskodás utján jött rá erre, elméje nem éles megkülönböztetéssel tudta meg, hogy a fehér istenek hatalmasabbak. Érzés volt ez, semmi más, de azért nem kevésbé erős. Mint ahogy apró kölyökkorában az emberemelte kunyhók terjengő tömegei hatottak rá az erők megtestülésének képeként, ugy hatott rá most a hatalmas fahasábokból épült házak és az óriási erőd tömege. Ez már hatalom! E fehér istenek hatalmasak. Ezeknek nagyobb hatalmuk van az anyag fölött, mint az eddig ismert isteneknek, akik közt Szürke Hód volt a leghatalmasabb. És még Szürke Hód is valóságos gyermek-istennek látszott e fehérbőrü istenek között.

Bizonyos, hogy Fehér Agyar csupán érezte az elmondottakat. Mindez nem volt öntudatos előtte. De az állatok inkább érzésük, mint értelmük szerint cselekszenek; Fehér Agyarnak minden cselekvése azon az érzésen alapult, hogy a fehér embereket felsőbbrendü isteneknek tartja. Ki tudja, milyen ismeretlen borzalmakat tartogatnak, ki tudja, milyen ismeretlen fájdalmakat osztogathatnak. Kiváncsian vizsgálgatta őket, lélve, nehogy őt magát megpillantsák. Az első pár órában megelégedett azzal, hogy biztos távolságból ólálkodjék körülöttük és figyelhesse a fehér isteneket. Aztán látta, hogy semmi baj nem éri a közelükben levő kutyákat és közelebb merészkedett.

Ő maga is, viszont, kiváló érdeklődés tárgya lett. Farkasszerü külseje egyszeribe feltünt a fehér isteneknek és egyik a másik után mutogatott reá. Erre a mutogatásra Fehér Agyar gyanakodóvá lett s mikor közeliteni akartak hozzá, hátrált és vicsorgatta a fogát. Egy sem jutott annyira, hogy rátehette volna a kezét s ugyancsak jól jártak, hogy ezt nem tették.

Fehér Agyar nemsokára tudta, hogy ezekből az istenekből nagyon kevés – mindössze egy tucatnyi – él ezen a helyen. Minden két vagy három napban megjelent egy gőzhajó (az erőhatalom másik óriási megtestesülése), kikötött a parton és ott vesztegelt néhány órán keresztül. A fehér emberek a hajóval jöttek-mentek. Ugy látszott, rettenetes sok fehér ember van. Az első egy-két napon több fehér embert látott Fehér Agyar, mint indiánust egész életében s amint a napok multak, egyre jöttek felfelé a folyón, megálltak s aztán fölfelé menve a folyón, eltüntek szem elől.