Part 1

Nore: Images of the original pages are available through HathiTrust Digital Library. See https://hdl.handle.net/2027/hvd.hnw3n7

FARKASVÉR

IRTA

JACK LONDON

AZ ANGOL EREDETINEK

TIZENNYOLCADIK KIADÁSA UTÁN

FORDITOTTA

DOBOSI PÉCSI MÁRIA

1922 SINGER ÉS WOLFNER KIADÁSA BUDAPEST UJ IDŐK

SZÉPIRODALMI KÉPES

HETILAP

SZERKESZTI

HERCZEG FERENC

KIADÓHIVATAL

Budapest, VI., Andrássy-út 16

HUNGARIA NYOMDA BUDAPEST

ELŐSZÓ.

Régi vágyam teljesedett, midőn ez a könyv magyar forditásban megjelent és örömmel tölt el, hogy ennek létrejöttében nekem is szerény részem lehetett.

Jack London irásaival a háboru alatt, hosszu angol internáltságomban ismerkedtem meg, s most, midőn ujra olvasom, életem ezen sivár és szenvedésteljes, de mégis értékes szakaszának emlékei elevenednek fel lelkemben. Emlékembe tolul az Isle of Man-i «Fekete város», hol 30–40.000 társammal, csöndes, fásult emberekkel együtt róttam a kitaposott mesgyét a tövises drót mentén, körbe-körbe, napról-napra, végeszakadatlanul. Ujra érzem a tábor keserü füstjét, mellemre nehezedik Man-sziget nehéz köde s hallom a tábor fölött sikló sirályok vijjogását. Szemem találkozik a szuronyos őrök hideg, érzéketlen tekintetével s látom társaim megtört, bágyadt szemeit. Köszöntöm őket a tábor szokásos, szomoru üdvözlésével «Meddig még?» s ők visszaköszönnek nekem.

Ujra elvonulnak emlékezetemben az éhséges esztendők, a tőzegvágás és kőtörés fáradalmai, az ötéves számkivetettség minden testi és lelki gyötrelme. Igen, és az örömei is, midőn munkás nap után, fáradtan végighevertem a tengerparton, sütött a nap s pacsirta dalolt a tőzegmező fölött. Vagy midőn hosszu szünet után ujra levelet hozott hazulról a posta.

A hála érzetével gondolok arra a támaszra, amit Jack London könyvei nyujtottak nekem ezekben az inséges időkben. Mindennapi társaim lettek az ő regényalakjai: a kemény élés hősei: a küzdők: a telivérek. Akik nem ismerik az utolsó szalmaszálat. Kik a küzdelemben, ha buktak, mosolyogva kelnek fel ujra. Kiknek szótárában nincs: csüggedés. Kikben mindig marad még egy rugás. A telivérek. Kiknek világnézete az erőteljes és egészséges, sokszor nyers, de mindig tiszta életakarás.

Jack London sok nagyszerü könyve között nekem a Farkasvér (White Fang) a legkedvesebb. Most is ez az erőforrásom, ha néha csüggedés fenyeget. Lelkem egész melegével ajánlom azoknak a szeretetébe, kiknek támaszra van szükségük, kik mostan, sajnos, oly sokan vannak Magyarországon.

Budapesten, 1922 március havában.

_tasnádi Juhász Kálmán._

ELSŐ RÉSZ.

I. FEJEZET. A hus nyomán.

Sötét lucfenyőerdő állott mogorván a befagyott folyó mindkét oldalán. A minapi szél megfosztotta a fákat fehér dérruhájoktól s ezek most, mintegy egymásnak hajolva, sötéten és vésztjóslóan állottak a hunyó világitásban. Mérhetetlen csend uralkodott a tájon. A tájék maga volt az elhagyatottság, élettelen és mozdulatlan, oly kietlen és hideg, hogy szelleme már nem lehetett a szomoruságé sem. Valami nevetés bujkált benne, nevetés, mely borzasztóbb volt a szomoruságnál is, nevetés, mely örömtelen volt, mint a sphinx mosolya, nevetés, mely hideg volt, mint a fagy és mintegy része a csalhatatlanság bősz marconaságának. Az örökkévalóság uralkodó és érthetetlen bölcsesége nevetett az élet hiábavalósága és az élet erőlködései felett. A Vadon volt, az a bősz, dermedt szivü Északi Vadon.

De mégis volt itt élet szerte a földön, dacos, csak azért is élet. Lent, a befagyott vizmederben egy farkaskutya-fogat küzködött. A kutyák durva prémbundáját belepte a dér. Leheletük párája megfagyott a levegőben, amint kigőzölgött szájukon és gomolyogva ülepedett bundájukra, jégkristályokat alkotván. A kutyákon bőrheveder volt s bőristráng kötötte őket a szánhoz, amelyet huztak maguk után. A szánnak nem volt talpa. Erős nyirfakéregből készült és egész alapjával a havon feküdt. A szánkó eleje fölfelé csavarodott, mint egy tekercs, hogy letapossa és lenyomja a hó áradatát, mely mint egy hullám elboritotta a szánt. A szánon, jó erősen megkötözve, hosszu, keskeny, téglaalaku láda volt. Még más holmi is volt a szánon. Takarók, egy fejsze, egy kávésbögre, egy serpenyő, de mindenen uralkodott, a legtöbb helyet elfoglalva, a hosszukás, keskeny, téglaalaku láda.

A kutyák előtt, bő hócipőiben, vesződött egy ember. A szán hátuljánál egy második. A szánon, a ládában feküdt egy harmadik ember, akinek vesződsége örökre elmult, – egy ember, akit a Vadon legyőzött, megvert s aki eztán nem mozdul és nem küzködik többé soha. A Vadon nem szereti a mozgást. Az élet maga is sérti a Vadont, mert az élet: mozgás s a Vadon arra törekszik, hogy elpusztitsa a mozgást. Kihajtja a nedveket a fákból, hogy megdermedjenek hatalmas szivük mélyéig. De legvadabbul és legborzasztóbban üldözi a Vadon az embert, összetöri és maga alá tiporja, – az embert, aki az élet legnyugtalanabbja és aki örökös lázadásban él ama gondolat ellen, hogy minden mozgásnak a mozgás megszünésében kell végződnie.

De a szán előtt és mögött, meg nem félemlitve és rettenthetetlenül, küzködött az a két ember, aki még nem volt halott. Testüket prém és lágyan cserzett bőr boritotta. Szempillájukat, arcukat, szájukat ugy belepték megfagyott leheletüknek kristályai, hogy vonásaik nem voltak kivehetők. Ez olybá tette őket, mintha kisérteties álarcot öltöttek volna, egy kisérteties világ lakói valami szellem temetésénél. De ez álarc alatt mégis emberek voltak, áthatolóban az elhagyatottság, gúny és csend eme földjén, apró kalandorok óriási kalandokra hajlandóan, nekivetve magukat egy világ hatalmának, mely olyan idegen, ellenséges és élettelen volt, mint a tér végtelensége.

Minden szó nélkül haladtak, lélegzetükkel takarékoskodva. Köröskörül csend volt, csaknem érezhető és tapintható csend, mely ugy ránehezedett elméjükre, mint ahogy a mély viz több atmoszférányi nyomása ránehezedik a buvár testére. Rájuk nehezedett a véghetetlen pusztaság sulyával és a megmásithatatlan végzet erejével. Behatolt elméjük legkisebb zugába is, kipréselve onnan, mint szőlőből a mustot, minden hamis lelkesedést, emelkedettséget és tulságos önbecsülést, amig végre látták, hogy mily végesek és kicsinyek, parányok és porszemek, gyönge képességekkel és csekély bölcseséggel mozogva a vak erők és elemek titáni játékában.

Óra, óra után mult. A rövid, naptalan nappal gyönge fénye hunyóban volt, mikor gyönge kiáltás hallatszott a mozdulatlan levegőben. A kiáltás felszállt magasra gyors rohanással, mig elérte legmagasabb hangját, ahol megmaradt lüktetőn és feszülve, aztán lassan elhalt. Egy elveszett lélek siráma lett volna, ha nem hallatszik ki belőle valami szomoru szilajság és éhes, mohó vágy. Az elől haladó férfi hátraforditotta fejét, mig szeme nem találkozott a hátul baktató férfiéval. És aztán, a hosszukás ládán keresztül, bólintottak egymás felé.

Egy másik kiáltás hasitotta a levegőt tűhegyszerü élességgel. Mindkét ember tudta, honnan jön a hang. A hátuk mögül jött, valahonnan a hópusztaságból, melyen ép az imént jöttek keresztül. Egy harmadik kiáltás válaszolt, ez is a hátuk mögül és balra a második kiáltás helyétől.

– Ezek utánunk jönnek, Bill, – mondta a férfi, aki a szánkó elején haladt.

Hangja rekedten és valószinütlenül hangzott s érezhető erőlködéssel beszélt.

– Kevés a hus, – felelt a másik. – Napok óta nem láttam nyul nyomát.

Ezután nem beszéltek, bár fülük figyelte az elnyujtott kiáltásokat, melyek egyre felelgettek egymásnak a hátuk mögül.

A sötétség beálltával a kutyákat egy csomó lúcfenyőhöz vezették a folyó partján és tábort ütöttek. A koporsó, a tüz mellett, szolgált asztal és szék gyanánt. A farkaskutyák egy csomóban a tüz tulsó oldalán civakodtak, morogtak egymás között, de nem mutattak hajlandóságot arra, hogy elcsavarogjanak a sötétbe.

– Ugy látszik, Henry, ezek nagyon is közel húzódnak a tüzhöz, – magyarázta Bill.

Henry a tüz felé hajolva és a kávésbögrét egy darab jéggel a tüz fölé állitva, bólintott a fejével. Nem szólt egy szót sem, mig el nem foglalta helyét a koporsón és enni nem kezdett.

– Tudják, hol vannak biztonságban, – mondta. – Inkább ők esznek, semhogy őket egyék. Ezek a kutyák okos dögök.

Bill rázta a fejét. – Nem hiszem, hogy azok.

Pajtása kiváncsian nézett rá. – Most mondod életedben először, hogy nem okosak.

– Henry, – szólt Bill s elgondolkozva rágta a babot, ami vacsorájuk főfogása volt, – láttad, hogy marakodtak a kutyák etetéskor?

– Jobban, mint máskor szoktak, – hagyta rá Henry.

– Hány kutyánk van, Henry?

– Hat.

– Jó, Henry… – Bill elhallgatott egy pillanatra, hogy mondanivalója nagyobb jeletőségünek tünjék fel. – Amint mondtam, Henry, hat kutyánk van. Hat halat vettem elő a tarisznyából. Egy halat adtam minden kutyának és mégis, Henry, egy kutyának semmi sem jutott.

– Rosszul számoltál.

– Hat kutyánk van, – ismételte a másik szenvedélytelenül. Hat halat vettem elő. Félfülünek nem jutott. Aztán vettem ki a tarisznyából még egyet s azt adtam neki.

– Csak hat kutyánk van, – mondta Henry.

– Henry, – szólt ismét Bill, – nem mondom, hogy mind a hét kutya volt, de én hétnek dobtam halat.

Henry felhagyott az evéssel s a tüzön keresztül pillantva, megszámolta a kutyákat.

– Most csak hatan vannak, – mondta.

– A hetedik elszaladt a havon keresztül, – felelte nyugodt biztosságggal Bill. – Heten voltak, tudom.

Henry sajnálkozva nézett rá, aztán megszólalt:

– Nagyon örülnék, ha már tul lennénk ezen a kiránduláson.

– Hogy érted ezt? – kérdezte Bill.

– Ugy, hogy ez a koporsó itt nagyon is ránk nehezedik és hogy te már kisérteteket látsz, Bill.

– Én is gondoltam már erre, – válaszolta Bill komolyan. És épp ezért, mikor a _hetediket_ láttam megfutamodni, a hóra néztem és megláttam a nyomait is. Aztán megolvastam a kutyákat, hatan voltak. A nyomok még most is ott vannak a hóban. Ha látni akarod, megmutathatom.

Henry nem felelt. Hallgatva evett, mig végre befejezte lakomáját s tetejébe megivott még egy csésze kávét. Megtörölte a száját a keze fejével s megszólalt:

– Hát azt gondolod, hogy az a hetedik…

Szomoruan dacos, hosszu, jajgató kiáltás tört elő valahonnan a sötétből s félbeszakitotta szavát. Elhallgatott, hallgatódzott, azán kezével a hang irányába mutatott:

– … azok közül való?

Bill rábólintott. – Akármi legyek, ha nem az. Nem vetted észre, milyen lármát csaptak a kutyák?

Kiáltás kiáltás után hangzott, hosszan felelgetve, fölverve s valóságos pokollá téve az erdő csöndjét. Köröskörül minden irányból fölhangzott a kiáltás s a kutyák félelmükben összeverődtek s oly közel huzódtak a tüzhöz, hogy szőrük megperzselődött a nagy hőségben. Bill megrakta a tüzet s pipára gyujtott.

– Bökd ki, amit mondani akarsz, – szólt Henry.

– Henry… – és Bill elgondolkozva szivta pipáját, mielőtt tovább beszélt volna, – Henry, arra gondoltam, mennyivel boldogabb ő, mint amilyen te, vagy én valaha is leszünk.

Lefelé tartott hüvelykujjával a harmadik emberre mutatott, aki abban a ládában feküdt, melyet ők székül és asztalul használtak.

– Te meg én, Henry, ha megdöglünk, beérjük annyival, ha egy csomó követ raknak ránk, hogy a kutyák ki ne ássák a testünket.

– De nekünk nincs se pénzünk, se rokonságunk, se semmi egyebünk, ami neki mind volt, – szólt Henry. – Nem kivánhatjuk, hogy holtunk után ily messzire elszállitsanak.

– Amit nem értek, Henry, az az, hogy egy ilyen legény, mint ez is itt, aki lord, vagy mi a csuda a hazájában s akinek sohse fájt a feje ennivaló, vagy a gunya miatt, mi az ördögnek jött ez ide kinlódni, tülekedni az Isten háta mögé. Ez az, amit nem értek, Henry.

– Elélhetett volna száz esztendeig is, ha odahaza marad, – hagyta rá Henry.

Bill szóra nyitotta a száját, de aztán meggondolta a dolgot s beszéd helyett a sötétségre mutatott, mely falként övezte őket köröskörül. A vak sötétségben semmiféle alakot nem lehetett látni, csak egy pár szem fénylett feléjük tüzesen, mint az eleven parázs. Henry fejével egy második, aztán egy harmadik pár szemre mutatott. Fénylő szemek gyürüje vette körül a tábort. Néha-néha egy-egy pár szem megmozdult, vagy eltünt, hogy egy pár perc mulva ujra megjelenjék.

A kutyák nyugtalansága növekedett s a hirtelen félelem áradatában, eszeveszetten menekültek a tüz innenső oldalára, csuszva-mászva, összekuporodva az emberek lábainál. A tolongásban az egyik kutya fölfordult s a tüz szélire esett s fájdalmában és félelmében ugatott, mikor égett bundájának szaga betöltötte a levegőt. Ez a mozgás arra inditotta a szemek gyürüjét, hogy nyugtalanul megmozduljanak egy pillanatra és visszahuzódjanak egy kicsit, de ujra letelepedtek, amint a kutyák elcsendesedtek.

– Henry, milyen szerencsétlenség, hogy kifogytunk a töltényekből.

Bill elszitta a pipáját és segitett Henrynek kiteregetni a szőrméből való ágyat és takarókat azokra a fenyőágakra, melyeket még vacsora előtt fektettek a hóra. Henry nyögött s kezdte kifüzni őzbőrcipőit.

– Hány töltényünk maradt?

– Három, – volt a felelet. – De bár volna háromszáz. Majd megmutatnám ezeknek…

Dühösen rázta öklét a fénylő szemek felé és őzbőrcipőjét a tüz elé állitotta.

– Szeretném. – folytatta, ha ez a nagy hideg alábbhagyna. Már két hete, hogy ötven fokon alul van és szeretném, ha sohasem indultam volna el erre az utra. Nem szeretem ezt az egész mindenséget, igy, ahogy van. Valahogy rosszul érzem magamat. S ha már benn vagyok a kivánságokban, kivánom, bár már tul lennénk ezen a dolgon s ott ülnénk mind a ketten a Mac Gurry-erősségben és játszanánk cribagget, az ám. Ez az, amit kivánok.

Henry nyögött s bebujt az ágyába. Már szundikált, mikor pajtása hangja felébresztette.

– Mondd, Henry, azt a hetediket, amelyik idejött és egy halat elkapott, mért türték meg a kutyák maguk között? Mért nem marták ki? Ez az, ami megzavar.

– Ugyan, ne törd annyit a fejedet, – volt az álmos válasz. – Még eddig sohse voltál ilyen. Feküdj le, aludd ki magadat és holnap olyan vidám leszel, mint a pinty. A gyomrod savanyu, ez az, ami megzavar.

A két ember aludt, mélyen lélegezve, egymás mellett a közös takaró alatt. A tüz és a villogó szemek szorosabb gyürübe huzódtak a tábor körül. A kutyák egy csomóba verődtek a félelemtől, néha-néha fenyegetőleg morogva, amint egy-egy pár szem nagyon is közelre bátorkodott. A lárma oly nagy lett, hogy Bill felserkent. Óvatosan kimászott az ágyból, hogy Henryt föl ne zavarja és megrakta a tüzet. Amint a tüz fellángolt, a szemek gyürüje is tágult. Bill pillantása az összeverődött kutyákra esett. Hihetetlenül megdörzsölte a szemét s jobban megnézte őket. Visszamászott a takaró alá.

– Henry, – szólalt meg. – Oh, Henry.

Henry nyöszörgött, amint felébredt.

– Mi bajod megint?

– Semmi bajom nincs. Csakhogy megint heten vannak. Most számoltam meg őket.

Henry nyögött egyet, jelezve, hogy tudomásul vette a dolgot, aztán egy horkolással ismét mély álomba merült.

Reggel Henry ébredt föl elsőnek s ő volt az, aki kihuzta pajtását az ágyból. A nappal még messze, még három órányira volt, noha már hat óra mult s Henry a sötétségben elkészitette a reggelit, mialatt Bill összegöngyölta a takarókat s előkészitette induláshoz a fogatot.

– Mondd, Henry, – szólalt meg hirtelen, – hány kutyánk is van nekünk?

– Hat.

– Nem jól tudod, – jelentette ki Bill diadalmasan.

– Megint hét? – kérdezte Henry.

– Nem, csak öt. Egy elszaladt.

– A pokolba is! – kiáltott Henry mérgesen s abbahagyta a főzést, hogy megszámolja a kutyákat.

– Igazad van, Bill, – mondta végre. – Fatty elszökött.

– Pedig ugy ment, mint az olajozott istennyila, ha egyszer nekiindult: még a pora se látszott.

– Nincs szerencsénk, – mondta Henry. – Fogadok, hogy a farkasok élve falták fel s ugatott még akkor is, mikor lecsuszott a torkukon. Hej, az átkozottak!

– Mindig buta egy dög volt, – mondta Bill.

– Akármilyen buta volt is, olyan buta kutya nincs, amelyik öngyilkos tudna lenni. – Végignézett a fogat megmaradt kutyáin s birálóan szemügyre vette mindenik állat feltünő tulajdonságát. – Fogadok, hogy ezek között nincs olyan buta!

– Bottal se lehetne őket a tüztöl elkergetni, – bólintott rá Bill. – Mindig mondtam, hogy Fatty nem tisztességes kutya.

Ez volt a sirfelirata egy kutyának az északföldi utakon, sok kutyáé, sok emberé még ennél is szegényesebb.

II. FEJEZET. A nőstényfarkas.

Miután megették a reggelit s a hitvány tábori felszerelést a szánkóra kötözték, a két férfi hátat forditott a barátságos tüznek s nekiindult a sötétségnek. Egyszerre felharsantak a kiáltozások, mohó, kegyetlen és szomoru kiáltások, kiáltások, melyek hivogattak és felelgettek egymásnak a hidegségen és sötétségen keresztül. A két férfi hallgatott. Kilenc óra tájban világosodni kezdett. Tizenkét órakor a déli ég alja rózsaszinüig világosodott, mig a délponton álló nap és az északi világ közé lépő föld durva tömege észak felé szürke árnyékot vetett.

A rózsaszinü ég hamar elhalványult. A nap gyönge fénye délután háromig tartott, aztán ez is kihunyt s a sarki éjszaka halotti leple elterült az elhagyott és hallgatag tájon.

Amint a sötétség leszállt, a zsákmányért való üvöltés hangjai jobbról, balról s hátuk mögül közelebb hallatszottak, oly közelről, hogy a kutyák megremegtek a félelemtől s egy-egy rövid időre vad rettegés fogta el őket.

Egy ilyen ijedelem vadulása után, miközben a kutyákat a nyomba visszaigazitották, Bill megszólalt.

– Bárcsak találnának valami vadat, mennének másfelé s hagynának bennünket békében.

– Nagyon ránehezednek az ember lelkére, – felelte Henry résztvevően.

Nem is beszéltek többet, mig tábort nem ütöttek.

Henry a tüz fölé hajolt és egy darab jeget tett a babbal telt fazék bugyborékoló vizébe, mikor egy csapás zuhanását, Bill kiáltását és a fájdalom éles, vonitó kiáltását hallotta a kutyák közül. Felegyenesedett, épp idejében, hogy lássa, mint tünik el a havon keresztül valami fekete tömeg a sötétség védelme alatt. Aztán látta Billt a kutyák között állva, félig diadalmasan, félig kétségbeesetten és elcsüggedve, egyik kezében egy vastag botot, másik kezében egy naponszáritott lazac féltestét és farkát tartva.

– Elkapta a felét, – jelentette Bill, – de abban a percben én is adtam neki egyet a szeme közé. Hallottad, hogy vonitott?

– Milyenforma volt? – kérdezte Henry.

– Nem láthattam. De négy lába volt, meg szőre, meg szája és olyan volt, mint akármelyik kutya ezek közül.

– Szelid farkas lehetett, azt hiszem.

– Átkozottul szelid lehet, hogy idejön etetés idején, a maga lazacáért.

Ezen az éjszakán, mikor megvacsoráztak és a hosszukás ládán ülve szivták pipájukat, az izzó szemek gyürüje még szorosabb körben övezte őket, mint azelőtt való nap.

– Bárcsak találnának ezek a dögök egypár szétszaggatni való jávorszarvast s hagynának bennünket békében, – mondta Bill.

Henry morgott egyet, nem épp résztvevően, s egy negyedóráig hallgatva ültek egymás mellett, Henry a tüzbe meredve s Bill a szemek gyürüjét nézve, mely izzott a sötétben, közvetlenül a tüz világa körül.

– Csak minden baj nélkül eljussunk Mac Gurry-erődbe, – kezdte megint.

– Hagyj föl a kivánságokkal, meg a sopánkodással, – tört ki Henry mérgesen. – A gyomrod savanyu. Ettől nyöszörögsz. Kapj be egy kanál szódát, attól mindjárt jobban leszel és kellemesebb társalgó is egyuttal.

Reggelre kelve Henry szörnyü istenkáromlásra ébredt: Bill káromkodott. Henry könyökére támaszkodott és nézte, mint áll Bill a kutyák között, a megrakott tüz mellett, karját fenyegetőleg fölemelve s arca eltorzulva a szenvedélytől.

– Halló! – kiáltott Henry, – mi az már megint?

– Frog megszökött, – volt a felelet.

– Csak nem.

– Mondom, hogy igen.

Henry a takarók közül a kutyákhoz ugrott.

Megszámolta őket gondosan, aztán ő is szidta Billel együtt a Vadon hatalmait, melyek megint megfosztották egyik kutyájuktól.

– Frog volt a legerősebb valamennyi között, – jelentette ki Bill.

– És nem is volt buta, – tette hozzá Henry.

Ez volt két nap alatt immár a második sirfelirat.

Szomoru reggelijük volt, aztán a megmaradt négy kutyát befogták a szánba. A nap csak olyan volt, mint a megelőző. A férfiak szó nélkül törtettek a megfagyott Világon keresztül. A csendet nem törte meg semmi, csak követőik kiáltása, követőiké, akik láthatatlanul egyre a nyomukban voltak. Délután közepe felé, mikor az éjjel már leszállóban volt, az üldözők és kiáltozásaik, szokás szerint, még közelebb merészkedtek, a kutyák izgatottak voltak, megrémültek s rémületük rohamaiban összekuszálták a gyeplőszárakat, ami még jobban elkedvetlenitette a férfiakat.

– Ehun-e, – szólt Bill ezen az estén, elégülten szemlélve saját művét, – ez majd itt tart benneteket, bolond kutyák!

Henry abbahagyta a főzést, hogy ő is láthassa ezt a csodát. Bill nemcsak kipányvázta, hanem indián szokás szerint még botokkal is megkötözte a kutyákat. Minden kutya nyaka köré bőrnyaklót erősitett. Ehhez a nyaklóhoz, oly közel, hogy a kutya nem érhette el és nem haraphatta el fogaival, vastag négy vagy öt láb hosszu botot kötött. A bot másik végét bőrszijjal egy földbe erősitett cölöphöz kötötte. A kutya nem haraphatta el a nyakánál levő botvégre kötött szijat s a bot nem engedte, hogy elharapja a másik végére kötött bőrszijat.

Henry helybenhagyóan bólintotta meg a fejét.

– Ez a szerkezet az egyetlen, ami visszatarthatja Egyfülüt. Ugy harapja el a bőrt, mint a kés, csakhogy felével rövidebb idő alatt. Holnap reggel mind itt lesznek, kutyabajuk se lesz.

– Meghiszem azt, – bizonykodott Bill. – Ne igyak holnap reggel kávét, ha holnap egy is hiányzik közülük.

– Mintha csak tudnák, hogy nincs töltényünk, amivel elpusztithatjuk őket, – mondta lefekvéskor Henry, az izzó szemgyürüre mutatva, mely szinte körülzárta őket. Ha egy pár golyót küldhetnék közéjük, mindjárt jobban tudnák a becsületet. Minden éjszaka közelebb jönnek. Takard csak el a tüz világát a szemed előtt és nézz merőn oda – ott! Látod ott azt a dögöt?

Egy kis darabig a két ember azzal mulatott, hogy a tüzvilág körén tul a homályos alakok formáit nézegette. Ha szigoruan és sokáig néztek oda, ahol egy pár szemgolyó izzott a sötétben, az állat alakja homályosan előtünt a feketeségből. Néha még azt is láthatták, hogy mozog egyik-másik alak időről-időre.

A kutyák közt támadt hangra lettek figyelmesek a férfiak. Egyfülü gyors, mohó vinnyogást hallatott és botját megfeszitve neki-nekirugaszkodott a sötétségnek, néha-néha dühöngő kisérleteket téve, hogy a botot fogaival szétharaphassa.

– Nézz oda, Bill, – suttogta Henry.

A tüzfény teljes világánál alattomos oldalmozgással siklott el egy kutyaforma állat. A gyanakvás és merészség keverékével lépegetett, óvatosan lesve az embereket s figyelmét a kutyákra összpontositva. Egyfülü egész hosszában kifeszitette pányváját a betolakodó felé és mohó vággyal szükölt, vinnyogott.

– Ez a bolond Egyfülü nem igen fél, – szólt Bill.

– Egy nőstényfarkas, – suttogta Henry és most már tudom, hogy tünt el Fatty és Frog. Ez a falka csalogatója. Elcsábitja a kutyát, a falka megrohanja és felfalja.

– Henry, gondoltam valamit, – szólt Bill.

– Mit gondoltál?

– Azt gondoltam, hogy ez volt az, amelyiket én a bottal elvertem.

– Az nagyon lehet, – felelte Henry.

– És még azt is meg akarom mondani, hogy ez a farkas milyen jól tudja a táborbeli szokásokat. Ez különös és nem is lehet Istentől való.

– Biztos, hogy többet tud, mint amennyit egy becsületes farkasnak tudnia kell. Egy farkas, amelyik etetés idején bejön a táborba, az sokat láthatott, hallhatott.

– A vén Villannak volt egy kutyája, – szólt Bill hangosan gondolkodva, – amék farkasokhoz szegődött. Én tudhatom, mert én lőttem ki a falkából egy jávorszarvas-legelőn, valamivel Little Stick fölött. A vén Villan sirt, mint egy gyerek. Azt mondta, nem látta már három esztendeje. Azóta mindig a farkasokkal volt.

– Azt hiszem, Bill, most eltaláltad. Ez a farkas kutya, amelyik már nem egyszer evett halat ember kezéből.

– És ha tehetem, ebből a farkasból, amelyik kutya, nemsokára kutyák eledele lesz. Nem szabad elveszitenünk több állatot.

– Csak három töltényünk van, – ellenkezett Henry.

– Majd várok biztos lövésre, – volt a felelet.

Reggel Henry felszitotta a tüzet és megfőzte a reggelit, cimborája horkolásának kisérő zenéje mellett.