Part 7

És képzeljék ezt a monstruozus fejet, nyakat egy sovány, púpos termeten, ósdi fekete ruháját, mely a vékony derékról mind szélesedve omlott alá, mintha krinolin volna alatta, és képzeljék melléje az ő kútgémes fiát, aki ügyetlenül döczögött mellette, akkor át fogják látni, hogy az iskolás-gyerekek nem tehettek róla, ha e furcsa pár fölkeltette a jókedvüket.

Önzésből mentegetem őket. Mert a rakonczátlanok között ott voltam én is és az én vékony gyerekhangom sikította a leghangosabban:

– A majom, itt a majom!

Nemcsak nevetségesnek, de undoritónak tartottuk azt a majomszeretetet, melylyel ez a nyomorult kis özvegyasszony az ő fián csüngött. A fiú pedig maga volt a bambaság. Merev nézésű szemeiből sohasem csillant ki lélek. Ha szóltak hozzá komolyan vagy durván, nem látszott meg rajta, hogy hallotta a beszédet, ha tréfásan, akkor széles vigyorgásra húzta a száját s valami csúnya röfögésszerű hangot hallatott. A mellett buta volt, mint az éjszaka és szorgalmas, mint egy bivaly. Vért izzadva és sűrű pótvizsgázás közben húzta magát keresztül az osztályokon, kikiáltott réme a professzoroknak, türelmes, szinte érzéketlen médiuma társai gúnyjának és kegyetlenségének. Minden óraközben elverték keservesen, de sohasem ment panaszra. Velünk, társaival sohasem beszélt, mert félt tőlünk. Felelés közben dadogott, mint Demosthenes, mielőtt nagy szónokká vált. Aztán mintha süket lett volna, kétszer-háromszor kellett megismételni a kérdést, mielőtt megértette. Pedig nem volt süket, csak sok idő kellett az agyának, míg a hangokat megemészthette.

Gyerekkoromban a többiekkel együtt csúfoltam az anyját és ütlegeltem őt. Midőn kamaszodni kezdtem, fölhagytam a majom-kiáltással, de őt magát mélységesen megvetettem. Micsoda nyomorult lélek lakozhatik benne, hogy eltűri édes anyja kicsúfolását! Hiszen ha az én édes anyámat csak századrészével illetnék azoknak az inzultusoknak, nem nézném a magam gyengeségét, hanem közéje csapnék ennek a rikoltozó, nyomorult szarkahadnak s emberhalál esnék. Ez a hórihorgas, emberformájú gép pedig süket volt minden gúnynak, s midőn az édes anyja ott a nyilt utczán csókolta, elpirult, megzavarodott és szaporította a lépéseit. Meglátszott rajta, hogy szégyenli az édes anyját.

Így láttam legalább a dolgot.

Történt egyszer, – már az ötödik osztályba jártunk – hogy óraközi duhajkodás közben túlságos kegyetlenül bántam a szegény fiúval, úgy, hogy ő maga is megsokalta. Mintha rúgó pattantotta volna föl, ott termett a katedrán, minden izében reszketve, szemeit befutotta a köny, míg jobbjában szorongatta a nagy kalamárist, hogy a legelső támadónak a fejéhez vágja. Ez hatott. A lárma egyszerre csak megszünt, mindenkit megdöbbentett ez a szokatlan energia. De szegény fiút is nagyon megviselte. Kiejtette kezéből a tintatartót, inogott, aztán mintha villám sújtotta volna, hangtalanul összerogyott.

Az ifjúi rakonczátlanság természetesen rögtön helyet engedett az ifjúi jószivűségnek. Szaladtak feléje valamennyien, locsolgatták, ébresztgették s midőn magához tért, közbefogták és bocsánatot kértek tőle. Ő bambán nézett körül, mintha nem tudta volna, mi történt vele. Én és még egy komolyabb társam közbefogtuk, ráadtuk a kabátját, kalapját és vezettük haza. A szegény fiú még egyre reszketett, halotthalvány volt és hideg verejték csurgott a homlokáról.

Megvallom, dobogott a szivem, midőn a fiú lakásához közeledtünk. Milyen lesz a majom otthon? S mi lesz, ha látja fiát, szinte halottra válva? De azért csak megnyomtam a csöngetyűgombot. Az ajtó nyilt, egy takaros, tiszta szobaleány nyitotta ki, aki meglátva a karjainkra támaszkodó fiút, elkiáltotta magát:

– Jézus Mária!

Ugyanakkor valaki föltépte a belső szoba ajtaját és a majom vérfagyasztó sikoltással repült felénk, kitépte közülünk a fiát, a nyakába fogódzkodott és csókolta, aztán zokogott, fuldokolt, hogy szinte kővé váltunk. És a fia is fölengedett, ő is magához szorította az édes anyját, aztán sirtak, zokogtak együtt sokáig.

Nem is kérdezte, hogy mi történt, a fia sem mondta, mégis tudta.

Majd midőn mindaketten lecsillapodtak, a majom (furcsa, még akkor is gondolatban csak majomnak neveztem) felénk fordult és megindító bensőséggel köszönte meg, hogy az ő édes Gizikéjének (Gézának hivták) pártját fogtuk s hazakisértük. Aztán minden szabadkozásunknak daczára betuszkolt a fogadószobába, leültetett, süteményt hozatott be és likőrt, és olyan kedvesen, szeretetreméltóan kinált bennünket, hogy – immel-ámmal ugyan – de ettünk és ittunk.

Még most is látom azt a szalont. Semmisem vallott majomra, az ósdi kopott ruhájú, madárfejű, púpos majomra. Az a tompa, illatos levegő honolt benne, mely az előkelő szalonokban érezhető csak. A részletekre nem emlékszem, csak azt tudom, hogy minden világos, a fauteuillök, a kerek causeuse, a függönyök, az aquarellek. Csak az egyik sarokban sötétlett egy karcsú, fekete zongora, rokokkoszerűen kifaragott lábakon nyugodva. S ami leginkább ámulatba ejtett, Géza, a bamba, az ügyetlen, a dadogó Gizike, mintha kicserélték volna. Görnyedő háta kiegyenesedett, merev, elfogult tagjai visszanyerték közvetlenségüket. Egy gavallér könnyedségével adta a házigazdát. Mulattatott bennünket! Beszélt minden dadogás nélkül, folyékonyan, sőt fordulatosan is. És én olyan nyomorultnak éreztem magamat. Úgy ültem előtte, mint ő szokott az iskolában, bambán, elfogultan. Egyszerre éreztem minden tagomat, a kezeim zseniroztak, nem tudtam mit csinálni velük. Ha szóltam, éreztem a zavart mosolyt az ajkamon és dadogtam. Ha nevettem, elkényszeredetten, röfögve vergődött ki torkomból a hang, csak úgy, mint Gézából az iskolában.

A majom azonban a régi maradt. Ragyogó, tüzes szemekkel nézte a fiát, szomjasan itta annak minden egyes szavát és minduntalan levonta a fejét magához és csókolgatta. Majd megeredt a nyelve és dicsérte végtelen mondatokban az ő fiacskáját, az ő czukros, egyetlen gyémántos Gizikéjét, aki olyan jó és olyan okos, hogy nincs párja az egész világon. És én – Isten tudja – komolyan, áhitatosan hallgattam és egy csöppet sem tartottam nevetségesnek, hogy Géza a világ legokosabb fia. Határozottan imponált nekem, de meg a társamnak is.

– Meglássák, milyen nagy ember lesz Gizikéből, – folytatta a majom. – Olyan geniális, de olyan geniális. Már most is művész és milyen szép keringőket komponál! Meglássák, ő lesz a legelső zeneszerző a világon. Nem nyugszom addig, míg nagy művész nem lesz belőle. És milyen hangja van. Énekes is lehetne, de zeneszerző lesz, az sokkal dicsőségesebb. Elviszem Párisba meg Rómába, a világ legelső mestereivel taníttatom. Meg fogják látni. És akkor büszkék lesznek, hogy egy iskolában jártak vele.

Ebben már megint a majom hóbortját láttam. Géza, és zeneszerző. Géza, és énekes! Ő, akinek a hangja beszédközben rikoltott, mint a kakasé! Nevetséges.

De ügyetlenségemben azért csak bólintgattam a fejemmel és gagyogtam:

– Úgy?

– Géza, zongorázz csak valamit! mulattasd vendégeidet. Tud ön zongorázni? – kérdezte tőlem.

– Nem, – válaszoltam.

– Majd meghallja, mi a zongorajáték. Eredj csak czukrosom, játszd el az uraknak a legújabb szerzeményedet.

És Gizike odaült a zongorához és játszott. Nem tudom, hogyan játszott, de nekem mód nélkül imponált. Az ujjai őrületes sebességgel jártak a billentyűkön és amit játszott, épp olyan érthetetlen volt, mint az a Beethoven-féle szimfónia, amit az unokatestvéremtől hallottam egyszer.

Az anyja pedig ott ült mellette egy kis selyempuffon, előre hajlott fejjel, szoborrá válva a figyelemtől és szemeiből valami őrületes gyönyörűség sugárzott ki. Az utolsó akkordnál valóságos csókrohamai támadtak, majd megfojtotta a gyerekét. Az pedig szeretettel és szintén ragyogó arczczal viszonozta édes anyja csókjait, majd bizonyos fölénynyel, melyet nem vártam tőle, bontakozott ki karjaiból:

– Hagyd most, kis mama, a barátaim talán unatkoznak.

A majom azonban nem hagyta.

– Most énekelj aranyom, énekelj valami szépet, énekeld az Aufenthalt-ot Schuberttől. Jaj, olyan gyönyörűen énekli!

És Géza rágyujtott az Aufenthaltra.

Szinte megrendültem. Olyan mély, férfias hangja volt annak az ügyetlen fiúnak. És mily érzéssel énekelt! Nem tudtam hová lenni ámulatomban s boszorkányságra gondoltam. Hiszen ez nem az a Géza, akit az iskolában boldog-boldogtalan ütlegel és csufol, hanem olyan valaki, aki magasan fölötte áll valamennyiünknek.

Bucsuzáskor nem mertem a kezemet nyujtani feléje, s midőn ő megszorította az enyémet, hála és megtiszteltetésfélét éreztem.

Az iskolában kereken kijelentettem, hogy aki Gézát vagy a majmot ezentúl bántani merészli, annak betöröm a koponyáját, ha gyengébb nálam, vagy följelentem a professzornak, ha erősebb. Kijelentettem, hogy Géza nagyon okos fiú, akit mi riasztottunk el s hogy akkora művész lesz belőle, amilyent Európa még nem látott. Harsogó kaczagás volt a válasz. Nem hitte el senki.

Az én pártfogásomra azonban Géza nem szorult többé. Még aznap levél érkezett anyjától az osztályfőnökhöz, melyben fia kilépését jelenti be, akit magasabb zenei kiképzés czéljából Párisba visz. Nem is láttuk többé s nagy hiányát éreztük. Megszoktuk már, hogy valakit üssünk és hamarjában nem akadt más. De végre is – elfelejtettük.

Elmult vagy tiz esztendő, Gézát és a majmot már régen elfelejtettem.

Ekkor egyszerre a magyar sajtó nagyra volt a mi hazánkfiával, aki Párisban őrült lelkesedést keltett hangversenyeivel. Valami tüneményes baritonhangja van, rendkivül mélységgel és csodálatos magassággal. Páris valósággal rajong érte és a szinházak ostromolják őt ajánlataikkal.

Tehát mégis! A majomnak az ő majomszeretetével igaza volt. Keresztülvitte, amit akart, elérte, hogy fiát most mindenki úgy bámulja, ahogy ő bámulja.

S nem tartott soká és Géza eljött Budapestre és vendégszerepelt a nemzeti szinházban. (Az operaház akkoriban csak épült.)

Véletlenül találkoztam vele az utczán és – kiábrándultam.

Ugyanaz a hórihorgas fiú volt, mint régen, ugyanazzal a bamba arczczal. Csipetnyi bajusza nőtt azóta, de ez még butábbá tette fiziognomiáját. Nem tudtam elképzelni, hogy ezzel a lehetetlen alakkal hogy állhat meg a szinpadon.

Beszédében a régi, alázatos, félénk Géza volt, akit az iskolában elvertünk. Midőn megtudta, hogy ujságiró vagyok, alig mert a szemem közé nézni. Biztattam, hogy neki igen jó hirneve van nálunk s ha csak valamiképen helyt tud állani, biztos sikerre számíthat. Nagyon megörült ennek és kért, hogy legyek ott az előadáson.

A földszinti páholyban megláttam a majmot.

Ő sem változott. Sugárzott az arcza a boldogságtól. Őt nem bántotta a félelem, biztos volt fia sikerében. Traviatát adták, Géza az idősebb Germond szerepét énekelte. Midőn belépett, midőn énekelt, nem hittem érzékeimnek. Tiszta lehetetlenség, hogy ez az az élhetetlen alak, akivel délelőtt beszéltem. Impozáns, férfias megjelenés volt, biztos mozdulatokkal, előkelő, méltóságos tartással, és hangja duzzadt a férfias erőtől, tömören, érczesen szólt s felső regiszterében olyan lágyan, fuvolaszerűen hangzott, hogy a közönség megszakította énekét tapsaival. El voltam bűvölve. És abban a földszinti páholyban a majom ült, – egyes egyedül és tapsolt – tapsolt és csókokat hintett a szinpadra és kaczagott, hangosan, hogy mindenki felé fordult, majd hirtelen fölkelt és rohant a szinpadra.

Azóta mindig elmentem a szinházba, valahányszor ő énekelt. Különben csak ritkán találkoztunk s ilyenkor mindig valami kisérteties benyomást gyakorolt rám. Nem tudtam összeegyeztetni ezt az ügyefogyott alakot azzal a férfias szinpadi megjelenéssel, ezt a bamba individualitást azzal a nagy művészi intelligencziával, melylyel alakjait, énekét interpretálta. Mindig az édes anyjával volt. A szinházban is csak úgy nevették ezt a furcsa párt, mind hajdanában az iskolában.

Vagy két esztendővel későbben a redakczióban kezembe akadt egy gyászjelentés. Szegény majom!

Úgy éreztem, hogy valamit jóvá kell tennem. Elmentem a temetésére.

Géza halvány volt, gyászruhát viselt, de különben nyugodt volt. Olyan volt, mint a szinpadon, nem olyan, mint az életben. Szótlanul, melegen megszorította a kezemet, aztán követtük gyalog a koporsót a temetőbe. Kicsike kis gödörbe eresztették a kicsi koporsót s midőn a földre nyultam a rög után, köny futotta be a szememet. Szegény majom, bocsásd meg, amit ellened vétkeztem.

Géza pedig nézte, hogy hull a föld az édes anyja koporsójára. Ott maradt mozdulatlanul, míg a kis halom teljesen föl nem épült s fejtül odatüzték a keresztet. Ekkor nagyot sóhajtott s megfogta a karomat.

– Gyerünk, – mondotta – sietnem kell.

– Hová?

– Előadásom van ma.

– Csak nem akarsz ma énekelni? Ebben a lelki állapotban!

És ekkor két vastag könycsepp hullt ki a szegény fiú szeméből és kimondhatatlan gyermekes gyöngédséggel lágy hangjában, suttogta:

– Édes mama úgy szeret engem hallgatni…

Mese.

I.

Figyeljen.

Nagyon, nagyon messze innen történt. Ember oda nem jár, hir onnan nem jön. Kiesik a világ útjából – talán ez a darab föld nem is forog a földdel. Túl van a vámsorompón.

Festő-szekrényemmel a kezemben gyakran barangoltam be ezt a halálos néma vidéket. Sivár homokpusztán túl egy beteges, sárga ákáczerdő. A sárga ákáczerdő közepén egy fekete víz. A fekete vízben békák kuruttyolnak. Fölötte varjú károg.

Egyik satnya erdőrészletről a Szomorúságot szoktam festeni, a másikról a Babonát. A süppedő homokos talajból itt is, ott is egy-egy barna kő bukkan elő, esőmosta, olvasatlan betűkkel. Temető volt itt.

Köröskörül robog az iparos élet. Kémények merednek ég felé, füstöt okádva, de ez a füst inkább ott marad a mozdulatlan levegőben, semhogy leereszkednék erre a vidékre. Két oldalt a vasut sinei kerülik meg és a vonatvezető ezen a tájon megsarkantyúzza a masináját, hogy sikoltva, lelkendezve menekül tova a jelenkor felé. Mert ez a darab föld el van átkozva, meg van babonázva, az idő megállott fölötte, és aki ráteszi a lábát, rég elmult századokba van visszavarázsolva.

Aki itt meghal, az nem jut a mennyországba, hanem a lelke elvándorol valamelyik állat testébe. A saját szememmel láttam. Az erdő északi szélén fatömbökből összetákolt kunyhó, abban lakik az öreg erdész öreg feleségével. Ismerem őket jól. Be szoktam hozzájuk térni egy pohár kecsketejre és tudakozódni Margit után. Margit az ő gyermekük. Egy gyönyörű, háromesztendős vizsla. Benne lakik most a kis Margit lelke, aki meghalt ugyanazon az éjszakán, mikor a kis kutya született. Bizonyos, hogy a kis leány lelke belé költözött, mert az anyja úgy tudja és az anyasziv nem csalatkozik. A vén erdészné azonkivül látta is, ahogy a kis Margit rózsaszinű lelke egy darabig ott röpködött a fekete udvaron és aztán eltünt a kutyaólnál. És szeretik most Margitot, a kutyát, ahogy szerették, mikor még feketehajú, kis gömbölyű leányka volt.

II.

Hallott már a villik tánczáról?

Én láttam őket. Csikorgó téli hidegben odamenekültem. Olyan szomorú voltam, a múlt jutott eszembe. És menekültem arra az elátkozott vidékre, ahol minden szomorú és ahol a sírkövek megbarnultak és sülyedőben vannak.

Minden fehér. Ez a vidék még fehérben gyászol. És átvergődtem a hópamacsokkal tele bozótokon és egyszerre csak lelapultam és nem mertem lélekzeni. Előttem a fekete víz, most kerek fekete jégtükörré fagyva és a jégen fehér gyolcsba öltözött leányok korcsolyáznak, kétségbeesett gyorsasággal keringve, kóvályogva. A villiket láttam tánczolni, a szerencsétlen menyasszonyokat, akik meghaltak, mielőtt násztánczukat ellejtették és most a sok el nem csattant csók nem hagyja őket nyugodni. Kikergeti őket valamely megátkozott erdőbe és ott összefogózkodnak és körbe karikáznak, és ha egy férfi téved közéjük, azt megragadják, megforgatják és el nem eresztik, míg lélekszakadva, holtan össze nem rogy.

Körbe karikázva hat vakítóan szőke leány, a legfiatalabb alig tizenkét éves. Őrült, hihetetlen sebességgel, zajtalanul suhantak a jégen, ahogy halandó ember nem képes. Majd valami víg dalba fogtak, egy lelkendező, szakadozott nótába, melytől az ember szeretne sírni. És a kör közepén egy gyönyörű szép teremtés, amilyent még nem láttam, amilyenről nem álmodtam. Sűrű fekete hullámokban lebegett körülötte a haja, amint lassan, méltóságosan állott a repülő szőke leánysereg közepén és forgott saját maga körül. És a szeme olyan fekete, olyan babonás – egy tizennyolcz éves csillagtalan éjszaka, melyen néha-néha villám czikázik keresztül.

Majd felbomlott a kör, a szőke leányok kaczagva szétrebbennek és szilajan száguldanak a jégtükrön. Az a fekete leány pedig méltóságos lassúsággal indul a tulsó part felé, ahol egy szánkaszéken, fekete kendővel leborítva, ül valaki. Leül melléje és az ölébe temeti a fejét. Ezt a csoportot ki kellene faragni márványból és a legboldogtalanabb ember sírjára helyezni sírkőnek.

Egy kéz nehezedik a vállamra. Végem van – el vagyok veszve. Nem, az én öreg barátom, az erdész volt, az ő komoly barna arczával, szótlan, egy fehér rengetegbe vesző ajkaival. Fölkeltem, megszorítottam a kezét. Nem szoktunk beszélni egymással, ha nincs mondanivalónk.

Remegtem. A leányok észrevettek. És a legkisebbik, mint a villám, ott terem a szánkaszéknél és száguld vissza, felénk, egy pár régi, rozsdás fakorcsolyát lóbálván a kezében, egyenesen felénk.

– Tánczoljon velünk!

A villik tánczra hívnak!

És én felkötöm a korcsolyákat és remegve kérdem társamtól:

– Kik ezek?

Az, csizmájáról lerázva a havat, válaszolja:

– Hauer Márton leányai.

Hauer Márton!

Szép asszonyom, kinek rózsás keze most is az enyémben nyugszik, nem fogja-e irtózva visszavonni, ha megtudja, kinek a kezét szorítottam meg meleg barátsággal? Gondoljon arra, hogy nem most történt, nem itt történt, hanem sok száz évvel ezelőtt, azon az átkos vidéken, ahol nem ismerik még a mi világunkat. Hauer Márton nem ismer bennünket, nem tudja, hogy mi is emberek vagyunk és hideg vérrel, közömbös szivvel végzi a munkáját.

Hauer Márton a hóhér.

Tánczoltam velük. Az én holländerjeim, az én ügyes hármasaim a legnevetségesebb kontárság az ő művészetükhöz képest. És ők kikaczagtak és mondták, hogy majd ha többször kijövök, majd megtanítanak engem korcsolyázni. Nem kérdezték, ki vagyok, mi vagyok, mintha régi, régi jó barátjuk lettem volna, úgy bántak velem.

És odavittek a szánkaszékhez – istenem, szerettem volna leborulni és imádkozni a szépség e remekéhez. Egy szőke asszony ült ottan, oly szép és oly szomorú volt. Sírtam, midőn nagy fekete szemébe néztem és ő sóhajtott – oly természetesnek találta, hogy egy idegen ember sír, ha a szemébe néz.

És mintha a földből bukkant volna ki, ott termett Hauer Márton. Őszbe csavarodó hajjal, hollófekete szakállal, valóságos banditaalak. És durván, erőszakosan szorította meg feléje nyujtott kezemet és szeme baljóslatúan villogott. Ő sem volt kiváncsi kilétemre.

De midőn arra az asszonyra nézett, mintha tüzes kazánból lángok csapnának ki, úgy lobogtak a szemei. És az asszony is galvanizáltan, reszketve szökött föl helyéről és ráborult a széles mellre és őrülten, szilajan csókolóztak. Párázott körülöttük a levegő és én reszketve törültem le homlokomról a verejtéket. Láttam az emberi szenvedélyt sziklákat rombolva, halálon, vészen keresztül rohanni, de erről a parazsas, izzó szerelemről nem volt fogalmam, míg Hauer Mártont nem láttam a feleségét ölelve.

A leányok körénk gyűltek és kiváncsian nézegették a festőszekrényemet.

– Mi ez?

Megmagyaráztam nekik. És mutattam nekik néhány vázlatot, az egyiken az erdész kunyhóját. Ráismertek és nagyon csodálkoztak rajta.

Besötétedett. Haza készültem. Egy darabig együtt mentem velük, aztán elváltunk. A sötét erdőben egyre világítottak azok a ragyogó szőke fejek és közülök magányosan, külön világként emelkedett ki az a fekete, szomorú leányfő. Szomorúbb voltam, mint mikor jöttem és egyre kínzott az a marczangoló bú, mely annak a szőke asszonynak fekete szemeiből áradt a lelkembe.

Egyszerre valaki megragadja a karomat és lihegve, szaggatottan kérdi valaki:

– Hol lakik? Mikor mehetek magához?

Megrendűltem. Az a fekete leány volt. Magam sem tudva, mit beszélek, hebegtem:

– Mit akar?

– Fessen le engem, fessen le engem, de hamar, még holnap. Úgy-e, hogy megteszi? Szegény Péternek akarom adni.

III.

Lefestettem szegény Pépát, szegény Péter számára. Igaza volt, jó volt sietni.

Hauer Márton tornáczos háza mögött nagy veteményes kert van. Ennek a kertnek a végén kicsi virágos kert. Szegfüvek, százszorszépek és óriási napraforgók közűl ki-kibukkan egy-egy barna, esőmosta kő, olyan, amilyenek az erdőben szétszórva találhatók, rajtok ügyetlen fekete festékes betűkkel egy-egy leánynév.

– Kik ezek? – kérdeztem az erdésztől.

– Hauer Márton leányai.

És most hozzájuk került egy új kő, szegény Pépa számára.

Péter bejárta az egész erdőt és kikereste a legnagyobb követ. Kivájta és széles hátára vetette, úgy czipelte sűrű könyhullatással a virágos kis temetőbe. Odatette Pépa sirjára, aztán zokogott, zokogott szinte állatiasan és aztán csikorgatta a fogait és fenyegetve rázta az ökleit.

– Jaj nektek, ha még egyszer megtörténik!

Szegény Pépa, nem hittem neki, midőn azt mondta, hogy még a tavaszszal meg kell halnia.

– Nem látja, hogy a hajam már egészen fekete?

A fekete Pépa egy félesztendővel ezelőtt még olyan ragyogóan szőke volt, mint a testvérei. Aztán egyre sötétedett a haja, mígnem oly fekete lett, mint az örökkévaló éjszaka. Az ő testvérei is, akiket a kis kertben eltemettek, mind fekete hajúak lettek, mire meghaltak.

És Péternek, a vadnézésű, csöndes lelkű hóhérsegédnek, Pépa volt a harmadik menyasszonya. Oly világító szőkeségben ölelte magához a szép fiatal teremtéseket, de mire esküvőre került volna a sor, megbarnultak, megfeketedtek a szőke hajszálak és a föld alá kerültek. S mindannyiszor gyermeksírás verte föl a hóhértanyát – a feketehajú meghalt és nyomban született egy szőke teremtés.

Pépa és Péter kitudták már ennek a rejtelmes szülés-halásnak a nyitját. Ezen az elátkozott földön bűn oly szenvedélyesen szeretni, ahogy Hauer Márton és felesége szeretik egymást. És isten bosszúálló és könyörületes, megveri a bűnösöket és megkönyörül az emberlelkeken. Erre a darab földre nem szán többet hét leányléleknél és meg kell halnia a legidősebbnek, hogy legyen lélek az új magzatnak. És Péter, szegény Pépa hűlt holttestére borulva, vérben forgó szemekkel rázta az öklét a gyászoló szülők felé és a fogai közül sziszegte feléjük:

– Gyilkosok vagytok!

Igaza volt, átlátták ők is. Midőn életet adnak egy új magzatnak, ezzel megölik a legkedvesebb, a legidősebb leányukat.

Legyen nekik isten irgalmas, aki oly kegyetlen sorsot mért reájuk.

IV.

Egy pohár kecsketejre az erdészlakásba. Az első, akit látok, Hauer Márton felesége, kicsike gyermekével az ölében.

Oly szomorú és oly sápadt volt. És fekete szemei besülyedtek a szép, hamvas homlok alá.

Az udvar közepén egy százados diófa, annak árnyékában űlt. És a diófa ágai szomorúan susogtak, egy monoton, bús melódiát, melytől elszenderűlt a csecsemő és könyekre fakadt a szép, szomorú asszony.

Elhatározták magukat egy súlyos, egy lehetetlen lépésre és megtették. Váltak. Az a szerelem, mely gyilkol, nem ápolható. Meg sem csókolva a férjét, kicsi gyermekét ölébe kapva, úgy menekült a hóhér házából az erdész kunyhójába. Mindennap átzarándokolnak hozzá az ő gyermekei és ő sírva csókolja végig a szőke fejeket és kérdezi, hogy hogy nincs-e baja az édes apának. És küldi égő üdvözletét neki és esdekel, hogy ne jőjjön erre a tájékra, mert halálos veszedelem volna, ha újra látnák egymást.

És Hauer Márton nem is nézett soha feléje. Ott csatangolt az erdőben őrjöngő kétségbeeséssel a lelkében és vad dühvel kezelte a puskáját. A sűrű dörrenések áthallatszottak a szőke asszonyhoz a vén diófa alá és ő megismerte a puska szavát és hányta, hányta a csókokat a táj felé, ahonnan a puskaszó hallatszott. Ezek a csókok tán el is érték czéljukat, tán odatapadtak Hauer Márton lázas arczához, mert ez az arcz úgy égett, ahogy csak neje csókjaitól tud égni.

Meddig tart ez így?

Isten könyörületes. A szőke asszony egyre fogy, egyre gyöngül, már alig tudja táplálni a gyermekét. Mire elhervad az idei sárga lomb, talán a nagy istennek egy újabb lelke van és meghagyja élőknek azokat, akik még élnek.

V.

Mi ez?