Part 12

– De miután én e két módhoz nem folyamodtam, mi a harmadik?

– Parbleu! ha az ember kifizeti.

– Porczogh! ez a három mód közül a leglehetetlenebb.

– De csak látod, hogy váltóid kezedben vannak?

– Csak nem akarod elhitetni velem, hogy 43,000 forintot kifizettél?

– Azt nem, mert tisztességes alku útján leszálltunk 33,000 forintra. Ebből következik, hogy miután nekem több mint 37,000 forint állott rendelkezésemre, 4000 forintot letehetek ide asztalodra, hogy bele számítva édes anyádtól vett 2000 forintodat, valahogy megélj augusztus végéig, s csak akkor gondolj rá, el kell-e utaznod? vagy rövidebb processus lesz, ha főbe lövöd magad?

– Hogyan? még 4000 forint fölösleg?

– Kezedben van; tehát elvitázhatlan valóság.

– De honnan került e pénz? Te nem vagy oly gazdag, hogy saját megrontásod nélkül ily összeget eléteremts?

– Akadt, a ki adott, a ki jövődet még nem tartja elveszettnek. A tisztelt hitelező urak pedig, vagyis Israel választott népe, ennyire taksálta hiteledet.

– Porczogh! addig e házat el nem hagyod, míg meg nem hallom, honnan fizettél?

– Arthur ne kényszeríts, mert olyan nagyot hazudom, hogy hanyatt esel.

– Mondj akármit, csak magyarázd meg e rejtélyt.

– Ha kényszerítsz, hát halljad. Barátom, ez szent pénz.

– Szent pénz?

– Igen, szent pénz. Még több annál, mert egyenesen a jezsuita atyák kasszájából kerül.

– Porczogh! te megbolondulhattál, de a jezsuita atyák jól szokták tudni, hova helyezzék el tőkéiket.

– És hátha épen nálad találták volna a legelőnyösebb hypothékát? Oh a szent atyák okos emberek, különösen pénz dolgában. Adnak neked 33,000 forintot adósságfizetésre, e mellé 40000 forintot zsebpénzül, hogy tovább is uri módra élj. És miért?

– Igen és miért? ez a kérdések kérdése.

– Igen és miért? Nem találod el? Lásd, a jezsuiták az Ég érdekében a legjobb üzletet csinálják. Mert csak így remélhetik, csak így adhatnak neked módot arra, hogy Dorozsmaynénak öt milliónyi eretnek és kálvinista forintját a te kezedbe játszszák, a ki minden kifogás fölött igazhitű pápista vagy!

Ezen a kolosszális sületlenségen aztán mindketten nagyot nevettek.

Porczogh báró ezután nemesi szavát, becsületét adta zálogul, hogy annak idején mindenről megnyugtató és kielégítő felvilágosítást fog adni. Erre Arthur gróf tollat ragadott, s nem is kötelezvényt, hanem egyszerű elismervényt írt alá, hogy Porczogh bárótól ennyi és ennyi ezer forintot, váltóinak kifizetése fejében, felvett.

– Barátom – szólt Arthur gróf – ma reggel, különösen a midőn az a macskaképű fiskális itt sopánkodott előttem, nem hittem volna, hogy e borzasztó nap még ily jól végződhetik. Porczogh, te az ezeregyéj meséiből kerültél hozzám!

MÁSODIK RÉSZ.

I.

(Zsuzsi néni kibékülése, melyre újabb leczke következik. Bizonyos emberek elutaznak Pestről Fiuméig, s onnan még az egyenlítő vonaláig is elhatolnak.)

Pál báró csakugyan félénk, vagy legalább túlóvatos fiatal ember volt és nem igaz ok nélkül fogták rá vetélytársai, hogy szemét az öt millió örökösnéjére fel sem merné emelni.

Pedig kézzelfogható tények küzdöttek mellette. Látta, hogy Esztike kisasszony elfordul tőle, ha hírét veszi, hogy kedvelt professzora más leányra nézett, s mindannyiszor visszatér hozzá, ha ellenkező szelek fuvallanak.

Ha ez nem világos féltékenység, akkor nem létezik az emberi szívben ilynemű szenvedély! Mert a féltékenység oly biztos jele a szerelemnek, mint hogy a füst a kitörő, vagy lappangó tüzet elárulja.

Ehhez járult Zoltán bácsinak folytonos tréfája és ingerkedése, mely nagyon hasonlított a felbátorításhoz. Azt ugyan nem tette, hogy tényleges beavatkozással mozdítsa elé pártfogoltja ügyét, de a hányszor veszedelem mutatkozott, mindig kitűnt jó akarata, mintha mondaná: ne félj, míg engem látsz!

Valószinű, hogy gazdag fegyvertárába, még sok nyil, pisztoly, puska, ágyú volt felhalmozva, miket a szükség követelései szerint csak egyenként és egymásután akart használatba venni.

Erdélyből szintén jó hirek érkeztek. Ritkóczyné azon ostobaságot követte el, hogy Pál bárót úgy írta le, mint a ki mindent elkövetett Zsuzsika kisasszony szívének meghódítására, de ezzel csak Zsuzsi néni szeméről szakasztá le a hályogot. Szegény öreg soha sem volt boldogabb, mint midőn hihette, hogy legkedvesebb fia, Pál, tökéletesen ártatlan, s hogy nem ő, hanem az a kaczér és hűtlen leány semmisítette meg régi kedvencz tervét.

Azonnal újra széttépte legutóbbi végrendeletét, mást írt, megint Pált nevezte általános örökösévé. Levelet is küldött Pestre, hogy nagy busulásban élő öcscsét megvigasztalja. «Ritkóczy báróné vádja – írá – a te dicséretedet foglalja magában és azt bizonyítja, hogy engedelmes fiam vagy, a ki minden bölcs dologban öreg nénjének tanácsait háladatos szívvel követi.» Következtek vigasztalások, hogy van még Csikszékben szebb és gazdagabb leány is; vagy ha nincs most, majd megnőnek akkorra, mikor ifjabb Gencsy Pálnak hű feleségre lesz szüksége.

Pál báró mindig lelki gyönyörrel olvasá e hosszú leveleket, mikben az első betűtől az utolsóig csak az igazán szerető második anyának elolthatlan buzgósága tükrözék vissza. Ő nem nevette a falusi egyszerű gondolkodásmódját, ezen áldott hitet, jámbor föltevést és ártatlan tévedést. Sőt végtelenül érdeklődék azon éles ellentét által, mely az ő nagyvilági élete s az otthoni felfogás között ezen levelekből eléje rajzolódott. Tudta, hogy él ő itt? a városban s most olvashatta azt is, mit képzelnek felőle, otthon ama jámbor, de igen hátramaradt családi körben.

Emelte örömét a gondolat, hogy megint van valami, a mit Esztikének felolvashat s ezzel egymásnak szellemes perczeket szerezhetnek. Mert a titkos bizalmaskodás a professzor és a tanítvány között napról-napra növekedett. A fiatal bárónak már volt bátorsága a néninek minden levelét felolvasni s a jó fogadtatás, melyben azok részesültek, újabb ingert adott a további közlékenységre.

És ha közbe is jött, a mi e szerencsés összhangzást pillanatra megzavará, a bekövetkezett kibékülés mindannyiszor közelebb hozta őket.

Így látták ők egymást minden másod, minden harmad napon s ez alatt Pál báró oly szerelmes lett, hogy teljes férfiúi erejébe került kitöréssel fenyegető érzelmeit a hideg meggondolás határai között visszatartani.

Mert Arthur gróf még mindig elismert vőlegény volt a háznál, és ily tekintély előtt mindenkinek le kellett vitorláit eresztenie.

Ez okból Pál báró saját érzelmeiről soha sem beszélt. Annál többet magáról a szerelemről, mint kedvencz tanulmányi tárgyról. A leczke a professzor és a tanítvány között mindig e tudós thema fölött folyt s mindketten el akarák magukkal hitetni, hogy csak lélektani fejtegetésekbe bocsátkoztak. Hogy elébb-utóbb őket is megperzselheti a láng, arról nem adtak számot egy a másnak.

Elfogadási nap lévén a nádor-uczai háznál, Pál báró épen öltözékével volt elfoglalva, a midőn vén huszárja büszkén lép elé s levelet tesz az asztalra.

Megint Zsuzsi nénitől! Egy hét lefolyása alatt már második.

Remegve törte fel a pecsétet, mert valami szerencsétlen eset hírét vélte abban rejleni: de mindjárt az első sorok olvasása után felderűlt arcza s most már karszékébe helyezkedvén, teljes kényelemmel olvashatá végig Csikszék legfrissebb s legfontosabb ujdonságait.

Tulajdonkép ezen levél is csak vigasztalás akart lenni, de már egészen más modorban. Most már a néni haragja egészen Marialakyék ellen fordult és soraiból gúny is kezdett előtünedezni. Kedvteléssel írta, miként lesz megbüntetve az álnokság és hűtlenség; s mint kapta ki a magáét a szaváról megfeledkezett apa is.

Im a levél:

«Gencs, febr. 10.

Kedves fiam, Pál!

Most már megint itthon van a Marialakyék háládatlan kakuk faja. Semmi gondjuk többé a pesti farsangra, a hova pedig, bolond eszemmel, én küldtem őket, hogy legyen ott őrző angyalod, a ki visszatart téged a nagy város veszedelmeitől.

Alig készült el a legelső tarka-barka szoknya, mindjárt haza indultak. Bizonyosan ebben a szemérmetlenül kivágott báli ruhában tartják meg az esküvőt, s lesz az én egykori kedvelt Zsuzsikámból czifrálkodó katonáné asszonyom. A főhadnagy pedig járkál hozzájok és markába nevet, ha látja, mily szép kövér földjei vannak apósának, és hogy fog ő egykor azoknak jövedelmében duskálódni.

A kik látták Zsuzsikát, erősítik, hogy szörnyen megviselte a pesti levegő, szeplőt kapott és orra is vöröslik egy kicsit. Egy okkal több arra, hogy megvigasztald bús szívedet.

Klári hugod vőlegénye égre-földre erősködött, hogy még a farsangon végbe menjen esküvője. Azt mondta, neki nincs vesztegetni való ideje s ha boldog akar lenni, ne lopjunk el tőle fél esztendőt. Mi nem akartunk engedni, mert óhajtottuk, hogy te is jelen lehess. De mikor meghallottuk, hogy Marialakán márcz. 1-re kitűzték a lakodalmat, úgy megharagudtunk, hogy a Klárikáét febr. 28-ra határoztuk. Majd bizony túl tegyenek rajtunk!

Nagy kiváncsisággal olvassuk a «Marosvásárhelyi Közlöny»-t. Sokan csodálkoznak, hogy az országgyűlési remek szónokok között a te beszéded még elé nem fordul. Én azonban, ha olvasom a közbekiáltásokat «éljen, helyes, elfogadjuk, mormogás a baloldalon», majd megreped a szívem, gondolván, hogy a te édes hangod is belevegyült a kiabálásokba.

De az idén megint felemelték az adót Gencsen. Kérlek, szólj a pénzügyminiszterrel, hogy olyan hivatalnokot tarson itt, a ki több becsületet tud. Ha nem hallgat rád, szavazz ellene, buktasd meg, azért vagyunk szabad alkotmányos nemzet.

Hát csak jársz még a Dorozsmay házhoz? Vigyázz, fiam, hogy a világi hiuságok miatt ne koczkáztasd lelked üdvösségét. Különben örülök, hogy ott a házi kisasszony férjhez megy egy gazdag grófhoz s így a te eszedet nem zavarhatja többé.

Ez nagy megnyugtatásomra szolgál, mert mindig féltem a sok pénzű leánytól. Nem mondtam, hogy egy pár száz hold földecskéje se legyen, mert ez nem árt, de mit ér százezer forint is, ha a lány olyan szeplős mint a gyöngytyuk, orra pisze, hangja mint a papagájnak?

Még nem telt el egészen hat hónap, de már nem várhatok, küldöm a másik félévre való 500 forintot, mert nem tűrhetem, hogy Pesten ne úgy élj, mint a Gencsy bárók rangja követeli.

Marialakán pedig végkép megbolondultak. Domokos bácsi, mióta Pesten járt, nem tud hova lenni a divattól, meg a nagy uraskodástól. Azt mondja, jövendőbeli veje legkésőbb 40 esztendő mulva generális lesz, tehát nem tarthat szegény házat. Az inast olyanszínű liberiába öltöztette, mint a gróf Károlyinál. És nem szabad neki a lovakat abrakoltatni, mert istálló-szagot hoz a szobába. Zsuzsika francziául tanul, s reggel a csordás leánynak így köszön: bonjour mademoiselle.

Domokos bácsi mindegyre gyűléskedik az oláh biróval és előljárókkal; rá akarja venni a falut, hogy a helységházától kifelé egész a libalegelőig sugárutat vágjanak. Valami részeges kőműves legényt már fel is fogadtak, hogy készítse el a terveket az építkezésekre.

Csikszeredán az urak és boltoslegények dalárdát alapítottak. Domokos bácsi beállott első baritonnak, én pedig beírattalak téged soló flotásnak, hogy Gencs is becsületet valljon.

Nagyobb baj az, hogy az idén rettenetes sok varjusereg pusztítja az őszi vetést. Nézz utána, tán kaphatsz ellenök irtószert. De a tiszteletesné fogfájása ellen olyan tinkturát küldtek, hogy még a zápfoga is kihullott. Tehát te se kenegesd a bajuszodat olyan anglus és amerikai pomádékkal, miket az ujságban hirdetnek. Ezek után az ég oltalmába ajánlak téged, kedves Pál fiam, adjon a mindenható vigasztalást megcsatlakozott szívednek és ne feledkezz el téged holtig híven szerető

Zsuzsi nénédről.»

A néni levelének megérkezése mindig örömünnep volt Pál báró és Esztike kisasszony bizalmas beszélgetésének idejére. A városi leányka kenetteljes áhitattal hallgatá végig az ismeretlen öreg nőnek legszörnyebb köznapiságait. A vigasztalást, a mit Pál báró kapott, szeretetreméltó ártatlansággal magára is értette. Mosolygott a falusi mende-mondákon, de nem nevetett azon helyeken, a hol más hivatlan dísztelen kaczajra fakadott volna. Oly bájos hivő lélekkel hallgatta, ha Pál báró valamit felvilágosított, vagy az érintett egyéniségekről bővebb magyarázatot adott. Minden úgy tünt fel, hogy Esztike részt vesz a Gencsy család örömében, bánatában, s ez az ifjú bárót leírhatlanul boldoggá tette.

Ha látogató és családban élő leányka bizalmas társalgásáról beszélünk, erre mellőzhetlen föltétel a kedvező idő s az alkalmas hely.

Szerencsére a Dorozsmay ház estélyein fesztelen szabadság uralkodott. Hétfőn, a nagyobb elfogadásí napon, öt vagy hat szoba állott a látogatók rendelkezésére. Minden ajtó tárvanyitva s mindenütt kisebb-nagyobb csoportok alakultak. Az idősb asszonyok nem óhajtották, hogy bizalmas csevegéseiket fiatal leányok és urak hallgassák; a leánykák főhadiszállása pedig mindig a zongora közelébe esett.

Fönmaradt tehát a buffet, a hova legritkábban vetődött valaki. A nagyobb uri faj azért, mert épen ebéd után jött ide, a kisebbek, mert az uri szokásokat utánozták.

Ezen szobában óriási kerek asztal állott, megrakva Isten áldásával és a szakács- és czukrászművészet remekeivel. A theát és fagylaltot a cselédség nagy ezüst tálczákon mindenfelé elhordozgatá.

Ezen hely volt a titkos értekezletek számára kirendelve. A tárt ajtón ugyan mindenki beláthatott ide, de a jó társaságban nincs szokásban a bizalmasan beszélgetőket háborgatni. Végre is, ha tetten kapná valaki őket, nem tartozik a halálos vétkek közé, ha megéhezik az ember és leszeldel egy darabkát a ludmájpástétomból.

És nem is kizárólag e helyet használták a leczke tartására. Olykor a legélénkebb általános társalgás között is találtak két üres széket, a hol bizalmas szót válthattak, úgy hogy a buffetben megszokott találkozást maguk között tréfásan «nagy leczkének» nevezték.

Itt ült ma is a párocska és a ház kisasszonya nagy érdekeltséggel olvassa végig Zsuzsi néni ódon zamatú epistoláját. Szemközt vele tiszteletteljes távolságban ült a báró és leste a leányka arczvonásait. Mindig tudta, meddig haladt az összekuszált sorokban és az egybefüggés nélküli ujdonságok elsorolásában.

Jól esett tapasztalnia, hogy Esztike legtávolabb sem veszi magára a milliós lányokról szóló rajzolatot.

Telvén az idő, Pál báró alkalmasnak találá a perczet, hogy mint professzor a szerelem tudományában egy fejezettel ismét tovább haladjon tanítványával.

– Kisasszony, – mondá, – kérdek valamit. Egy hónap letelt az esküvő elhalasztásának idejéből. Hogy rohanunk előre az érzelmek dolgában?

– Nagy gyorsasággal. Még nem kivánom ugyan augusztus végének közelségét, de már nem félek tőle.

– Ah, már nem fél tőle. Bravo, ez már határozott lépés előre, de az ismert kórjelek még mindig késnek?

– Majd megérkeznek, ha kell.

– Pompás. De ha majd megérkeznek, mit gondol, mennyire lesz még akkor is az igazi szerelemtől, a mely okvetlenül szükséges, hogy bizalommal lépjen Isten oltára elé?

– Remélem, nagyon közel.

– Mondja meg, kisasszony, hova utazott életében legtávolabbra?

– Mult nyáron elvitt mamám Fiuméba, hogy lássam a tengert.

– Messze volt az ut innen odáig?

– Nincs ennek az utnak sem hossza, sem vége. Zágrábban megháltunk, hogy ne kelljen éjjel utazni, mikor semmit sem látunk. Másnap alkonyatig hurczolt bennünket a vonat, míg végre mepillantottuk a tengernek sötét ibolyaszinét.

– Tehát figyeljen, mert a szerelem utja még hosszabb. Most ott vagyunk, hogy nem fél augusztus végétől. Mit gondol, melyik állomást érte el ezáltal Pesttől Fiuméig?

– Azt hiszem, nem leszünk nagyon messze tőle.

– Nem így van, ezer bocsánatot kérek. Mert a hol most van Esztike kisasszony, az csak annyi, mint mikor itthon felültek a kocsira, áthajtottak a lánczhidon, a budai alaguton s a Krisztinaváros végén megpillantották a déli vaspálya indóházát.

– De hiszen ekkor még mindig csak itthon vagyunk.

– Ugy van, és ha Fiuméig is hatoltunk, még mind csekély haladás. Még csak itt kezdődik a vágy röpülni az ő karjaiba! Ekkor kezdődik aztán az igazi utazás. Fiuméban azt fogják mondani, a szerelem utja még képzelhetlen messzeségre terjed; tessék itt áthajózni az adriai tenger hosszán, onnan keletre fordulva ki kell kötni Egyiptomban. Onnan hajón a suezi csatornán és a vörös tengeren át az indiai oczeán sivatagaiba; meg kell látni Ceylon szigetét, s ha majd az egyenlítő vonalán is túl haladtak, akkor tessék ott tudakozódni, meddig kell még kereskedni, míg az igazi szerelem kincsét feltalálták.

– De már ilyen messze utra nem megyek.

– Akkor meg se találja, a mit keresett. Kaphat ugyan hamis követ, minőt a színpadi herczegnők viselnek, hanem romolhatlan igaz gyémántot, közelebb, sehol sem.

– De ön csak szellemi utazást ért?

– Természetesen, csak erről lehet szó, különben vajmi kevés leánykának volna módjában ily költséges és fáradságos utat meghaladni. De a szív végetlen oczeánján mindenkinek végig kell hajózni, vagy igazi szerelem helyett elégedjék meg silány pót áruval.

– Gondolja báró úr, hogy Arthur gróf elvezet engem ily messzeségekbe?

– Az én hitem szerint Arthur grófnak elébb kerekedhetik kedve ezen utazást a valóságban végbe vinni, mint szellemi fáradsággal felkeresni ama rejtett kincset. Kissé unalmas volna ily nagy úrnak közelről tanulmányozni azon kincsnek értékét, melyet már a sorsnak szeszélye is karjai közé vetett.

– Professzor, ez szerződésünk ellen van. Ön nekem tisztán elméleti leczkéket igért, most pedig élő példákkal akar bizonyítani.

– Bocsánat, nem én említettem először nevet. De ha kérdezik a tanárt, felelnie kell, különben azt hiszik róla, maga sem tudja s a tanítvány fogas kérdésével megakasztotta.

– Igaza van, én mondtam ki először egy nevet és elvállalom a hibát. Tehát mindent összevonva, ez a mai leczke eredménye. Ha nem félek augusztus végétől, ez csak annyi, hogy látjuk már a budai indóházat. Ha röpülni vágyom karjaiba, akkor megérkeztem Fiuméba. De még végtelen sok állomás van az egyenlítőig. Kérdem: minden állomásnál egy-egy újabb érzelemmel, vagy mint ön mondja a szerelem kórjeleinek valamely magasabb fokával kell megismerkednem?

– Tökéletesen így van. De hogy tovább utazhassunk, nem szabad a kijelölt állomások közül egyet is elkerülni, különben megtörténik, hogy a rendszeres tanulmány hiányában a fensőbb fokokat nem fogja helyesen értelmezni.

– És ön, báró, e tömérdek állomás titkait már mind érti?

– A jó mester együtt tanul tanítványával. Elég lesz rám nézve, ha egy pár állomással mindig elébb leszek, s tapasztalataimat közölhetem.

Mindketten nagyot nevettek e tréfán, mely esetleg jelenthetett is valamit.

– Még egy kérdést. Mi történik akkor, ha a leány már a legelső állomáson, teszem azt, Fiuméban felakad, s nem találja, a mit keresett?

– Kisasszony, ha ez megtörténnék, akkor ezen eset csalhatlanul bebizonyította, hogy a leányka sem helyes uton indult és ezen irányban soha czélt nem érhet. Nem marad tehát egyéb hátra, mint elszántan visszatérni, más czélt tűzni ki, _talán más utitársat választani_ s akkor egy új pályán próbálni szerencsét.

Esztike kisasszonyt módfelett megnevetteté az ifjú bárónak ezen oktatása, mert hiszen e leczkének nevezett bizalmaskodás úgy sem volt egyéb társalgási mulatságnál, de ezuttal mégis komolyabban felelé:

– Professzor, ön hamis ember! De elismerem, hogy jól tud magyarázni, mert még oly gyarló tanítvány is, mint én, tökéletesen megértette. Most azonban eltelt a leczke órája, ha úgy tetszik, menjünk vissza a leányok szobájába s ha valaki keringőt verne a zongorán, öné az első forduló.

Ezzel barátságos mosolylyal kezét nyújtá a bárónak, a ki, mindig tisztelettel, de ezuttal, először és kivételkép, három gyorsan egymásután következő kézcsókkal köszönte meg a tanítvány kegyét.

II.

(Az ezeregyéji meséknek olyan folytatása következik, hogy még Porczogh bárónak is megáll az esze.)

Arthur gróf megint nagy úr, de már nem pazarol. Két ezer forint édes anyjától, négy ezer forint ama rejtélyes forrásból elég volt neki, hogy bizonytalan határideig folytathassa megszokott életmódját. Azonban alig elmult és el nem feledett szorultsága megtanította őt gazdálkodni. Költött, de nem szórá pénzét, mint azelőtt.

Bendeffy Károlyné nem hitt a tündéri mesékben, de a szeme elé tett váltók, fiának gömbölyű pénztárczája hangos ékesszólással beszéltek. Ezen napon édes anyjánál ebédelt és elbeszélte neki, hogy Porczogh báró előnyös kölcsönt szerzett számára, hogy nagy kamatról szó sincs, sőt még a tőke visszafizetésének határideje sincs kikötve.

– Ezt csak olyan hitelező tette, – vélekedék a grófné, – a ki bizonyosan tudja, hogy esküvőd Esztikével, annak idejében, el nem maradhat.

– Én sem gondolhatok egyebet.

Ebéd után felment a második emeletbe. Oda hozatta fekete kávéját, szivarra gyújtott s várta Porczogh báró látogatását.

A báró pedig mindig pontos volt, s a szokott órában bekopogtatott.

– Arthur, – mondá, miután kényelmesen elhelyezkedett. – A józan ész tanácsolja, hogy akkor tegyünk valamit, a midőn lelkünk nyugodt, midőn hitelezőnk nem háborgat, s egy kis pénz birtokában szabadon rendelkezhetünk időnkkel. Gondold meg, minő állapotban voltál nehány nappal ezelőtt, a mikor Párisba készültél menekülni?

– Párisba? Oh azt csak egyik állomásnak tekintettem, mert meg sem állok Amerikáig. Beállok ott munkásnak, hordom targonczával a földet a frissen hányt vasuti töltésre.

– Jeles elhatározás, melyet előtted mások is megkisérlettek. De midőn a földet a harmadik targonczával borították a töltésre, tele volt hólyaggal a tenyerük. Akkor aztán azt gondolták, ha nem lehet valaki gróf Európában, legokosabban teszi, ha a Missisippi habjai között keresi fel a dolgok végét.

– Nagyon valószinű, hogy épen így járok.

– Miután pedig okos ember ezen eshetőséget legutoljára hagyja, tanácskozzunk kissé állapotodról. A legelső kérdés, minő melegséggel fogadja menyasszonyod udvarlásodat?

– Még mindig az elismert, a kétségbe nem vont vőlegény vagyok előtte és érdeklődéssel hallja, ha jövendőbeli háztartásunkról beszélek. Néha megjegyzem, mennyit mulasztunk el az esküvő elhalasztása által, mert épen a téli időben van együtt a társaság és ez volna a legkedvezőbb alkalom őt mindenütt bemutatni, úgy hogyha nyárra falura megyünk, akkor már ismeretséget kötött az egész magyar arisztokracziával.

– És tetszik neki e fényes kilátás?

– Mondhatom, ebben fekszik legfőbb erőm; e nélkül tán értékem se volna előtte.

– Túlságos szerénység, barátom. De mért nem beszélsz vele arról, a mit minden leány legörömestebb hall, a szerelemről?

– E tekintetben régen készülök elhatározó rohamra, s mint e téren gyakorlott mester, sikert is reménylek.

– Egyelőre azonban grófi czímeddel és benső összeköttetéseiddel az első családokkal akarsz szívébe lopózni. Tehát verd a vasat szorgalmatosan, míg tüzes. Megbecsülhetlen érték ez oly család előtt, mely hiú és dicsvágyó s minden áron otthon akar lenni főuraink teremeiben. Attól félek azonban, hogy Dorozsmayné asszonyom ő nagyságát e ragyogó csábok nem fölöttébb ingerlik. Környezete, a vén pap, meg a szélbali képviselő, bizonyára csak rosszat beszélnek előtte társaságunkról. Hallom, hogy az erdélyi vad báró megint ott ténfereg, mint a macska a forró kása körül.

– Csak nem hiszed, hogy Esztike szerelmes lehetne belé?

– Erre nem felelhetek, csak azt látom, hogy menyasszonyod bizonyos idő óta szellemileg is nagyon fejlődik. Ma már a társaság közt mindennek okát kérdi s az átalános szójárásokkal meg nem elégszik. Képzeld, már gúnyosan is tud mosolyogni! s néha legközönyösebb válaszaiban is fullánk mutatkozik.

– Ez csak a rendes átmenet, a midőn a gyermekből (nálunk «Backfisch»-nek nevezik) egyszerre nagy leány lesz. Egy pár hónap alatt többet tanul, mint a mennyit gouvernante-ja éveken át fejébe vert.

– Én pedig nem kétkedem, hogy az erdélyi rongybáró tanítja a lázadásra. A napokban 20 teljes perczig nevetköztek a buffetben s azt hiszem, te, mint deklarált vőlegény, tiltakozhatnál e helyén kívüli bizalmaskodás ellen.

– Mit nyerhetnék vele? Az özvegy, a ki különben sem pártfogóm, azt felelné: négy-öt szoba áll látogatóink kényelmére berendezve. Minden ajtó tárvanyitva, mindenki ott keres társaságot, a hol találja s a mi mindenkinek szabadságában áll, azt saját leányának el nem tilthatja.