Part 7

Mikor reggel a királyné felébredt, kinézett az ablakán, meglátta a szép gyönyörű fát, majd kibútt bőriből örömében, milyen szép lesz majd az alatt fonogatni, varrogatni; de csakhamar imhogy sirássá nem változott a nagy öröm, mert eszébe jutott, hogy olyan csuda-módra nem kerekedhetett az a fa oda, csak úgy, ha a tündérkisasszonynak – a kis aranyhalnak valami porczikájából támadt. Ezen aztán megint nagyon megijedt.,,Már igy ezt a fát se lehet megtűrni tovább, ezt is, akárhogy mint, de el kell veszteni’’ – gondolta magában. De mit csináljon; hogy veszítse el? tudta, hogy királyi urának nagyon kedves fája, csak úgy, minden igaz ok nélkül ki nem hagyja vágni. Megint betegnek tettette hát magát, nem is gyógyult meg semmitől, hiába mesterkedett körülötte a sok doktor; mikor már megint az a hir járt mindenfelé, hogy fél lába a koporsóban, megint behivatta magához az urát.

– Jaj kedves királyi uram, az éjszaka azt álmodtam, hogy semmitől mástól meg nem gyógyulok, csak attól, ha nekem annak a fának a tüzénél főznek ételt, a melyik a minapában olyan egyszerre nőtt ki az udvaron, de attól is csak úgy, ha derekát, gyökerét, galyát, levelét az utolsó szálkáig, az utolsó rügyig mind feltüzelik; azért – ha szeretsz – tedd meg ezt az egyet értem, mert ha meg nem teszed, holnaputánra ki leszek terítve.

Sajnálta ugyan a király a fát, de azért még is kivágatta, a gyökereit kiszedette, kiirtatta, feltüzeltette az utolsó levélig, az utolsó szilánkig. A királyné amint a tüzénél főzött ételből evett, mintha ketté vágták volna a betegségét, olyan egyszerre felgyógyult.

Itt, mi lett a dologból, mi nem, a királyné élte világát, rá se gondolt a tündérkisasszonyra, bizonyosnak tartotta, hogy elveszett.,,Hogy is maradhatott volna meg, mikor az utolsó szilánkig mind feltüzelték a fát’’ – gondolta magában. Pedig biz azt nem tüzelték fel, mert mikor vagdalták a derekát apróra, amint hasogatta egy szegény favágó ember, egy nagyon szép kis kerek deszka repült ki belőle, szakasztott olyan, mint egy köcsög fedő, mintha az isten is annak szánta volna. Felvette az ember eltette a tarisznyájába, este aztán haza vitte a feleségének, a meg majd megette kezét lábát, úgy megörült a gyönyörű kis deszkának, mindjárt be is fedte vele a legszebb köcsögjét, feltette a kemencze vállára.

Másnap az egy pár szegény ember kiment még hajnalban tengerit kapálni; mikor elmentek, csak úgy hagyta az asszony a házat, amint volt, se fel nem ágyazott, se ki nem seprett, gondolta, hogy minek csinálna egy dologból kettőt, majd estére mind elvégzi, egész nap úgy se lesz senki a házban. Bereteszelték aztán az ajtót, a görbe kulcsot felszúrták az ereszbe, elmentek.

Este mikor visszajöttek, kinyitják az ajtót, belépnek a házba, hát minden olyan, mint a pohár, az ágy fel van vetve, az egész ház tisztára kiseperve, minden megtörülgetve, megtakarítva. Csudálkoztak mind a ketten, hogy mi dolog ez? ki csinálhatta ezt? utoljára is azt gondolták, hogy más nem lehetett, mint valamelyik pokolravaló szomszéd lyány, aki megleste hogy hova tették a kulcsot, mikor aztán elmentek, tréfából kitakaritotta a házat.

No ez ebben maradt.

Másnap megint elmentek dologra, bezártak jól mindent, a kulcsot elvitték magukkal, hanem most se takarítottak ki, most is szélyel hagytak mindent. Este amint haza mentek, kinyitották az ajtót, hát olyan volt a ház, mint a tükör, ki volt seperve, felágyazva, feltörülgetve. Megállott az eszök mind a kettőjöknek;,,Ki tehette, mi tehette ezt? ember nem lehetett, mert az ide be nem juthatott.’’ Összebeszéltek aztán hogy holnap meglesik, ki vagy mi járhat ott? avval békességben lenyugodtak.

Harmadnapra kelve megint csakugyan szélyel hagytak mindent, elindultak, mintha el akarnának menni, az ajtónál is úgy tettek, mintha bezárnák, pedig dehogy zárták be, azután szép csendesen meghuzódtak, elkezdtek leskelődni.

Amint ott leskelődnek – amint ott leskelődnek, látják, hogy a köcsögön az új fedő ami a királyi udvarból került, szép csendesen megmozdul. Csak, mozog, csak mozog egy darabig, egyszer csak kilép belőle egy gyönyörűséges szép lyány, elkezd takarítani a házban. Az egy pár ember majd sóbálványnyá vált bámulatában, egy darabig ott csudálkoztak rajta, egyszer aztán hirtelen benyitották az ajtót. A tündérkisasszony amint meglátta őket, szaladt egyenesen a kis fedő felé, de az asszony megelőzte, mint Megyeri a macskát, felkapta előle a fedőt, belevetette a tűzbe.

Sírt-rítt a szép tündérkisasszony, hova lesz ő most, mit csinál ő most? már az ő házát megégették, de a favágóék vigasztalták, hogy soha se búsuljon, soh’se sirjon-rijjon, eléldegélhet ő nálok, ugy se volt eddig gyermekök; azután kérdezték tőle, hogy miféle lyány, hogy abban a kis deszkában lakott?

A lyány aztán elbeszélte, hogy ő egy tündér-kisasszony, elmondta az egész élete történetét, hogy ölte meg a királyfi két szép testvérét, hogy vágta le őt is? hogy esküdtek hűséget egymásnak? hogy dobta a czigánylyány a kútba, hogy ölték meg hal korában, hogy vágták le, mikor fa volt, hogy került ide? A favágóék nagyon megsajnálták mind a ketten, mondták neki, hogy maradjon nálok, majd eltartják ők; a lyány ott is maradt, mert hát hová is mehetett volna?

Már jó ideig élt ott békességben, hanem mindig azon búsult-szomorkodott, a bántotta a lelkét nagyon, hogy hogy eszi ő ki ennek a két szegény embernek a szájából a kenyeret, mikor maguknak sincs, mikor maguk is véres verejtékkel keresik, aztán még csak nem is segíthet nekik a munkában, mert keze-lába, egész teste gyenge mint a harmat. Egyszer aztán eszébe jutott, hogy jó volna a királynéhoz beállani szobalyánynak, ha megfogadná, varrni, szőni, fonni tud, megkeresné a maga kenyerét, nem lenne senki nyakán koloncz. Meg is kérte még az nap a szegény asszonyt, hogy a királynéhoz menjen el, kérdezze meg, nincs-e szobalyányra szüksége? Váltig mondta a jó asszony hogy minek menne el? eltartják ők; nem használt semmit, el kellett neki menni a királynéhoz. Elment hát, elmondta hogy volna ő nála egy szobalyánynak való, ha megfogadná a felséges királyné. A királyné megörült neki, mert, hogy czigányfajta volt még a lelke is, – telhetetlen is volt, semmivel se’ érte meg, mindig többet többet kivánt mindenből; szobalyánya is volt neki elég, de azért ezt is meg akarta fogadni, kérdezte, hogy miféle lyány? A favágóné azt mondta neki, hogy valami gazdag ember lyánya volt ez, úgy is nevelték, mint a kisasszonyokat szokás, de az apját sok istencsapás érte, elpusztult, tönkre jutott, most hát igy kell neki szolgálatával keresni a kenyerét.,,Azért kérem a felséges királynét, ne bánjon vele úgy, mint a szolgálókkal szokás, nézzen el neki egyet mást.’’ A királyné megigérte, hogy jól bánik vele, azután megalkudtak a bérben, még az nap haza is ment az új szobalyány.

Mikor belépett az ajtón, mikor meglátta a király és királyné, csak elbámult mind a kettő: ,,Hogy szülhetett anya ilyen szép teremtést?’’ Csudálták, bámulták, hogy a sok nehéz munkában mezitelen lábát nap el nem sütötte, a szél ki nem fútta, hogy két keze, két orczája fehér, mint a most esett hó, gyenge, mint a harmat; de a paraszt ruhában egyik se ismerte meg, hogy ez a tündér-kisasszony, a királyné megfogadta szobalyánynak. Ott éldegélt aztán szép csendesen, varrogatott, fonogatott, cziczomázta a királynét.

Apródonként telt az idő, beköszöntött a tél. A királyné minden este összeült a cselédjeivel, fonogattak, mesélgettek. A mesélés sorba járt, mint a falusi biróság, hol egyik mondott egyet, hol másik. Már mindenki mesélt, csak az új szobalyány nem, ennek is mondták mindnyájan, a király maga is, hogy meséljen egyet, de azt mondta, hogy nem tud. Nagy sok beszédre aztán mégis hozzá fogott:

,,Volt, hol nem volt, egyszer egy királyfi, ez a királyfi kiment vadászni az erdőre, amint ott vadászgatott, arra ment egy öreg asszony, három korsó volt a karján, a királyfi elkezdett felé hajigálni, a vén asszony mondta neki, hogy ne hajigáljon, mert ha eltöri a korsóját, abból az erdőből vesz feleséget, de a királyfi nem hallgatott rá; a vén asszony megint mondta neki, akkor se ért semmit, a királyfi addig hajigált, mig el nem törte mind a három korsót. ,,No felséges királyfi – mondta neki az öreg asszony, – most már – majd meglássa, – ebből az erdőből vesz feleséget.’’ A királyfi nem hitte el, csak nevetgetett magában.’’

A király mikor hallotta, hogy mit beszél a szobalyány, csak elbámult, honnan tudja ez ezt mikor ő senkinek se mondta. A szobalyány csak folytatta tovább.

,,Ment aztán a királyfi az erdőbe beljebb-beljebb, egyszer meglátott három szép kis árva-tölgy fát, egymás mellett, egy tőről fakadva. A királyfi elővette a bicskáját, lemetszette az egyiket, hát amint levágta, kilépett belőle egy szép tündérkisasszony, síró-rívó, fuldokló hangon vizet kért, hogy nem adott neki a királyfi, megfuladt. Haza vitte aztán a királyfi, eltemettette.’’

Már itt a királyné is tudta, hogy kiről van szó, ki az a király, de azt gondolta, hogy csak a _kútig_ tudja a szobalyány, hát csak hagyta beszélni.

,,Másnap megint oda tévedt a királyfi a két kis árva tölgyfához, nagy sírva-ríva, búsulva találta őket, amint a testvérjökre hajolva szomorkodtak, de azért meg nem sajnálta bánatjokat, levágta a második kis fát is; ebből is kilépett egy még szebb tündér-kisasszony, ez is vizet kiáltott, hogy nem adott neki a királyfi, megfuladt ez is.’’

Itt a királynénak eszébe jutott, hogy ha ez eddig ilyen jól tudja, tovább is tudhatja, jobb lesz elejét venni a bajnak, elhallgattatni. Bele szólott hát a mesébe:

– Ne is mondd tovább lyányom, tudom már ezt a mesét.

De a király nem hagyta elhagyni:

– No én nem tudom, nem is hallottam soha, csak folytasd. Folytatta aztán a lyány:

,,Harmadnap megint kiment a királyfi, de már ekkor vitt magával egy korsó vizet meg egy poharat is. Mikor odaért a harmadik – az egyes egyedül, testvér nélkül ott búsuló kis fához, kitöltött egy pohár vizet, azt készen tartotta, azután elővette a bicskáját, levágta azt is. Abból is kilépett egy szép tündérlyány, vizet kért, a királyfi adott neki, mindjárt nem lett semmi baja, ott megölelték, megcsókolták egymást, örök hűséget esküdtek.’’

Itt már a czigánylyány-királyné nagyon parázson ült, sehogy se’ találta helyét. Megint el akarta hagyatni.

– Ugyan lyányom hagyd el már, annyiszor hallottam én már ezt, hogy fáj a fülem is, ha hallom.

De a király megint nem engedte elhagyni.

,,Elindultak aztán haza felé, de a tündérlyány nagyon gyenge volt, nem birt menni, felültette hát a királyfi egy kút felibe, egy fűzfára, hogy várjon ott addig, mig ő hintót hoz. Várt aztán a tündérlyány; a mint ott várt, arra ment egy czigánylyány.’’

A királyné látta, hogy ez már mindent tud, belekiáltott nagy mérgesen:

– Ne mondd már tovább, utálom ezt a mesét testemből-lelkemből!

De a király a czigánylyányról csakugyan nem tudott semmit, nem engedte hát elhagyni:

– Ha belevágtuk a fejszét, csak mozgassuk, mondd tovább lyányom.

A lyány folytatta:

,,Hogy-hogy nem, meglátta a czigánylyány a tündérkisasszonyt a fán, felment utána, ki kérdezte, kit vár, mit vár? mikor meg tudta, hogy királyfira várakozik, lehúzta a fáról, leszedte róla a tündérruhát, aztán meztelenül belevetette a kútba, a ruháját pedig magára szedte. Hanem a tündérlyány nem halt bele a vízbe, szép kis aranyhallá változott, elkezdett uszkálni. Észrevette ezt a czigánylyány, próbálgatta kifogni a halat, de sehogy se tudta. Mikor a legjobban fogdosná…’’

Itt megint belevágott a királyné:

– Ha még tovább mered mondani, felpofozlak!

– Én is ott leszek ám – felelt rá a király; – csak folytasd lyányom.

,,Mikor hát legjavában fogdosná, épen akkor jött a király a szép aranyos hintóval, kérdezte, hogy mit csinál? a czigánylyány azt mondta, hogy megszerette a kis aranyhalat, azt szeretné kifogni. A király aztán biztatta, hogy majd kifogatja ő, ne vesződjön vele, félbe hagyta hát a czigánylyány a halfogást, oda fordult a királyhoz, az csak akkor látta meg a csunya pofáját, majd hanyatt esett tőle, de a lyány avval vágta ki magát, hogy nincs a naphoz-szélhez szokva, azért csunyult ilyen hirtelen el.’’

Itt megint belekiáltott a királyné:

– Ha még tovább mondod, úgy elverlek, hogy lepedőben visznek haza, nem hallottad már, ki nem állhatom ezt a mesét.

De a király se tágított, mert már gondolta, hogy hányadán lehet a dolog.

– Állhatod nem állhatod, a’ nekem mindegy, ha még egyszer beleszólasz, majd én verlek meg téged, nem te ezt a lyányt, azért azt mondom, hogy megfogd a szád. Te meg lyányom folytasd. A lyány folytatta.

,,Haza vitte aztán a király a czigánylyányt, megesküdött vele. Eleinte rá se’ igen tudott nézni, de lassanként a czigánylyány is csak szépült, ő is hozzá szokott, utoljára még tán meg is szerette. De a királynénak mindig az aranyhal fúrta az oldalát, félt tőle, hogy egyszer majd vissza változik tündérkisasszonynyá, s haza megy, pedig biz az soha itéletnapig se változott volna által, ott kellett volna néki a kútban élni, mig valaki ki nem szabadította volna. Gondolkozott hát a királyné, hogy hogy kellene elveszíteni, utoljára aztán azt találta ki, hogy betegnek tettette magát, a királyi urának azt mondta, hogy semmitől mástól meg nem gyógyul, csak ha a kis aranyhal húsából ehetik. A király mindjárt megfogatta, megsüttette a szegény kis halat, a királyné még a csontját is megégette, de azért nem veszett el a tündérkisasszony, mert tisztitáskor egy halpénz elpattant, abban élve maradt, s még akkor éjjel egy nagy fává változott. A királyné hogy, hogynem megtudta, vagy legalább megsejdítette, hogy a halpénzből lett a fa, szerette volna kivágatni, felégettetni. Megint betegnek tetette hát magát, s azt mondta, hogy addig meg nem gyógyul semmitől, mig a nagy fa tüzénél főtt ételből nem ehetik, de attól is csak úgy, ha a fát gyökerestől, mindenestől az utolsó szilánkig, mind felfűtik. Kivágták hát a fát, fel is fűtötték a legutolsó forgácsát is, de azért nem veszett el a tündérkisasszony, mert mikor darabolták a fát, egy igen szép kis tejes deszka repedt ki belőle, az egyik favágó ember felvette, hazavitte a feleségének.’’

Ette a méreg a királynét, mikor hallotta, hogy megszabadult a tündérkisasszony, de nem mert többet beleszólani, mert tudta, hogy az ura hirtelen természetű, hamar eljár a keze; csak hallgatott hát, várta, hogy mi lesz már a dologból, egy kicsit reménykedett is, hogy hátha csak mese az egész, csakhogy hasonlít az ő történetéhez. A lyány pedig mondta tovább:

,,A szegény favágóné megörült a kis deszkának, befedte vele a legszebb köcsögjét, feltette a kemencze vállára. Másnap aztán kimentek, ő is az ura is tengerit-kapálni, a tündérlyány azalatt kijött a kis deszkából, kitakarította a házat; mikor este hazajött a két szegény ember, sehogy se tudták elgondolni, hogy ki tisztíthatta ki a házat. Másnap megint kimentek, mikor haza jöttek, megint tiszta volt minden. Harmadnap aztán rálestek, megfogták a tündérlyányt, a kis deszkát pedig tűzbe vetették. Attól fogva ott éldegélt nálok, olyan jól bántak vele, hogy maguk tulajdon gyermekökkel se’ bánhattak volna – nem hogy jobban – de úgy se.’’

Itt már látta a gonosz királyné, hogy csakugyan kiviláglik, hogy ő az a czigánylyány, gondolta, hogy jó lenne szép szerével elhordani az irhát, mig nem késő. Beleszólott hát megint:

– Ha tovább mondod, kimegyek a házból, annyira sérti a fülem.

– Nem mégy biz innen egy tapodtat se’ – felelt a király – hanem végig hallgatod az egész mesét. Ülj le hát ha mondom, mert majd leültetlek én, de nem köszönöd meg.

Leült a királyné, nem igen volt kedve ellenkezni. A lyány pedig mondta tovább:

,,Jó dolga volt hát a tündérlyánynak, de azért mindig bús volt, mindig szomorkodott. Azért szomorkodott pedig, mert látta, – ha nem mondták is – hogy milyen nehezére esik a szegény párnak az ő tartása, hogy a tulajdon szájuktól vonták el a falatot, csakhogy neki kedvébe járhassanak; ő pedig nem segíthetett nekik, mert gyönge volt a kapálásra, nem birta volna meg a nehéz munkát. Egyszer aztán eszébe jutott, hogy ha a mezei munkára gyenge is, de varni, fonni tud, beáll hát szobalyánynak a királynéhoz, ha befogadja. El is küldte mindjárt a szegény asszonyt, hogy menjen, kérdezze meg a királynétól, nem fogadná-e meg? Az asszony váltig mondta neki – hogy az isten is áldja meg – hogy ne menjen sehova, elélhet ő nálok, eltartják ők, de a lyány nem engedett, el kellett neki menni. Megalkudtak aztán a bérben a királynéval, még az nap haza, is ment az új szobalyány, a tündérkisasszony, de senki, se a király – a ki pedig örök hűséget esküdött neki – se a czigánylyányból lett királyné meg nem ismerte.’’

Felugrott erre a király, oda szaladt hozzá, megölelte megcsókolta:

– No szívemnek szép szerelme, ha akkor meg nem ismertelek is, megismertelek most, azért hát én a tied, te az enyim, ásó kapa se válaszszon el bennünket egymástól.

A czigánylyány mikor látta, hogy vége a pünkösdi királyságnak, hogy leesett az ugorka fáról, meg akarta oldani a kereket, el akart illanni, de a király észrevette, megkapta, úgy vágta a földhöz, hogy csak úgy nyekkent bele, azután kérdezte az új feleségétől a tündérkisasszonytól, hogy micsoda halállal veszítse el; négy felé vágassa-e, vagy kerékbe töresse? de hogy im a galambnak még a haragja is szelíd, még az epéje se keserű, – a királyné azt felelte, hogy adjon neki vagy száz forintot, avval – fel is út, alá is út – küldje el isten hirével, hogy többet szinét se lássák.

A király megtette a kivánságát, nem ölette meg, csak elkergette világra; a tündér kisasszonynyal pedig megesküdött, olyan lakodalmat csaptak, hogy Henczidától Bonczidáig folyt a sárga lé. A favágóékat is magukhoz vették, úri módon tartották; attól fogva békességben boldogul éltek, még most is élnek, ha meg nem haltak.

AZ ÖRDÖG-SZERETŐ.

Egyszer hol volt, hol nem volt, volt a világon egy ember, meg egy asszony, azoknak volt egy szép eladó lyányuk, úgy hívták, hogy Mariska. Ez a Mariska minden áldott este eljárt a fonóházba, meg is böjtölte minden András napját, még se tudott szeretőt szerezni. A többi lyánynak mindnek volt szeretője, a kivel ölelkezett, csókolózott, csak őt nem ölelgette, őt nem csókolgatta senki; ha az orsóját elejtette, nem volt a ki feladja, ha tengeri fosztáskor piros csővet talált, nem volt, a ki egy csókon megvegye. Eleget búslakodott ezen a szegény lyány, de hiába volt minden búsulás, nem akadt szerető. Egyszer aztán nagy bánatában azt találta kiszalasztani a száján, hogy:,,Én uram istenem, adj már nekem egy szeretőt, nem bánom, ha maga az ördög lesz is, csak legyen.’’

Az nap este aztán, mikor elment a fonóházba, már ott várta egy nyalka, gyolcs inges-gatyás idegen legény, az mindjárt mellé ült, beszédbe eredt vele, még akkor este meg is szerették egymást, ölelkeztek-csókolóztak, csak úgy, mint a többi. Örült Mariska, hogy ilyen nyalka szeretőre tett szert, de az öröm csakhamar szomorúsággá változott, mert egyszer, a mint elejtette az orsóját, a mint utána nyultak mind a ketten, rá talált pillantani a legény lábára, meglátta, hogy annak az egyik lába ökörláb, a másik lóláb; ebből aztán mindjárt tudta, hogy a nyalka legény nem más, mint egy ördög, de azért nem szólt senkinek, úgy mutatta, mintha semmit se látott volna. Más nap aztán elment a keresztanyjához, – a ki bába asszony volt – elmondta neki a dolgot, hogy ő milyen bolondot talált kiereszteni a száján, aztán hogy fogta szaván az ördög; kérdezte, hogy most már mitévő legyen?

– Hát lyányom – felelt neki a keresztanyja – legelőször is azt kell kitudni bizonyosan, hogy csakugyan ördög-e hát? Azért nesze, itt van ez a gombolyag czérna, majd holnap este, ha a fonóház utcz’ajtójában búcsúztok egymástól, ennek a végét hurkold rá a lajbija gombjára, de úgy, hogy észre ne vegye, azután a czérnát ereszd utána, magad meg tartsd a gombolyagot a kezedben, menj mindenütt a czérna után, less rá, hogy hova megy, holnap aztán mondd el nekem.

Ugy tett a lyány, a hogy a keresztanyja mondta. Másnap este, mikor búcsúzott a fonóház ajtójában a szeretőjétől, ráhurkolta a czérna végét a lajbija gombjára, annál fogva kisérte mindenütt. A mint így mentek-mendegéltek, egy nagy templomhoz értek, de olyan templomhoz, a melyik már dűlő-félben volt, nem is járt már bele senki, helység se volt körülötte, nem is az istené volt már, hanem az ördögé. A mint hát ennek az ajtajához értek, a legény – mintha csak valami korcsmaajtón menne be – besuttyant a kulcslyukon. Mariska látta ezt jól, meg is ijedt, de azért gondolta magában, hogy ha felkötötte a kolompot, már csak rázza, oda ment hát a kulcslyukhoz, benézett rajta. Hát uramfia mit látott?! Ott volt tizenkét sült ökör, és huszonnégy hordó bor a templom közepén; az ő gyönyörűséges nyalka legény szeretője először megette a tizenkét ökröt, azután megitta rá a huszonnégy hordó bort, de úgy, hogy még – nem hogy terhére esett volna, – de tán jól se lakott vele.

Mariskának se jutott eszébe, hogy egészségére kivánja neki, hanem szaladt, a mint az isten tudnia adta, meg se állt a keresztanyja házáig. A mint beért, mindjárt elmondott neki mindent. Erre a keresztanyja is megvakarta a tarkójat.

– Bizony lyányom, igy már bizonyos, hogy ördög a szeretőd, látod, minek mondtál olyan bolondot, hogy az ördögöt is elvállalnád már, csak lenne, ki a fonóházban ölelgessen-csókolgasson? Hanem most már mást nincs mit tenni: eredj haza, zárkózz be a házba, egy seprűt tégy keresztbe a küszöbön, három nap, három éjjel se magad ki ne mozdulj, se mást se ki, se be ne eressz. Majd oda megy érted három este egymásután az ördög, de akármivel fenyeget, ki ne nyisd neki az ajtót, hanem igy meg igy tégy.

Itt megtanította mindenre, de nem mondom el mire, majd kijön a meséből.

Mariska mindent úgy tett, a mint a keresztanyja tanácsolta: haza ment, bezárta az ajtót, a küszöbön keresztbe fektetett egy seprűt, úgy várta, hogy mikor jön már az ördög? Nem kellett neki soká várni, amint beesteledett, oda ment az ördög, koczogott az ablakon:

– Eressz be Maris, eressz be!

– Nem eresztelek biz én, nem kellesz nekem se testemnek se lelkemnek.

– Eressz be Maris, eressz be!

– Nem eresztelek biz én, nem kellesz nekem se testemnek, se lelkemnek.

– Eressz be Maris, eressz be, ha be nem eresztesz, holnap ilyenkorra meghal az apád.

– Nem eresztelek biz én, nem kellesz nekem se testemnek, se lelkemnek, nem bánom én, ha meghal is.

Másnapra csakugyan meghalt az apja, megsiratták eltemették.

De az ördög evvel még nem érte meg, este megint oda ment, koczogott az ablakon:

– Eressz be Maris, eressz be!

– Nem eresztelek biz én, nem kellesz nekem se testemnek, se lelkemnek.

– Eressz be Maris, eressz be!

– Nem eresztelek biz én, nem kellesz nekem se testemnek, se lelkemnek.

– Eressz be Maris, eressz be! ha be nem eresztesz, – meghalt már az apád – meghal az anyád is.

– Nem eresztelek biz én, nem kellesz nekem se testemnek, se lelkemnek, nem bánom én, ha meghal is.

Másnapra meghalt az anyja is, ezt is megsiratták, ezt is eltemették.

De az ördög még evvel se érte meg, harmadik este megint oda ment, megint bekoczogott az ablakon:

– Eressz be Maris, eressz be!

– Nem eresztelek biz én, nem kellesz nekem se testemnek, se lelkemnek.

– Eressz be Maris, eressz be!

– Nem eresztelek biz én, nem kellesz nekem, se testemnek, se lelkemnek.

– Eressz be Maris, eressz be, ha be nem eresztesz, – meghalt már apád-anyád – holnapra ki leszel teritve te is.

– Nem eresztelek biz én, nem kellesz nekem se testemnek, se lelkemnek, nem bánom én, ha meghalok is.

Evvel az ördög ott hagyta, Mariska pedig összegyűjtötte az atyjafiait, az ismerőseit, meghagyta nekik – a mint a keresztanyja tanácsolta volt – hogy ha ő meghal, ne harangoztassanak neki a nagy haranggal, hanem a kis csengetyűvel, ne énekeljék el az iskolás fiuk, csak a vénasszonyok sirassák el; ne az ajtón vigyék ki, hanem az ablakon, ne az úton menjenek, mikor viszik a temetőbe, hanem az útfélen, ne is a temetőbe temessék, hanem a temető mellé; hogy rá ne akadjon az ördög.