Part 13

Hol volt, hol nem volt, volt a világon egy szegény ember, annak volt egy kis malacza; ezt a kis malaczot a szegény ember megölte, a hólyagját felkötötte a füstre. A szegény hólyagnak ott ette a füst sokáig a szemét, eleget törte rajta a csürhe járást, hogy kellene azon segiteni, utoljára ráadta a fejét, hogy biz ő elszökik. A mint megy mendegél hetedhét ország ellen, előtalál egy szalmaszálat.

– Hova mégy hólyag koma? szóllitja meg a szalmaszál.

– Megyek hetedhét ország ellen, mert a gazdám füstre tett, s nem állhattam tovább.

– No hát menjünk együtt.

Mentek mendegéltek, megtaláltak egy tüzes üszköt.

– Hova mentek szalmaszál koma? kérdi a tüzes üszök.

– Megyünk hetedhét ország ellen, mert hólyag komát a gazdája a füstre tette, s nem állhatta tovább.

– No hát menjünk együtt.

A mint mentek mendegéltek, nem sokára egy nagy vizhez értek; ott elkezdtek tanácskozni, hogy hogy menjenek át? Hólyag koma kapta magát, átgördült rajta, a szalmaszál koma is neki fogott az úszásnak, de a tüzes üszök koma elkezdett sirni, hogy őtet se’ hagyják ott, mert ő bele fulad, ugy annyira, hogy szalmaszál koma megszánta, visszament érte, felvette a hátára.

A mint a viz közepéig értek, szalmaszál koma elégett, tüzes üszök koma belefuladt a vizbe; a hólyag koma olyan jó izűt nevetett a tulsó parton, hogy mindjárt kipukkant.

A KIS GÖMBÖCZ.

Hol volt, hol nem volt, volt a világon egy szegény ember, annak volt egy felesége, három lyánya, meg egy kis malacza. Egyszer megölték a kis malaczot, a húsát felkötötték a padlásra. Már kolbásza, hurkája, sonkája mindene elfogyott a kis malacznak, csak a gömböcze volt még meg. Egyszer arra is ráéhezett a szegény asszony, felküldte a legöregebb lyányát a padlásra.

– Eredj lyányom, hozd le azt a kis gömböczöt, főzzük meg.

Felment a legöregebbik lyány érte, a mint le akarta vágni, elkiáltotta magát a kis gömböcz: ,,Hamm, bekaplak!’’ avval bekapta. Már odalent nem győzték várni, felküldte a szegény asszony a középső lyányát:

– Eredj már lyányom, nézd meg, mit csinál a nénéd ennyi ideig?

Felment a középső lyány, kereste a nénjét, s hogy nem találta, le akarta vágni a gömböczöt. De a gömböcz megint elkiáltotta magát ,,Hamm, téged is bekaplak!’’ avval bekapta ezt is. Már oda lent sehogy se’ tudták elgondolni, hogy mért nem jön az a két lyány, felküldte hát a szegény asszony a legkisebb lyányát is:

– Ugyan lyányom, eredj már fel, nézd meg, mit csinál a két nénéd, aztán hozzátok le már azt a gömböczöt valahára.

Felment a legkisebb lyány is, de ezt is csak elnyelte a gömböcz. Már a két öreg sehogy se’ tudta mire vélni a dolgot.

– No apjuk – mondja a szegény asszony – már látom, magamnak kell felmennem, azok most bizonyosan az aszalt meggyet eszik.

Felment a szegény asszony, kereste a lyányait, hogy nem találta, le akarta vágni a gömbőczöt, de a gömböcz ezt is bekapta. A szegény ember csak várta, csak várta őket, hogy nem jöttek, gondolta, hogy tán valami baj van, felment ez is. A mint közel ment a kis gömböczhöz, elkiáltotta magát:,,Hamm téged is bekaplak!’’ Avval bekapta ezt is, de a rossz kócz madzag már az öt embert nem birta meg, leszakadt a kis gömböcz. Elkezdett görögni, görgött-görgött, a padlás grádicsán is legörgött, ki ment egyenesen az utczára. Épen ott ment el egy csomó kaszás, jött haza a mezőről, a kis gömböcz azokra is rákiáltott:,,Hamm, titeket is bekaplak!’’ avval bekapta ezeket is. Megint görgött odább, előtalált egy regement katonát, azokra is rákiáltott:,,Hamm, titeket is bekaplak!’’ avval bekapta ezeket is. Megint csak görgött odább, egyszer egy hidra ért, a mi alól a viz egészen ki volt száradva, épen akkor ment arra egy hintó, a kis gömböcz félre akart előle ugrani, hogy el ne tapossa, de leesett a hídról, kirepedt az oldala, kiomlott belőle a sok ember, ki-ki a maga dolgára ment, a kis gömböcz meg ott maradt kirepedve.

Ha a kis gömböcz ki nem repedt volna, az én mesém is tovább tartott volna.

FARKAS-BARKAS.

Volt a világon egy kis tyúk, csak ott kapargált csak ott kapargált a szeméten, egyszer a szomszéd fia áthajitott egy kis követ, egyenesen a kis tyúk fejére esett. Megijedt a kis tyúk, szaladt, szaladt, mindig ezt kiabálta:,,Fussunk fussunk, égszakadás földindulás!’’ A mint szaladt, előtalált egy kis kakast. Azt kérdezi a kis kakas:

– Hova szaladsz kis tyúk koma?

– Jaj fussunk fussunk, égszakadás földindulás!

– Honnan tudod?

– Fejemen történt.

– Nohát fussunk, én is futok.

Futottak futottak, előtaláltak egy nyulat; kérdezi a nyul:

– Hova szaladtok kakas koma?

– Jaj fussunk fussunk, égszakadás földindulás!

– Honnan tudod?

– Tyúk komától.

– Hát tyúk koma?

– Fején történt.

– Nohát fussunk, én is futok.

– Megint futottak, előtaláltak egy őzet; kérdezi az őz:

– Hova szaladtok nyul koma?

– Jaj fussunk fussunk, égszakadas földindulás!

– Honnan tudod?

– Kakas komától.

– Hát kakas koma?

– Tyúk komától.

– Hát tyúk koma?

– Fején történt.

– Nohát fussunk, én is futok!

Megint futottak, előtaláltak egy rókát; kérdezi a róka:

– Hova szaladtok őz koma?

– Jaj fussunk fussunk, égszakadás földindulás!

– Honnan tudod?

– Nyul komától.

– Hát nyul koma?

– Kakas komától.

– Hát kakas koma?

– Tyúk komától.

– Hát tyúk koma?

– Fején történt.

– Nohát fussunk, én is futok.

Futottak futottak, előtaláltak egy farkast; kérdezi a farkas:

– Hova futtok róka koma?

– Jaj fussunk fussunk, égszakadás földindulás!

– Honnan tudod?

– Őz komától.

– Hát őz koma?

– Nyul komától.

– Hát nyul koma?

– Kakas komától.

– Hát kakas koma?

– Tyúk komától.

– Hát tyúk koma?

– Fején történt.

– Nohát fussunk, én is futok.

Futottak futottak, mindég csak ezt kiabálták: ,,Jaj fussunk fussunk, égszakadás földindulás!’’; már rájok is esteledett, de azért ők csak futottak, egyszer egy verembe estek. Mit csináljanak, mit csináljanak; hogy menjenek ki? Már nagyon éhesek voltak, egyszer azt mondja a farkas:

– No barátim komáim, már most mit csináljunk? nagyon is ehetnénk, ha ez soká igy tart, mindnyájan eldöglünk. Hanem gondoltam én egyet, számláljuk el mindnyájunk nevét, a kié legcsunyább lesz, azt együk meg. Ráálltak mindnyájan: elkezdte a farkas:

– Farkas-barkas jaj beh szép, róka-bóka az is szép, őzöm-bőzöm az is szép, nyulom-búlom az is szép, kakas-bakas az is szép, tyúkom-búkom jaj beh rút!

Szétszaggatták a kis tyúkot, meg is ették hamarjában, de biz az még a fél fogukra se’ volt elég; megint elkezdte a farkas:

– Farkas-barkas jaj beh szép! róka-bóka az is szép, nyulom-búlom az is szép, kakas-bakas jaj beh rút!

Szétszaggatták a kakast is, meg is érték vele akkor nap, hanem bizony másnap megéheztek, megint elkezdte a farkas:

– Farkas-barkas jaj beh szép! róka-bóka az is szép, őzöm-bőzöm az is szép, nyulom-búlom, jaj beh rút!

Megették a kis nyulat is, az is elég volt egy napra, de másnapra megéheztek, megint elkezdte a farkas:

– Farkas-barkas jaj beh szép! róka-bóka az is szép, őzöm-bőzöm jaj beh rút!

Széttépték az őzet is, az már elég volt vagy két napra, de biz utoljára az is elfogyott. Megint nagyon megéheztek, egyszer azt mondja a farkas a rókának:

– No róka pajtás, már most nincs mit enni, hanem vagy én eszlek meg, vagy te engem, azért hát birkozzunk meg, nézzük, melyik lesz a győztes, a ravaszság-e vagy az erősség?

Megbirkoztak; a farkas lett a győztes, megölte a rókát; már evvel megérte egy hétig is, hanem ekkor ez is elfogyott, megint megéhezett a farkas. Mit csináljon nagy kinjában? elkezdett orditani, a mint a torkán kifért; épen vadászok jártak arra, észrevették, agyonlőtték, a bőréből bundát csináltak, még most is viselik, ha el nem nyűtték.

A KAKASKA ÉS A JÉRCZIKE.

Hol volt, hol nem volt, volt a világon egy kis kakaska, meg egy jérczike; a mint ott kapargáltak a szemétdombon, megtalált a jérczike egy szem kökényt, el akarta nyelni, megakadt a torkán, elkezdett fúladozni, kérte a kakaskát:

– Eredj kakaskám, hozz a kúttól vizet, mert mindjárt megfúlok a kökénytől.

Elment a kakaska a kúthoz:

– Kút! adjál nekem vizet, vizet viszem pityikének, mert mindjárt megfúlad a kökénytől.

– Nem adok biz én, mig nekem a fától zöld galyat nem hozol.

Elment a kakaska a fához:

– Fa adjál nekem zöld galyat, zöld galyat adom kútnak, kút ád nekem vizet, vizet viszem pityikének, mert mindjárt megfúlad a kökénytől.

– Bizony nem adok én – felel neki a fa – míg nekem a szép lyánytól koszorút nem hozol.

Elment a kakaska a szép lyányhoz:

– Szép lyány! adjál nekem koszorút, koszorút adom fának, fa ád nekem zöld ágat, zöld ágat viszem kútnak, kút ád nekem vizet, vizet viszem pityikének, pityike mindjárt megfúlad a kökénytől.

– Bizony nem adok én, mig nekem a vargától czipőt nem hozol.

Elment a kakaska a vargához:

– Varga! adjál nekem czipőt! czipőt viszem szép lyánynak, szép lyány ád érte koszorút, koszorút adom fának, fa ád érte ágat, ágat viszem kútnak, kút ád érte vizet, vizet viszem pityikének, mert mindjárt megfúlad a kökénytől.

– Bizony nem adok én, míg nekem a molnártól csirizt nem hozol.

Elment a kakaska a molnárhoz.

– Molnár! adjál nekem csirizt, csirizt adom vargának, varga ád nekem czipőt, czipőt adom szép lyánynak, szép lyány ád nekem koszorút, koszorút adom fának, fa ád nekem ágat, ágat viszem kútnak, kút ád nekem vizet, vizet viszem pityikének, mert mindjárt megfúlad a kökénytől.

– Nem adok addig, míg nekem a disznótól hájat nem hozol.

Elment a kakaska a disznóhoz:

– Disznó adjál nekem hájat, hájat viszem molnárnak, molnár ád nekem csirizt, csirizt viszem vargának, varga ád nekem czipőt, czipőt viszem szép lyánynak, szép lyány ád nekem koszorút, koszorut viszem fának, fa ád érte ágat, ágat viszem kútnak, kút ád nekem vizet, vizet viszem pityikének, pityike mindjárt megfúlad a kökénytől.

– Nem adok biz én, míg a szolgálótól moslékot nem hozol.

– Elment a kakaska a szolgálóhoz:

– Szolgáló adjál nekem moslékot, moslékot viszem disznónak, disznó ád érte hájat, hájat viszem molnárnak, molnár ád érte csirizt, csirizt viszem vargának, varga ád érte czipőt, czipőt viszem szép lyánynak, szép lyány ád érte koszorút, koszorút viszem fának, fa ád érte ágat, ágat viszem kútnak, kút ád érte vizet, vizet viszem pityikének, pityike mindjárt megfúlad a kökénytől.

A szolgáló adott neki moslékot, moslékot vitte disznónak, disznó adott neki hájat, hájat vitte molnárnak, molnár adott neki csirizt, csirizt vitte vargának, varga adott neki czipőt, czipőt vitte szép lyánynak, szép lyány adott neki koszorút, koszorút vitte fának, fa adott neki ágat, ágat vitte kútnak, kút adott neki vizet, vizet vitte pityikének, de a pityike már akkorra megfúladt a kökénytől.

Ha a pityike meg nem fúladt volna, az én mesém is tovább tartott volna.

A KÉT KOSZORÚ.

Hol volt, hol nem volt, volt a világon egy király, annak volt két gyönyörű szép lyánya. Egyszer ennek a királynak el kellett menni háborúba, sajnálta a két fiatal lyányt gyámol nélkül hagyni, hogy elkapja őket a világ, de hiába! menni kellett; hagyott hát mindegyik lyányánál egy-egy koszorút, szép nyíló virágból fontat:

– No lyányaim, ezt a két koszorút azért adom, hogy megtudjam, hogy viseltétek magatokat, mig én oda voltam, a ki megmarad ártatlannak, annak a koszorúja is megmarad virulónak, hanem a ki rossz, gonosz életet folytat, azé elhervad, ha éjjel-nappal mindig harmattal öntözi is. Azért a kinek elhervad a koszorúja, azt irgalom nélkül elkergetem a háztól.

Elment a király; de alig hogy betette maga után a kilincset, a nagyobbik lyány összehitta az olyan maga-fajta jóféle lyányokat, urfiakat, ott mindig ihogtak-vihogtak, olyan volt a ház, mint egy korcsma, éjjel-nappal mindig jártak ki s be rajta; a szegény ártatlan kisebbik lyány mondta neki, hogy ne csinálja azt, majd elhervad a koszorúja, akkor jött észre a nagyobbik is, de már akkor későn, elvesztette már szűzies ártatlanságát, csinálhatott már akkor akarmit, el volt hervadva a koszorú. Megijedt nagyon, hogy elkergeti az apja, de a húgának nem szólt semmit, a koszorút se mutatta meg, hanem éjtszaka mikor aludtak, csendesen fölkelt, megcserélte a két koszorút, a magáét tette a húgáé helyébe. A szegény kisebb lyány mikor felébredt, meglátta a koszorút, hogy el van hervadva, elkezdett sírni, de olyan keservesen, hogy az ellenségnek is megesett volna rajta a szíve. A nagyobb lyány csak a nagy zokogásra ébredt fel, oda ment hozzá, kérdezte, hogy mi baja, a szegény lyány szólni se’ tudott, ugy erőt vett rajta a zokogás, csak rámutatott a koszorúra, a nagyobbik is tettette magát, mint ha nagyon sajnálná, elkezdett sirni, mutogatta a maga koszorúját, hogy még az egészen ép, azon módon van, a hogy az apja od’adta. A szegény kisebb lyány nem szólt, nem is panaszkodott, csak sirt keserves zokogással.

De a gonosz néne még avval nem elégedett meg, hogy a koszorút elcserélte, egészen tönkre akarta tenni a húga jó hirnevét, hogy őrá még csak ne is gyanakodhassanak. Itt hát mit cselekedett? istenfélő ember még nem is gondolna olyanra; kiment a kertbe, fogott egy piczi-kis kigyót, azt egy pohár vizbe tette, megitatta a testvérjével; az szegény megitta, mert búvában azt se’ tudta hanyadán van, nem hogy arra vigyázott volna, van-e valami a vizben, a mit iszik, vagy nincs?

Ez napságtól fogva napról-napra nőtt a lyány hasa, mert a kigyó nőtt benne, a nénje pedig ráfogta, hogy viselős. Mikor már olyan nagy volt a hasa, hogy a ki nem tudta, csakugyan nem gondolhatott mást, mint hogy viselős, haza jött a király a háborúból. Még le se’ szállt a kocsiról, már a nagyobbik lyány szaladt elibe, mutogatta a koszorúját, hogy milyen szép, a húgát pedig bevádolta, hogy a koszorúja is elhervadt, meg viselős is. Maga elébe hivatta a király a kisebb lyányát, látta, hogy nagy a hasa, mindjárt elkergette, hogy pusztuljon a szeme elől, mert ő olyan lyányt, a kinek még férjhez menetele előtt kontyot kell kötni, látni se’ akar. Hiába volt minden kérés-könyörgés, a király rá se’ hallgatott.

Felkészült hát az útra, hanem mielőtt elindult volna, kérte az apját, hogy csináltasson neki utoljára egy selyemruhát, és egy faruhát. Ezt megtette a király, hiszen a halálra szentencziázott rabnak is megteszik az utolsó kivánságát, hát a maga tulajdon lyányának hogy ne tette volna? Magára vette a szegény lyány alól a selyemruhát, felibe a faruhát, ugy indult el.

Ment mendegélt, hetedhét ország ellen, egyszer egy nagy városba ért, a hol egy fiatal király lakott. Ott egyenesen ment a királyhoz, kérte, hogy fogadja meg őtet pulykapásztornak, a király eleinte meg se’ akarta fogadni, hogy olyan faruhás lyány meg se’ tudja őrizni a pulykát, de ez addig könyörgött, mig utoljára mégis megfogadta. Ott éldegélt aztán sokáig, mindig a faruhában járt; reggelenkint kihajtotta a pulykákat a mezőre, este meg haza. Egyszer egy reggel csak oda hajtotta a királyi palota elébe, ott folyt egy folyó, annak a partján igen szép fű volt, ott leült egy fűzfa alá, a pulykák meg legelgettek. A mint ott üldögélt a jó hűvösön, szép csendesen elaludt, alig aludt el, kidugta egy-néhány kigyó a vizből a fejét, elkezdtek beszélni annak a kigyónak, amelyik a lyány hasába volt:

– Gyere ki pajtás abból a büdös gyomorból, ugyan hogy nem restellesz magad lenni, gyere ki, jobb itt a vizben, itt sokan vagyunk czimboráid.

Addig-addig csalogatták, mig utoljára csakugyan kimászott a lyány száján, bele ment a vizbe.

Ezt pedig a király mind látta az ablakából, mindjárt küldte az inasát, hogy hivja fel a pulykapásztor-lyányt. Felhivta az inas, hanem a lyány levetette először a faruhát, hogy csak a selyem maradt rajta, ugy ment be. Hej dehogy ismerte a király, hogy ez a pulykapásztor, még mikor mondta, se’ akarta neki elhinni, mert mióta a kigyó kiment belőle, százszor szebb lett, mint az előtt is volt; akkor a lyány elbeszélte egész élete folyását, a király megölelte-megcsókolta:

– No szivemnek szép szerelme, te az enyém én a tied, ásó-kapa válaszszon el egymástól.

Másnap megesküdtek, nagy lakodalmat csaptak, hét nap hét éjjel mindig ettek-ittak.

Lakodalom után elmentek a lyány apjához elbeszéltek neki mindent, hogy milyen gonosz a nagyobbik lyánya, a király mindjárt kő közzé rakatta, ott veszett el étlen-szomjan; a fiatal párnak pedig által adta a maga országát is, evvel megint nagy lakodalmat csaptak, boldogul éltek, mig meg nem haltak.

A KÓRÓ ÉS A KIS MADÁR.

Egyszer volt, hol nem volt, volt a világon egy kis madár. Ez a kis madár egyszer nagyon megunta magát, rászállt egy kóróra:

– Kis kóró ringass engemet!

– Nem ringatom biz én senki kis madarát!

A kis madár megharagudott, elrepült onnan. A mint ment mendegélt, talált egy kecskét:

– Kecske! rágd el a kórót!

Kecske nem ment kóró rágni, a kóró még se’ ringatta a kis madarat. Megint ment mendegélt a kis madár, talált egy farkast:

– Farkas! edd meg a kecskét!

Farkas nem ment kecske enni, kecske nem ment kóró rágni, kóró még se’ ringatta a kis madarat.

Megint ment mendegélt a kis madár, talált egy falut:

– Falu! kergesd el a farkast!

Falu nem ment farkas kergetni, farkas nem ment kecske enni, kecske nem ment kóró rágni, a kóró még se’ ringatta a kis madarat;

Megint ment mendegélt a kis madár, talált egy tüzet:

– Tűz! égesd meg a falut.

Tűz nem ment falu égetni, falu nem ment farkas kergetni, farkas nem ment kecske enni, kecske nem ment kóró rágni, a kóró még se’ ringatta a kis madarat.

Megint ment mendegélt a kis madár, talált egy vizet:

– Viz! oltsd el a tüzet.

Viz nem ment tüzet oltani, tűz nem ment falu égetni, falu nem ment farkas kergetni, farkas nem ment kecske enni, kecske nem ment kóró rágni, a kóró még se’ ringatta a kis madarat.

Megint ment mendegélt a kis madár, talált egy bikát:

– Bika! idd fel a vizet!

Bika nem ment vizet inni, viz nem ment tüzet oltani, tűz nem ment falu égetni, falu nem ment farkas kergetni, farkas nem ment kecske enni, kecske nem ment kóró rágni, a kóró még se’ ringatta a kis madarat.

Megint ment mendegélt a kis madár, talált egy furkót.

– Furkó üsd agyon a bikát.

Furkó nem ment bika ütni, bika nem ment vizet inni, viz nem ment tüzet oltani, tűz nem ment falu égetni, falu nem ment farkas kergetni, farkas nem ment kecske enni, kecske nem ment kóró rágni, a kóró még se’ ringatta a kis madarat.

Megint ment mendegélt a kis madár, talált egy férget.

– Féreg fúrd ki a furkót.

Féreg nem ment furkót fúrni, furkó nem ment bika ütni, bika nem ment vizet inni, viz nem ment tüzet oltani, tűz nem ment falu égetni, falu nem ment farkas kergetni, farkas nem ment kecske enni, kecske nem ment kóró rágni, a kóró még se’ ringatta a kis madarat.

Megint ment mendegélt a kis madár, talált egy kakast.

– Kakas kapd fel a férget.

Szalad a kakas, kapja a férget, szalad a féreg, furja a furkót, szalad a furkó, üti a bikát, szalad a bika, iszsza a vizet, szalad a viz, oltja a tüzet, szalad a tűz, égeti a falut, szalad a falu, kergeti a farkast, szalad a farkas, eszi a kecskét, szalad a kecske, rágja a kórót, a kóró bezzeg ringatta a kis madarat.

Ha még akkor se’ ringatta volna, az én mesém is tovább tartott volna.

A KIS KÖDMÖN.

Volt a világon, hol nem volt, még az óperencziás tengeren is túl volt, volt egy jó modú paraszt ember, annak volt egy felesége, meg egy lyánya.

Egyszer oda, ment egy szép fiatal legény másod magával ház-tűz nézni. Mindjárt kinálták őket tyúkkal-kalácscsal, borért is leküldte az ember a lyányát a pinczébe. Lement a lyány elkezdte vigyázni, hogy melyik a legnagyobb hordó, hogy abból vigyen, mert azt mondta az apja; a mint ott vizsgálódik, szemébe ötlik egy nagy káposztás kő a pincze egyik oldalához támasztva. Elgondolkozott a lyány hogy ő érte most itt vannak a ház-tűz nézők, ő most férjhez megy, lesz majd neki egy kis fia, annak ő vesz egy kis ködmönt a vásárban, a kis fiu egyszer le talál szökni a pinczébe, csak ott ugrál csak ott ugrál a káposztás kő körül, a káposztás kő eldől, a kis fiut agyon üti, kire marad akkor a kis ködmön? Ezen a lyány úgy annyira elkeseredett, hogy leült az ászokra, ott sirt.

Már oda fent nem győzték várni, leküldte hát az ember a feleségét is:,,Ugyan anyjuk, eredj le már, nézd meg mit csinál az a lyány ennyi ideig abban a pinczében, tán a bort folyatta el, azért nem mer feljönni.’’

Lement az asszony, látja, hogy ott sir a lyánya az ászkon:

– Hát téged mi lelt, hogy olyan keservesen sirdogálsz?

– Hogy ne sirnék édes anyám, mikor igy meg igy elgondoltam jövendőbeli állapotomat. Avval elbeszélte, hogy mit gondolt hát el. Az asszony a mint ezt meghallotta, leült a lyánya mellé, ő is rákezdte a sirást.

Nagyon megharagudott már oda fönt a gazda, nem állhatta meg káromkodás nélkül.

– Ejnye szedte-vette teremtette, már bizonyosan a bort folyatták el, már csak megnézem, hova vesztek?

Lement az ember is, még akkor is ott zokogtak azok egymás mellett, az ember sehogy se’ tudta elgondolni, hogy mi bajuk akadt?

– Hát ti ebadták, mit sirtok-ritok? mi bajotok esett ilyen hirtelen?!

– Jaj kedves apjukom, hogy ne sirnánk-rinánk – felelt rá az asszony – mikor milyen szomorú dolog jutott az eszünkbe!

Itt elbeszéltek neki mindent, s úgy annyira elkeseritették, hogy az is közibük ült, segitett nekik a sirásban.

A kérő se’ győzte őket tovább várni, kapta magát, lement utánok a pinczébe. Soh’se tudta mire vélni, mikor meglátta őket, hogy mit sirathatnak olyan keservesen. Kérdezi aztán tőlök, azok elbeszélték neki. A kérő csak kicsibe mult, hogy hanyatt nem vágta magát, olyan jó izűt nevetett.

– No – azt mondja – még ilyen bolond embereket nem láttam, hanem most elindulok, addig megyek, mig három ilyen bolondra nem akadok, mint kendtek hárman, ha aztán akadnék, akkor visszajövök, elveszem a kendtek lyányát, ha az Isten is ugy akarja.

Elindult a legény, azokat ott hagyta a pinczében, hogy sirjanak mig nekik tetszik. Ment aztán mendegélt hetedhét ország ellen, talált egy embert, a ki egy nagy rakás diót vasvillával akart a padlásra felhányni; közelebb megy hozzá, megszólitja:

– Hát kend atyafi mit csinál avval a dióval?

– Én bizony nagy munkában vagyok, már fél esztendő óta mindég hányom ezt a diót, de sehogy se’ tudom felhányni, szegény ember vagyok, de adnék annak az embernek 300 forintot, a ki valami módon felszállitaná.

– No hát majd felszállitom én, – mondja a kérő – avval elővett egy vékát, fél óra alatt mind felhordta a diót, mindjárt megkapta a 300 forintot, tovább ment vele.

– No – gondolta magában – akadtam már egy bolondra.

Megint ment mendegélt, talált egy embert. Csak nézte csak nézte, hogy mit csinál? de sehogy se’ tudta eltalálni. A kezében volt egy teknő, avval hol kiszaladt, hol be egy olyan házba, a melyiknek nem volt ablaka, csak egy kis lyuk forma ajtója; oda megy hozzá, megszólitja:

– Jó napot adjon isten földi, hát miben fáradozik kend?

– Fogadj Isten atyafi; hát biz én a tavaszszal lesz esztendeje, hogy ezt a házat csináltattam, nem tudom miféle Isten csudája, hogy olyan sötét, csak elnézem, hogy a másé milyen világos, pedig semmit se’ csinál neki, én meg mióta készen van, mindég azt csinálom, hogy hordom bele a világosságot teknővel, látja kend, most is abban munkálkodom; de adnák is 300 forintot annak az embernek, a ki világossá tudná tenni.

– No majd világossá teszem én – mondta rá a legény – elővett egy fejszét, vágott a házon két ablakot, az ajtót is nagyobbra vette, mindjárt világossá lett a ház, a legény megkapta itt is a 300 forintot, avval ezt is ott hagyta.

– No – gondolta magában – akadtam már második bolondra is.

Megint ment mendegélt, talált egy asszonyt a ki a kis csirkéit erővel dugdosta volna egy kotló alá. Megszólitja a legény:

– Hát kend néném asszony amit csinál?

– Biz én öcsém ezeket a csirkéket dugdosnám a kotló alá, mert attól félek, hogy ha szerte szélyel szaladgálnak, elkapja valamelyiket a héja, de sehogy se’ tudom aládugni, mert ha egyik felől bedugom, a másik felől kibúvik; adnék is 300 forintot annak az embernek, a ki jó tanácsot tudna adni, hogy mitévő legyek velök.

– Én megmondom néném asszony: soh’se dugdossa kend azokat a csirkéket a kotló alá, majd ha a kotló héját lát, dugdosás nélkül is maga alá veszi őket.

Az asszony nagyon megörült a jó tanácsnak, mindjárt od’adta a legénynek a 300 forintot, az is megörült neki, mindjárt visszaindult.