Part 10

– Jaj kedves szabadítóm – felel a királykisasszony – van még nekem ide lent két testvérem, azokat is egy-egy sárkány rabolta el, szabadítsd meg őket, neked adja az édes apám a legszebb lyányát, meg fele királyságát.

– Nem bánom, hát keressük meg.

Elindultak megkeresni. A mint mennek, találnak egy várat, ezüst mezővel, ezüst erdővel körül véve.

– No itt bújj el az erdőben – mondja Fehérlófia – én majd bemegyek.

A királykisasszony elbútt, Fehérlófia meg megindult befelé. Oda bent egy még szebb királykisasszonyt talált, mint az első; ez nagyon megijedt, hogy meglátta, s rákiáltott:

– Hol jársz itt felvilági ember, a hol még a madár se’ jár?

– Téged jöttelek megszabadítani.

– No akkor ugyan hiába jöttél, mert az én uram egy hat fejű sárkány, ha haza jön, összemorzsol.

Arra a szóra ott termett a hat fejű sárkány. a mint meglátta Fehérlófiát, mindjárt megismerte.

– Hej kutya – mondja neki – te ölted meg az öcsémet, ezért meg kell halnod, hanem gyere az ezüst szürümre, viaskodjunk meg.

Avval kimentek, soká viaskodtak, utoljára is Fehérlófia győzött, földhöz vágta a sárkányt, levágta mind a hat fejét. Azután magához vette mind a két királykisasszonyt, igy hárman útnak indultak a legfiatalabbat megszabadítani. A mint mennek-mendegélnek, találnak egy várat, arany mezővel, arany erdővel körűlvéve. Itt Fehérlófia elbújtatta a két királykisasszonyt, maga bement. A királykisasszony majd meghalt csudálkozásában, a mint meglátta.

– Mit keresel itt, a hol még a madár se’ jár? kérdi tőle.

– Téged jöttelek megszabadítani, felelt Fehérlófia.

– No akkor hiában fáradtál, mert az én uram egy tizenkét fejű sárkány, a ki ha haza jön, össze-vissza tör.

Alig mondta ezt ki, egy rettenetes nagyot menydörgött a kapu.

– Az én uram vágta a buzogányát a kapuba – mondja a király kisasszony – még pedig tizenkét mértföldről, de azért ebbe a nyomba’ itt lesz; hanem bújj el hamar.

De már akkor, ha akart volna se’ tudott volna elbúni Fehérlófia, mert a sárkány betoppant. A mint meglátta Fehérlófiát, mindjárt megismerte.

– No kutya, csak hogy itt vagy! Megölted két öcsémet, ezért ha ezer lelked volna is, meg kellene halnod. Hanem gyere az arany szürümre, birkózzunk meg.

Nagyon soká viaskodtak, de nem tudtak semmire menni. Utoljára a sárkány belevágta Fehérlófiát térdig a földbe; ez is kiugrik, bele vágja a sárkányt derékig; a sárkány kiugrik, bele vágja Fehérlófiát hónaljig; már itt Fehérlófia nagyon megharagudott, kiugrott, belevágta a sárkányt, hogy csak a feje látszott ki, erre kikapta a kardját, levágta a sárkánynak mind a tizenkét fejét.

Azután visszament a várba, elvitte magával mind a három királykisasszonyt. Elérkeztek ahoz a kosárhoz, a melyiken Fehérlófia leereszkedett; próbálgatták minden módon, hogy hogy férhetnének bele mind a négyen, de sehogy se’ boldogultak, igy hát Fehérlófia lent maradt, várta, hogy ő érte is ereszszék le. Csak várt, csak várt, három nap három éjjel mindég várt; akkor megunta, elment onnan nagy búslakodva. Alig ment egy kicsit, előfogta egy nagy záporeső; ő is hát belehúzta magát a szűrébe, de hogy úgy is ázott, elindult valami fedeléket keresni, a mi alá behúzódjék. A mint igy vizsgálódik, meglát egy griff madár fészket, három fiók griff madárral; ezt nem csak hogy el nem szedte, de még betakarta a szűrével, maga meg bebútt egy bokorba. Egyszer csak jön haza az öreg griff madár.

– Hát ki takart be benneteket? – kérdi a fiaitól.

– Nem mondjuk meg, mert megölöd.

– Dehogy bántom! nem bántom én, inkább meg akarom neki hálálni.

– No hát ott fekszik a bokor mellett, azt várja, hogy elálljon az eső, hogy levehesse a szűrét rólunk.

Oda megy a griff madár a bokorhoz. Kérdezi Fehérlófiától:

– Mivel háláljam meg, hogy megmentetted fiaimat?

– Nem kell nekem semmi, – felel Fehérlófia.

– De csak kivánj valamit, mert nem mehetsz úgy el, hogy meg ne háláljam.

– No hát vigy fel a felvilágra.

Azt mondja rá a griff madár:

– Hej ha ezt más merte volna kivánni, tudom nem élt volna egy óráig, de neked csak csak megteszem; hanem eredj, végy három kenyeret, meg három mázsa szalonnát, kösd a kenyeret jobbról, a szalonnát balról a hátamra, s ha jobbra hajlok, egy kenyeret, ha balra, egy szalonnát tégy a számba, ha nem teszel, levetlek.

Fehérlófia épen úgy tett mindent, a mint a griff madár mondta. Elindultak aztán a felvilágra. Mentek jó darabig, egyszer fordult a griff madár jobbra, akkor beletett a szájába Fehérlófia egy kenyeret azután balra, akkor meg egy mázsa szalonnát. Nem sokára megint megevett egy kenyeret, meg egy mázsa szalonnát, azután az utolsót is megette. Már látták a világosságot ide fent, hát egyszer csak megint forditja a griff madár balra a fejét, Fehérlófia kapta a bicskáját, levágta a bal karját, azt tette a griff madár szájába; azután megint fordult jobbra a madár, akkor a jobb lába szárát adta neki oda.

Mire ezt is megette, felértek. De Fehérlófia nem tudott se té, se tova menni, hanem ott feküdt a földön, mert nem volt se’ keze, se’ lába.

Itt benyúl a griff madár a szárnya alá, kihúz egy üveget tele borral. Od’adja Fehérlófiának.

– No – mondja neki – a miért olyan jó szivű voltál, hogy kezed-lábod a számba tetted, itt van ez az üveg bor, idd meg.

Fehérlófia megitta, hát lelkem teremtette, – tán nem is hinnétek, ha nem mondanám – egyszerre ki nőtt keze-lába, de még azon felül hétszer erősebb lett, mint az előtt volt.

Itt a griff madár visszarepült az alvilágba, Fehérlófia pedig útnak indult megkeresni a három szolgáját. A mint megy-mendegél, előtalál egy nagy gulyát. Megszólítja a gulyást:

– Kié ez a szép gulya, hé?

– Három úré, Vasgyúró, Kőmorzsoló és Fanyüvő uraké.

– No hát mutassa meg kend, hogy hol laknak?

A gulyás útba igazította, el is ért nem sokára a Vasgyúró kastélyához, bement bele, hát majd elvette a szeme-fényét a nagy ragyogás; de ő csak ment beljebb. Egyszer megtalálta Vasgyúrót, a ki mikor meglátta, ugy megijedt, hogy azt se tudta, lyány-e vagy fiu? Fehérlófia megfogta, kihajította az ablakon, hogy mindjárt szörnyet halt. Azután fogta a királykisasszonyt, vezette Kőmorzsolóhoz, hogy majd azt is megöli, de az is, meg Fanyüvő is meghalt ijedtében, mikor megtudta, hogy Fehérlófia feljött a más-világról. Fehérlófia a három királykisasszonyt elvezette az apjokhoz.

Az öreg király rettenetesen megörült, a mint a lyányait meglátta, s hogy megtudta az egész esetet, a legfiatalabbat Fehérlófiának adta fele királyságával együtt. Nagy lakodalmat csaptak, még maig is élnek, ha meg nem haltak.

A NYELVES KIRÁLYKISASSZONY.

Hol volt, hol nem volt, volt a világon egy király, annak volt egy gyönyörű szép lyánya, de ez a lyány olyan nyelves volt, hogy senki, nem csak meghaladni, de megközelíteni se tudta a szájasságban. Akárkivel akármiről beszélt, mindig csak az övé lett az utolsó szó. Búsúlt ezen a nagy nyelvességen a király, kivált ha látta, hogy a többi király és herczegkisasszonyok soha egy rossz szót, egy káromkodást ki nem eresztenek a szájukon, az ő lyányától meg mást se lehet hallani soha. Ezenkivűl az is bántotta, ha elgondolta, hogy hogy tegyen ő evvel valami becsületes embert szerencsétlenné? hisz a ki elveszi, csak keserűség lesz az élete. Utoljára, gondolt egyet.

– No lyányom – mondta a lyányának – kihirdettetem az országban, hogy a ki téged le tud nyelvelni, annak adlak feleségül.

A lyány még megörült neki, a helyett, hogy megszontyorodott volna rajta:

– Jó lesz biz az, felséges atyám, legalább nem lesz olyan alamuszi tedd ide tedd oda uram.

A király látta, hogy csakugyan nincs más mit tenni, hát kihirdettette, hogy a ki rá tud arra menni – mikor az ő lyányával beszél – hogy ne a lyányé, hanem az övé legyen az utolsó szó, annak adja feleségül fele királyságával együtt.

Mentek aztán szerencsét próbálni minden féle emberek: herczegek, grófok, nagy-süvegű tótok, de egyik se tudott kettőt se szólani a kisasszonyhoz.

Meghallotta ezt három sváb fiu is, ők is elindultak, hogy megpróbálják, mire mennek? ha nyernek, jó lesz; ha nem nyernek, se káruk, se hasznuk benne. A legkisebb fiu eszelős volt, a bátyjai el se akarták vinni.

– Ne is gyere te Jankó, úgy se lesz az a kisasszony a tied.

– Csak azért is elmegyek, majd ott megválik, hány zsákkal telik? kié lesz a királykisasszony!

Mentek aztán mendegéltek, a két bátya már nagyon elhagyta Jankót, mert az akármit látott úton-útfélen, mindent felszedett. Egyszer talált egy tojást; elkezd kiabálni a bátyjai után:

– Gyertek csak hé! mit találtam!

A két bátyja azt gondolta, hogy legalább is egy véka aranyat-ezüstöt talált, vissza szaladtak nagy lóhalálába, hát látják a tojást. No iszen neki estek Jankónak, úgy elverték, mint a két fenekű dobot, azután ott hagyták. Jankó is feltápászkodott, eltette a tojást, ment utánok. Kevés idő mulva megint talált egy rossz szeget, megint el kezdett kiabálni:

– Hát most mit találtam, gyertek csak!

Azok megint vissza szaladtak, hogy Isten tudja mit talált, mit nem Jankó! hát látják a rossz szeget, no ezért megint jól helybe hagyták. Jankó eltette a szeget is. Harmadszor még talált egy rakás ganét, akkor is kiabált, de rá se’ hederítettek. Jankó eltette azt is a sipkájába. Ment aztán a bátyjai után, de azok már úgy elhagyták, hogy mire a palotához ért, azok már visszafelé jöttek nagy szomorúan:

– Ne is menj te oda be, úgy se lesz az a tied – mondták Jankónak.

– Már mért ne lehetne az az enyim?

– Csak. Nincs hozzávaló eszed.

– Hm. Csaknak zsák kell, papnak ágy kell. Azért is megmutatom, hogy az enyim lesz.

– Nem éred meg hajasan, kopaszon is bajosan.

De Jankó csak bement. Mindjárt beszédbe eredt a kisasszonynyal.

– De piros a kisasszony.

– Tűz ég ám bennem.

– Itt egy tojás, süssük meg nála.

– Lyukas ám a serpenyő.

– Itt egy szeg, foltozzuk be vele.

– Igen biz a sz..t!

– Az is van itt egy sipkával!

No erre a kisasszony egy szót se tudott szólani, hozzá kellett neki menni a bolondhoz.

Másnap megesküdtek, nagy lakodalmat tartottak, máig is élnek, ha meg nem haltak.

GAGYI GAZDA.

Egyszer volt, hol nem volt, az óperencziás tengeren túl, a Szentgellért hegyén innen volt, volt a világon egy nagy város, abban lakott egy szegény asszony. Ennek a szegény asszonynak nem volt az Isten szabad ege alatt egyebe, mint egy rossz háza, meg egy sovány tehene. Volt neki egy félbolond forma fia, a kit az egész város Gagyi gazdának hítt, mert sohse’ csinált semmit, csak kódorgott, mint az Orbán lelke, vagy pedig kiült a ház elibe, ütötte a lába szárán a legyet.

Egyszer elment a szegény asszony az erdőre egy kis fáért, Gagyi gazdának megmondta, hogy maradjon otthon házőrzeni, s viselje gondját a tehénnek. De Gagyi gazda mást gondolt, épen vásár volt a városban, kapta magát, ki hajtotta a tehenet, hogy majd eladja, de biz ott azt se kérdték tőlle, hogy mire tartja? Már épen vissza akarta vezetni, mikor meglátott egy katulyás zsidónál egy czifra katulyát, kérte a zsidót, hogy adja neki azért a tehénért; a zsidó is kapott rajta, csakhamar megvolt az alku. Vitte haza Gagyi gazda a katulyát nagy örömmel, az egész úton röhögött neki. Mikor a házuk elibe ért, elejtette a katulyát, kiugrott belőle tizenkét óriás, körülvette Gagyi gazdát.

– Mit parancsolsz Gagyi gazda?! Mit parancsolsz Gagyi gazda?!

Szegény Gagyi gazda úgy megijedt, hogy egy darabig szólni se tudott; utoljára még is gondolt egyet:

– Hát azt parancsolom, hogy itt, e helyett a rongyos viskó helyett olyan rezidenczia kerekedjék, mint a királyé.

Alig mondta ki, mindjárt még szebb épült, mint a királyé volt.

Gagyi gazdának csak elállt szeme-szája, egy darabig ott bámulta a sok szép holmit, be se’ mert menni a palotába, utoljára még is ráadta a fejét, bement. Hogy azután látta, hogy odabent nincs senki, egészen neki bátorodott.

A szomszédok ezalatt körülvették a palotát, nem tudták mire vélni a dolgot, ott dévánkoztak, hogy mi dolog ez? honnan termett ez ide? egyszer csak jött haza a szegény asszony, ez is nagyon elcsudálkozott, kérdezgette a szomszédoktól, hogy tán nem is jó helyen jár, hogy tán eltévedt, nem itt volt az ő háza,,,de hiszen kendteket mind ismerem, kendtek az én szomszédaim, még is csak ennek kell annak lenni.’’

Mikor legjobban tanakodtak, kitoppant Gagyi gazda a házból, megfogta az anyja kezét, felvezette a palotába. Ott elbeszélt neki mindent. A szegény asszony, mikor meghallotta, hogy nincs tehén, elkezdte szidni Gagyi gazdát:

– Oh te bolond – te bolond, mindég mondtam, hogy nincs elég eszed, azért a rongyos katulyáért od’adni egy tehenet, most már miből élünk meg, miből tudjuk a mindennapi kenyerünket megkeresni?

Gagyi gazda alig tudta elhitetni, hogy lesz már ezután, a mi csak kell, enni-inni való, minden, a mi szemöknek, szájuknak tetszik. Erre elővette a katulyát, a földhöz vágta. Kiugrott belőle a tizenkét óriás:

– Mit parancsolsz Gagyi gazda? Mit parancsolsz Gagyi gazda?

– Nem mást, mint hogy ez az asztal mindjárt tele legyen mindenféle étellel.

Alig mondta ki, mindjárt úgy tele lett az asztal mindenféle drága étellel-itallal, a mi csak a világon van, hogy majd leszakadt alatta. Gagyi gazda úgy jól lakott, mint a duda, az anyja is csipegetett egy-egy kicsit, de nem igen mert sokat enni.

Ezalatt hire futott a városban a Gagyi gazda palotájának, jártak csudájára mindenféle emberek, – herczegek, grófok, nagy süvegű tótok – vallatták Gagyi gazdát, hogy honnan támadt a palota oda olyan hirtelen, de nem mondta senkinek, csak éltek az anyjával a nagy uraságban.

Egyszer Gagyi gazdának az a gondolatja támadt, hogy meg kellene házasodni. Az anyja is helyben hagyta, hogy biz a’ jó lesz, tanácsolta is mindjárt a szomszéd lyányát. De Gagyi gazda tudni se akart rólla, hanem arra kötötte magát, hogy a király egyetlen lyányát veszi el. Váltig mondta neki az anyja, hogy nem adják azt ő hozzá, nem neki való a’, csak falra hányta a borsót, mert Gagyi gazda nem állott el az akaratjától, hanem mindég ösztökélte az anyját, hogy kérje meg neki a királykisasszonyt. A szegény asszonynak mit volt mit tenni? felöltözött az ünneplő ruhájába, elment a királyhoz, elmondta, hogy mi járatban van. A király szörnyen megharagudott, majd hogy ebrúdon nem vettette ki.

– Ejnye imilyen-amolyan koldús-kölke még az én lyányomra meri vetni a szemét, hogy most egy kicsit felkapott az uborka fára. Megmondja neki kend, hogy arra ne is ácsingózzon soha!

Haza ment a szegény asszony, elmondta Gagyi gazdának, hogy mit izent a király. De Gagyi gazda akkor is csak azt mondta, hogy övé lesz a királykisasszony, akarki meglássa. El is ment még az nap a keresztapjához, rábizta, hogy,,menjen el a királyhoz, mondja meg neki, hogy azt izenem, hogy akarmit kivánjon, mindent megteszek, ha nekem adja a lyányát.’’ Elment a keresztapja a királyhoz, elmondta, hogy mit izent Gagyi gazda. Szeget ütött ez a király fejébe, azért hát azt felelte, hogy nem bánja, neki adja a lyányát, ha az ő rezidencziájától a Gagyi gazda palotájáig arany hidat rakat, gyémánt karral, üveg bolthajtással, hogy az ő lyánya azon járhasson.

Elmondta Gagyi gazdának a keresztapja, hogy mit felelt a király; Gagyi gazda nagyot ugrott örömében, hogy ha csak ez a baj, ezen könnyű segíteni; a keresztapja nem tudta mire vélni a dolgát, azt gondolta, hogy az esze tisztúl.

Este, mikor le akart feküdni Gagyi gazda, elővette a katulyát a tükör mellől, a földhöz vágta. Kiugrott belőle a tizenkét óriás.

– Mit parancsolsz Gagyi gazda?! Mit parancsolsz Gagyi gazda?!

– Nem mást, mint hogy holnap reggelre, mire én fölkelek, a király rezidencziájától az én palotámig arany hidat csináljatok gyémánt karral, üveg bolthajtással.

Reggel, mikor felkelt a király, kinézett az ablakon, hát látta, hogy micsoda pompás hidat csináltatott az éjjel Gagyi gazda, csak elállt szeme-szája. Mit volt mit tenni, hozzá kellett menni a királykisasszonynak Gagyi gazdához.

Itt Gagyi gazda haza vitte nagy örömmel a feleségét, a’ szegény eleinte sirt-ritt, de utoljára, hogy látta, hogy az ura minden kivánságát – mihelyt kimondja – abban a szempillantásban teljesíti, hát lelkem adta, még beleszeretett. Csak azt szerette volna még kivenni belőle, hogy honnan veszi azt a sok mindent, mi módon csináltatta a hidat meg a palotát? de hiába! volt minden faggatás, mert ilyenkor egyik fülén beeresztette a szót Gagyi gazda, a a másikon ki.

Egyszer elment Gagyi gazda valahova onnan hazulról, nem maradt más a háznál, csak a felesége. Bemegy hozzá egy nyomorult koldús, kéri az Isten nevében, hogy könyörűljön rajta, hamarjában nem tudott neki mit adni az asszony, lekapta a tükör mellől a katulyát, od’adta neki:,,Fogja kend, jó lesz, ha valahol kap kend egy-két krajczárt, beleteheti.’’

Elment a koldús nagy dünynyögve,,,hogy ilyen gazdag asszony bizony adhatott volna – ha mást nem – egy darab szalonnát.’’

A mint kiért az utczára, elejtette a katulyát, kiugrott belőle a tizenkét óriás, körülfogta a szegény koldust.

– Mit parancsolsz gamós koldus?! Mit parancsolsz gamós koldus?!

A meg – szegény – majd leesett a lábáról, úgy megijedt, nem jutott eszébe semmi okos, utoljára azt a bolondot parancsolta, hogy azt a palotát vigyék mindenestűl, ő vele együtt a sós tenger közepére. Az óriások felkapták a palotát, meg sem álltak, mig a sós tenger kellős közepére nem értek vele, ott letették, úgy lebegett a palota a vizben. A Gagyi gazda felesége még akkor is benne volt, de nem tudott rólla semmit, hogy viszik, mert aludt. Mikor letették az óriások a palotát, bement hozzá a gamós koldus, elmondott neki mindent, hogy s miként ment oda a palota? A királykisasszony mindjárt felérte észszel, hogy Gagyi gazda is ezekkel az óriásokkal csináltatott mindent, kérte a katulyát a koldústól vissza, gondolta magában, hogy majd visszaviteti a palotát a maga helyére, aztán megint jól lesz minden. De bezzeg felnyíllott a szeme a koldusnak is, nem hogy visszaadta volna, hanem még azt kivánta. a királykisasszonytól, hogy ezután őtet szeresse, az ő felesége legyen. A királykisasszony mindég sírt-rítt, mert hagyján, ha még csak sánta lett volna a koldus, de máskülönben is csunya volt; a pofáját is az ereszbe verték, imitt-amott fityegett rajta egy-egy szál szőr, biz ő bele a szegénybe a legalábbvaló fehérszemély se tudott volna bele szeretni, nem hogy olyan gyönyörűséges királykisasszony.

Ezalatt Gagyi gazda haza ment, kereste a palotáját; hogy nem találta, nagyon elszomorodott, tudakozódott fűtől-fától, hogy nem tudna-e rólla valamit? Utoljára akadt egy kondás bojtár, a ki látta, mikor vitte a tizenkét óriás a sós tenger felé.

Elindult hát Gagyi gazda, hogy fölkeresse a palotáját, meg a feleségét, hanem elébb csináltatott magának egy vas bocskort, azt felhúzta a lábára, felfogadta, hogy addig le nem veti, mig a palotáját meg nem találja.

Ment-mendegélt heted-hét ország ellen, egyszer előtalált egy rákot, a mint a pocsolyában fetrengett. Megszólitotta a rák:

– Segíts rajtam Gagyi gazda, végy fel a tarisznyádba, jótét helyébe jót várj.

Gagyi gazda megszánta, fölvette, a tarisznyájába tette.

Megint ment-mendegélt, előtalált egy egeret, a mint valami vizben fuldoklott, sehogy se’ tudott kiszabadulni. Ez is megszólította:

– Segíts rajtam Gagyi gazda, szabadíts ki a vizből, végy fel a tarisznyádba, jótét helyébe jót várj!

Ezt is megsajnálta, felvette, a tarisznyájába tette.

Megint ment-mendegélt, hét nap hét éjjel mindég ment, akkor elért a sós tenger partjára. Meglátta a palotát messzire lebegni a tenger kellős közepén. Nagyon elbúsulta magát, mert látta, hogy oda semmi módon be nem juthat. A mint igy búslakodik, megszólal a rák a tarisznyában:

– Mért búslakodol, kedves gazdánk?!

– Hogy ne búslakodnám, mikor látom, hogy semmi módon be nem juthatok a palotámhoz.

– No hát én majd beúszok, megnézem, hogy-mint állanak oda bent a dolgok? Te addig várj itten a tenger parton.

Beúszott a rák, Gagyi gazda várta a parton egész nap, de csak nem jött; már keresztet vetett rá, hogy nem is jön ki, hát egyszer bukkan ám elő a viz alól. Mindjárt tudakolta tőlle Gagyi gazda, hogy mit látott?

– Hej kedves gazdám, furcsán megy oda bent a dolog, a gamós koldus erővel azt akarja, hogy feleségévé legyen a királykisasszony, de az azt mondja, hogy,,neki bizon nem kell se testének, se’ lelkének; jobb lesz ha ide adod azt a katulyát.’’ De a koldus nem adja, hanem egy kis vékony lánczon a nyakában hordja éjjel-nappal; én elloptam volna, de nem tudtam a lánczot elvágni.

Gagyi gazda még jobban elbúsulta magát, de most meg az egér szólalt meg.

– Ne búslakodjál kedves gazdám, gondoltam én egyet. Majd engem bevisz a rák koma a hátán, én elrágom a lánczot, kihozzuk a katulyát.

Ugy is lett. Felült az egér a rák hátára, beúsztak a palotához; épen akkor a legjobban húzta a bőrt a fagyon a koldus, a kis egér odament, lerágta a katulyát a lánczról, a rák azt is a hátára vette, meg az egeret is, úgy úsztak kifele. Gagyi gazda még messziről észrevette őket, alig várta, hogy kiérjenek, mindjárt a földhöz vágta a katulyát. Kiugrott belőle a tizenkét óriás, körül fogta Gagyi gazdát:

– Mit parancsolsz, régi kedves Gagyi gazdánk? Az Isten is áldjon meg!

– Nem mást, mint hogy a palotámat mindenestől, velem együtt, visszavigyétek a régi helyére, azt az akasztófára való koldust pedig lökjétek ki belőle, hadd éljen meg, a hogy tud.

Az óriások felkapták a palotát, vissza vitték Gagyi gazdával, az egérrel meg rákkal együtt a régi helyére, a gamós koldusnak megint a hátára adták a tarisznyát, s útnak eresztették.

Az öreg király mikor meglátta, hogy a Gagyi gazda palotája megint a régi helyén van, meg mikor a lyányát épen egészségesen a szeme előtt látta, úgy megszerette Gagyi gazdát, hogy mindjárt neki adta a fele királyságát; újra nagy lakodalmat csaptak, még most is élnek, ha meg nem haltak.

BABSZEM JANKÓ.

Hol volt, hol nem volt, volt a világon egy szegény ember, meg egy szegény asszony. Nem volt nekik egy csepp gyermekök se, pedig az asszony mindig azon sírt-rítt, mindig azon kérte az istent, hogy áldja meg őtet egy fiu-gyermekkel.

Egyszer az ember kint volt a tanyáján, szántogatott két ütött-kopott girhes ökrön, az asszony meg az alatt otthon ételt főzött neki.

A mint ott főzögetett, a mint ott főzögetett, megint eszébe jutott, hogy milyen jó volna, ha most egy fia volna, a ki ki vigye az apjuknak az ételt:,,Oh én uram istenem – mormolja magában – csak egy akkora kis gyermeket adj, mint egy babszem, holtomig mindig áldalak érte.’’ Alig mondta ezt ki, ott termett egy babszemnyi kis fiu előtte a padkán, elkiáltotta magát:

– No édes anyám itt vagyok, hanem már most nekem főzzön gombóczot, mert olyan éhes vagyok, mint a farkas, azután majd kiviszem édes apámnak az ételt, ha jóllaktam; de úgy főzzön kend, mintha 24 kaszásnak főzne.

Főzött neki az asszony fél véka lisztből gombóczot, kitálalta elibe; Babszem Jankó az utolsó falatig megette. Kérdezi tőlle az anyja:

– No fiam jól laktál?

– Dehogy laktam, édes anyám, még fél fogamra is kevés volt, azért főzzön még kend.

Megint főzött neki fél véka lisztből, megint mind egy falatig megette Jankó. Kérdezi megint az anyja:

– No fiam jól laktál-e már!

– Dehogy laktam édes anyám, tán még éhesebb vagyok, jó lenne, ha főzne még kend.

Megint főzött az asszony egy véka lisztből, azt is megette a fiu. Kérdezi megint az anyja:

– No fiam jól laktál-e már valahára?

– _Ettem_, édes anyám, _ettem_; hanem már most hol van az az étel, hadd vigyem édes apámnak!

Kitálalta az asszony egy szilkébe az ételt, azt bele kötözte egy kasornyába, nagy sok ellenkezés után – mert eleinte nem bizott benne, hogy elbirja – od’adta Jankónak, hogy nohát vigye. Fejére kapta Jankó, szaladt vele ki a tanya felé. Amint ment-mendegélt, elő talált egy hat ökrös szekeret egy béressel, ő is el volt már fáradva, kapta magát, feltette az ételt hátul a szekérre, maga meg bebútt az ökör fülébe. Amint igy mentek, elkezdett a béres fütyölni; csak hallgatja, csak hallgatja Jankó, egyszer aztán nem állhatja szó nélkül. Kiszól az ökör füléből:

– Be hegyes, haj! de majd nem lesz az olyan hegyes, voltam a kovácsnál, hogy reszeljen el belőle.

Hallja ezt a béres, nézeget szélyel, hogy ki beszél hozzá, de nem lát senkit; megint el kezd fütyölni, megint kiszól Jankó.