Part 9

Arra a szóra nyílik a kis-ajtó s bedől rajta az édes leány vérbe-fagyba hagyva; ugyannyira, hogy még tulajdon édes anya is alig ösmerte meg egyetlen egy tubusleányát, kit, hogy az ördög már hétszer el nem vitt, biz bolondul cselekedett.

A mostoha leányt aztán még azon a télen a falu legszebb, legderekabb legénye elkendőzte feleségének, felesegítségének eljegyezte; pedig, mikor háztűzhelyt jöttek nézni: a mostoha leányt kád alá borították; pedig, mikor a háztűzhely nézők azt kérdezték az asszonytól: van-e leány eladó? az saját leányát talpig érő selyem ruhába öltöztetve vezette be.

De az árvát a kád alatt is megtalálták s menyasszony lett belőle, az édes leány pedig otthon maradt makkot sütni.

Otthon maradt, meg is vénült, mégis pártát viselt; sose’ jutott búfedél alá.

A SZEGÉNY EMBER ÉS AZ OBSITOS.

Volt egyszer egy szegény ember, kinek annyi pénze volt, mint békának a tolla, mint a talpamon a szőr.

Hogy szegény volt az istenadta, elment egy gazdag emberhez, valami urhoz, pénzt kérni.

A gazdag ember adott neki, de az adás farkán csomó volt, még pedig az, hogy ekkor meg ekkor, ha a föld alól teremti is, visszafizesse.

De a szegény ember a pénzt a mondott időre nem tudta visszafizetni, de nem is volt rá szükség; mert a gazdag ember egészen elfelejtette, csak a haló-ágyában jutott eszébe.

Mondom, hogy a haló-ágyán eszébe jutott, a testámentomában meghagyta, hogy a szegény ember a költsön adott pénzért azon éjszaka, mikor a temetőbe leteszik, istrázsát álljon.

Midőn a gazdag ember ebbeli szándokát tudtára adák a szegény embernek, az ijedtében imhogy a böréből ki nem bujt, annyira ráesett a félsz. Ezért egészen a busulásnak adta a fejét, mintha az apja-anyja feküdnék a teritőn.

Csak búsul, csak búsul, egyszer arra vetődik egy obsitos katona s kérdi tőle:

– Mit búsul gazduram?

– Hogyne búsulnék, óh jó ember; mikor egy gazdag embernek tartozom, ki a meghaló-ágyán meghagyta, hogy a legelső éjszaka, mikor leteszik a földbe, a sirjánál én álljak istrázsát és az nap ép ma van.

– Hahó gazduram, ha csak az a baja, kisebb gondja is nagyobb legyen annál! majd kimegyek én a temetőbe, majd állok én ott sirbakot, csak izibe főzzenek egy jó vetett turus galuskát és izibe süssenek meg akkora kolbászt, hogy kertet lehessen vele keriteni, hogy hagy lakjam jól.

Itt a szegény ember az obsitos katona kivánságát teljesitette; a feleségével papos vacsorát készittetett, még pedig olyant, hogy annak az izét, savát-borsát mig a világ világ lesz, a katona sose felejti el.

Hogy jollakott a katona, hogy, mint a duda mikor fölfujták, megtelt a horpasza: ő kigyelme kibandukolt a temetőbe; de eléb kért a szegény embertől egy irdatlan nagy csáti-fát, mely bunkos botnak is beillett volna.

Itt a katona a temetőben mit mit cselekszik, kapja a lelkét, a bunkos botjával egy nagy ebadta várat keritett, annak a várnak a kellős közepébe egy keresztet huzott, mely keresztre aztán ráállott.

Csak áll, csak áll, egyszer ugy éjféltájban jön egy irtoztató nagy fekete bika, mely egyenesen a gazdag ember sirjának állott s azt kikaparta.

Aztán a fekete bika megfogta a gazdag ember tirkóját, megrázta azt erősen, ugyannyira, hogy a csontja és a husa mind kihullott, csupáncsak a bőre maradt a kezében.

Aztán a fekete bika az emberbőrt letette maga mellé a földre, a halottat pedig ismét visszafektette a sirjába s azt ujra betemette, ugy a mint volt.

De ezalatt az obsitos katona az emberbőrt, hogy hogy nem, a várba behuzta. Ez lehetett ugy féltizenkettőre.

A fekete bika csak aztán vette észre, hogy nincs emberbőr. Keresi-keresi, hát látja, hogy a várban egy obsitos katonánál van, pedig, mint már már mondám, az idő ugy fél-tizenkettőre járt, pedig a fekete bikának csak tizenkét óráig volt szabad ideje.

– Add ide, kéri a fekete bika.

– Nem adom, felelt az obsitos.

– Add ide.

– Nem adom.

– Add ide, ha mondom, a mit kivánsz azt adok.

– Egy zsák pénzért odadom.

– No, csak obsitos katona ne volnál, mert ezzel az ördög sem bir, mert ez annál is többet tud; no, no csak keritett várban kereszten ne állnál, tudom hogy ideadnád, tudom hogy megkeserülnéd, hiszem azt az egyet!

Itt a fekete bika aztán térülfordul, elszalad s pár percz mulva elhozta a zsák pénzt.

A fekete bika aztán a zsák pénzt behajította a várba, a katona pedig az ember-bőrt kihajította.

Itt lelkem teremtette, mi történik a dologból mi nem, ugy láttam, mint most, ott voltam a hol beszélték, a fekete bika megrázkodik, magára veszi az emberbőrt és a gazdag ember képében elszaladt.

A katona aztán, hogy elütötte a tizenkettőt, utána az egyet, azután a kettőt, nem várta meg, hogy a hasára süssön a nap, hanem ugy pitymallás-felé beállit a szegény ember udvarára.

Koczogtat az ablakon, de senkise hallja, zörget az ajtón, de senkise nyitja.

De a szegény ember fiacskája ébren volt, ki aztán megszólítja az apját ilyeténképen:

– Édes apám! koczogtat valaki.

– Piszt! hallgass fiam, hallgass.

– Édes apám! zörget valaki.

– Piszt! hallgass fiam, hallgass.

A katona megint az ablakra megyen, koczogtat rajta, de senkise hallja, zörget ujra az ajtón, de senkise nyitja.

– Édes apám! megszólal ujra a kisfiu, koczogtat valaki az ablakon.

– Hallgass fiam, hallgass.

– Édes apám, de az ajtón is zörgetnek!

– Hallgass fiam, hallgass.

No ez abban maradt, de az obsitos katona türöm-olaja se tartott örökké, ezért bekiált az ablakon:

– Gazduram, én vagyok.

– Kicsoda? kérdi a szegény ember.

– Én.

– Kicsoda?

– Kicsoda, kicsoda! én az obsitos, kit ma estve oly jól tartott.

– Hát nem vitte el az ördög?!

– Ej, dehogy vitt! nem kellek én még annak sem! hanem ízibe keljen föl, öltözködjék fel, tegye a kalapját a fejébe, galyabitsa a szűrét a nyakába s aztán gyujtson világot, eresszen be, mert ujságot mondok, még pedig nagyot.

A szegény ember aztán kibujt a felesége oldala mellöl a dunna alól, meggyújtotta a fa közé csíptetett tört-fáklyát és az obsitost beeresztette, de eléb az ablakhoz ment, kinézett rajta, hogy valjon valósággal az obsitos-e az, nem az ördög-e az katona képében?

Mondom, hogy beeresztette a katonát, az leült a tűzloczára s azt mondja a szegény embernek.

– No gazduram, van-e egy talicskája?

– Van vitéz uram, van.

– Nem nyikorog-e?

– Dehogy nem, akár a Sunyi hegedűje, akár ez a talicska.

– No, ha nyikorog, kenje meg, mert kimegyünk a temetőbe s egy zsák pénzt hozunk haza, már pedig azt egyátalán nem akarom, hogy országvilág kiálljon a csudálkozásunkra, hogy éjnek idején valjon mit vihetnek azon a talicskán!

A szegény ember aztán a talicskáját megkente s mikor ezzel is készen volt, kimentek a temetőbe, hol a zsák pénzt föltették a talicskára s hazavitték.

Hogy hazavitték, a sok pénzt kétfelé mérték; feleközepe lett az obsitosé, feleközepe pedig a szegény emberé, kinek aztán annyi pénze lett, hogy a számát sem tudta, hanem itczével mérte mint a paszulyt.

A TERHES ASSZONY.

Volt egyszer egy terhes asszony, ki oly nyalánk, oly kiváncsi volt, hogy a mi szemének-szájának megtetszett, mindent, de mindent megkivánt. És e kivánságait az ő jó bolond, teddide-teddoda férje, hacsak szerét tehette, ha mindjárt a föld alól teremtette is elő, mind beteljesítette. Egyszer a terhes asszony a többi közt azt találja mondani a férjének, szót szólván:

– Ejnye, hékás, be megenném valamit!

– Mit édes feleségem? kérdi az ura.

– Mit-e? hát akasztott ember tüdejét és máját.

A terhes asszony alighogy kiejtette ebbeli szive szándokát, az ura tüstént a nyakába galyabította a szűrét s elindult azzal a gonosz szándékkal, hogy hoz akasztott ember tüdejét és máját.

Hogy az egyszeri ember a gyalogútra ért, egy nyúl keresztbe szaladt előtte. Ez nem jó jel, gondolta magában, de azért tovább ment. Ép pénteki nap volt, mely hogy az egyszeri embernek eszébe jutott, vissza is jött volna, meg nem is, de azért mégis csak tovább ment; mert a terhes asszony kivánságát teljesítni kell. Csak mén, csak mendegél, egyszer egy fekete kutya került elébe, mely aztán elszaladt mellette. A fekete kutyának olyan vörös szeme volt, mely sötétben ugy égett, ugy világított, mint a tűz, mint a rehült fa, vagy még ezeknél is jobban. De az egyszeri ember ezzel sem sokat gondolt; mer a felesége terhes volt, kinek minden kivánságát teljesítenie kell.

Csak mén, csak mendegél, egyszer megbotlik, elesik valamiben. Mikor fölkelt, fölugrott, csak akkor látta, hogy az egy koponya volt. A koponyából egy kigyó nézett ki, mely csakugy sziszegett, csakugy öltögette ki reája a fulánkját, hogy mindjárt agyonszúrja. De az egyszeri ember ezzel sem sokat gondolt; mert a felesége terhes volt, kinek minden kivánságát teljesítnie kell.

Csak mén, csak mendegél, egyszer egy nagy rakás embercsontra talált… Itt egy kéz, ott egy lábszár, amott egy oldalborda, emitt egy kézfő… Az embercsontok felett egy farkas ült, mely azokról az itt-ott megmaradt hust rágicsálta. Zöld szeme csakugy égett, csakugy világított mint sötétben a revült fa; de sötét is volt, hogy szinte a kanál is megállott volna benne. Fújt a szél, hogy szinte harapott; hasította a levegőeget s hordta a havat és zuzmorát. De az egyszeri ember mindezekkel nem gondolt semmit; mert a felesége viselős volt, kinek minden kivánságát teljesítnie kell.

Csak megyen, csak mendegél, egyszer mégis elért az akasztófához. Az akasztófán ép rajta volt az akasztott ember. A szél csakugy lobálta, csakugy hintázta; de fújt is erős kegyetlenűl, mint mikor valakit akasztani visznek, vagy már fel is akasztották. Az akasztott ember feje fölött egynehány varjú károgott.

Az út ép az akasztófa mellett vitt el, melyen egy tojással kereskedő ember kullogott, ki ép a pipáját tömögette. A hátán volt a kosara, benne pedig vagy háromszáz tojás.

Hogy a tojással kereskedő ember az akasztófa alá ért, hogy a pipáját már megtömte, azt találja mondani az akasztott embernek, szót szólván:

– Hej, atyafi! nem adnál egy kis tüzet?

– De biz adok, felelt neki az egyszeri ember.

A tojásos ember pedig azt gondolta, hogy csakugyan az akasztott ember felelt; ennek se kell több, utczú vesd el magad, szaladásnak eredt s meg sem áll mindaddig, míg a faluba nem ért.

A sok tojásból egy tojás lett, de még ez is összetört, ugyannyira, hogy csakugy patakzott; végig folyt a hátán, végig az inán, de még a kiskörmén is. Ennek is megesett a diószegi vásár, mint Kenyeresnek a bab; e sem kér többet akasztott embertől tüzet, hiszem azt az egyet!

Az az egyszeri ember, ki a tüdőért és a májért ment, azt sem tudta hogy nevessen-e, vagy pedig felmászszon arra az akasztófára? de mégis ízibe lerugta a csizmáját, előkereste a bicskáját, felmászott a fára s kivette az akasztott ember tüdejét és máját. Hogy aztán hazavitte, a felesége megfőzte, megsütötte és megette.

Mikor az asszony szájába tette az utolsó falatot és lenyelte, az óra ép 12 ütött, ép éjfél volt.

Hogy elütötte a tizenkettőt, a szoba ajtaja egyszerre mint a parancsolat magától kinyilott. Ki lépett be rajta? Ki egyéb, mint az akasztott ember! Még a kötél is a nyakán volt!… A terhes asszony még akkor is ott ült az asztalszögben, ki ekkor se holt, se eleven nem volt, de mégis szót szólt ilyeténképen:

– Hol a hajad?

– Szél elvitte, felelt az akasztott ember.

– Hol a szemed?

– Holló kivájta.

– Hol a tüdejed és a májad?

– Te etted meg.

– Ki küldött?

– Az ördögök.

– Kiért?

– Teérted ebadta r.....ja! Azért jer velem, viszlek!

Azzal az akasztott ember nyakoncsípte az asszonyt s meg sem állt vele a pokol fenekéig.

A VÉN LEÁNY.

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy olyan vén leány, ki még az országútnál is öregebb volt. Ennek a vén leánynak szépségre nézve nem hiszem, hogy e széles világon párját lehetett volna találni; mert a pofája olyan volt mint a cserzett-bőr, szemöldöke mint a tövises disznóé, foga – alul-felül kettő-kettő – mint a disznóagyara, szája mint a békáé, haja deres mint a zúzmorás fa, hátáról sohase fogyott el a kenyere, ruhája százrétre szólt és a csizmája mindig azt kérdezte: hol a varga? De bezzeg volt pénze! az arany csuprostul állt a ládája fenekén, az ezüst pedig ép tarisznyástul; de nem is csuda! mert a Bányarém volt a szeretője, ki éjnek idején, ép tizenkét órakor járt fel hozzája s ekkor mindig annyi kincset hozott magával, hogyím megszakadt alatta.

Itt hire futamodik, hogy itt meg itt Nekeresden milyen gazdag eladóleány van, csak vőlegény kell, de biz’ azért csak nem jelentkezett senki.

No ha nem jelentkezett, gondolta magában tizenkét zsivány, majd elvesszük mi a menyasszonyt. Magát a vén leányt ugyan nem bánjuk, ha az istennyila üti is meg, csak a pénze legyen a miénk! Mondom, hogy a zsiványok ily szép szándékkal voltak a vén szűz irányában, éjnek idején erős kegyetlenűl fölfegyverkezve leánynézőbe mentek. Azaz nem is mentek be, csak a kertben húzták meg magukat, honnan aztán egyet közülök elküldtek kérőnek. Azaz nem is kérőnek ment el az az egy, hanem csak azért, hogy kikémlelje, valjon alszik-e már a vén leány? Ha alszik – isten légyen neki kegyelmes! – rögtön rajta hajtanak; ha pedig nem: várnak addig, a meddig elszunyad.

Itt a zsivány ily szép szándékkal csendesen az ablakhoz sompolyog, a vén leány pedig ép akkor ásított egyet, még pedig akkorát, hogy a szája széle a két fülét csókolta, mondván:

– Itt van már az első!

A zsivány azt gondolta, hogy neki mondja, – ezért megszeppenvén, intett a másiknak, hogy jőjön.

Odajön a másik s a mint ott fülelnek, hogy mi lesz már ebből, a vén leány ujra egyet ásított, mondván:

– Itt van már a második!

A két zsivány azt gondolta, hogy nekik mondja, megijedtek s intettek a harmadiknak is, hogy jőjön.

Odamegyen a harmadik is s a mint ott fülelnek, hogy mi lesz már ebből, a vén leány ujra egyet ásított, mondván:

– Itt van már a harmadik!

A három zsivány megijedt s intettek a negyediknek is, hogy jőjön; de ez is ép így járt s így sorba mind a tizenkettő.

A zsiványok, mondom, azt gondolták, hogy a vén leány őket számlálja, ezért az ablak alatt tanakodni, susogni kezdtek.

Csak susognak, csak susognak, egyszer a vén leány újra megszólal, mondván:

– Sustorogjatok csak, sustorogjatok, majd az alfelembe csaplak!

A 12 zsivány azt gondolta, hogy nekik mondja, egy se szeretett volna e tisztességben részesülni, megijedtek, utczú vesd el magad, és a kertbe szaladtak, hol is hátul a tökszárban elbujtak; pedig a vén leány, hogy legyen mivel szalonnabőrként összetöpörödött, nyírfahajként összezsugorodott testét tengetni, a tűzben vadalmákat sütött s ezeknek mondá: „Sustorogjatok csak, sustorogjatok, majd az alfelembe csaplak!“

Hogy a vén leány a vadalma vacsorát elköltötte, le akart feküdni; de ép ekkor jutott eszébe, hogy a kis kutyája, melyet ép Tökszárnak hítak és a melylyel együtt egy ágyban szokott feküdni, még nincs ide ben. Mondom, hogy ez eszébe jutott, kiállott a pitvarajtóba s elkiáltja magát ilyeténképen:

– Tökszár, ne! Tökszár, ne fütty! Jöszte be, készen vár a dunnám!

A zsiványoknak se kell több, utczú vesd el magad, szaladásnak eredtek s még most is szaladnak, ha meg nem álltak!

A BOSZORKÁNY.

Egyszer egy szolgáló szállást kért egy vén asszonytól, ki boszorkány volt. Ez adott is neki.

Mikor le akart feküdni a boszorkány, azt mondja a leánynak, hogy mossa meg a lábát.

A leány odamegyen s mosogatni kezdi a vén asszony lábát. A mint ott mosogatja, egyszer azt találja mondani a vén banyának:

– Ejnye, be sárga ez a kend lába!

– Sárga biz az, mert sok halottat meggázolt már az!

No ez abban maradt, de kevés idő mulva, megint csak elkezdi a leány.

– Ejnye, be sárga ez a kend keze!

– Sárga biz az, mert sok halottat megszorongatott már az!

No jó, ez megint abban maradt, hanem kevés idő mulva megint csak elkezdi a leány:

– Ejnye, be sárga ez a kend foga!

– Sárga biz az! mert sok halottat megrágott már az… Hamm! téged is bekaplak!

És a boszorkány a szegény leányt minden szöröstől-bőröstől ugy a hogy volt, bekapta s elnyelte mint Jónást a czethal.

BOLOND JANKÓ.

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy szegény ember s ennek egy hóbolygós fia, kinek a szülötte falujában „Bolond Jankó“ volt a titulája.

A szegény ember a mi Jankónkat elküldte szolgálatot keresni. El is ment az s beszegődött az egyházfihoz ökrésznek. A mi Jankónknak egyéb dolga nem volt az egyházfinál, csak két ökröt bíztak a keze alá, hogy azokat ugy őrizze, mint a két szemevilágát, vagy még annál is jobban.

A mi Jankónk éjnek idején kihajtotta a két ökröt a temetőbe.

Az ökrök ott legelésztek, a mi Jankónk pedig leűlt egy sírdombra, elővett a csuhujjából egy tuczet kártyát s a holdvilágnál kártyázni kezdett, mondván:

– Tököt, makkot Jankó… adutt Jankó… nagyobb kisfilkó nagy filkónál Jankó…

Csak kártyázik, csak kártyázik, egyszer az óra ép tizenkettőt ütött, ép éjfél volt.

Mikor az óra elütötte a tizenkettőt, honnan honnan nem, egy vén kamasz ördög mint a peczek megállott a mi Jankónk előtt; de ez az ördögöt, mintha ott se lett volna, számba sem vette, hanem csak a magáét hajtotta, mondván:

– Tököt, makkot Jankó… adutt Jankó… nagyobb kisfilkó nagy filkónál Jankó…

A mi Jankónk hogyím az ördögre rá se hederitett, az lekuporodott melléje a sírdombra s aztán ketten kezdtek kártyázni.

Az ördögnek ép egy kanpoltrája volt, Jankónak pedig két kis-pénze.

Csak kártyáznak, csak kártyáznak s addig-addig kártyáznak, mig a mi Jankónk az ördögtől a kanpoltrát szerencsésen el nem nyerte, de az azt nem akarta odadni, hanem szaladásnak eredt. De a mi Jankónk sem akarta a maga jussát hagyni, azért utána az ördögnek; elöl az ördög szaladt, hátul pedig a mi Jankónk.

Az ördög a templom mellett szaladt el, mely ép a temető tőszomszédságában állott, a mi Jankónk pedig azt gondolta, hogy abba szaladt be, pedig tudjuk, hogy annak az büdös.

Jankónak se kell több, neki vetette a hátát a templomajtónak s azt befeszítette.

Keresi, keresi az ördögöt a templomban, de, természetesen, seholse találta. Mikor aztán elfogyott a türelem olaja, neki esett az apró-szenteknek, hogy fizessék meg neki tüstént, ebben a szempillantásban a kanpoltrát, melyet az ördögtől holdvilágnál egy sírhalmon nyert, mert különben mindjárt izzé-porrá töri őket.

De azok, természetesen, nem fizettek. No, ha nem fizettek, gondolta magában a mi Jankónk, majd megfizetek én. Megfizetek pedig ezzel az ispiritusos bottal, melyet szünet nélkül magával hordott.

Azzal a bolond neki esett az apró-szenteknek – de a nagygyát sem kimélte – csihi-puhi, mind össze-vissza törte; kinek a kezét, kinek a lábát, kinek az orrát, kinek az egész fejét ütötte le.

Mikor aztán a bolond elvégezte a fizetést, annyira elfáradt, hogy tüstént elaludt a templom pádimentomán, mintha a legjobb rendén lett volna a szénája.

Pedig dehogy volt jó rendben! mert reggel, midőn a harangozó csendíteni jött, hát látja a szép gazdálkodást, látja hogy az apró-szentek mind agyba-főbe vannak verve.

Ennek se kellett több, egyenesen a paphoz szaladt. El is jött az a szent bibliával, hogy Jankóra tüstént ráolvassa a sz. igéket, de a bolond, a mint fel akarták költeni, azt gondolta, hogy most is az ördöggel van dolga, mert a papot abban a hosszú fekete reverendában annak nézte s azt ugy pofon találta cserdíteni, hogy majd vacsorán érte Pilátust.

A bolondot aztán lefülelték, összekötözték s vason vitték a törvényházba, hogy ott mondják ki rá a szentencziát.

Az volt pedig a szentenczia: hogy Jankót egy oly elhagyatott üres házba csukják, a melybe éjnek idején az ördögök tanyáznak.

Ebből az ördöngös házból, a kit abba becsuktak, nem volt rá eset, hogy valaha valaki visszakerült volna.

Igy Jankónak megint az ördögökkel volt dolga, de nem félt tőlük, mert már volt egygyel dolga és attól is ő nyerte el a kanpoltrát, nem pedig az ördög az ő két kis-pénzét. Ezért Jankó félt is az ördögöktől, meg nem is.

De hiszen, gondolta magában, csak hagy jőjjenek, majd megszámoltatom ő kigyelmöket, tudom kurtát húznak, hiszem azt az egyet!

De el is felejtem mondani a szóbeszéd között, hogy Jankónál ott volt az ispiritusos bot, meg aztán a sut-zsák, melyeket szüntelenül magával hordott mint az árnyékát.

Mondom, hogy Jankót az ördöngös házba becsukták, tüzet rakott, mert volt a szegletben elég forgács. S aztán elővette a kártyáját és kártyázni kezdett, mondván:

– Tököt, makkot Jankó… adutt Jankó… nagyobb kisfilkó nagyfilkónál Jankó…

Csak kártyázik, csak kártyázik, egyszer zörgetnek az ajtón.

Júj! itt az ördög s ha ezer lelked volna is Jankó, mégis gonoszul vesznél!

De bíz az nem az ördög volt, hanem egy szegény obsitos katona, ki szállást kért.

A mi Jankónk adott neki szállást, de eléb tudtára adta az obsitosnak, hogy csak úgy maradjon itt, ha tetszik, mert ez ördöngös ház, a melyben azok az urak.

A szegény obsitos katona mindezekre csak azt felelte, hogy nem bánya ő, ha mindjárt Belzebub ő felsége lakozik is itt, csakhogy szállást kapjon, csakhogy fedél alatt legyen, mert ottkinn olyan idő van, hogy még a jó kutyát is kár kiereszteni.

Csakugy fújt a szél, csakugy sipolt, csakugy fügyült, mint mikor valakit akasztani visznek.

– No, ha nem bánod, felelt mindezekre Jankó, én sem bánom; csakhogy aztán magadra vess, hogyha veled is olyan történik, vagy még annál is gonoszabb mulatság, melyre maga a czigány is azt felelte: „Hogy ő bíz azt soha ki nem állja!“

Aztán mindketten leültek kártyázni, de egyszer azon veszik észre magukat, hogy a forgács elfogyott.

Volt a padláson elég.

No, ha van, gondolta magában Jankó, majd fölmegyek én, majd túrok le én onnan.

Fölmegyen Jankó a padlásra s egy jó csomó forgácsot le is túrt.

Ez ujra elég volt egy darabig, de megint elfogyott.

Ezért Jankó felküldte az obsitos katonát, hogy most már ő menjen fel, most már ő turjon le forgácsot, mert már fogyatékján van, sötétben pedig csak nem maradhattak.

Mit volt, mit tenni a szegény obsitos katonának, fölment a padlásra forgácsért, de bíz az onnan nem jött többé vissza.

Nem jött pedig azért, mert alighogy fölért, az ördögök nyakon csipték s izzé-porrá tépték.

A mi Jankónk csak várja, csak várja, hogy mikor jön már le az obsitos katona.

Addig-addig várta, mig végre elfogyott a tűröm-olaja, s azért felkiáltott a padlás-lyukon ilyeténképen:

– Hej, atyafi, jöszte le már, ha mondom.

Erre a szóra az ördögök lehajitottak valamit a padlásról.

A mi Jankónk odanéz, hát látja, hogy az a szegény obsitos egyik, még pedig a jobbkarja.

A jobbkéz után a balt, a bal után az egyik lábszárat, azután a másikat, a másik után a derekát, a derék után végre a fejét hajitották le, melylyel ugy oldalba kolintották a mi Jankónkat, hogy mig él, soha, de sohase felejti el.

Itt lelkem teremtette! a szögletben a tűz, mintha a föld nyelte volna el, egyszerre magától kialudt s lett a szobában olyan sötétség, hogy szinte harapni lehetett volna, hogy a kanál is megállott volna benne.

Egyszerre a szoba világosodni kezd, s mikor egészen megvilágosodott, a mi Jankónk csak akkor vette észre, hogy a szoba telisded-teli van – ördöggel.

Az ördögök aztán közrekapják a mi Jankónkat s elkezdtek vele labdázni; egyik kézből a másikba hajították s ugy labdáztak vele.

De a mi Jankónk sem állhatta sokáig a dicsőséget, hanem elővette a sut-zsákot, meg az ispiritusos botot.

Azért vette elő pedig a sut-zsákot, hogy annak száját kinyitván, az ispiritus bottal a sok ördögöt mind-mind belehajtotta, csupáncsak egyet hagyott szabadon. És az nem volt senki más, mint a kitől a kanpoltrát elnyerte.

Jankó aztán rárivalkodik erre, hogy adja meg neki a kanpoltrát, melyet holdvilágnál sirdombon nyert el tőle, de eléb az ördögöt az ispiritusos bottal ugy oldalba teremtette, hogy az bőgött, orditott mint a szakál, mint az oroszlán.

Az ördög mindezekre csak azt felelte, hogy ő nála egy krajczár, nem sok, de még annyi sincs, hanem ha eljön vele a pokolba, ott megfizeti a tartozását, mert akár egy zsákpénzt ád neki.

Jankó erre is ráállott.

Azért előfogta az ördögöt, ráült, mint valami paripára, a sarkantyuját ugy a horpaszába vágta, hogy kétfelöl csakugy patakzott a vére, hogy jobban se kellett, s aztán elindultak a pokolfelé.

Hogy odaértek, Jankó leszállt az ördög hátáról, ki aztán őt teméntelen szobák során keresztül vezetvén, végre a pinczébe értek.