Part 5
Vízi Péter ekkor sorba járta a sárkány tizenkét fejét s mindegyikbe egy-egy aranyalmát talált. Ezeket zsebre rakván, a sárkány oldalán ajtót vágott magának, s kibújt rajta nagy lucskosan és nagy véresen.
Három állatja még most is tartotta a sárkány farkát s csak akkor eresztették el, mikor gazdájuk egyenként névről szólitotta; de eléb még ekkor is egy jót haraptak rajta.
Vízi Péter hogy igen el volt fáradva, lehajtotta fejét a királyi hajadon ölébe s elnyomta a buzgóság. Hasonlókép cselekedett három állatja is; elnyujtózva heverésztek körülötte s aztán azok is elaludtak.
Ezt látván a fűzfán űlő szép madár, lerepűlt onnan s hírtelen, hogy ne kiálthasson, a király kisasszony száját bekötötte, aztán fölvette a királyfi kardját s Vízi Péter fejét hóhérmódjára levágta.
A királyi hajadonnak pedig erős kegyetlenül megparancsolta, hogyha nem hallgat s hogyha nem azt mondja a mit ő: halálnak halálával öli meg.
Aztán nagy diadallal vonult be a városba, hogy ő ölte meg a tizenkét fejű sárkányt, hogy már szabad a város egyetlenegy kútja és hogy már most az övé a jutalom bére: a szép királyi kisasszony tizennyolcz szűz esztendejével, tizennyolcz tavaszával, tizennyolcz bimbajával és a fele királysággal.
Természetesen mitsem tudtak a városban a dologról, a királyleány pedig nem mert szólni: odaadták neki a szép leányt feleségül a fele királysággal együtt, s lakták a hét világra szóló lakzit, mely hét napig, egy álló hétig tartott.
Itt, fölébred a három állat, hát látják urok veszedelmét, csúfos halállali kimultát: elkezdtek az égfelé tartott fővel csunyául vonítani s szükölni, még pedig oly keservesen, hogy a ki azt hallotta volna, bíz megesett volna a szive rajta.
Az oroszlán végre, minthogy őt illete az első szó, szólt ilyeténképen:
– Az én apám királyi udvarában egy túdós orvos im ezt beszélte: az úti-lapu minden sebet begyógyit, és minden vágást összeforraszt: azért próbáljuk meg ezt az orvosságot. S te tigris koma, minthogy legjobb futó vagy, szaladj lóhalálába s hozz nekünk úti-laput.
A tigris se hagyta ezt magának kétszer mondani, hanem a fejét a szügyébe vágta s lóhalálába rohant úti-lapuért.
A mint igy nyakra-főre rohan, előtalál egy nyulat, mely ép úti-lapot vitt fiainak.
– Mit viszesz te kis nyúlacska? kérdi tőle a tigris.
– Úti laput a fiaimnak.
– Add ide, mert orvosságnak kell.
Mit volt mit tenni a szegény nyúlnak, odadta az úti-laput.
Szalad a tigris az úti-lapuval s átadta a farkasnak, mely köztök a legjobb orvos volt.
A farkasból lett orvos Vízi Péter fejét az úti-lapu segítségével oda ragasztja; de most az egyszer, a nagy sietség vagy mi miatt, elég az hozzá, az orvos úr ügyetlen volt, mert a tirkóját forditotta előre, a képesfelét pedig hátra.
Az oroszlán, mint a kinek legtöbb esze volt, azonnal észrevette a galibát s figyelmeztette rá az orvos urat.
Az orvos pedig a főt hirtelen lekapta, mely már kezdett odaforrni, aztán pedig megigazította úgy a mint kellett: a képesfelét forditotta előre, a tirkóját pedig hátra.
Ugyan megjárta volna a szegény Vízi Péter, ha oly állapotban, mint azt az orvos ur legelőször oda ragasztotta, talált volna fölébredni; elől lett volna a tirkója, hátul pedig a képesfele!
Az úti-lapu csakugyan használt! mert Vízi Péternek semmi baja sem lett, csak egy veres vonal látszott a forradás helyén.
Nó, megállj Vörösherczeg, mondta magában a királyfi, még te is rá kerülsz az ebharminczadjára s megfizeted ennek az árát busásan; szeget szeggel: életért éltet, nyakért nyakat és fejért fejet!
Midőn aztán a királyfi ezeket mind elgondolta, felállván, a sárkány tizenkét fejéből kiszedte az aranyfogakat, melyek mindegyik szájban párosan találtatának. Mikor aztán ezekkel is készen volt, az aranyfogakat tarisznyára tette, az ő három állatjával együtt a város végen lakó özvegy öreg asszonyhoz szép csendesen haza ballagott.
Itt az egész város, az egész ország készül a királyi lakzihoz: tehenet vágnak, ökröt sütnek, száz akós hordót fúrnak s boldognak, boldogtalannak szólt a muzsika, húzta a czigány: – csak Vízi Péternek nem, neki szíve húzott busabbnál búsabb nótákat, hogy az a nagy erős vitéz ennek hallatára majd sírva fakadt, mint egy gyermek és mint egy asszony, kik, hogyha valami baj éri, egyebet sem tudnak, csak a szájukat vonják félre.
Az egész várost a fekete posztó helyett pirossal vonták be, az útakat virágokkal hintették meg. Minden szív virágzott, minden arcz, mint ama tündöklő nap az égen, fénylett az örömtől: – csak Vízi Péter viselt gyászt, fekete gyászt, szomoruság jelét; csak az ő arcza volt sötét.
Hej! abból a nagy búbánatból és abból a nagy szomoruságból jut még valakinek! s jaj neked, ezerszeres jaj Vörösherczeg, mert ha ezer lelked volna is, mégis mindegyiket kioltaná Vízi Péter azzal a nagy sötétséggel, mely őt gyászszal boritotta be.
De még a királyfi csak várt, csak várt; még nem volt idős a haragja; hagy nőjön, hagy erősödjön: ezért epével, embersárral, emberméreggel etette-itatta; mert a harag azt eszik, azt iszik s attól hizik meg akkorára, hogy óriás lesz belőle!…
Csak hagy nőjön még, hagy nevekedjék!
De azonban Vízi Pétert, meg a három állatját egy lánczos kutya kezdte mardosni, mely rettentő szájával, s ebben két sor iszonyú fogával a gyomruknak esett s horgas inával horpaszukat szoritotta. Ez a lánczos kutya volt pedig az éhség; pedig úton útfélen szólt a hegedű, pedig az emberek lakzit laktak mintha mindenki újra megházasodott volna, vagy mindenki most adta volna férjhez egyetlenegy legkedvesebb leányát.
– Eh, gondolta magában Vízi Péter, ez igy nem jól van; ezen segíteni kell!
Azért elküldte a lakodalomba a farkast, nyakába akasztván egy nagy irdatlan kosarat.
Megyen, mendegél a farkas a nagy kosárral, de a király kutyái, melyek akkorák voltak mintegy szamár, nadrágot, szűk nadrágot akartak neki szabni. De a farkas az ily szabókat nem szerette, azért kifizette őket apró pénzzel. Ez az apró pénz volt pedig éles fogai harapása.
Bemegyen a farkas a palotába s megállt az ajtószegben.
A Vörösherczeg alól azonnal kiugrott egy aranyvánkos. Hasztalan tették alá, újra kiugrott; tizenkétszer tették alá, tizenkétszer ugrott ki alóla, végre abba hagyták.
Az ékes mennyasszony pedig a farkast azonnal felösmerte; fölkelt a négy vánkosról, mert ilyen alkalommal a királyi mennyasszonyok és vőlegények négy-négy vánkoson szoktak űlni, – s úgy megrakta a farkas kosarát, hogyha még többet akartak volna is rárakni, még se fért volna!
De a farkast, a mint kiment a rezidenczia udvarára, újra elővették udvari szabói, hogy majd megnadrágolják; de a farkas se vette tréfára a dolgot, kiugrott a palánk tetején s a kosár fölöslegét kizúditotta. Igy menekedhetett meg a lakodalomból, hol ő kegyelmét akaratlanúl is megtánczoltatták.
Ez az elemózsia elég volt két napig s a lánczos kutya elhallgatott; de harmad napra újra ugatni kezdett: azért, hogy elnémitsák, mert vess a kutyának majd nem ugat, a királyfi harmad napra a tigrist küldte el még nagyobb kosárral a lakodalomba.
Ezt is előfogták a király kutyái, hogy majd megtánczoltatják: ezért a legerősebb kutya két lábra állt s átölelte a szinte két lábra álló tigris darázskarcsú derekát s elkezdték kettecskén a német tánczot járni; de a tigrisnek is olyan kedve kerekedett, úgy belejött a tánczba, hogy a király kutyáit mind sorra tánczoltatta; mind a palánkhoz és házoldalához verte. Aztán diadalmasan nyitott be a palotába s megállt az ajtó megett.
A Vörösherczeg alól újra kiugrott egy aranyos vánkos, melyet hasztalan raktak alá, mindig kiugrott alóla; tizenkétszer tették alá, tizenkétszer ugrott ki s végre abba hagyták.
Hogy meglátta a tigrist a király leánya: azonnal megösmerte, fölkelt az aranyos négy vánkosról s megrakta úgy a kosarat, hogyha még akartak volna is rá tenni, még se tehettek volna.
A tigris szájába vette a kosarat, kiment a palotából; de a kutyák feléje se mertek szagolni, csak a ház végéről ugattak.
Ez az elemózsia ujra elég volt két napig. Hogy jóllakott a lánczos eb, elnyúgodott; de harmad napra újra fölemelte rettentő száját, s elbüffentette magát: azért Vízi Péter most már az oroszlánt küldte el, egy irdatlan nagy kosárral.
De már ennek a királyi kutyái feléje se mertek szagolni, szükölve futottak szanaszét, ki a házvégére, ki a csűr megé.
Itt, bemegyen az oroszlán a királyi rezidencziába, a Vörösherczeg alól újra kiugrott egy aranyos vánkos, melyet hasztalan raktak alá, mindig kiugrott alóla; tizenkétszer tették alá, tizenkétszer ugrott ki, végre abba hagyták.
A királyleánya, az ékes mennyasszony, hogy meglátta az oroszlánt az ajtószegben a nagy kosárral: azonnal megösmerte, s úgy tele rakta a kosarát, hogy ha még akartak volna is rá rakni, még se fért volna.
Ez az elemózsia újra elég volt nekik két napig, s hogy jóllakott az örves kutya: elnyugodott, de harmad napra ismét fölemelte a fejét s elbüffentette magát.
De már ekkor Vízi Péter maga ment látogatóba a lakodalomba.
Látogatóba? véres lakodalomba, hol emberhús az étek, hol embervér a piros bor.
Jaj neked Vörösherczeg! ha ezer lelked volna is, mégis megkellene halnod!
Hogy belépett Vízi-Péter, a Vörösherczeg alól tüstént kiugrott a negyedik aranyos vánkos, s a csupasz lóczán űlt.
Hej, inkáb űlt volna ő a puszta földön, hej, nemcsak a puszta földön, hanem a puszta éles kövön is meztelen testtel, mint azon a csupasz aranylóczán.
Vízi Péter egyszál kardra hítta ki a nyomorultat, s kétfelé hasitotta a fejét. Kiomlott fekete vére, fekete lelke pedig elszállt, meg se állt a pokol gyehenna lángjáig, hol a mint a felett repült volna, két szárnya, két légi evezőlapátja összeperzselődött s a tűzbe esett; ott égett eléghetlenűl, ott vergődött szabadulás nélkül. Ha sírt is s ha jajgatott is, csak a tűzet élesztette s az annál jobban égett.
Most a királyleány, az ékes mennyasszony az egész történetet színről színre, úgy a mint történt, elbeszélte.
– Hogyha nem hiszik, vette át a szót a menyasszonytól Vízi Péter, im itt van tizenkét aranyalma, melyeket a sárkány fejeiből szedtem ki; ime itt van huszonnégy sárkány fog, melyeket a sárkány tizenkét szájából törtem ki.
Senki se emelt szót ellene, még maga az öreg király is jobb szerette e csinos királyfit, mint ama Vörösherczeget, ki magán hordta a nevét, pedig tudjuk, mint a szóbeszéd mondja: vörös ember, vörös ló, vörös kutya, egy se jó.
Ekkor kezdődött el mégcsak a hadd el hadd! bezzeg nem hét napig, hanem hét hétig tartott a lakzi; térdig jártak abba a jóféle tyúkhús levesben, s még az árvagyermeknek is akkora darab kalács volt a kezében, hogy majd letörte a derekát!
Hogy elmultak a mézes-mákos hetek: Vízi Péter vadászni készült.
– Óh, szivem szép szerelme! mondja a királyné, ne menj a Boszorkánytanyába vadászni, mert sötétebb az a csillagtalan éjfélnél, rosszabb a pokolnál; mert nincs rá eset, hogy onnan valaki, a ki oda bevetődött, kijött volna s isten fényes napját valaha látta volna.
Vízi Péter égre-földre igérte, hogy kerüli a Boszorkánytanyát, mint ördög a tömjént, pedig magában elhatározta, hogy egyenest a Boszorkánytanyának fordítja a szekérrúdját, de vele volt három állatja is.
Megyen, mendegél a királyfi, egyszer felbukik előtte egy sánta nyúl.
Vízi Péter sem rest, czéloz, de nem talál.
Mi dolog ez, gondolkozik magában Vízi-Péter, az ő keze sohasem szokott hibázni?!
Megyen, mendegél odább vagy száz lépésnyire, ujra felugrik előtte a sánta nyúl.
Vízi Péter sem rest, kapja a nyilát s czélba veszi a nyúlat, de ismét nem talál.
Mi dolog ez, tanakodik magában Vízi Péter, az ő keze sohasem szokott hibázni?!
Megyen, mendegél odább a királyfi, újra felugrik előtte a sánta nyúl.
Vízi Péter sem rest, czélba veszi az átkozott sánta nyúlat s czéloz, – de harmadszor is vad helyett bakot lőtt.
Most a vitéznek ideje sem volt a haragra és bosszankodásra; ime! mintha az isten fényes napja egyszerre leszakadt volna a feje felül és mintha egyszerre elvesztette volna a szemevilágát: egy nagy vadon, sötét erdőben lelte magát. A három állat is megszeppent s szükölve futkározott gazdája körül.
Vízi Péter is hasztalan tekintett fel a verőfényes égre, neki az nem sütött, neki az nem világitott, mert ott olyan sötét volt, hogy a kanál is megállott volna benne s a legvékonyabb sugárka is, habár oly vékony lett volna is, melyet tündérek szoktak tőfokába húzni, s azzal mint valami aranyfonállal tündéröltönyt varrnak, mondom az ily vékony sugárka sem bírta volna hegyes lángdárdájával keresztül ütni azt a koromfekete sötétséget.
Ime! Vízi Péter a Boszorkánytanyában, a sötétség országában, a poklok hálójában volt megfogva!
Itt Vízi Pétert mindenféle vörös szemű, csuszó-mászó állatok raja özönlötte körül; százlábú csodabogarak, egy fejjel és egy szemmel; sárgahasú kigyók, piros fulánkkal és lángnyelvvel, – apró sárkánykölykök tizenkét, huszonnégy fejjel, mindenik fejben két sor foggal s a két sor fog közül hosszú lángfullánkkal, lángdárdával és a lábai alatt vörös szemű varancsos békák ugráltak odább-odább, melyek oly méreggel köpik tele az ember szemét, hogy belőle csak egy csepp is örökre kioltaná az ember szeme világát.
Megyen, mendegél odább Vízi Péter, tapogatva mint a vak. Itt a feje fölött fekete denevérek csaptak el. Sebes repülésükkel és szárnyaikkal arczul csapdosták a királyfit, aztán czinczogva-vihogva lecsaptak a fejére, s aranyhajának estek. S tán azt tövestől mind kiszaggatták, megették és felfalták volna, ha az be nem lett volna fedve a sisakkal.
Hogy a királyfi odább megyen, a fekete denevéreket baglyok tábora, kuvikok, halálmadarak serege váltotta fel s űzte tovább. Ott huhogtak, ott kuvikoltak a fülébe. A bagoly huhikolás, halálmadár kuvikolás pedig a halál, a fekete halál előjele, előpostája.
Megyen, mendegél odább a királyfi, mint a vak tapogatozva, itt, vörös szemű ebek csordája, vérbe forgó szemekkel, csaholva-ugatva vették körül. Majd farkaikat lábaik közé csapván, vonitani kezdtek. S ettől ez a nagy erős ember is ugy reszketett mint a kocsonya, mint a nyárfalevél, mint a gyáva gyermek, ki még az orrát sem tudja megtörölni.
És e kutya vonitás is mind a halál, a fekete halál előjele, a halál postája!
Megyen, mendegél odább, itt-ott, helylyel-közzel embercsontok voltak elszórva; itt egy kéz, ott egy lábszár, emitt egy kézfő, amott egy koponya… Az embercsontok mindig gyakoriabbak, gyakoriabbak lettek, mignem Vízi Péter egy patak partjára ért, de itt is a patakban víz helyett embervér folyt s véres főket hordott a hátán.
Ezt látva Vízi Péter – valjon nem gondolt-e arra, hogy igy még az ő vére is folyhat, s az ő feje is lehet hajó, csolnak, vagy tán dereglye e furcsa patakon?!
De ha akart volna is igy gondolkozni, nem ért volna rá, mert irtóztató lárma ütötte meg a füledobját; még pedig olyakat ütött rajta, hogy majd beszakította!
Megyen a lárma-felé, hát látja, hogy ott meghalt vén asszonyok nyelvei, melyeket még holtok után is fejszefokkal kellett volna agyonverni, hogy elhallgassanak, tövestől kiszakítva ott handrikáltak mindenféle másvilági dolgokról; perlekedtek, veszekedtek túlvilági pletykákról, ki véknyabban, ki vastagabban, mint az orgonasípok, s oly lármát csaptak, hogy attól még Jeriko falai is leomlottak volna!
E vén asszonyok nyelvei voltak a pokol muzsikusai.
Erre előjöttek a tánczosok. Ezzek voltak pedig a forgószelek.
Melyek aztán elkezdték a német tánczot járni, körbe-körbe forogván iszonyú forgással, hogy láttukra szinte káprázni kezdett az ember szeme.
De tánczosuk nem volt, most tehát azt kellett szerezni.
Mindegyik forgószél neki állt egy-egy sudarfának, azt tövestűl kiszakasztották s elkezdtek azokkal ujra tánczolni. S azokat úgy megforgatták, hogy mikor letették, pozdorjává változtak.
Vízi Péter ide sodortatván három állatjával együtt, futott volna innen, de már késő volt, nem lehetett; mert a forgószél árja magával sodorta s mintha örvénybe jutott volna, először nagy karikákban kezdett tánczolni, mely mindig kisebb-kisebb lett, mig utoljára egy forgószél derékon kapta, mely ép a középen forgott mintegy sergetyű s úgy megforgatta, úgy megtánczoltatta, hogy ő egészen elszédült, hányni kezdett s a tánczosnéja, a forgószél ruháját, lehányta.
E forgószél kellőközepén mint valami hintóban űlt egy vén asszony, ki nem volt más, mint maga a forgószelek királynéja.
Vízi Péter ezt a királynét ép szemen köpte. A forgószél királyné erre dühbe jött, ezért Vízi Pétert a feje fölé magasra fölemelte s ott, mint a gyermek a parittyáját, meglóbálta háromszor, négyszer s aztán őt messze, messze elhajította.
A forgószélkirályné parancsára a másik három forgószél is Vízi Péter állatjaival hasonlókép cselekedett; mert azokat is a királyfi után dobták.
Repült Vízi Péter akaratlanúl, szárny nélkül. Hosszú aranyhaja egészen lebomlott s mint üstökös farka, maga csillaglevén, lebegett utána. Ezer volt a szerencséje, hogy leomlott aranyhaja! mert hogyim a légi úton magához tért, hogy nagyon meg ne üsse magát, ha leesik: aranyhaját kétfelé választotta, karjára tekerte s vele mint aranyszárnynyal evezett a légi uton; úgyannyira, hogy mikor leesett, nem halt meg; annyivalinkáb, mert homoktengerbe, puha homokágyra esett.
Vízi Péter három állatja is hasonlókép cselekedett, azok is serényükkel, mint valami légi evezőlapáttal eveztek, feltartott farkaikkal pedig gazdájok felé kormányoztak; ők is végre leczuppantak a homoktengerbe, a puha homokágyra.
A mint mondtam, ez volt itt a homoktenger, fenektelen tenger, hogy a ki abba bele esett, soha többé nem látta isten szép napját, hanem egyre sülyedt lefelé, míg valahol a másvilágon ki nem lyukadt.
Vízi Péter is három állatjával együtt hasonlókép járt; elkezdtek egyre lefelé sülyedni. Eleinte szabadulni akartak, kászmálódni kezdtek, de csak azt nyerték vele, hogy annáljobban sülyedtek, minéljobban fészkelődtek.
Minél lejebb sülyedtek, annál hígabb volt a homok, annál jobban mentek; végre azt mondták magukban: add meg magad Oláh Geczi! valahol majd csak feneket érünk?!
Igy három napig szünetlenűl haladtak lefelé. Negyednapra, lábuk nem érzett homokot, hanem meleg pára ütötte meg testüket. Egy láthatlan kéz végre őket lábuknál fogva lerántotta s egy mélységes vízbe czuppantak le. Ez okozta, hogy izzé-porrá nem szakadtak. Innen valahogy csak kiúsztak s itt oly nagy hőség volt, hogy mihelyt a partra vergődtek, tüstént megszáradtak.
Megyen, mendegél Vízi Péter a földalatti birodalomban, egyszer borzasztó nagy üstök és katlanokhoz ért, melyek alatt láthatlan szolgalelkek büdöskővel és kőszénnel fütöttek.
Itt volt a gyehennalángja.
Mikor abban a borzasztó nagy üstökben és katlanokban legjavában forrt, zubogott az erős sziksólúg és a kátrány, úgyhogy már felfújt pofával a tűz közé is kezdett köpködni: bele hányták azoknak az embereknek fekete lelkeiket, kik világéltökben a hét halálos bűnben vétkeztek, de különösen azokét főzték legjobban, kik hazaárulók és a harczban gyávák voltak.
De még itt a fekete lélek egészen nem tisztult meg, hanem ebből kivették s bevetették a gyehennalángjai közé.
Ott sírtak, ott jajgattak a tűzben – hasztalanúl; mert sírásaikkal, könyeikkel nemhogy oltották volna a tűzet, de még szitották s annál jobban égtek. Igy égtek ott ezer esztendeig, mígcsak oly fehérek nem lettek, mint a ma-esett hó.
Mikor a lélek a gyehenna lángjaiban egészen megtisztult, hófehér szárnyai ujra kinőnek s elrepül az igazlelkek, a fehér lelkek hazájába, hol a hősök, a csatában elestek nagy tisztességben élnek.
De minthogy Vízi Péter hős volt, vitéz volt: nem ide való volt. Azért a Szél, ki itt tisztogatni és sepregetni szokott, irtóztató nagy tüdejét felfujván, úgyhogy még a pofája is széllel volt bélelve, kifújta őt, három állatjaival együtt a földalatti birodalomból s a lyúk szájánál szép csendesen letette.
Ez a pokollyúk pedig a Boszorkánytanyában ütötte ki magát, s igy Vízi Péter ismét e boszorkányfészekben találta magát.
A mint megyen, mendegél, messziről meglát egy nagy rakás tüzet, mely mint a pásztor-tűz, mint földi csillag, távolból ragyogott feléje.
Az volt ez: pásztor-tűz, földi csillag, csakhogy ördögpásztor tűze, ördög csillaga, hol az ember még király se szeretne lenni.
Hogy Vízi Péter az ő három állatjával a tűzhöz ért: itt egy lelket se látott; ott égett az magában eléghetlenül, mert ha egy darab fa zsarátnokká változott is, azonnal, valami láthatlan szőrös kéz, új darabot tett rá.
Vízi Péter már megis éhezett; elhiszem azt, harmadnapja már annak, hogy csak annyi kenyér se volt a szájában, mint a mennyit egy légy is elvinne a szárnyán!
Ő azért előre forditotta a vadásztarisznyát, szalonnát és kenyeret vett ki belőle. A szalonnát nyársra húzta, piritani kezdte, a forró zsírt pedig kenyerére csepegtette, s igy ette a zsiros kenyeret.
Csak eszik, csak eszik, egyszer valaki ép mellette megszólal repett fazék-hangon:
– Júj, be fázom!
Körül néz Vízi Péter, de senkit sem látott s azzal tovább evett.
Csak eszik, csak eszik, egyszer újra megszólal valaki körülötte repett fazék-hangon:
– Júj, be fázom!
Vízi Péter újra körülnéz, de senkitsem látott s azért folytatta az evést.
Csak eszik, csak eszik, egyszer újra megszólal valaki mellette:
– Júj, be fázom!
Föltekint Vízi Péter a fára, hát látja, hogy ott a fatetején egy vén asszony űl, ki a hidegtől-e vagy mitől, úgy reszketett mint a kocsonya, mint a nyárfalevél.
– Jöszte le bolond, ha fázol; itt a tűz, melegedjél!
– Mennék ám, de nem merek az állataidtól!
– Jer le bolond, ha mondom, nem bántanak azok.
– Nem ám, csak egy kicsit – megesznek! Hanem ha ezt az aranyhajszálat mindegyik hátán végig fekteted: akkor lemegyek.
– Hajitsd le hát, no!
Lehajitja a vén banya az aranyhajszálat, Vízi Péter pedig mind három állatján végig fektette. A vén banya aztán lemászott a fáról, oda űlt a tűz mellé s fűtözni-sűtkérezni kezdett; majd fölkelt, a haraszt közül egy varancsos békát keresett elő, ízíbe megnyúzta, nyársra húzta és a tűznél sütni, piritni kezdte.
Csak süti, csak süti, egyszer egy kis idő múlva meg szólal a vén banya, mondván:
– Én sütök békát, te sütsz szalonnát, – én eszem szalonnát, te eszel békát.
– Hallgass banya, hallgass!
De a vén asszony nem hallgatott el, hanem újra folytatta a maga mondókáját ilyetén képen:
– Én sütök békát, te sütsz szalonnát, – én eszem szalonnát, te eszel békát.
– Eszel bizony majd megmondom, hogy mit! s ha tüstént nem fogod be a szádat, mindjárt a pofádhoz ütöm ezt a szalonnát!
De a vén asszony csak nem hallgatott, hanem ujra ismételte a mondókáját:
– Én sütök békát, te sütsz szalonnát, – én eszem szalonnát, te eszel békát.
Vízi Péter se veszi tréfára a dolgot, hanem minden nyársastúl együtt, ugy mint süstörgött a tűzön, a vén asszony pofájához vágta a forró szalonnát, mondván:
– Most már ha tetszik, megeheted!
De erre bezzeg felpattant a vén asszony, megoldván nyelve kerekét, elkezdett darálni asszony módjára:
– Hát azt gondolod jó bolond, hogy félek tőled!… én itt királyné vagyok, de te féregnek is kevés!… vagy tán állataidban bizol?! nézd meg csak, kővé vannak azok válva!…
Vízi Péter híja és szolitgatja állatait, de egyik se jelent meg; kővé voltak válva.
Most összetűztek. – S nem sok idő telt el bele, hogy Vízi Péter vére is a vérpatakban folydogált, hátánvive tátogó levágott fejét, – a testét pedig a boszorkánykirályné besózva nagy kádakba rakta el.
S a Boszorkánytanyán azonnal megszünt a Kuvik, a halálmadár, a bagoly huhogás, a denevér czinczogás és elhallgatott az ebek vonítása, melyek mind-mind a halál, a fekete halál postájai valának.
Midőn a másik testvér, Vízi Pál a csodafához visszajött, kihúzta bátyja kését: ime! a lyukból vér, piros vér folyt ki, hármat bugyborékolva.
Azt jelentette pedig az első véres bugyborék: meghaltam.
– A második: keress föl.
– A harmadik: bosszúlj meg!
És a testvér megértette a vér beszédét. Azért elhatározta magában, hogy fölkeresi meghalt bátyját és megbosszúlja.
A mint megyen, mendegél, ő is előtalálta a három állatot: a farkast, a tigrist és az oroszlánt. Ő is agyon akarta ezeket lőni, ezért már fel is fogta a nyilát, de mégis megkegyelmezett nekik; élet-adóúl azonban elfogadta a három kölyköt: s igy már neki is volt farkasa, tigrise és oroszlánja.