Part 2

Itt közbejött az, hogy az étekfogó inasok jelenték, miszerint az étel föl van tálalva, mely szóra el kelle halasztani a fegyvertárba menetelt, mindennél előbbvaló lévén az, hogy a drága jó leves el ne hüljön. Farkas úr karjára fűzé vendégeit, s vitte magával az étterembe.

Minden azt mutatá, hogy ma szokatlanul kedves vendégeket fogad el a jó öreg úr, az asztalra massiv ezüst tányérok rakva, aranyozott szélekkel, a székek mellett nagy ezüst vedrekben állottak a legjobb magyarföldi borok, s az arany billikomok mellé föl voltak téve a kis szűknyakú kotyogósok, mikből meggybort volt szokás szürcsölgetni édes sütemények után.

Az ebéd olyan volt, a hogy akkor szokták magyar családoknál, s a hogy tartják most is, kik még nem ízlelték a franczia kotyvasztó művészet ínyrontó ételeit. A házi gazda minden ételre azt mondá: «nincsen egyéb, ebből lakjanak jól kegyelmetek», s vége-hossza nem akart lenni a következőknek, és a mi azután megtetszett nekik, arra mind azt mondá: «ezt az én Ilonka leányom készíté saját kezeivel», s hogy bizonyítsa, néhányszor be is hivatá, s olyankor a leányka tűztől kipirulva jelent meg, s ebéd vége felé ő is helyet foglalt apja mellett az asztalnál. A másikat világért sem lehete rábirni, hogy leüljön, vagy a teremben maradjon, de azért minden perczben talált valami ürügyet az étteremben megfordulhatni csak egy pillanatra.

Ebéd vége felé a két vendég úr suttogni kezde egymással, mit az öreg észrevéve, bár sejté suttogásuk tárgyát, rájok förmedt:

– Semmi összeesküvés, urak! hanem igyatok; asztalnál nem szokás suttogni, hanem inni.

Cseretneki uram fölállt ünnepélyesen és a torkát kezdé köszörülni. Petki Farkas a szemeiből kilátta, hogy mit akar mondani.

– Ráérünk még arra, nagytiszteletű uram, hagyjuk azt a hálálkodást. Első nap a beköszöntés, második az elfogadás, harmadik nap marasztalás, negyedik a készülődés, ötödik az elbúcsuzás, akkor is ráérünk még észrevenni, hogy a kocsikerekek ki vannak szedve és elmentek Rómába… No, ezt a poharat az én kedvemért! Apám legkedvesebb serlege volt ez, annak adom, a ki kiissza.

– De bizony Petki Farkas uram, nem azért jöttünk, hogy szaporítsuk, hanem hogy fogyaszszuk a kegyelmed háza népét. Nem is azért jöttünk, hogy üres kézzel menjünk ki innen, hanem hogy a mi szemünknek, szánknak megtetszik, azt kegyelmedtől elkérjük, ha ideadja… megveszszük, ha eladja,… ellopjuk ha nem adja…

Farkas úr hajazott már hozzá, hogy hová konyít a nagytiszteletű, de míg az a torkát köszörülte a szép dictióhoz, benyit hirtelen Erzsike az ajtón, s behajolva, úgy, hogy félkezével a kilincset fogta, odanyújtá apjának a fegyvertárkulcsot.

– Megmosdattam már a vas bácsit.

Farkas úr szerét ejtette megcsíphetni Erzsike piros orczáját, s nevetve fordult a nagytiszteletű úrhoz.

– Megálljon kegyelmed. Mielőtt tudatná velem kivánsága tárgyát, egy föltételt szabok. Ha kegyelmed, avagy uramöcsém azon fegyvert megbírják félkézzel emelni, melyet az én néhai dédősöm hordozott, avagy nevet tudnak adni azon monstrumnak, mely paizsán keresztül verve fekszik, akkor kérhetnek tőlem mindent, a mi házam födele alatt jár, kel, avagy fekszik, vagy szegen lóg. Addig egy szót sem szólok.

Cseretneki uram boszúsan törlé meg száját az abroszba, s odasúgta Bárczaynak: «Tegyük meg az öreg kedvét, látjuk, hogy nem akar addig az utódjairól hallani, a míg az elődjeiről nem beszélt». Tehát menjünk, Petki Farkas uram!

Farkas úr arra fölkelt, kinyitá az ajtót, s ott kapva a hallgatózó Erzsikét, elfogá mielőtt menekülhetett volna, s gömbölyű kis kézcsuklóját két roppant ujja közé szorítva keztyűt szabott neki, hogy szintúgy sikoltozott bele a leány, apjának mulatságára.

A három úr végig ment a termeken, egész a fegyverszobáig, ott Farkas úr kinyitá a nagy vasajtót, s a mint visszatekinte, észrevevé, hogy Erzsike mindenütt utánuk lopózik.

– Nem szaladsz innen! Kiálta az öreg, úgy téve, mintha kergetni akarná, mire a leányka fölkaczagva futott vissza.

A vendégurak ezalatt beléptek a fegyvertárba, s azon pillanatban oly éktelen kaczagásnak indult mind a kettő, hogy Farkas úr első perczben azt gondolá, hogy mindkettő a bolondját járja. De a mint visszafordulván belépett a fegyvertárba, s meglátta ő is, a mit azok láttak, az ámulattól előbb az ajtónak támaszkodott, s mintha kővé vált volna, összefonta a két kezét.

A tiszteletreméltó ős vasszobor ott állt a terem közepén, mint egyébkor, égnek meresztett kezében egy irtózatos nagy kétfülű kancsót emelve, kinyújtott karján pedig, a nagy gömbölyű paizson, ott feküdt, egy szép pirosbőrű sült malacz, villával a hasában, szájába adott almával.

Bárczay kendőjét tartá szájára, hogy elfojthassa nevetését. Cseretneki uram pedig komoly ránczokba szedve orczáját, odajárúlt a szoborhoz, s kivévén annak kezéből a kancsót, megemelé azt félkézzel, és monda ünnepélyes hangon:

– E fegyver, Petki Farkas uram, nem mondjuk, hogy kegyelmed őséhez nem méltó, de emelgettünk mi már ennél nehezebbeket is, még pedig olyankor, mikor tele voltak; a mi pedig a paizson fekvő szörnyeteget illeti, nem ismeretlen az a természettudósok előtt, neveztetvén a historia naturalisban… porcus suinusnak.

Idáig csak tartotta magát Farkas úr, de e szavaknál benne is elpattant a komolyság abroncsa, s elkezde kaczagni úgy, hogy maga magába kellett kapaszkodnia, hogy el ne essék, s rázta az ajtót nagy termetével, a mint neki támaszkodott.

Egyszerre azonban eszébe jut a nagy kaczagás közt, hogy ezt a csínt senki egyéb nem tehette, mint Erzsike s fölgyürve, nagy fenekedő arczczal, dolmánya ujjait, visszafordúlt s a közelben settenkedő leányt elkapva, testének felső részét oda szorítá magához, ezen szavakkal: «Hát te gonosz fajzat, így teszed te csúffá apádat?» Azon részére, melyet nem szorított magához, atyai tenyerével egynéhány hathatósan csattanó intést alkalmazott. A leány egy darab ideig tartotta nevetéssel, hanem egyszer aztán megsokalta a tréfát s elkezdett sírni, még pedig ugyancsak!

Erre aztán megsajnálta az öreg úr.

– Hiszen csak tréfáltam veled, te golyhó, nem szégyenled magad? sírni ilyen nagy eladó leánynak, legény szeme láttára. No, ne sírj. Kapsz egy fügét.

A leány erre rögtön elfojtá a sírást.

– Hát azt gondolja, hogy sírtam? Nem sírtam! S bár szepegése s az arczán végig futó könyek meghazudtolák, azt akarta elhitetni, hogy kaczagott, s a mint apja kezéből kiszabadúlt, elfutott végkép a szobából s többet elő sem jött.

– No… édes Petki Farkas uram, – szólt a nagytiszteletű úr, – mi bizony kitaláltuk a kegyelmed titkát, megemeltük őse fegyverét; kegyelmeden a sor, hogy kivánatunkat teljesítse.

– Megadom magamat.

– Gondolhatja kegyelmed, hogy minket nem a kegyelmed ősi czímere csalt ide messze földről, hanem az, a mi kegyelmed családjának legifjabb ékessége s mégis legbecsesebb. Értjük alatta derék szép hajadon leányát. Öcsémuram, Bárczay Lajos ő kegyelme, háztűznézni, s ha kell leányt kérni hítt engemet magával. Láttuk kegyelmednek háztüzét, leányát, s meg vagyunk elégedve velök. Gondoljuk azt is, hogy kegyelmednek sincs kifogása ellenünk. Öcsémuramnak is vannak ősei, s meglehet, hogy kegyelmedéivel jártak egy iskolába; jószága annyi van, hogy annak is adhat belőle, a kit nem szeret, s nem tartozik senkinek, mint a töröknek egynéhány kardcsapással s még ha fölszámítnók, aligha nem abból is neki járna vissza. Szép a kegyelmed leánya is, erkölcsös, istenfélő, de uramöcsémnek sem kell óhajtani, hogy sötét legyen, a hol őtet nézik; hogy jó keresztyén, arról én felelek; ha tehát kegyelmednek is úgy tetszik, tessék úgy Istennek; legyen egy pár a két ifju emberből.

Farkas úr áhítatos képet vőn és monda:

– Megtisztel ez ajánlat engem és házamat, s két kézzel fogadom azt. Még ma szólok Ilonkának.

Az esperes fölkapta a fejét s orrát megvakarva, valahogy kisüté.

– De… Petki Farkas uram, tessék bennünket megérteni… Öcsémuram… nem Ilonka leányát akarja nőül, hanem Erzsikét.

– Mit? azt a gyereket? Hát látták kegyelmetek, milyen szeles gyerek? Sírva fakad, ha tréfálnak vele, s egy fügéért megbékül. Azt gondolom, hogy tréfálnak velem kegyelmetek, hisz ha elvinnék, visszahoznák egy hét múlva.

– Soh’ se féltsen kegyelmed attól bennünket. Vagy ha koránlja az időt, várunk még vagy esztendeig.

– Az sok lesz, sugá Bárczay ifjui elpirulással násznagyának.

Az öreg Petkinek nagyon főtt a feje. Ki gondolná, hogy Erzsike álma ennyire közel járjon a teljesüléshez?

– Az nem lehet, édes feleim, – szólt, megcsóválva fejét, – az nem szokás, az nem illik, azt én nem engedhetem, hogy az ifjabb leány nénje előtt menjen férjhez. Nekem mind a két leányom egyaránt kedves, de az ifjabbat nem adom az öregebb előtt. Örülni fogok, ha Bárczay uramat vőmmé fogadhatom, de míg Ilonka hajadon, csak ő általa. Maradjanak itt kegyelmetek, ismerjék őt meg közelebbről.

– Hiszen ismerjük őt már eléggé.

– Hát nem elég szép? nem elég jó, szelíd, okos?

– Mindezt elismerjük nagyon. Arcza, lelke szebb a szépnél. Jónak is kell lennie, mert kegyelmed nevelte őt, sőt a mit nem mondott kegyelmed, még azt is latra vetjük:… ő fogja kegyelmed javait mind örökleni, míg testvére csak egyszerű kiházasításra várhat;… és nekünk még is ez kell, és nem amaz.

– Csodálom, hogy kegyelmed pap és okos ember létére így beszélhet.

– A szeretet titkait, uram, sem a papok, sem a bölcsek nem képesek megmagyarázni.

– Ez támad a sok olvasásból, ni! Miért akarnak kegyelmetek új szokásokat behozni közénk? Ezt így tették őseink, így történt velünk; alig van köztünk ember, a ki azt vette volna feleségül, a kit legelőbb szeretett, s mikor öregeink bölcs belátásukkal kiszemeltek egy derék, hozzánk illő hajadont, mindenikünknek volt egy másik, a kiről sóhajtozni szokott:… az is máshoz ment, mi is mást vettünk el; egy kis ideig szomorkodtunk, azután átláttuk, hogy igazuk volt, megszerettük a velünk összekötött hitvest, kiben a józan ész jobban meglátta a jó tulajdonokat, mint a heves indulat, s holtig boldogul éltünk velök. Nekem soha egy rossz órám nem volt boldogult feleségemmel, s nyugvó porában is áldom; pedig meg akartam magamat lőni, mikor hozzá kényszerítettek; ellenkezőleg nagyon sok esetet tudok, hogy két fiatal ember nagy hőséggel szerette egymást sokáig házassága előtt s nem vénültek meg egymás mellett. Maradjunk meg a régi jó szokásnál.

– Semmi sem régibb, mint a szerelem! viszonzá Cseretneki.

– Pap uram! rosszul van mondva… üsse föl kend a bibliát s nézze meg az első lapon, hogy az Úristen álmában házasította meg Ádámot, csak azután szeretett Évába a jámbor, tehát a házasság régibb, mint a szerelem.

Ez a szó a papot is megzavará, melyet észrevevén, odalépett Farkas úr szeliden a fejét komolyan lecsüggesztő Bárczayhoz, s megfogva kezét nyájas hangon szóla: Kedves öcsém uram! az imént kegyelmed kérte meg leányomat magának, most én kérem meg kegyelmedet leányomnak. No feleljen most. Én sem adtam kosarat, tehát kegyelmed se adjon azt. Maradjon nálam egy hétig; egy hét múlva válaszoljon arra, a mit mondtam. Most mulassunk és beszéljünk egyebekről.

III. A KÉZFOGÓ.

A próbahét letelt. Farkas úr az alatt gyöngéd atyai ravaszsággal mindent elkövetett, hogy Ilonkát Bárczayval megkedveltesse: alkalmat adott neki órákig egyedül lehetni a széplelkű leánynyal, vagy ha velük volt, oly tárgyra vitte a beszélgetést, melyről gondolá, hogy mindketten örömest fognak beszélni, a mi nem egyszer sikerült is neki; az ifjú Bárczay épen oly mértékben telve levén politikai… mint Ilonka költői rajongással, s a vallásos lelkesülés tárgyai, – azon időben legkedveltebb koreszmék, – alkoták leginkább azon láthatatlan világot, hol lelkeik találkozni tudtak.

Bárczay idegenséget soha nem érzett Ilonka iránt, s oka lehetett elég, hogy hozzá vonzódjék. Mind ez ok között legnagyobb volt rá nézve azon rögtöni elváltozás, melyen a másik testvér, Erzsike keresztül ment, a mióta atyjától néhány tréfásan odavetett szóból megtudá, hogy Bárczay nénjét fogja elvenni. Azóta a leányka ritkán mutatá magát Bárczay előtt; ha jött is, komolyan megtartott illedelemmel viselé magát, tréfa, mosolygás eltünt arczáról, a gyermeteg vidorság helyét érett komolyság foglalta el, s mind ez oly hideg sugárt adott arczának, az előbbi forró, égető helyett.

Bármelyikünk is tapasztalá ifjabb korában, ha egy kedélyes ifjukori játék-társnőt elhagyott, kinek gyermekes ragyogó vidámsága oly eleven képül élt szivében, s idők múlva újra látta azt, és a gyermekmosolygást az arczon nem találta többé, a bohó fecsegés helyett hallott okos beszédeket tőle, s az öntudatlan, feledékeny tréfák helyett találkozott bölcs magáravigyázással. Milyen rosszul esett az! eltemetni azt a régi kedves képet a szívben!

És Bárczayt még nem is évek készíték elő e változásra, egy nap volt az; még ma dévaj, gyermekies, kaczér leánykát látott, ki nevetett, sírt és újra nevetett előtte, ki elpirúlt, ha ránézett, hamisan utána leskelődött, ha nem látta, s másnap ugyanaz egy szerény alak volt, ki hallgatva mosolygott, lopva sóhajtott, komolyan felelt és ritkán jött elő… A leány tudta azt, hogy az ifju nénjének vőlegénye, de azt is tudta, hogy az ifjut ő is szereti és nem volt a víg, enyelgő leányka többé…

Bárczay az ifjabb testvér e kedélyváltozása mellett napról-napra több szeretetreméltó vonást kezde találni az idősebb arczán és lelkében, kezdette bámulni ábrándos kedélyét, tisztelni kristály-fényes lelkét, gyönyörködni mélyvilágú sötét szemeiben.

A mire az időnek néha év kell, azt a véletlen gyakran egy óra alatt eléri.

Egy napon hírt vesz Amsterdamból az öreg Petki Farkas, hogy egy igen kedves papja a nápolyi gályafogságból Ruyter admiral közbenjárására kiszabadulva, Hollandban van s nem sokára haza fog érkezni. Ezt elbeszélé asztal felett, Bárczay és Ilonka jelenlétében, elmondva, hogy azon lelkész hitvesét férjének balesete óta ott tartja falujában.

Ebéd végeztével Bárczay és Ilonka egyszerre eltüntek a háztól. És egyszerre érkeztek a szegény lelkésznő lakához.

– Mintha összebeszéltünk volna, monda Bárczay, midőn meglátta Ilonkát. A jó leány ajándékaiból megtakargatott aranyait hozta a szegény nőnek, hogy küldje el Amsterdamba, utiköltségül hazajövendő férje számára.

Bárczay értesíté, hogy készpénzt Hollandba küldeni bajos, hanem ő magára vállalja, hogy egy vele összeköttetésben levő amsterdami kereskedőhöz váltólevelet bocsásson, ki Ilonka ajándékát ott ki fogja fizetni a lelkésznek.

Ilonka harmincz aranyat adott át és Bárczay írt utalványt a lelkész számára háromszáz aranyról.

Ilonka szemeiből kicsordult a köny, és meg nem állhatá, hogy Bárczay kezét meg ne szorítsa.

– Kegyelmed nemesszívű.

Bárczay megcsókola a nyújtott szép kezet s a szegény agg lelkésznő, kit az örömhír és nagylelkűség félőrjöngésbe hozott, egymáshoz ölelé őket, megáldva azon áldással, melyet az egymást szerető szívekre szokás mondani.

Bárczay karonfogva hozta vissza a kastélyba Ilonkát. A kik látták, gyönyörködve néztek utánuk: «milyen szép pár lesz belőlük».

Még az nap eljegyzé az ifju Ilonkát, Petki Farkas uramnak legnagyobb örömére; a kézfogó hat hét utánra lőn határozva.

* * *

A mi szép és a mi jó van, a mi szemnek, szívnek, szájnak kedves, el ne maradjon az ünnepélyről.

Búját hagyja otthon minden, s úgy hagyja rendben a házát, hogy a napságtól kezdve, melyben kocsijával Petki Farkas uram udvarára behajtatott, számlálván két hetet, onnan ki nem mozdul.

Kocsija kerekeit kiszedik, lovait leszerszámozzák, kocsisait leitatják, magát lefogják, őrizet alá veszik, erővel, igérettel, biztatással, fenyegetéssel ott marasztják, ha szökni akar, visszahozzák, s ha elszökött megátkozzák, hogy szekere földül, gyeplőszíja szakad, pinczetokja elhull.

A szép Ilonka kézfogóját tartja az öreg úr, a fiú-leányét, a kit annyian kértek, de egynek sem adott, s kiért végre a vidék legszebb és derekabb daliája jött el, a gazdag Bárczay Lajos. A hogy mondani szokták: «várt leány várat nyer».

Jerünk mi is oda.

Hagyjuk el egy pillanatra az újabb kor zengő termeit, s vegyünk részt egy ősi vigalomban, a mit azok ültek, kiknek emlékük sincsen már többé…

Hajh, mint örül és vigad a legvidámabb nép a roppant teremben, melynek most csak falai állnak már. A hosszú oroszlánlábú asztal tálaktól görnyedez, néha roppan, mindenki elhallgat a vigalom közepett:… «valaki halni fog!» gondolják magukban. «Igyunk; éljen a szép menyasszony!» kiált egy bátor hang, s fölzajdul újra a vígság, az arany serlegek összecsörrennek, mintha kard zörögne, s hátul egy állványon tust fujnak a tárogató-sípok.

Kinek van eszméje még e sípok felől? van-e ember, a ki azokat tudná fúni? a ki ujjaival billegetni tudná azokat a csodaszép dalokat, mikre sírt az ember, hogyha legvigabb volt, s föllelkesült, hogyha szomorkodék? mik voltak azok? miért kellett e sípokat később országszerte elégetni, hogy ne fájjon az emberek szíve olyan nagyon utánok? azóta árvaságra jutott a magyar zene, csak a czigány tudja még azt, a legelhagyottabb vendége a magyar földnek. Talán azért karolta föl, mert az is olyan árva, mint ő? Húsz év mulva, hogy ez esemény történt, már mint elmúlt dologról írtak e zenéről.

A tárogató szólt a lakomáknál, ríkoltozó hangja kaczagva, vihogva vegyűlt a víg zajba; – az sírt gyásztorban, a halottkiséret halk zokogásához vegyítve siralmas, méla dallamait; az rivallt harsogó, buzdító szavakkal harczi riadót a csaták kezdetén, s voltak hangjai, a mik úgy-úgy illettek a kardcsattogáshoz!… az ébreszté édes csalogányhangokkal az alvó menyasszonyt, midőn ablakára szállt a hajnalsugár… Kár, hogy úgy elveszett, hogy nem is ismerjük.[2]

Im ott ülnek az asztal körül rég elhunyt őseink,… kik épen oly vígak és oly fiatalok voltak akkor, miként mi most. Az asztalfőn vőlegény és menyasszony egymás mellett. A vőlegény olyan piros, a menyasszony olyan halvány! de van egy, ki még halványabb nála; az testvére, a vidámnak ismert gyermeteg Erzsike. A két leány összebeszélt, hogy egymáshoz hasonlón öltözzenek: halványsárga habos damaszt-váll fűzi karcsú termeteiket, tengerszin mente havas hermelinnel függ le vállaikról; keztyűt még akkor csúfság volt viselni ott, hol az embernek nem fázott a keze, hanem e helyett a finom patyolatingujj egész a könyökig bőven, onnan kezdve szűken jött alá a kézfejig, kihímezve sürűn apró lencseszemnyi islógokkal. Öltönyük magasan huzódé föl vállaikra, egészen takarva a keblet. Még akkor nehezebb volt a szivekhez jutni! hajfürteik hosszában fölbodorítva vállaikon omlának el, két szál fehér strucztoll hátulról előre bocsátva hajlék hófehér homlokaikra.

Az éltesebb hölgyek rövid bársony subákat viseltek, nyusztmállal bélelve, széleiken gazdag arany csipkézettel, s e prémes öltözet le nem szállt nyakukból még az asztalnál is. A legvilágosabb színek illették a legfiatalabbakat: fehér, tengerzöld és topázsárga a hajadonoknál, kedves szín volt a skarlát, bibor és a smaragdzöld a boldog házasasszonyoknál, barna vagy violaszín volt a tisztes özvegyeké, fekete az éltes matrónáké. Az ifjabb nők derekát öregszemű piros kláris gyöngysor övezte körül, mely elől hosszan lecsüggött két sorban, ugyanaz jaspisból volt a meglett koruaknál.

A férfiak velenczei skarlát, vagy török gránát posztódolmányokat viseltek velenczei kamukával, vagy bagazziával bélelve, három sor nagy arany, vagy ezüst gombokkal, a gazdagabbak ragyogó kövekkel kirakva, arany, ezüst vagy selyem galanddal beszegve, mert még akkor a zsinór nem volt divatban. Széles öveik mellett mindegyiknek oda volt tüzve czifra tokmányban a magával hordott török kés, villa, némelyiknek az oldalát még a kalamáris sem hagyta el soha. Viseltek az öreg urak hosszú boér mentét s lecsüggő süveget, az ifjabbak nyestprémes kalapot, csokorra kötött fekete strucztollal. Látható volt még itt-ott egy-egy ezüst tűkre kötött bő salavári is az ifju legényeken, mely már akkor mindinkább ment kifelé a divatból.

A hosszú lakomának este vetett véget. Ételnek, italnak ki győzné számát adni? ki birná megmagyarázni a mai szakácsoknak, mik voltak azok a szokatlan ismeretlen hangzású ételek: a csipős kaszáslé, a mustos pecsenye, a pehelykönnyű pánkó, a töltött hik-hekhok derelye, az ízes hernő leves, a tojásos gólyahepp, a füszeres szürke lé, s a czifra alaku kulcsos, a porhanyó levelensült? talán nem is tudná ezeket már készíteni senki, avagy tán nem is tetszenének többé, ha most készítenék?

Még akkor nem voltak föltalálva az unatkozás elmés műszerei, a kártya és pipa, mik mai világban kizárnak minden egyéb mulatságot. Manapság, ha az ember telefüstölte a szobát, hogy a szomszédját sem látja, s reggelig ütötte a filkót, azt hiszi, hogy jól mulatott s az elméjét sem igen fárasztotta rajta. Még amaz időkben kénytelenek voltak az emberek jó szivet és leleményes észt vinni magukkal, ha mulatni akartak társaságban; – most elég, ha tele erszényt és dohányzacskót visznek; – még akkor, ha azt mondták: jerünk mulatni, játszani! értették alatta: enyelegjünk, csókolózzunk, tréfálkodjunk! most ha azt mondjuk: jerünk játszani! értjük alatta: nyerjük el egymás pénzét.

Ah korunk szép hölgyei, kik e sorokat olvassátok, meg ne ütődjetek e mondott szavakon: szép arczaitoknak nem szükség pirulni, midőn csókról hallotok beszélni. Nyájas szív kérte, szűz érzelem adta azt, s higyjétek el nekem, hogy míg ára nem volt a csóknak, akkor volt az legbecsesebb, s annál jobban alászáll értéke, minél inkább árát szabják.

Magok az ősi tánczok is mind úgy voltak szerkesztve, hogy azokat inkább lehetett társas játékoknak nevezni, zenehang mellett.

A boldog emlékü tánczos Farkas szép lábficzamító magyar figurái még akkor nem voltak föltalálva a magyar nemzet dicsőségére, melyekkel ha nekiindul valaki, egy magának kevés egy tánczterem, s ugyan vigyázzon, a ki mellette áll, fogára, szemére, hogy ki ne rugdalja. Nem tanulta még akkor a magyar ember a lábát úgy fölhányni, hogy a talpát megcsókolhassa, sem a kezeivel hadonázni, mintha a bölcsesége után kapkodna, hanem kiálltak előbb a férfiak egyedül, szépen karéjban, csipőre tett kézzel, toborzót tánczolni, a zenehang mellett csak a halkan összevert sarkantyuk tactus-ütése hallatszott, s hogyha jött a frisse, oly természetesen ment minden mozdulata a lábaknak, mintha egyenesen a tárogató dictálná beléjök.

Erről mondhatta azt a vers: «Csak az igaz magyar táncz a szent Dávid táncza». Mondta pedig azért, mert a biblia versei szerint, midőn sz. Dávid egyszer diadallal tért vissza Jeruzsálembe, hosszú köntösét fölemelve tánczolt.

Már pedig a világon semmi nemzet tánczához sem szükség, hogy a lábakat lássák, mint a magyaréhoz. Hanem hogy szent Dávid oly rugdosó és féllábon keringő tánczokat mívelt volna, mint a minőket most szinpadokon mutogatnak magyar komoly táncz képében, az nyilván képtelenség.

A toborzót végezve, lerakták kardjaikat a férfiak, miket addig balkézben tartottak, s ekkor kezdődött a fáklyatáncz.

Két ifju legény két égő viaszfáklyát vett kezébe, miken fölül ezüst tálak voltak, hogy a viasz az öltönyökre ne csepegjen, s majd egymás kezét fogva, majd ismét egymással körültánczolták a termet, míg annak két ellenkező végéhez érve, az ott álló hajadonok és ifju hölgyekhez értek, s egyet-egyet kiválasztva közülök, azok előtt térdeiket meghajták s átnyujták nekik a fáklyákat, azok egyszer körüllejtve, hasonlóan kiválasztának egy-egy férfit, kiknek a fáklyákat átadták, az egész táncz fáklyákkal való játékban állott, mely addig tartott, míg minden férfi és hölgy egyszer körültánczolt.

Ekkor párosával hölgyek és férfiak két sorba álltak egymással szemben; az első ifju tánczosnéjával körültánczolta mind a két felől állókat, s a mint helyére visszaért, elkiáltá magát, tánczosnéja kezét eleresztve: «kis egérke, mentsd meg magad!» s erre kezdődött az egértáncz, a leányka egyfelől, a legény másfelől kigyózva tánczolta körül az egyenkint álló párokat a sorban, s valahányszor a középre értek, azon kellett a legénynek törekedni, hogy a leányka kezét elkaphassa. Ha a leány hamis volt, ugyancsak kifáraszthatá tánczosát, mert erővel nem volt szabad elfogni, s könnyen elcsúszhatott előle, s ha végre elfogta, jutalma egy csók lett:… de hiszen megszolgált érte.[3]