Part 14

Szegény ember! ily kifordított szerencse után képzelhetni kétségbeesését. Térdre esve könyörgött sűrű könyhullatások közt hitelezőinek, kereskedőtársainak, hogy üssék őt agyon, vagy akaszszák fel, neki úgy is jobb meghalni, mint azt látni, mint halnak meg éhen felesége, gyermekei? Bele is ugrott a Dunába, vagy pisztolyt fogott a szájába, sőt egyszer meg is bolondult s kifutott a nádasba; a jámbor hitelezők azután megszánva a szerencsétlent, nemcsak hogy agyon nem verték, sőt adtak neki enni, inni, kihalászták a Dunából, elvették kezéből a pisztolyt erővel, felkeresték a nádasban s esztendeig gyógyíttatták valami tébolydában közköltségen; felesége ezalatt félrevonula egy kis erdélyi városba, ott egy szegény kis czérnásboltot nyitott, melyben aztán a felgyógyult kalmár maga is megállapodék, nagy szegényül ott töltve élte napjait, a boltajtóban ülvén, fején egy kopott vörös sipka, lábán egy halzsíros bagaria, mely soha sem volt újabb, kaput helyett egy prémes bőr vala reá övezve, melyet oly formán vett magára, hogy két lyukat vágott rajta, melyen a két karját kidugta, s szíjjal keresztülköté derékban. Ily alakban ismerték őt legutóbbi időkben Gergucz név alatt. Azelőtt Dimitrinek nevezte magát.

Ha valaki megszólítá, elébb egyet sóhajtott, úgy felelt rá, ne kérdezte legyen senki, hogy mint szolgál egészsége? mert arra rögtön sírva fakadt, elmondá, hogy mikor mit vesztett? mennyi szerencsétlenség érte? hogy nincs annyi pénze, a mennyivel a lábtyűjét kireperáltassa, hogy ha gyermekeit nem tekintené, rég felakasztotta volna magát s több efféle érzékeny dolgokat.

A boltban maga árult, Boldizsár diákkal egyben, s ha jött vásáros, egy garas ára szatyingon három óráig elalkudott vele, megmagyarázva, hogy mennyibe kerül az, míg Egyiptomban megtermesztik, Smyrnában megszövik, Ázsiából ide szállítják, adó, vám, harminczad mennyi fordul érte! hát a gőzhajó taxa, a kövezetvám, az accisák, a procento, az agio, a tantiémek, a cselédbér, a boltárenda! Neki magának semmi sem marad, csak az Isten irgalmából teng, leng.

Egyszer azonban egy marhakupecz, kinek szintén roppant pénzekkel maradt adósa, azt a fáradságot vette magának, hogy nyomról-nyomra utána járva, felkereste Gergucz gazdát legutóbbi telepén.

Ott ült akkor is a boltajtóban, a csibuk a szájában volt, hanem dohány nem volt benne.

A kupecz messziről megismerte s rákiáltott:

– Jó napot Dimitri szomszéd!

A kalmár nagy szemet csinált, s rendületlen ábrázattal felele a kupecznek:

– Kit keresod te derik becsületes ember?

– Téged hínak Dimitrinak, úgy-e?

– Engem hínak Gerguczot.

– Hát te nem az öcséd vagy, Dimitri?

– Én a bátyám vagyok, Gergucz.

– Ejnye milliom a lelke, már pedig azt gondoltam, hogy megkaptam azt a gézenguzt.

– Jaj, bizony talán tigodet is megcsalta az a semmire való?

– No meg engem, hogy akasztanák fel a neve napján.

– Kivánum neki tiszta szivbul! Engem is kirabult a gyilkus, a tulvaj, elvitte minden pinzomet, aranyet, ezustot, bankuczédului. Hogy nyeljenek el neki a krukodélusok, ott, a hol vagyon, idegen országon.

– Hát idegen országba szökött a semmirekellő?

– Oda az istentelen haramia. Innen elfutott Girgácijába, ottan is felszedte a sok pinzt, futott odább Bulgárijába, Paplagonijába, Tótországijába; mind hiába! Mindenütt megcsalta a sok derik, becsületes, szamár, bolond embereket. Azok már most keresik nagy bolond módra, hogy sütnék meg, a hol megkaphatják, mert ha koldus nem lennék mind a két lábamra, magam mennék neki, s elhoznám a bőrit, ha nincsen egyebe.

– No azt már nem bántom, hiszen ha igazán szerencsétlenség érte, arról senki sem tehet. Ha csak a bőre maradt, azt viselje egészséggel.

– De ne viselje. Ha bajája van, ő az okája. Ha spekulátul, mért nem kalkulátul? Ne mássz a fára, nem fulsz belája; ne menj a vízbe, le nem esol. Ezt régen megmondta a bölcs Kajabuc próféta, a miker még senki sem élt a földre.

A kupecz átlátta, hogy becsületes emberrel van dolga, s addig engesztelé Gergucz gazdát, a megszökött Dimitri ellen való átkozódásokban kifogyhatlan férfiút, míg az hajlandó lőn maga magának megbocsátani, könyes szemekkel zokogván: hiszen hogy engem koldussá tett, azt csak megbocsátom neki, mert én neki is testvére voltam, meg az atyjának is, de hogy több ily becsületes embert is koldussá tett, mint kegyelmed, azt siralmas meggondolnom.

– Mit, kiálta fel büszkén a kupecz. Engem ugyan nem tett koldussá. Maradt még nekem azért elég. Ne gondoljon kend engem oly szegénynek. Mit árul kend?

– Czérnát meg tűt.

– Adjon belőle száz forint árát. Nem vagyok én koldus.

– Engedje meg, hadd csukuljalak meg a szájodat, a képet mellett, rebegé elérzékenyülten a gyöngéd szívű boltos. Mit adjak neked? Mivel szolgálhassak? Parancsuljál, ha ezer forintot ir is, odádum.

– Nem kell nekem semmi. Itt a pamuk ára.

– Nem eresztolek, míg valamit magadba nem vettél tülem. Mit eszol, mit iszol?

– Adj hát egy pohár bort.

– Te is olyat kirsz, a mi nincsen.

– No hát hozass a csapszékből. Itt van tíz forint.

– Szalagy de fátyu, fog ezt a tíz forintot (s oda ád neki 5 garast), hozz a legdrágább borábul máslásbul, essentiásbul. Ne ez a poflé előre, hogy ne igyál belőle.

A borért küldött fiú aztán tengerideig oda marad, a kupecz megúnja a várakozást, ott hagyja a tíz forintját, meg a száz forintját, meg az ezer forintját, vissza megy Hódmezővásárhelyre, s otthon elmondja, hogy milyen derék, becsületes testvére van annak a semmirekellő, országcsaló Dimitrinek.

* * *

Magát a becsületes embert ilyformán megismerve, mutassuk be annak tiszteletre méltó hozzátartozandóságait.

Tőle magától ne kérdezzük, hogy kit hogy hínak? mert ő soha sem tudott egy nevet is megtartani fejében, úgy, hogy mikor egyszer utazott valahova, tízszer megkérdezte a fuvarost: hogy is hínak tigodet?

– Tóth Jánosnak, uram.

– Jól van, Nagy Miska.

A feleségét hítták Borbálának, a nagyobbik leányát Oliviának, a kisebbiket Minervának.

Már most ha valaki előtt beszélt róluk: az egyiket nevezte Libuczkának, a másikat Minczuczkának, a feleségéről pláne nem hallatszott egyéb, mint az «ászuny!» kivételesen pedig: te áspis, te sárkány, te krukodélus! és más efféle gyöngéd megkülömböztetések; a nagyobbik leány hallatszott eként: te burzas! a kisebbik pedig: te arányus leányum! Ez volt a család kedvencze.

Kiegészíté a családot Boldizsár diák, ki szintén maga sem tudta, mint jutott a «Birbucz» névhez? Ez volt a család bűnbakja.

Akármi rossz történt a kapukon belől, azért neki kellett meglakolni, és ha semmi rossz nem történt, neki azért is meg kellett lakolni. A mit pedig korán reggeltől késő estig cselekedék, az minden levonás vagy beszámítás nélkül pernek és patvarnak vala tárgya.

Ha korábban kelt, mint Gergucz, azért lőn mortificálva.

– De huvá kelsz nikem hajnálba, reggelbe, éjfélbe? Nem fogádtalak én tigodet bakternek, sem kákasnak, hogy engemet felkukurikáluj!

Ha későbben kelt mint Gergucz, megint az volt a veszedelem.

– Te hét álvu! te lusta zürge, a nap a zurrodra süt és mégis álussz. Mirt nem szegődtél medvének, ott szundíthatnál egisz télen.

Birbucz soha sem felelt, menteni sem próbálta magát, úgy tett, mintha nem is hallaná, hogy hozzá beszélnek, még mikor ez a beszéd abból állott is, hogy a hátához vágtak valamit.

Délelőtt a boltot kellett őriznie. A kalmár félfüllel, félszemmel mindig rávigyázott, s szüntelen ususba tartá fölötte paterfamiliási hatalmát.

Szegény diák azon korban volt már, mikor az ember el-elmosolyodik, ha fiatal asszonyi képet lát; ha tehát jöttek a vidéki leányasszonyok pamukért, halcsontért s Birbucz kezeit dörzsölve sietett szolgálatukra, Gergucz épen akkor fordult neki az ajtóból, nagy vastag szemöldeit, miket más bajuszként is megtiszteltetésül vehetne felhúzva homlokára.

– Te náplupó! Ma sem süpürted ki a butyát! Majd aduk én tigodnek a hátadat.

Ezzel aztán a szegény diák agyon volt ütve.

Ha jött idegen, az előtt mulhatlanul be kellett mutattatnia, ilyformán:

– Te nágy lu! Te ingyenilu! Miért tartalak én tigodet drága pinzen (soha? sem fizetett neki semmit). Miért neveltelek tigodet ekkurának? A sárbul, a szemétbul vettelek ki, mikor csak akkurka voltál, mint az ujom. Azuta én hizlállak, én ruházlak, én pinzellek, én uktátlak, mégis nem tudsz semmit.

Ha kellett az idegennek valami áruczikk, volt futtatás.

– Nyargulj! Hozz ábul a júbul. (Csak egyféle volt mindenből.)

Ha az idegennek nem tetszett a portéka, jobbat kivánt:

– Mit mondtam, te filku! Nem azt mondtam, hogy a jobbikbul hozz? ugorj egyszerre. Nem ábul, amábul! felsőbul. Hát ott van felsül, te szamár? extrafainbul. No lássa zur ezt a bulundot, nem ismeri az extrafaint. Pedig ha én elcsápum, az utczán hal meg.

Ha a vevő drágállotta az árut:

– Ne te Birbucz, honnan való ez a pámuk?

Akármit mondott Birbucz, az csak az ő veszedelme volt.

Ha azt mondta, hogy Amerikából, a kalmár véghetlenül lenézve, odább taszította könyökkel.

– Te hugass! Tutsz is te! Ausztrálijábul. Az egész háju elsülyedt, a ki hozta, csak ez maradt meg.

Asztalnál szüntelen szemére hányták a nagyon gazdaságos adagokban mért eledelt.

A ház asszonya, ki különben viseletére hasonlított bármely szurtos szolgálóhoz, félig tűz, félig víz, tudniillik korom és csatak, hogy idegen emberek akárhányszor kérdezték tőle, ha itthon van-e a nagyasszony? és mire ő azt szokta felelni, hogy itthon, ha ellenkezőleg megsejté, hogy valaki iránta a tiszteletnek valami nemével viseltetik, azzal gorombaságát nem szűnt meg éreztetni.

– De minek tartod ezt a torkos állatot? szólt egy nap úgy, mint másnap az ebédnek czímzett ételkóstolás felett, szavait Gerguczhoz intézve, s Birbuczra czélozva. Csak elnézem, ha hágy-e valamit abból a retekből? Bizony megevett maga egy egészet a pokolbélű. Mire hizlalod ezt a kenyérpusztítót? Mintha nem ellehetnél nála nélkül; akárhogy dolgozunk, semmire sem megyünk, csak a cseléd szájának keresünk.

– Hágyd, ászuny, veté közbe Gergucz feltolva állát, mint valaki, a ki mindenét a szegények között osztotta ki. Az irgálum szip szu.

Birbucz hallgatott, megtörülte – szemeit, mert száját nem volt oka megtörülni s fölkelt az asztaltól, jóllakva egy egész retekkel.

De ha két rossztól megszabadult, jutott a harmadikba, a legkisebbe, a leggonoszabba, az «arányus leányum» körmei közé.

Ez a kis tizenkét éves angyal egész nap azon élesítette elméjét, mivel gyötörhesse a Birbucz diákot. Odasompolygott hozzá, nyakába kapaszkodott hízelegve, s mintha czirogatná, egész arczát bekormozta, akkor meg lármát ütött, hogy a Birbucz őtet meg akarja ijeszteni s Birbuczot meg is szidták, ki is nevették; vagy eldugta a kereskedőkönyveket s denunciálta a segédet, hogy nem dolgozik. Egyik delatio a másikat követte.

– A Birbucz megint zsebibe dugta a kezeit.

– A Birbucz valamit evett.

– A Birbucznak pénz van a zsebében.

– A Birbucz fütyölt. A Birbucz danolt, a Birbucz elejtett egy skatulyát.

– A Birbucz azt mondta, hogy elmegy a háztól.

– A Birbucz gorombáskodott, azt mondta, hogy elmenj te leány.

E delatiók így folytak, különféle indorsátákat vonva maguk után; Birbucz diák nem léphetett, nem állhatott, nem köhinthetett, nem ásíthatott, hogy az menten föl ne lett volna jelentve, s bárha kezein soha egy fillér sem fordult meg, minden este ki kellett forgatni zsebeit a családtanács előtt annak bebizonyítására, hogy a cassát nem lopta meg, s ha akadt itt-ott egy-egy vörös pénz néha napján nála, azt hitelesen kellett igazolnia, hogy hol kapta, kitől kapta miért kapta és mire fogja fordítani?

Ha Birbucz diák e kellemetes alkalmaztatást csupa keresztényi türelemből viselte volna több mint tizenkét esztendeig, bátran méltó volna csodálatunkra, mely csodálat azonban rögtön el fog enyészni, ha őt és a családnak egy még eddig be nem mutatott tagját, Oliviát, egy-egy pillanatra találkozni látjuk; néha midőn egyik kimegy az ajtón, a másik bejön és szemeik véletlenül összetalálkozva, arczaik egyszerre elmosolyodnak, s azzal rögtön ismét elharapja mindkettő a mosolygást, mintha semmi sem történt volna. Ah az olyan apró titkolózás sokat megmagyaráz. Ha Birbucz diákot szidják, Olivia nem hallhatja, fölkel és kimegy a szobából, s ha Oliviát üldözik, Birbucz diák fülig elvörösödik, s a mi kezébe akad, jaj annak a skatulyának.

Mert Olivia is a család elhanyagoltjaihoz tartozik, a mit abból is gyanítni lehet, hogy míg a kisebbik leány díszneve «arányus leányum», addig az övé «te burzas».

E nevet szép természetes göndörségű fekete fürtei hozták a leányra, ki szégyenelve gúnynevét, hasztalan iparkodott azokat lesimítani, mindig hullámosan maradtak, mi őt majd kétségbe ejté. Ha tudta volna, hogy ez milyen széppé teszi. Ugy hiszem, hogy Birbucz diák későbben aligha fel nem világosítá e körülmény felől.

Szép karcsú termete volt a leánynak, fél fejjel magasabb volt apjánál, anyjánál. Szegény, mennyit kellett neki ezért mindennap hallani.

– De huvá nősz az égbe, te lájturja te! még kiütöd valami csillágnak a szemit a fejeddel. Nem győzlek ruhával. Nem mer senki elvenni, hogy így megnőttél. Nyakámon vesztél.

Egy téli este szintén ott ült Birbucz diák a hideg boltban, körmeit szájánál melengetve, s egy rossz szalmaszéken hintálva magát; midőn Olivia észrevevé, hogy atyja egy perczre kifordult a boltból, hirtelen odasurrant mellé, s valami papirba tekert csomagot nagy titokban átadván neki, az mintegy előre történt összebeszélés értelmében vevé kalapját, s miután egy gombot nagy kínnal begombolt szűk nyári kabátján, előbb óvatosan széttekintve az ajtón, ha nem látja-e meg a gazda, vagy a Minczuczka? nagy sebtében elosontott, az alatt a leány őrizte a boltot.

Vesztére szegénynek a gazda hamarább hazajött, mint a diák, s látva, hogy Birbucz nincs a helyén, se kérdett, se hallott, bezárta a boltot s megparancsolta, hogy senki ki ne merje azt nyitni a zörgetőnek; nagyobb biztosság okáért a kulcsot is zsebébe tette, s meleg szobájába távozva, leült vacsorálni.

Olivia reszketve figyelt az ajtóra, melynek kilincsét nem sokára nyikorgatni kezdte kívülről valaki, a mit azonban abbahagyott, látva, hogy nem nyílik.

– Hadd várjun, monda Gergucz. Hadd fázun. Hadd zürgásun, hadd reszkásun; mit jár másun? má most lásun.

A zörgetés egyszer-kétszer szép szerényen ismétlődött; egyszerre, mint a mennydörgés, olyan rúgás esett az ajtóra, azután még egy, még kettő, és még tudja Isten hányszor kettő?

– Ne úgy te! ordíta fel Gergucz. Berugod az ájtut.

A dörgetés nem hogy megszűnt volna, sőt még újabb variatiókban kezdett ismétlődni, mintha valaki kívülről a hátát neki vetette volna az ajtónak, s egyszerre sarkával, öklével és könyökével produkálná rajta az öreg dobot.

A kalmár magánkívűl jött dühében, felkapta a rőföt, futott ki a boltba, utána az asszony, utána a Minerva, s egyszerre trióban kezdék el a szidást.

– Te Birbucz nem hallgatsz! betöröd az ájtut, kiütöm a fogad. Agyonütlek s aztán elkergetlek.

A kívűl levőnek azonban úgy látszék, hogy tetszett az időtöltés, s most már taktusra kezdett el dobolni az ajtón, szájával egész törökmuzsikát hangoztatva mellé.

A kalmár nem hitt kevesebbet, mint hogy Birbucz leitta magát valahol, s nehogy kivegye az ajtót a sarkából, beledugta a kulcsot a zárba.

A zörgetés e hangra megszűnt, s az így támadt pausát jónak látta Gergucz gazda egy ilyen forma monologra felhasználni:

– Te csavárgu! Hun csavárugsz? Kávésházban? borosházban? promenádán? Csizmát rontani, időt lopni, pénzt vesztegetni! Kártyuznyi, biliártyuznyi! te akasztófárahuznyi! Kirj szipen mindjárt, hogy ne haragudjak.

A kérelem kicsinybe mult, hogy le nem törte a kilincset, akkorát ütött egy kővel az ajtóra.

– Jaj te gyilkos, te haramja, azt gondolod, a pléh úgy terem, mint a gomba? Ne üss többet, majd én ütlek.

E szavakkal kinyitá Gergucz az ajtót s majd elesett ijedtében, midőn azon Birbucz helyett egy termetes kocsisféle egyéniséget látott bebukni, ködmenben, csizmában, ki oly ügyesen mutatta be magát, hogy három lépéssel mind a három családtagnak ráhágott a lábára.

– Keed árul kík czérnát? kérdé a jövevény rekedt hangon a meglepett boltostól.

– Én hát – bolond; állj meg, ne hágj rám.

– No hát adjon keend belüle egy meszelyt.

– Meszelyt? A vak apád. Ennek meszelylyel mérik a fonalat. Eredj te ászuny, hozz neki meszelyt.

Gergucz tehát teletömte a meszelyt czérnával, s nyujtá a kocsisnak.

– Ne bolonduljon kee görög szomszéd, mert a fejihez vágom. Tudja, hogy nem ilyen «kík czérna» kell nekem.

– Nem ilyen? A lelked látott jobbat. Hát milyen kell?

– Hát nem érti? papramorgó kell.

– Pápramurgu? szólt elmeresztve szemeit a boltos. Csoéto? Kutya?

– Ejnye, hogy nem tud kee magyarul, nem kutya a, se nem czérna, hanem pálinka.

– Uh! Bolondulj meg, ha még van eszed. Hát korcsma az én házam, vagy vendégfogádu? Eredj apádnak, mert kápom ezt a rőfet s meglülek véle.

– Hát mért tart kee czérnásboltot, ha torkomba való czérna sincs benne?

– Czérna nincs, kötél van torkodnak! lármázott Gergucz, kituszkolva a kocsist a boltból s úgy bezárta utána az ajtót, hogy akarva sem tudta többet kinyitni.

Annyi bizonyos, hogy Birbucz diáknak ezúttal alkalma leendett az utczán megvirradni, ha annyi esze nem lett volna, hogy a mint az első zörgetésre nem adatott válasz, a kerítésen mászott be, úgy, hogy mire a kalmár feleségével és kisasszonyával nagy lárma közt (mert ez a faj lassan beszélni nem képes) szobájába visszatért, Birbucz diákot ott látta a kályha mellett fideliter sütkérezni.

– Hát te ürdögfátyu a kulcslyukon jöttél be?

– Itthon vagyok én régen, felelt Birbucz, egy titkos pillanatot váltva Oliviával.

– De ne támaszkudj a kályhának, mert kiégeted a ruhádut, vagy bedöntöd a hátudat a kályhával. Hol jársz még most is?

– Ne haragudjál, édes atyus, veté magát közbe Olivia Az én kedvemért járt oda Boldizsár; ma neveestéje van az édes mamának, egy kis meglepetést akartunk neki szerezni.

– Csoéto meglepátus? megint pápramurgu?

Ezzel Birbucz diák egy skatulyát hozott elő s azt felnyitva, Olivia egy csinos izletes főkötőt vett elő abból, gyermekies érzékeny örömmel nyújtva azt anyjának.

Gergucz ráordított a diákra.

– Te gyilkus, hun vetted ezt? kit ültél meg érette?

– Én vettem atyus, szólt a leány. Éjjel gyermekfőkötőket szoktam horgacsolni, azok árából vettem.

– Az én czérnámból, te tulvaj!

– A czérnát Boldizsár kapta ajándékba a pesti kereskedőtől.

– De minek ez a rettenetes czifraság? szólt erre feleségének fordulva; kinek valu ez? grufninak, herczegninak, nem ilyen vin bolondninak, mit te vágyolsz. Tedd le, ne tedd fel. Ha meglátnának benne az utczán, még azt gondolnák, sok pénzed van s kiásnák érted a házat.

Szó szót adott. Borbála asszonynak tetszett a főkötő, Gergucz gazdának pedig nem tetszett; az rögtön fel akarta tenni, s az utczára kiállani vele; emez pedig azt kivánta, hogy csak sátoros ünnepeken viselje, akkor is csak szobában, utoljára is fegyverre került a dolog, azaz hogy rőfre és seprűnyélre, melyből különös névnapi ajándékok származtak volna, ha Olivia gyöngéd szüléi közé nem veti magát, a miből az következett, hogy őt verték meg mind a ketten, mint az egész baj okozóját, juttatva a maradékból Birbucz diáknak is, ki elég eszélytelen volt akkor ingerálni magát a perbe, mikor már az executio folyt.

Míg tehát Olivia egy szögletbe kuporodva azt akarta mutatni, hogy nem sír, előjött az «arányus leányum» s felkapaszkodva szülei ölébe, miután azok által össze-vissza nyalatott, falatott és szorongattatott, kényes hizelgéssel nyafogá:

– Ugy-e én jó vagyok?

– Angyál vagy! te kis drágalátus leveli bika. Amarántus, tulipántus. Te mizeskalácsosbábu, te husvéti tarka birka. Nem adnálak a kétszáz forintért! nem adnálak – a háromszázért!

* * *

Ilyen formán mult el egy pár esztendő. Libuczka már eladó leány volt, hanem ő róla mindamellett sem tudott senki semmit; ha kérdezték az atyjától, azt felelte rá: «Udben van, ulvás, apáczunak készul, egész nap ulvás». Voltak azonban, a kik azt gyaníták, hogy a leány a legszolgaibb munkákat végzi ez alatt, s szüléi oly szegényesen járatják, hogy nem mer idegenek szemei elé kerülni.

Annál ragyogóbb volt Minerva kisasszony, mindig új ruhában, mindig új frizurával és új szeszélyekkel. Minden másodperczben kikukkantott az utczára negédes fejecskével s mindannyiszor ment azon valaki, kinek egy pukedli kellett.

Többé nem tréfált Birbuczczal. Sokkal kisebb személy lőn előtte, mint hogy észrevehette volna, ha valamit akart vele tudatni, elébb az apját kereste föl, attól izente meg neki.

Gergucz el nem tudta vélni, mit jár annyi ifjú ember az ő boltjába, mintha tele volna a város szabólegénynyel, kik minden nap felvarrnak egy motring czérnát.

Minczuczkának pedig mindegyikkel volt valami beszélni valója, maga Gergucz alig jutott hozzá, hogy megölelgesse s megcsókolgassa aranyos leányát, akkor is kikapott érte.

– Eredj atyus, dohányszagú a szád. Eredj, megszúr a borzas szakállad; eredj, mind lenyalod a képemről a festéket.

– Te gyémántus bábu.

Különösen egy kis nyalka jurista szokott mindennap belépni a boltba. Rendesen egy gomb szakadt le keztyűjéről, azt kivánta felvarratni.

– Minczuczka! varrd fel az orfit arra a gombra! kiálta Gergucz. (Az úrfi apja viczispán volt és falukkal birt.)

– Mit csinál az orfi édes apja? szokta kérdezni Gergucz. Egészségesek az ökrük? az a huszonnégy ökür?

– Harminczhat, igazítá helyre az úrfi.

– Az a harminczhat ökür! szólt kezeit összecsapva a kalmár; mindenik háromszáz forint. Háromszázszor harminczhat – tízezer nyolczszáz forint! Áh jaj! bizony a maga apja derék ember úr. Hát a többi testvérjei, az orfiak, kisasszonyocskák? az a kétezer birka, mind olyan egészségesek, mint az orfi maga?

– Nincs testvérem, magam vagyok, viszonzá az úrfi, nyakát tekergetve nagy büszkén kravatlijában. Birkánk pedig négyezer van.

– Áh maga derik orfi. Minczuczka, meg ne szúrd a kezeit avval a tűvel.

A kalmárnak tetszett az úrfi látogatása s ha ez olyankor talált érkezni, mikor Minerva nem volt a boltban, Gergucz ordítva dugta ki a fejét a hátulsó ajtón:

– Kuldjétek be a kisásszunyt! mingyárt jön a kisásszuny.

Saját maga is kisasszonynak nevezte a leányát.

Egy reggelen, mielőtt a boltot kinyitották volna, Birbucz diák félreszólítja a boltost nagy titkolózással, azt igérve, hogy valamit mutat neki, csak jőjjön.

– De mit mutathátodsz te nékem? szólt lenézőleg a kalmár, meg nem foghatva azon merészséget, hogy Birbucz diák mutathasson valamit, a mi érdemes legyen arra, hogy ő megnézze.

De Birbucz vonta magával bundaszárnyánál fogva a kalmárt a pitvarszobába, mely mindig üres szokott lenni s következőleg most is az volt.

– No mit mutatsz nékem abba az üres szobába?

Birbucz semmit sem szólt, hanem odahúzta a kalmárt az ablakhoz s egy tökéletes lábnyomot mutatott neki az ablak hídján, a mely azon sárosan ott maradt, a mint valaki oda az utczáról felhágott.

A kalmár felvonta szemöldeit s miután végig bámulta a species facti hiteles másolatát, nem mondott egyebet, mint:

– Biz ez jul van.

Azzal ment a boltba, s kezeit hátra téve, egész nap járkált fel s alá és egy szót sem szólt.

Este szokottnál korábban becsukta a boltot s meghagyta Birbucznak, hogy akár kivel beszél, mindenkinek azt mondja, hogy semmit sem tud.

Maga pedig lesbe állt a kerítés mellé, rávárva, hogy megcsípje a hivatlan látogatót.

Az éjszaka oly sötét volt, a milyen csak lehetett kis városban, a hol még nem találták fel az utczai lámpásokat, s Gergucz gazdának minden törekvése mellett sem sikerült hat lépésnyire láthatni.

Egyszerre azonban koczogást hall a háta mögött s közel maga mellett egy frakkos alakot érez elsurranni, ki az ablak előtt megáll, azt felnyitja s az egyik lábát felteszi rá.

Gergucz gazda ilyen positurában ragadta meg a hivatlan látogató frakkjának mindkét szárnyát, kérdezve:

– Hová oda orfi?

Amaz is megijedt, s iparkodott arczát elrejteni a kalmár elől, ki a sötétben különben sem ismerhette őt meg, s comicus találékonysággal kérdé:

– Hát nem szabad ide menni?

– De hogy szabadna? Mit akarsz itten?

– Keresztül akartam menni, azt gondoltam, hogy Durchhaus.

– Az én házom Durchhaus! Az ablákun be, a kiminyon ki? Mutasd nekem zábrázatudat, hadd lássam, te vágyolsz-e bulund, vagy én?