Part 13

Az öreg erős hitű volt, harczolt sokszor rémmel, boszorkánynyal, de ki tudja, oda alant nem lakik-e erős fenevad, melynek izmos karral kell hányni ellent? Csala vezér vitéz dalia volt, harczban megfelelt tíz embernek s kopjával leverte a havasi medvét, de alant ki tudja, mely világ lakói élnek? fog-e rajtok az éles kard, járja-e őket a hegyes kopja?

Csak a leánynak kellett lemenni. Neki szivében is egyenlő erő volt, mint karjában, s ha valakinek kedve tartaná a sírokból előjönni, hogy őt megrémítse, bizonyára még egyszer vissszaküldené azt oda, hogy nem kivánna többet feltámadni.

Istennek ajánlá magát, derekát körülövedzé a hevederrel, s kezébe véve kardot és fáklyát, lebocsátkozék az üregbe. Ugron Ábrahám imádkozva térdepelt ott. Csala vezér lassan ereszté a kötelet.

Fél óráig járt oda alant az üregben a leány, akkor megrántá újra a kötelet, s a két férfiu felvonta ismét.

Csodákat látott ott alant.

Ama mélységek ott alant szakaszonkint színbuzával, dióval, sóval vannak megtöltve, s a milyen garmadák vannak rakva gabonából, épen akkora halmokban áll egymásra hordva arany, ezüst, a Dárius kincsei azok, miket ezer meg ezer év előtt a futó király ide eldugott, s miket azóta minden nemzedék hiába keres, s miknek iszonytató nagysága példabeszéddé vált a nép között, hogy midőn sokat akarnak mondani, azt mondják: nem volna neki elég a Dárius kincse.

E kincs ide van összehordva a kis troglodythok birtokában, majd ha elromlanak az emberek, s ők jöhetnek a föld felszinére, kelleni fog az ő nekik. Oh sok van a föld alatt, a mi támadatra vár; vagy ha egy szálas erdőt kivágnak, holott nem nőtt azelőtt egyéb mint sugár tölgy: honnan támad egyszerre elő annak a helyén a sok apró virág, tövis, bozót? ott leskelődtek azok is régóta a föld alatt, s várták, hogy a hatalmasabb növényzet kipusztuljon, s ők dughassák ki a napfényre fejeiket. Majd ha az emberek lassankint elpusztítottak a földről minden erőt, a vészek elpusztítottak lassankint minden embert, akkor lesz mulatságos világ; törpe erdők törpe lakosokkal.

Zolna telemeríté kötényét színaranynyal és kövér buzával, melyet ott alant szedett fel, hogy kisérőinek megmutassa.

Ugron Ábrahám megörvende mind a kettőnek. Senkinek sem szólt felőle semmit, csak egy nagy vasajtót veretett régi pléhekből össze, azt a nyilásra veré Csala vezér segítségével és az egész dologról hármukon kívül senki sem tudott meg semmit; csak annyiról értesült a nép, hogy az üldözöttek számára még a föld alatt is terem buza, még pedig kifogyhatlan.

Ugyanazon üregen át leszállva, a hegyen keresztül zuhogó patakhoz lehete jutni, innen mindig friss vizet lehete támasztani a szomjazók számára, az eddigi bűzhödt esővíz helyett, a mit nagy sajtárokba szedtek.

Az emberséges Kuli khán ezalatt csak várta, leste, mikor fognak a székelyek éhségtől elveszni és a közben saját tatárjai pusztultak nagy mennyiségben. Lovaik lelegelték már a mi körül mező maradt, s a messze földről hozott széna alig volt elég a vezér utolsó paripájának, mely egy egész ménesből megmaradt, erdei vadakért a távol gyergyói hegyeket kellett befuttatni. A jámbor Kuli khán nem bánta azt, ha fele elhullt is embereinek, a megmaradt fele is tízszer felülmulá a megszállott székelyek számát, s ha ez a megmaradt fele gombával élt is, az ő számára elég pisztrángot halásztak a Vargyas vizéből. Ez volt legkedvesebb eledele. Úgy megizlelte azt, hogy már csak azért is itt kivánt lakni a székely földön.

Ezenközben sok ellenkezésük vala a székelyeknek a vad tatárokkal, hol ezek jöttek elő nagy sivalkodással s hajigáltak az Erős bérczről nagy köveket és lövöldöztek át nyilakat a Nagy-Mál tisztásain megjelenő férfiakra, hol meg amazok lopóztak ki a barlangból s éjszakának idején rajta ütöttek egy-egy folt tatárra, s mire azok észrevették magukat, felesen levágtak belőlük, s míg a többiek ellenük zúdultak, már ők ismét túl voltak a Vargyason, benn a «lovak csürében», s csak úgy mutogatták üldözőiknek pajtásaik fejeit, melyeket elhoztak magukkal.

Csala vezér egy ilyen alkalommal egymaga tizenkét tatárt vert le szeges buzogánynyal, s a mint népét a víznek szoríták, csak egy sekélyes hely volt azon, melyen keresztül lehetett menekülni, egy maga védte emberül egész hátráló csapatait, végre úgy állt bivalybőr pánczéljában a sok nyíl, mint valamely töviskes állaton a hegyes tüskék, utoljára maga a murza jött ellene, ki a tatároknál alvezéri hivatalt viselt, s szidta messziről Csala vezért ebnek és kutyának; megharagvék erre a vezér s úgy hajítá meg kopjával a murzát, hogy a mint az védelmül tartá maga elé a tizenkét bivalybőrből készült paizst, úgy ment a meglódított gerely keresztül paizson és murzán, s úgy jött ki a hátán hegyével, hogy ha még a háta mögött is lett volna egy másik paizs, meg egy másik murza, még azon is keresztül ment volna.

Az üldöző tatárok megijedtek e tréfától, s hátramaradának szépen. Csala vezér pedig megtért embereivel békében a tágas Ugron-üregbe, hol őt az asszonyok fogadták nagy diadal-énekléssel, s megkoszorúzák cserfalombbal.

Im e napnak örömére azt végzé az öreg Ugron, hogy legyen vígság az egész Nagy-Málon, s hogy a vígság ne legyen hiába, menyegzőt ült a vezér a szép Zolnával, bátor szittya amazonnal. Fenn a napfényen, a pázsiton terítének asztalokat, a körüllevő tatárok szeme láttára, kik éhen, szomjan néztek le rájok a körülfekvő hegyekről és nem tudtak közeledni sehol; csak úgy folyott szájukból az éhség nedve a sok sült és főtt láttára, mikkel gazdagon meg volt rakva minden asztal. Arany pohárból, ezüst tálból ettek, ittak. Ki tudja, honnan került mind az? Hej hogy fájt a tatár foga inkább az ételre, italra, mint az aranyra, ezüstre.

A székelyek pedig vígan voltak. Ittak Ugronért, a vőlegényért, a menyasszonyért, az ellenség füle hallatára, utoljára ittak magáért Kuli khánért. A kaczaj áthallatszott hozzá, a mint sátorában ült és ivott savanyú lótejet.

De ott alant a kőrepedések között hallatszott valami nyögés, fohászkodás az egész lakoma alatt. Valamikor odahajlott Csala vezér szép menyasszonyához, hogy arczára csókot ejtsen, mintha mindig felsikoltana valami lábaik alatt.

Mirák volt az, a szegény szerelmes gnom, ki ott lenn a borzlyukakban hallgatózott, leskelődött s feljajdult, ha látta, mint érinti férfi ajka a szép hajadon orczáját. Meg kell e férfinak halni.

Másnap Csala vezér beteg volt, nem nyulhatott sem ételhez, sem italhoz, mindentől úgy undorodott, nem volt neki édes még a menyasszony csókja sem. Csak a temetőben szeretett volna már lenni.

A féltékeny Mirák mérges varangyot lopott éjszakai italába, s a derék lovag úgy elszáradt attól, hogy a kardot többé nem birta emelni.

Ki vezesse most a népet a csatákon? ki ismeri úgy az ellenség fortélyait, az erdők menedékeit, mint ő? Kiben bízhatik a sereg? ő meg nem üli a lovat többé.

– Menj te magad, Ugron Ábrahám! monda a roskatag bajnok. Hágj te magad kengyelembe, vesd magad lovam hátára, kösd fel éles pallosomat, kardom kivág minden bajból, lovam kihoz minden vészből. Én nem megyek több csatába. De felhágok ama magas kőszálra amott az Erős oldalában, honnan belátni a völgybe, s onnan ha észreveendem, hogy az ellenség nagy erővel jön reátok, tüzet gyujtok, meglátjátok.

A vitézek elindultak; jó Ugron Ábrahám vezette őket Csala lován, Csala kardjával kezében; fenn a beteg hős a szirten kalapjával mutogatta, merre menjenek, merre ne menjenek, intő kiáltása messze hangzott el a völgybe.

Míg ő fenn a kőszálon állt, alant a kártékony törpék megásták, kifurták a szikla alját, s a mint a hős kiáltozott alá, egyszerre meglódult a sziklatorony, s neki dülve a bérczfalnak, a lovagot lehajítá messze, száz ölnyi rémes magasból, le az éles kövek közé; a székely nők és leányok ott lelték meg tetemeit a vízparton elterülve, arczát a habok locsolták.

Sírtak mindannyian, legjobban sírt a menyasszony, a zokogás hangja közé vegyült Mirák kaczagása a föld alatt. Most már nem fogja a lovag csókolni a leányt.

Az Ugronnal eltávozott bajnokok meg csak haladtak, ők nem tudták Csala esetét; megütköztek a tatárokkal, a harczban egyre várták, mikor gyúl ki az intő tűz a kőszálon? Ezalatt körülfogta őket az ellen, s a jó székely fiak elhullottak a Nagy-Mál alatt, számra többen százötvennél. Harczolt soká Ugron Ábrahám, elhozá Csala pallosát, de nem hozá el Csala öklét, és elesett ő is elvégre, a paripa haza száguldott, de nem hozta el a rajta űlőt. Csak sokára, óra mulva jöttek egyenkint haza a székely daliák, fej nélkül valamennyien, a mint a vízbe hányt tetemeiket lassan hazaszállítá a barlangon átfolyó hullám, rájuk váró kedveseikhez.

Ott kifogták őket mind a fenmaradt asszonyok, eltemették, megsiratták és szörnyű átkot esküdtek annak lelkére, testére, ki őket ily gyászba dönté.

Mennyi árva, mennyi özvegy! De senkinek nem volt annyi gyásza, mint Zolnának, ki özvegy lett és árva egy napon; s nemcsak apját és férjét veszíté, hanem két vezérét a népnek!

Most csak a boszún, csak az ártani-tudáson járt elméje. Az ellenséggel többé verekedni nem lehetett, mert a mi kevesen megmaradtak jó harczosok, azoknak sem volt vezére. És ő mégis boszút akart állni föld alatt és föld felett lakó ellenségen.

Nagy kemenczékben, vermekben meszet égetett, oltatott, azután nagy köveket hordatott oda, hol a Vargyas vize ismét kiszakad a barlangból, mely alatt keresztülfolyik; ott berakatta a nyilást, bevakoltak, betömtek minden hasadékot földdel és oltatlan mészszel, levert faczölöpökkel elzárták a kifolyást, a gátat megerősíték vesszőköteggel, mohával, úgy, hogy a hegy alatt keresztülfolyó víz nem jöhetett ki sehol.

A künn tanyázó tatárok csak bámultak egy ideig, mikor látták, hogy a patak vize elmarad, majd szomorkodni kezdének rajta, mikor rájuk jött a szomjuság s az eddig duzzadó hullám helyett most csak alig szivárgott egy kis csatornavíz a száradó mederben, annyi nyelvnek is kevés volt az, nem hogy annyi toroknak jutott volna, végre egészen kiszáradt a patak medre, s Kuli khánnak nem volt honnan pisztrángokat fogni többé.

A szomjazó tatároknak nem volt mit tehetni egyéb, mint felkerülni a Homoród vizéhez s onnan hozni maguknak italt; pedig az ugyan messze van. Megitták a mocsárvizet, az égett fák odvaiban meggyűlt esőt, a lónyomok után maradt locsot, megették az égett tájon felsarjadzó áfonyát, medveszőlőt, zsidócseresznyét, papsajtot, ördögkenyeret, kigyóhagymát, macskakáposztát s más egyéb nem embernek való eledeleket, s úgy hullottak tőle rakásra, mint az őszi légy. A velük jött keselyüknek, hollóknak legalább nem kellett messze menni.

Az elzárt Vargyas vize pedig ezalatt, nem törhetve ki rendes folyásán, meggyűlt a Nagy-Mál bércz alatt s a mint sehol sem talált rést, a hol kiszabadulhasson, megtölté az odvas bércz minden rejtett üregeit, a hol a föld alatti gnomok aludtak, kiönté őket biztos lyukaikból s éjjelenkint nagy zsongás-bongás volt hallható a barlang alatt. Zolna gondolá magában: Fürödtök most czudar rémek. Haljatok meg, fuljatok meg apámért, férjemért, annyi elhullt jó székely vitézért.

A troglodythfaj rémülve látta, mint nő óráról órára a víz földalatti rejtekében, kiűzi őket legbiztosabb rejtekeikből, beleszivárog oduikba s űzi, szorítja őket mindig feljebb, feljebb. Kétségbeesve hurczolkodtak mindig a magasb odukba. A víz oda is utánuk ment, összehordott élelmüket kifoszták már a székelyek, a mi titkosabb helyekre volt dugva, azt megrontotta a víz; azon kellett gondolkozniok, hogy a barlangot elhagyják; felkeresték a titkos átjárásokat, mik a föld alatt elvezetnek, a hol azok megszakadtak, körmeikkel ásták odább, egész nap ástak, kapartak s egy éjjel, midőn egy közülök televény földet érve, fejét felüté a föld színére, ime, a hegyen túl fekvő tatár-tábor közepén lelék magukat. Avas sajtok, szárított hús és hal hevertek ott bőrökkel leterítve nagy halmazban; a törpék neki estek nagy éhesen s sötét éjjel, míg valamennyi őrszem aludt, mind elhordták a föld alá, szép csendesen, nesztelenül; mire a tatárok keresték reggel a messze földről összehordott eleséget, azt sehol sem, de a mezőben mindenütt borzhányás forma lyukakat leltek szerteszélylyel, s apró gyermeklábnyomokat.

A míg a rablott eleségben tartott, addig csendesen meg voltak a törpék ott a föld alatt, hanem a mint elfogyott az, éjjel ismét előjöttek. Az éhség vakmerőkké tette őket; odalopóztak az alvó tatárokhoz, kikeresték tarisznyáikat, a mit találtak benne, elvitték, ha nem találtak semmit, megették magát a bőrtarisznyát, lerágták talpáról a sarut, elköltötték hámját, kantárszíjját, kikezdték ködmenét, bundáját, felfalták süvegét s a tatár mind aludt mélyen, nem vett észre semmit, csak mikor fölébredt, akkor csodálkozott el a maga állapotán.

Lassankint aláfurták az egész mezőt a gnómok s olyan vakmerőkké lettek, hogy a mint egy éjjel Kuli khán fölébredt, ime az ágya előtt levő szarvasbőr mellett négy undok alakot lát ülni, a mint a bőrt a négy szegletén fogva szépen eszegetik és rángatják egymás szájából, az ötödik épen akkor itta ki a mécsből az olajt.

Kuli khán ijedten ugrott föl medvebőréről, mire a kis gnómok egyszerre eltüntek jobbra-balra. A khán lármájára fáklyákkal előszaladó őrök azután öt borzlyukat fedeztek fel magában a vezér sátorában.

E naptól kezdve minden éjjel lándzsás őrök vigyáztak körül a táborban, hangos kiáltással riogatva a csendben, hogy semmi rém elő ne merjen jönni.

Harmadnapra a vad éhség kiűzte lyukaikból, menedékeikből a troglodythokat s az őrt állók nagy rémülve futottak Kuli khánhoz, hogy a földből egy százezernyi fekete rémcsapat támadt elő, mely a táboron keresztül huzódik s az elszörnyedő tatárnép babonás rémülettel nézte, mint vonul végig a mezőn, a fekete kopár vidéken egy ismeretlen alakú rémtábor, szemei úgy világítanak az éjben. Senki sem merte őket bántani. Ez gonosz jel, hivék mindannyian. A rémek futása eltartott egész hajnalig. Elmentek termékenyebb táj felé.

Szomjan, éhen ott maradtak a tatárok. Kuli khán serege szörnyen elpusztult már a megszállásban, a sereg zúgott és sürgeté, hogy vigye őket az éhhalál országából.

Most egy próbát akart még tenni a khán: levitte embereit a völgybe, mely a Nagy-Mált körülveszi, hogy így majd megostromolja a barlangban rekedt népet, ott van étel és ital elég. Zolna meghallá a hegy tulsó oldalán zajgókat, mint készítenek lábtókat, a miken a barlang szádához felkapaszkodjanak s a mint ellepék a völgyet, fenyőgyantával és szurokkal bekenette a faczölöpökből vert gátat, mely a Vargyas kifolyását elzárta s akkor azt meggyújtatá.

A gát egyre égett szépen, a gyantás tűz fellobogott, egyszerre elaludt az egész láng, a leégett czölöpöket ketté töré a meggyült víz iszonyú nyomása s menydörgő rohanással zúdult alá a sokáig fogva tartott ár a völgybe. Futott, a ki még futhatott, de a kit ott lepett a vízroham a mély völgyben, soha sem lovagolt még olyan sebesen az a tatár, mint a hogy e tajtékzó hullámparipa elvitte magával, Kuli khán is csak alig menekült fel a dombra. Emberei színét-javát a menydörgő felbőszült víz elhordta, elszórta szélylyel, megrakta medrét csontjaikkal, koponyáikkal, összemorzsolta őket a köveken. E napon több elveszett közülük, mint valamennyi harczban addig.

Másnap reggel parancsot adott Zolna a nőknek, hogy készítsenek a megmaradt lisztből mind egy rettentő nagy pogácsát; akkorát, hogy tizenkét férfinak legyen rajta mit emelni.

A belsejét tömjék meg hamuval, hogy csak kívül legyen tészta. Azután egy nagy tágas üreget, mely a barlang száda mellett volt, befűttetett tövissel és iszalag kóróval.

A túlnan szájtátó tatárok kérdezék, hogy mit mívelnek?

– Pogácsát sütünk! kiálta át Zolna hangosan, a tegnapi éj emlékére. Arra előjött tizenkét férfi a nagy nehéz pogácsával, s azt fahengerekre téve, úgy gördíték be a paráholt kemenczébe, betámasztván azt nagy tapasztott kemenczetevővel.

A tatárok elszörnyedtek. Mekkora pogácsa, ők az ostromlottak óriás-pogácsát sütnek s az ostromlók halnak éhen.

Rögtön rajta ment az egész sereg Kuli khánra s nagy lármával követelé, hogy őket vigye e megszállás alól, mert azok odabenn rettenetes nagy pogácsát sütöttek, eltart nekik jövő nyárig, addig meg őket mind elveszti az éhenhalás.

Kuli khán azt felelte, hogy «nem».

Erre egy tatár úgy lőtte szívén keresztül, hogy csak egyet fordult, s a míg egyet fordult, ezer nyilat lőttek bele s midőn leesett a földre, minden tatár oda ment hozzá s ekként úgy tele lövöldözték nyillal, hogy utoljára nem maradt rajta hely, a hová még egy hegyével oda férjen.

Akkor neki mentek a kápolnának, ledöntötték és eltakarodtak a vidékről, el az egész székelyföldről, lementek Nagy-Szeben felé, megismertetni a szász atyafiakkal a vendégszeretetet.

A megszállt székelyek pedig előjöttek rejtekükből s hálákat adtak Istennek, hogy őket annyi csodával megszabadítá s senkinek sem volt szabad halottjait siratni, midőn megszabadult Székelyország.

Haza mentek falvaikba s újra boldog, újra népes lett a vidék; égett erdő kinőtt újra, vesztett család megnőtt újra; özvegynek, árvának rendelt gondviselőt az Isten. – Áldja meg ezután is, a kik ottan laknak!

* * *

A kiöntött törpék aztán nagy lopózva ismét visszaszállingóztak a barlangba, hogy az emberi zaj elköltözött onnan; ott törvényt tartának egymás közt, hogy kik voltak az árulók, a kik felfedezték a föld felett lakóknak a rejtett kincsek helyét s megtudva, hogy az Mirák volt, őt társaival együtt legott felkonczolták.

* * *

Eddig szól a rege.

Elmúlt már az régen-régen, hogy az a fa kiszáradt, melynek vesszejeire e történetet felvágták s Zsigmond király idejében megégették a vesszőket, hogy ne legyen nyoma a pogány hunnus írásnak.

De azért megmaradt egynek másnak a regéje.

Maig is Csala tornyának nevezik azt a szál bérczet, melyről a vezér lehullott; oldalvást mellette mutogatják az Ugron üregét és lovak csűrét, emlékeznek a székely nőre, ki roppant pogácsával ijesztette el a megszálló tatárokat.

Kincskeresők maig is kutatják azt a nagy vasajtót, melyet Ugron Ábrahám készíttetett a Dárius kincsei fölé, s melyet leánya ismét elrejte, hogy a sok kincs meg ne rontsa, meg ne vesztegesse a székely nép jó erkölcsét. Egyszer rá is akadt már a vasajtóra egy fürkésző, de nem birta leverni nagy lakatjait s míg haza ment segítségért s mire vissza jött újra, úgy eltünt az előle ismét, hogy soha sem birt ráakadni.

Ott áll még a kápolna a barlanggal szemben, a mit a tatárok építettek, itt akarva települni; ott látszik a barlang száda, most is félig elfalazva, lőrésekkel, ott a szónokszék, a hombár, a székely nők fekhelyei, miket emlékben tart a nép.

A székely sok mesét tud e barlangról mondani s valahányban mind előjönnek a kis apró földi emberek, kik ott élnek, leskelődnek, bujkálnak a föld alatt, lábuk nyoma meglátszik ott a porondban s egy nagy halom most is apró csontokat mutat ott a negyedik üregben. Tán ezek ott Mirák és társainak csontjai? Néha úgy zörögnek, úgy vihognak ottan alant s a barlangon átfolyó víz mikor kijön, olyan sárga; mitől sárga?

Várják-e még? várják-e most, hogy az emberi faj kivész, hogy egymást elpusztítja szépen s akkor rájuk marad a szép napsütötte világ???

A KALMÁR ÉS CSALÁDJA.

Ennek az elbeszélésnek is van egy kis Hübnere. Akkor iródott ez, a mikor még a szépirodalmi műveket is szigorú esztrengára fogta az osztrák censura.

Ennek a bohóságnak ez volt a czíme: «A görög és családja». Szerzőt felidézték a rendőrségre.

– Mi jutott az úrnak eszébe? Kifigurázni a ráczokat, a kik az osztrákoknak hűséges fegyvertársai voltak!

– Hiszen kérem, az én alakom nem rácz, hanem görög.

– No persze! A kutyánkat tegyük bolonddá! Ez a komikus alak nem maradhat görögnek. Ha azt akarja szerző hogy a munkája megjelenjen, írja azt czímnek: «Az örmény és családja».

Az szabad volt. Az örmények nem voltak az osztrákok fegyvertársai.

Mit tehettem? A honorárium már fel volt véve, el is volt költve. Huszonöt forint nagy pénz! Kikorrigáltam a görögöt örménynek. Biz ez judási cselekedet volt. De hát ha a Jézus személye megért 30 ezüst pénzt, az örmény is taksálva volt 25-tel.

Ily czímmel jelent meg az alábbi humoreszk.

Ámde szerzőre is elkövetkezett a nemezis.

Mikor a Heckenast-féle népszerű gyűjteményben új kiadásra került a sor ezzel a beszélylyel, ugyanabban az évben estek meg az országos képviselő-választások (anno boszniai honfoglalás). Mi egyszerre népszerűtlenekké lettünk. Én megbuktam a józsefvárosi volt kerületemben. Kivert belőle Szilágyi Dezső, az ellenzék vezérférfia. Tisza Kálmán azonban nem engedte, hogy kimaradjak a képviselőházból. Ő is megbukott a régi kerületében, Debreczenben (Baldácsy bácsi ellenében). De más három kerületben megválasztották. Két mandátumáról lemondott, s az egyiket, az erzsébetvárosit, nekem szánta. Ott föl is léptem. Az pedig tiszta örmény város. Én épen akkor rendeztem sajtó alá egy füzet munkámat. Megszólalt bennem a belső biró. «Ej! Hát te most magad is odamégy mandátumot kérni az örmény választókhoz? Előbb tarts penitencziát, a miben ellenük vétkeztél!»

Néhány nap mulva ott volt nálam az erzsébetvárosi deputáczió, vezérszónoka maga a mult szeszszióbeli képviselő, régi jó barátom.

– Hát megteszünk, az bizonyos, csak az a kérdés, hogy egyhangulag-e? Mert tudod, van oppoziczió is. Azt hozzák föl ellened, hogy te egyszer minket, örményeket, egy mesédben kifiguráztál, s ezért ellenjelöltet emlegetnek.

Nekem épen az asztalomon volt a revizió-ív.

– Igaz, hogy egy novellámnak azt a czímet adtam, hogy «Örmény és családja», de arra az osztrák censura kényszerített. Ime lássad, és vidd magaddal, itt van nyomtatásban, ki van korrigálva «Kalmár és családjá»-ra.

Ez megnyugtatólag hatott, meg is választottak a derék jó örmények egyhangúlag képviselőjüknek.

Igy lett a görögből örmény, az örményből kalmár s belőlem anabaptista.

Most aztán logikai rendben az következnék, hogy visszaállítsam ez összes kiadásnál a legelső «görög» czímet, de attól ismét eltilt a «noblesse oblige» törvénye: oraviczai képviselő vagyok és a szent Száva-rend lovagja.

_J. M._

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Élt egyszer itt-amott egy szegény becsületes kalmár, a kit nem tudni, hogy híttak?

Azért élt pedig «itt-amott», mert az a különös szokása volt, hogy minden esztendőben más-más világrészben érte valami nagy szerencsétlenség, melyet aztán egy nagy crida követett, s épen azért nem lehetett tudni, hogy voltaképen melyik az igazi neve? mert minden bukás után újra kikeresztelkedett, s az új országban új mesterséghez fogott, míg azt is valami új, válogatott és soha nem hallott sors csapása be nem fejezte.

Törökországban levantei árúkkal kereskedett szegény, az egész kereskedő világ hitelezett neki, s ime egyszer kiüt a mameluklázadás, a keresztyéneket elkezdik öldösni, futott, a ki futhatott, ez a szegény kalmár egy csibukkal a kezében, s két gyerekkel a hátán jutott el Belgrádra.

Itten – szegény – több atyafiak társaságában elkezdett marhakereskedést, s mikor felhajtotta a közös tulkokat Macedoniába, rajta estek az albániai zsiványok, mindenét elvették, egy szamara sem maradt, kivéve azokat, a kik pénzt kölcsönöztek neki.

Innen is elpusztulva, betévelyedett a Bánátba, ott belefogott a buzakereskedésbe, eleinte sok pénze volt, hanem persze, hogy utoljára minden hajója vagy elsülyedt, vagy odafagyott, vagy megették az egerek.

Sehol sem volt maradása, mindenbe belevesztett szegény, mindenütt húzták, vonták, megcsalták, meglopták, kirabolták, tűz, víz, jégeső, marhavész és földindulás ártott neki; el-elment rakott szekerekkel a vásárra, s visszajött szekér nélkül, tarisznyájában egy fél vereshagymával, melynek másik felével három napig élt az úton; a gonosz emberek Pesten a nagy tolongásban kivágták a bugyillárist a kaputja zsebéből, még a kaputot is úgy kellett aztán viselnie, ablakkal az oldalán; otthon kiásták a háza oldalát, netto elvittek mindent, a mi csak megmozdítható volt, a pénztárnoka rendesen mindenütt megszökött a cassával, s hiába currentáltatta, soha sem akadt kézre; egy szóval, a mi csak fatum, az ő rajta mind megtörtént.