Part 12

Egyszerre hármas süvöltés hallik a barlang távol oduiból s minden lyukon, minden hasadékon százankint ugrálnak, bukfenczeznek elő az apró, három láb magas alakok, a nők beraggatták testeiket gyapjuval és madártollal, arczaik sokkal halaványabbak s fejükön puha kondor szőr nőtt, melybe kagylók vannak dugva. A vének hófehér haja hárssal van összeszorítva. Végre jő maga a fővezér, széles, keménycsontú alak, hosszú, mereven álló fülekkel. Egész feje le a szemöldökig sűrűn be van nőve haragos vörös arasznyi sörtével, mely szerteszét áll rajta; kifordult ajkai, vérpiros szemei dühödt tekintetet adnak arczának; hónaljától csipőjéig és a lábszárai végig kék pikkelyes kigyóbőrökkel vannak betekerve, tömpe orra kétfelé van hasítva; kezében egy emberi karcsontot emel, mely pálczául szolgál neki.

A mint odvából kiugrott, nekirohant a fekete kövön ülő vezérnek s bár az elveté pálczáját, mérgesen belé harapott s a karcsonttal nyakszirten üté.

Az nyögve, szűkölve borult lábaihoz. A szörnyfejedelem ráhágott nyakára s onnan lépett fel a fekete kőre, s miután leült, lábait nyaka közé szedte, úgy, hogy a két térde közé téve könyökeit, tenyerébe támasztá fejét.

Az utóbb érkezők vad marakodás közt üldözék el a korábbiakat. Azok sikoltozva bujtak el lyukaikba s átengedék a később jötteknek a tért.

Tehát az alvilági lények között is van pártszellem és meghasonlás.

Az utóbb jöttek táncza vad, szilaj szökésekből állt, a milyen szokott lenni a vadállatok boszorkánytáncza, melyre szilaj jó kedv, vagy bőszülten keringő vér ingerli őket, hogy a falakra fel és le ugráljanak sikoltozva, agyarkodva. A törpe-király felállt a kövön s hajtotta őket maga körül, mintha egy roppant szérün nyomtatna apró gnómokkal.

Fejük felett ezernyi ezer denevér csüggött le a falról, egy tömegbe kapaszkodva, mint egy óriási méhraj, vagy mint egy függő szőlőfürt.

Egyszerre fáklyavilág támad a bejárás előtt. A gnómok veszett, bősz ordítása betölti a barlangot, azután elnémul minden; a belépő emberek nem vehetik észre, hová tünt el a földlakó csoport, mert vezérük, a mint a belépőket észre vette, a karcsontot felhajítá a csoportban függő denevérek közé s azok szétbomolva, mint szakadó felhő omlának most alá a bejövők fáklyáira, ruháikba, hajzatukba kapaszkodva apró éles körmeikkel, fogaikkal.

A belépő férfiaknak gonosz tusát kell víni ez undok állatok ezreivel, melyek süvöltve rajongák őket körül, s utóbb is kénytelenek ez ádáz vijjongás elől visszavonulni.

De Ugron Ábrahám nem az az ember, a ki meg hagyja magát zavarni. A szikla-odukban vad sólymok tanyáznak, embereit felküldi értök, hogy hozzák el a fiatalokat fészkeikből, s ekként mintegy tizet összeszedve, ismét visszamennek a barlangba.

Itt eleresztenek egy sólymot, s a rajzó denevérsereg egyszerre ijedten tapad vissza a falhoz, s lassankint a nyilások közé elbuvik.

Most módjukban van körültekinthetni. A nagy templomszerű üreg körül fekete falakat mutat, itt-ott sötét, keskeny nyilások látszanak, melyekben a fürkészők ragyogó drágaköveket s fénylő igaz-gyöngysorokat vélnek látni, s csak ha oda lépnek, látják, hogy semmi sincs ott. A leskelődő gnómok szemei és fogai voltak azok.

– Nem férünk el itten, mondának a jó emberek Ugron Ábrahámhoz; de a tisztes öreg csak arra figyelt, melyik hasadékban bujnak el a denevérek a repkedő sólyom elől.

A hova azok menekültek, ott nagy és tág üregnek kell lennie. Roppant vastag kődarab feküdt az útban, a férfiak vasrudakkal neki álltak, elmozdíták, elhengeríték, a kő kigördült a terem közepére, még utána is soká morgott az egész föld, mintha csupa üres volna alul.

A kutatók előtt sötét üreg tátongott. Ki merne abba elől belépni? ki tudja, mi van ott belül? sirás, zokogás hangjai rémlenek át a hallgatáson. Ne féljetek, nincs ott semmi, csak a hímdenevérek nyivása hallszik, s csepegőkő peng a megnövesztett sziklán.

Öreg Ugron Ábrahám maga vevé kezébe a fáklyát s kardját kihúzván merészen belépett az ismeretlen üregbe, melyben addig emberlábnyom nem látszott meg s elkiáltá magát erős, bizó hangon:

– A kik vagytok e földalatti üregek lakói, bár jó avagy gonosz lelkek, az egy élő Istennek nevében felszólítlak titeket, hogy adjátok át nekünk e boltozatokat, hogy elfoglalván azokat, Istent dicsőíthessük tovább is, kinek neve légyen áldott a föld alatt, miként a föld felett.

Erős szavai zúgva hangzottak el a földalatti üregekben, nem hallatszék semmi válasz, csupán mintha patkányok vernék össze fogaikat félelem és düh miatt.

Ezzel egy nagy követ a másik kőre emelvén, monda Ugron Ábrahám:

– Ez lészen itt az oltár.

Tovább egy roppant kőtömeg állt, melyre hátulról fel lehete hágni; ez fog lenni a kathedra.

Ez üregből nyilt ismét egy másik, onnan harmadik, negyedik, egész tizenöt számig mind nagy, tágas, boltozatos üregek. Ugron mindegyik teremben hátra hagyott egy fáklyavivőt, hogy ekként ismét visszataláljanak az üregből; az utolsónál már egyedül maradt. Elfoglalá valamennyit az üldözött nép nevében, meghatározván, hol fognak a nők, hol az ifjak hálni, hol fog tartatni az eleség, hol lesz a sütőkemencze, annak magas kéménye volt egész fel a napvilágig; a hordók számára magas száraz helyek, a hol az ivóvíz álljon, s ez meglevén, kirendelé az összegyűlt népet, hogy egyengessék el, homokkal meghordván a barlang talapját; lassankint begyülekezett a nép a környékből mind a völgybe, a nőket és gyermekeket mind elrejték a barlangba s azzal annak szádát annyira elfalazák, hogy csak egy kis ajtónyilás maradt rajta, s imitt-amott czélszerű lőrések.

A férfiak helyet foglaltak a hegy alatt a víz tövében, hol egy kiálló szirthomlok nagy tágas padmalyt képez, melyet maig is Ugron üregének hínak, a vizen túl volt egy sziklákkal bekerített hely, oda hordták a harczi lovakat, azt maig is lovak csűrének hívják.

Gabonát hordtak össze annyit, mennyi hetekig elég lehetett a menekvő népnek, az idő alatt reménylék, hogy elvonul az ellenség dühe s majd ismét előjöhetnek.

Ez meglevén, elrontának minden utat, mely a Nagy-Mál felé vezet, elzárták roppant kövekkel a völgyeket, az erdők fáit félig bevagdalák, hogy majd ha elleneik utánok jőnek, egyszerre fejükre rontsák.

Nem sok kincse volt a székelynek, a mit a tatártól féltsen. Arany, ezüst nem szokott ő nála nagy feleslegben lenni, de volt mégis olyan kincse, a miért méltó volt, hogy az öregek esze és az ifjak karja feszüljön: a szép hölgyek, a szép leányok.

Annyi szép hölgy között legszebb volt Ugron Ábrahám leánya, Zolna, de annnyi derék bajnok közől az ő veje is volt a legvitézebb: Csala vezér.

Az a magas kőszál ottan, mely mint meredek szálfa áll ki a szakadékos hegyoldalból, Csala tornyának hivatik most, úgy látszik, mintha egy másikra volna dülve s arra támaszkodnék.

Csak épen annyi idejük volt a székelyeknek, hogy elrejthették magukat, midőn az estenkint köröskörül vereslő ég hirdeté, hogy itt az ellen, a felgyujtott falvak lángja vereslik ott szerte az égen.

Jő Kuli khán nagy csapattal, mikor az elejét megindítja, nincs az a hegy, a melyről belássa a végit.

Felkutat a vérszomju had minden bokrot, minden erdőt s a hány szálfa van egy erdőn, mindenik alá jut egy tatár; bár az ágaira jutna! óhajtja magában a székely.

Még a föld alól is előkeresik az embert, s nem hagynak békében senkit még a mocsárok közepén sem, onnan is előhúzzák, s midőn valamely várost kipusztítottak, halkan, csendesen odább mennek és éjszaka véletlenül visszatérnek ismét, ha nem jött-e valaki elő az életben maradottak közül?

A hogy megesküvének a teheráni koponyapyramid előtt, mely kétszázezer fogoly hindu levágott fejéből rakatott, nem hagyni saját fajukon kívül élő lényt a földön, híven teljesíték fogadásukat: nem kimélték meg a csecsemőt sem.

Mily nagy lőn tehát Kuli khán dühe, midőn megérkezvén Csikba, ottan nemcsak hogy embert nem talált, a kit meggyilkoljon, de még csak enni valót sem, melylyel seregét tarthassa. A bölcs székely népek mindent félre takarítottak előle szépen.

Rajta, hajtóvadászatra az egész ország ellen! Százezer ember indult neki az erdőknek, felhányva minden zeget-zugot, a hová valaki elbújhatott vala, még az odvas fákat is megkopogatták, ha nem rejtőznek-e bennök? s el nem tudák gondolni, ég nyelte, föld nyelte-e el az egész csiki népet, hogy még nyomukra sem akadni?

Nem is találták volna őket meg soha, ha egy oláh gazdag jutalom fejében el nem árulta volna rejtekhelyüket; de meg is jutalmazá őt Khuli khán tatár fejedelmi módon, elég volt az neki holtig: tele tölteté olvasztott szurokkal a nyavalyást.

Másnap meghallák a nagymáli rejtőzők a tatárcsorda harczi ordítását, mely a hegyeket ellepé.

A székelyek hagyták őket közelebb jönni.

Mikor aztán oda jutottak, a hol az erdők be voltak vágva, megdönték a szélső fákat, azok ráhullottak szomszédjaikra, egy percz alatt irtóztató ropogás támadt, az erdő összeomlott, eltemetve Kuli khánnak ezer meg ezer emberét.

Kuli khán még embert sem látott, máris csatát vesztett. Több elhullott ötezernél a kutyafejű hősökből, kiket a szálfák ott nyomtak. Haragjában azt a pokoli dolgot mívelte, hogy köröskörül tizenkét oldalról meggyujtatá az erdőket s tán meztelenre égette volna a bérczeket, ha Isten meg nem hiusítja akaratját, oly esőt támasztva rögtön, mely eloltá a tüzeket s nedvessé tett minden lombot, hogy a tűz nem kapott bele a nagymál-hegyi erdőbe, csupán a körülfekvő bérczeket tarolta puszta kopárra.

Tizenkét napig látták a barlangba menekült népek az irtóztató lángokat, mint egy áradó tengert mindig közelebb-közelebb jönni, az erdő minden vadai rémülettel összefutottak seregestül, mint egy szigetbe, a közbeszorult Hargitára s félve simultak az emberek lábaihoz; a menekvők rettegve várták a végitéletet, de Ugron Ábrahám biztatá őket, hogy egyfelől a Vargyas vize, másfelől az Erős bérczei gátat vetnek a terjedő tűznek, s ez idő alatt a férfiakkal lenyilaztatá az odafutó vadakat s húsaikat felfüstölve elrakatta a mély földalatti szellős üregekbe.

Végre elcsillapult az égés, körül a szép zöld hegyek szép rózsaszinűeknek látszottak a hamvadó parázstól, azután tisztes szürkéknek, a hogy hamuvá lett a zsarátnak, végre sötétek, feketék lettek, midőn a legelső vihar felkavarta a nyugvó szürke hamvakat s kimeredtek a fekete törzsökök. Mintha egy nagy gyász szemfödél lett volna végig húzva a tájon, melynek kellő közepében zöld szigetként emelkedett az óriási Hargita.

Nem sokára a kopárfekete tájon látni lehete a tóduló tatárcsordák tömegeit. Minden oldalról meglepék a Hargitát s körülfogták a Nagy-Mál bérczet.

A tatárok az Erős hegyről, a székelyek a Nagy-Málról lövöldöztek át egymáshoz nyilakkal; a nyilvesszőkre mindenféle mondások voltak faragva, melyekben egymással kihivásaikat, fenekedéseiket és szitkaikat közölgették.

Megjelent a tulsó ormon s átlőtte nyilát Kuli khán.

Sok bolond betü volt ráfaragva.

– Gyertek által jó székelyek, és haljatok meg szépen egyszer, különben meghaltok kétszer.

Ugron Ábrahám visszalőtt. Nyilára ez volt faragva:

– Élünk sülttel, főttel, föld alatt, fa tetejében, mi az?[7]

Ismét a tatár lőtt. Ez volt a vesszőre irva:

– Megéheztek, megszomjaztok, majd kijöttök.

A székely vesszője átröpült:

– Kenyerünk a földben, vizünk az égben, húsunk az erdőben, várhattok itten.

Újra lőtt a tatár:

– Égett fa kizöldül, puszta erdő felidül, mi még akkor is itt leszünk.

S hogy fenyegetését hatályosabbá tegye, szemben a Nagy-Mállal, a honnan a székelyek épen ráláthattak, sok követ hordatott össze s egy nagy kápolnát építtetett ott, bele állítva az ősi bálványt, annak bizonyságául, hogy ott állandó lakása leend a tatárnemzetnek, mert kőépület a tatároknál csupán a bálvány számára épül, a nők bőrsátrak alatt alusznak, a férfiak lovaik hátán.

A székelyek meg voltak szállva. Körül negyvenezer tatár, vérszomjú, irgalmatlan had, a Nagy-Málban négy-ötezer kenyérfogyasztó nép, kikből alig megy ezerre a fegyverfogó férfi.

– Hová leszünk? zúgott a nép, ha kenyerünk, húsunk elfogy. Egymást kell végre megennünk. Jobb lenne a gyermekeket a kősziklához paskolni, a szűzeket, asszonyokat megöldösni, fák tövébe eltemetni, a véneknek leugrálni a szikláról, a férfiak rontanának azután az ellenségre s hullanának el viadal közt, kivont fegyverrel kezükben, ha úgy sem segít az Isten.

De megfeddé a búsulókat Ugron.

– Bolond valóban, a ki Istennek tanácsot akar adni. Jő tanács az égből, csak bízni kell benne. Ha a székelyek elesége fogy, biz a tatáré sem nő a kősziklákból. Itt kevés a kenyér hosszú időre, de kitart a makk, a szükségben az is eleség, víz van elég, és a víz tele pisztránggal, majd kövér gombák nőnek fel az erdőn Isten parancsolatjára, melyek hetekig eltartják élettel a népet; a behajtott marhák tejet, vajat, sajtot adnak s kövér legelőjük van a hegy tetején s a vizi szigetek közt; míg azok oda át mit esznek, mit isznak, ha Isten elzárja előlük a földet és eget? A föld korommal van fedve, ott évekig még csak fű sem terem, a tatár ugyan megél a nyers húsból és a lótejből is, de hogy vadat fogjon, tíz mérföldnyire kell neki menni, s lovát nincs hol legeltesse a leégett mezőn. Aztán majd eljön a székelyföldi gonosz szellem, a hideg mérges északi szél, a kegyetlen Nemere, mely a mint beszabadul a gyergyói havasok nyilásán, nyár derekán öles hóval borít el erdőt, mezőt, s ha el nem múlik három nap alatt, úgy betemet hóval egész városokat, hogy a lakosok a kéményen járnak házaikba s a toronyablakon a templomba. Mibe kerül az Urnak elszabadítani lánczairól ezt a mérges szellemet; s akkor a tatár mind rakásra fagy, mert a közelben fája sincs, a mivel fűtközzék.

Ekként megnyugtatá a kétségbeesőket, s azok türelemmel megadák magukat sorsukba, kiki elvállalta a rábizott munkát.

Csala vezér a férfiak élén elállta a védendő sziklatorkokat, az asszonyok a bárányok gyapját szőtték, fonták öltözetnek, egész halmaz sajtokat készítettek s azokat elrakták az üregekbe a többi étkek közé, egész kamarák telvén meg hússal, gabonával és sajttal.

Egyszer, midőn Ugron Ábrahám vizsgálná az éléskamrát, ha az eltett eleség nem romlik-e? nagy borzalommal tapasztalá, hogy hátul, hova alig lehetne embernek beférni, egész üregek vannak ásva a gabonában s más élelemben; valaki meglopta azokat! De ki? Ember nem férhet be oda, minő más állat lakik itt?

Senkinek sem szólt egy szót is, nehogy elrémítse a népet, hanem rögtön asszony őröket állíta a kamrába, kik vigyázzanak minden zörejre és be ne bocsássanak senkit; a férfiaknak az ellenség előtt volt dolguk.

Másnap mind a két asszony halva találtatott az üregben, összezsugorodva feküdtek ott, mintha iszonyú kínok közt multak volna ki, és senki sem tudta, mi ölte meg őket?

Harmadnap újra két asszony állt őrt és mind a kettő halállal vált meg a helyétől. És az eleség még jobban el volt fogyva.

Negyednapra újra áldozatul esett mindkét őrálló nő.

Ötödnap aztán senki sem merte többé felvállalni e hivatalt.

Ekkor felajánlá magát Ugron Ábrahám egyetlen szép leánya, Zolna, hogy ő majd vigyázni fog az élelmi tárban, s megtudva apjától a titkot, hogy oda rejtett tolvajok járnak, elkérte Csala éles kardját és lámpáját s vizes korsóját magához véve, bement a veszélyes üregbe s ott elébb térden állva imádkozott, azután fogá a meztelen kardot kezébe s hátát a falnak vetve, egyenesen azon helyre nézett, hol az élelmi szerekben a hiány támadott és várta a tolvajokat; apja künn imádkozott az Istenhez, hogy leánya élve térjen vissza, de még sem hívá ki őt s a leány nem bocsátá őt magával.

* * *

A kis földalatti lények közt nagy zenebona volt ezalatt.

Azon folyt a tanakodás, hogy a két egymást pusztító nép közül melyiknek fogják inkább pártját, melyiknek segítsenek pusztítani, melyik oltalmára egyesüljenek?

Az egész törpe faj két pártra volt szakadva, az egyik vezére volt Mirák, a szelid képű főnök, azzal a karminpiros üstökkel, a másiké volt Alamák, a lánghajú zömök szörny.

Az elsők azt akarták, hogy a székelyeknek kell pártját fogni, a kik velök egy üregben laknak, az utóbbiak pedig abban erősködtek, hogy épen azért kell őket minden módon megrontani, minek tolakodtak az ő puszta országukba; a vitából nagy marakodás lett, mely a Mirák-pártiak teljes legyőzetésével végződött; Alamák aludni parancsolá őket és maga hozzákezdett a munkához.

Mert olyan csodás rende volt közöttük a természetnek, hogy az egész faj egyik része holdujságtól holdtöltéig aludt, mint a kő oly mereven, mialatt a másik ébren volt, s a mint amazok ébredtek, akkor meg ezek mentek aludni holdfogytáig. Alig volt nehány óra, melyben együtt voltak mindkét félről, ez idő volt fenhagyva a szeretet és gyűlölet munkáinak.

A míg tehát Mirák aludt, Alamák és törpéi kiszaglászták az üreget, melybe a székelyek élelmi szerei voltak rejtve, s az apró szűk nyilásokon elkezdték azt széthordani; mire Ugron észrevette, már látható volt a fogyás.

Ekkor jöttek az asszonyok őrt állani. A kis törpék látva a fáklyavilágnál virrasztó emberalakokat, felülről a kőhasadékokból mérges nedveket hullattak azoknak ivó korsajába, s a mint azok egyszer megszomjaztak, a halált ivák maguknak, s nem mondák el senkinek, kik járnak ott az üregben.

Annyi áldozat után végre a szép Zolna volt oly erős szívvel, hogy vigyázni leszállt az üregbe. Épen ekkor tölt meg a hold, s Alamák és emberei lehuzódtak a mély hallgató üregekbe, előbocsátva testvéreiket, kik Mirák vezetése alatt felkeresék az élelmi tár üregét.

*

A vigyázó leányka egy kutyát és egy kakast vitt magával a barlangba, hogy ha ő eltalálna is aludni, e két vigyázó állat lármája fölébreszsze, ha valami nesz történik. A kutya lefeküdt a földre, a kakas felült egy magas kőre, a leány fogta a kardot.

Egyszer elkezd a leány valami melegséget érezni lábain, mintha alulról jövő gőzök emelkednének mindig feljebb, feljebb, testét valami kéjes csiklandó zsibongás kezdte elállni, mely később szíve verését lankasztá el s karjait erőtleníté. Majd az álmot érzé szempilláira nehezülni. Szólni, kiáltani akart, de nyelve kötve volt, kezét akarta megmozdítani, de nem birta többé, még látott, hallott, érzett és tudta, hogy el fog aludni és soha sem felébredni többet. A kutya mozdulatlan feküdt lábainál, ő is mellé rogyott ellankadtan.

A gonosz törpék ott a föld alatt ama kénköves szeszt, minővel a torjai barlang tele van, földalatti nyilásokon idáig vezették, s rábocsátva az őrizőkre, azzal fojtották meg őket.

A kénköves szesz nehezebb, mint az éltető lég, azért a föld szinén marad, s később beiszsza azt a föld, azért nem találták a reggel bejövő férfiak semmi nyomát a halálnak.

A mint a leányka szédülten lerogyott, egyszerre minden lyukból, minden kő alól fürgencz apró alakok ugráltak elő, a kárörvendő törpék, kik az őrizetlen maradt eleséget lopni jöttek, s innen-onnan kukucskálva lesték régen, mikor fog a vigyázó összeroskadni.

A mint azonban mindenünnen eléjöttek, a magasban ülő kakas elkezd hangosan kukorikolni; mert ezt nem ölte meg a nehéz lég, ülvén odafenn a magasban.

A törpék meghallva e harczias kiáltást s megpillantván a vitéz állatot, mely veres sisakos taréjával, hosszú veres hús-szakállával, s lovagias sarkantyúival és felálló kardforma tollaival a farkán, szárnyait összeverve, hadat izenni látszott az egész törpe világnak, utczu nem vették tréfára a dolgot, hanem szaladtak szerte-széllyel, ki merre látott, egyedül maradt a vezérük, a kis karmazsin-üstökű törpe azzal az emberforma arczczal. Ez megállott a kakas előtt bátran és szembe is szállt volna azzal, készen levén azon esetben, ha félelmes ellensége által megtámadtatik, hősileg megküzdeni vele. De a kakas beérte azzal, hogy még kettőt kukorított s a törpék királya büszkén lépdelte végig a megnyert csatamezőt.

Hát a mint odaért, a hol az alélt leányka feküdt a földön, csak elállt a bámulattól, piros szemei ragyogtak, mint a fénylő rubint; soha sem látott ő ily szépséget, ilyen arczot, ilyen keblet!

Nem ő érzett először a törpe faj közül édes fájdalmakat sima képű fehér hölgy láttára. Egyszer epret szedő székely asszony csecsemőjét kosárba téve fára akasztotta, s míg ő odajárt málnát, szamóczát gyűjteni, a kis törpék odajöttek, megnézték a gyermeket, ellopták, elvitték magukkal, felnövelték a barlangban, ott a napvilágtalan helyeken az is oly törpe maradt, mint ők, a törpe király azután elvette feleségül, tőle született e nagyobbik fia, ez emberhez hasonló arczczal s e fajától elütő piros üstökkel homlokán. Az emberi alakot egyszer kicsalta a napfény az erdőre, ott vadászó székelyek elfogták, bevitték Homorod-Almásra, a pap gondviselése alá vette, embernek, kereszténynek nevelé, megtanítá világi ismeretekre; hanem a nőben azután is megmaradt ez a vágy az erdőkön, barlangokban bolyongás után, gyakran elszökött a Nagy-Málba s együtt mulatott a kis törpékkel, ráismert kis fiára, s megtanítá őt betüket faragni, minőkkel a székelyek éltek. Később elhalt a nő, a törpe király a maga nemzetéből házasodott újra, s attól születék a másik torzonborz fiú, sokkal dühösebb, sokkal vadabb, mint az öregebbik, bár ezt okosabbá és idegesebbé tette az emberi vérvegyület.

A kis gnómkirály elbámulva és remegve állt a tündérszép hölgy előtt, a mennyivel szebb volt földi édes anyja a földalatti nőknél, annyival szebb volt ez még édes anyjánál is. S ez meghaljon? Letegyék őt is a rút, sötét földbe? Szép keblén járjanak keresztül azok az undok földalatti állatok, melyek a troglodythok éjszakáját osztják, s miket csak a sírásó kapája vet fel olykor a napfényre? Ne haljon meg. És e szép deli székely fiak, ezek a jámbor munkás emberek, kik szántanak, vetnek, abból élnek s nem hajtják az erdőket, mint a vad tatár, hogy a futó vadak vérét, húsát egyék, ezek se haljanak meg. Legyen az ő ügyük nyertes.

Vevé Mirák a görbe kést, mely a szép leány kis piros saruja mellé volt dugva, és a rovásokról, mik a gabonagarmadákba voltak dugva, lefaragva a jegyeket, más betüket vágott azokra, minőkre anyja a földi leány tanítá meg, s azután e rovásokat oda tevé a leány ölébe.

Társai azalatt hordták híven a gabonát, eleséget szerte-széllyel a lyukakon, s nem tudták, nem is törődtek vele, hogy vezérük mit faragcsál.

Egy újabb hangos kakasszó ismét szétriasztá őket. Ekkor Mirák odahajolt a hölgyre, száját annak ajkára tevé s egy hosszú lélekzetvétellel kiszívá a mérges levegőt, mely a leány keblét elülte. A gnomnak nem ártott már az, ő szokva volt e légkörhöz.

Azzal ő is eltünt a kőhasadékok között.

Zolna felnyitá szemeit; mint ki kisértetnyomásos álomból ébred föl, érzé, hogy a megakadt vér e perczben kezd szivében lüktetni és nem tudá, hogy mit álmodott.

Széttekinte: a kutya ott feküdt holtan lábainál és ő magasabban volt fektetve, mint hova önkényt leült, az élelem ismét meglopva s a rovások mind az ölébe rakva. Ki járt itt?

Közelebbről nézé a rovásokat s ime azokra irás volt vésve; az egyik vesszőn:

«Napvilági tündér! Körülötted idegen világ él, mely a föld alatt lakik. Mi vagyunk azok, a törpék. Ők gyűlölik a szép emberfajt, mert olyan szép, én szeretem, mert olyan szép. Te ne halj meg, légy soká szép.»

A másikon:

«Élelmeiteket elhordja a törpe faj messze innen a föld alá, menjetek a tizenkettedik üregbe: bal kéz felől áll egy nagy kő, hengerítsétek el onnan, mély aknába juttok, ott van együtt az orzott kincs, foglaljátok ismét vissza.»

Harmadikon:

«Hogyha vigyázni akartok jövő éjjel, más ne jőjjön, mert az meghal, jőjj te magad, és soha sem fogsz elveszni, de ne ülj oda, hol az eb fekszik, ülj oda, hova a kakas veszi magát: az eb oktalan, a kakas bölcs állat.»

Zolna bámulva olvasá a rovásokat, s vivé rögtön Ugron Ábrahámhoz. Az öreg megérté a dolgot, s maga mellé véve Csala vezért, megemelék a követ a tizenkettedik üregben, s ime ott látszék a mély, soha nem bolygatott üreg, melynek sötét torkolatából mintha szikrázó kövek villognának fel a fáklyafénynél.

A leány hozá a fáklyát, az ifju hozá a kardot, az öreg keresztet tartott. A fáklyát a sötét ellen, a kardot az élők ellen, a keresztet a rém ellen.

Ki szálljon le? volt a kérdés.