Part 11

Másfelől ez alatt három tatár már betörte a tornáczajtót, az egyik lovas bement a konyhába. Azt ugyan András gazda fokosával úgy főbe kollintá, hogy a lova alá esett, de a másik kettő pányvát vetett az öreg legény nyakába s lerántva a földre, elkezdé annál fogva kifelé hurczolni.

Magdus csak nézte ez ideig, mintha sóbálványnyá vált volna, a viadalt, de a mint látta, hogy az apját húzzák-vonják a földön, felsikoltott s egy fejszét kapva a szegletből elő, neki rohant az egyik tatárnak, s egy kegyetlen elbúsúlt csapással ketté hasította annak fejét. Az utolsó tatár aztán nem volt rest, hanem elszaladt a hős leány elől, ki visítozva hajította utána a véres fejszét. András gazda erre kivetette a pányvát nyakából, s fejére rántva hirtelen a levágott tatár csalmáját, s felkapva annak lovára, bekiálta az urakhoz: Csak védjék magokat kegyelmetek, én addig elfutok segítségért.

– Eredj fiam Küküllőre, kiálta utána Gergely, vagy menj Bethlen várba, vagy a hol legközelebb találod az atyafiak banderiumát és mondd meg a kit ott találsz, hogy a ki leányomat megszabadítja, legyen bár akárki fia, kezével jutalmazom meg!

András hallotta a biztatást, s erre a helyett, hogy Küküllőnek tartott volna, Balázsfalva felé fordította a ló száját, s a tatárok között szerencsésen keresztül nyargalva, kik csalmájáról társuknak tekinték, tova iramlott a faluból.

Az urak ezalatt hirtelen elkészültek a védelemre; három lőfegyvernél nem volt több velük, de mindnyájának volt legalább kardja. A benyiló ablakát eltorlaszolták szekrényekkel s oda álliták a papot és Magdust, maguk ezalatt a lakszoba ajtaját és ablakait foglalva el. Néha tettek egy-egy lövést, midőn valamelyik tatár kanóczot készült vetni a födélre; a lövés után szétfutottak az ostromlók s ismét újak jöttek helyettük.

Végre a tatárok az átelleni házakat gyujtották meg, hogy a láng átcsapjon a szomszéd födélre; a ház elé ültetett terebélyes hárs- és diófák egy ideig elfogták a zsarátnakot, de végre a házra lövöldözött égő nyilaktól csakugyan belekapott a tűz a háztetőbe, s egy percz alatt lángban állt az egész épület. A tatárok ujjongattak. A bent levők Istenre bizták lelküket. Történt azonban, hogy András gazda teheneket tartván, az előtti napon tengerikórókat vett meg egy oláhtól, melyeket azon havasan kiterítgetve a padláson, az égő háztető tüze nem birt a nedves kévéken keresztül a gerendákig terjedni, s ekként leégett az egész tető, a nélkül, hogy a házban levőknek csak egy hajszáluk is meggörbült volna. Ekkor a tűz világa mellett egy nagyképű tatármurza lovagolt elő, macskabajuszával, piszkos, de aranyos öltözete mutatta rajta a vezért; ez mérgesen ordított az ostromlókra, kik már sok holtat vesztettek s még közel sem juthattak az ostromlottakhoz. A murza fogott egy nagy vas buzogányt, s azzal ütögetve az ostromlók hátát, ekként buzdítá őket nagyobb vitézségre, mire a tatárok közelebb kezdtek nyomulni a házhoz, s csákányokkal kezdték annak falait bontogatni; már egy jókora nyilást törtek a benyiló falán, s miután az már közel volt a beomláshoz, Gernyeszegi uram kénytelenült Magdussal és Ilonkával a lakszobába vonulni.

Ide szorultak össze mindnyájan. Bánfi Mihály egy kőütéstől eszméletlenül hevert a földön, Bethlen Miklós vállában egy nyil volt betörve, a fegyverek mind ki voltak lövöldözve, Gergely puskájában volt az utolsó töltés.

– Ajánljuk lelkünket Istennek atyafiak, monda Gernyeszegi Menyhért s aztán védjük magunkat férfiak módjára, s ezzel egy rövid imádságot mondva el, melyet a többiek utána rebegtek, fölkapta Bánfi kardját s a másik két férfiuval kiállt a végharczra, középre fogva az elalélt Ilonkát s várva elhatározottan az ostromlókat, kiknek ütései sűrűen hangzottak ajtón és ablakon.

Egyszerre a két ablak közötti fal leomlott, tág kilátást nyitva az ostromló csoportra: «Isten velünk!» kiáltának a védő férfiak, kardjaikat kimeresztve, a midőn e pillanatban egyszerre ismerős trombitaszó harsogott fel az ostromlók háta mögött, s a füst és láng közől egy háromszínű, kék, sárga, veres zászló lobogója látszott közeledni.

– Istené a dicsőség! jön a szabadulás! kiálta feléledt buzgalommal a pap, s a megriadt tatárok hirtelen visszafordulva, az újon érkezők elé tolultak.

A csata rövid volt, nehány percz alatt keresztül törte magát a rendetlen csordán a kis segédcsapat, alig volt negyven-ötven ember, de mind jól felfegyverezve, s villogó kardjaik csapása alatt hullott a tatár, mint a tök.

Elől egy délczeg lovag, leeresztett aczélsisakján két sastoll meredt föl; oly sebesen tört magának útat az ostromlott ház felé, hogy társai alig birtak nyomában maradni. Néha körülfogták, de ő jobbra-balra vágott s ismét tisztában volt.

– Derék fiu vagy, akárki légy. Engem úgy segéljen, megérdemled leányomat, kiálta Gergely úr.

– Ni, hogy villámlik a kard kezében! a hova vág, nem kell annak másik csapás. Nézz oda Ilonka, ha meglátod, lehetetlen, hogy belé ne szeress.

Ilonka fölveté szemeit, s a mint meglátta a küzdő lovagot, mintha valami megdöbbentő sejtelem kapta volna meg szivét, két kezét keblére tette s térdenállva fölemelé szemeit az égre és sóhajtott és az ég meghallgatá a mit kivánt.

A szabadító ezalatt egészen a ház elé jutott, s már szinte megmenté Bethlenéket, midőn az utcza tulsó feléről új csapattal jött rá: a murza.

A nagyképű, macskabajuszú ember, szegletes fejével, villogó szemével és fogaival, vörös csalmájával, pokoli jelenetként száguldott elő fekete paripáján, az égő házak között. A lovag megállt előtte, s rövidre szedve kantárszárát, hátrahúzta paripája nyakát s fölágaskodott a kengyelben, kardját szeme elé tartva. Azon pillanatban, midőn a murza oda ért, s görbe sarlóalakú kardját az ifju fejének mérte, egyszerre lebukott ez lova nyakára s egy gömbölyű, alulról fölfelé intézett csapással oly mesterien vágott a murzához, hogy annak ugyanazon pillanatban a kardja jobbra, a feje balra repült.

Az oda érkezett tatárság ez eseten elrémülve, hirtelen megfordítá kantárszárát s ott hagyva a győzteseknek rabjait és martalékát, elfutott az éjszakában.

– Jókor jöttünk-e? kiálta András gazda, nem gondolva leégett s szétrombolt házával, csak vendégeivel.

– Erős várunk nekünk az Isten, szólt ünnepélyesen Gernyeszegi, letéve kezéből a kardot.

A mentő lovag leszállt lováról s oda jött a megmentett csoporthoz.

– Légy üdvöz derék lovag, szólt kezét nyujtva eléje Bethlen Gergely. Én Isten előtt ez órában szent fogadást tevék, hogy a ki meg fogja menteni leányomat, nem keresem családját, hitét, vagyonát, neki adom nőül. Azért akárki légy, ha még nőtlen vagy, s magad is úgy akarod, fogadd őt kebledre, s légy szeretve általa, úgy a hogy megérdemled.

– Köszönöm, szólt a lovag elfojtódott hangon, és elfogadom, s azzal megfogva a gyöngéd hajadon kezét, oda vonta őt keblére. Ilonka, a mint a lovag keze az övét érinté, megtört erővel hanyatlott alá, ha a lovag karjaival át nem öleli, alélt termete a földre rogyott volna, alig eszmélt magáról többé. Nagytiszteletű Gernyeszegi Menyhért uram áhitattal rebegé, karjait kiterjesztve fölöttük: «az ég áldása legyen rajtatok».

– Ámen! monda a lovag és sisakját leemelte fejéről.

Mindenki ráismert egyszerre.

A férfiak hátrarezzenve, Ilonka felsikoltva s karjait görcsös erővel kulcsolva az ifju nyaka körül, kiálták egyszerre:

– Apafi Mihály!

* * *

Nehány hónap mulva Balázsfalván tartotta a fejedelem menyegzőjét Bethlen Ilonkával. Jelen volt az ország színe, java, s annyi ember között egy sem volt, a ki szomorú ne lett volna, csupán az ifju pár volt boldog és vidám. A legközelebbi rokonok úgy jártak ott alá s fel, mint temetéskor a megszomorodott felek. A menyegzői pompából kirítt az arczok búja.

Mikor a fejedelem szép menyasszonyával megkezdte a tánczot, a vendégek egy része fölállt tiszteletből, más része ülve maradt és duzzogott.

– Miért nem tisztelik meg kegyelmetek a fejedelmet, hogy felállnának? szólt Apor István uram, akkori főkincstárnoka Erdélynek, az ülve maradtakhoz; mire egy közőlök, Sárosi János uram, daczosan visszaszólott:

– Elugratta biz ő kegyelme a fejedelemséget!

* * *

Apafi boldogul élt sokáig szép nejével, hanem Erdély csakugyan nem látott több fejedelem-temetést.

A HARGITA.

(Székely népmonda).

A mint Maros-Vásárhelyről a szép tavaszi zöld tájon nyugat felé eltekintünk, a zöld lombos hegyek közül a kéklő távolban egy magas bércztömeget látunk kiemelkedni, melynek homloka most is fehér, befödve hóval, onnan csak a hő nyár szokta elűzni a telet.

Ez a Hargita bércze.

Napokig látszik emelkedni a feléje közeledő utas szemei előtt s Székely-Udvarhelyen túl elkezdődnek a rengetegek, melyek őt mint rémes ősanyát fogják körül.

E bérczek, ez erdők között van legtöbb, legrégibb emléke a magyar nemzetnek, elpusztult várak az ormokon, néhol már csak a puszta ormok, miket az emlékezet még mindig váraknak nevez; a bércz és a nép szelleme még őrzi Buda emlékét, Attila testvéreét, s legkedvesebb nejének nevét viseli a Rika-bércz, már több mint ezernégyszáz esztendő óta.

E messze korról már csak mondáink sincsenek; hagyjuk az óriást pihenni, kinek léptei megrendíték a földtekét, s vonuljunk vissza a közelebb eső korba, hová a népköltészet láthatóbb alakot rajzolt.

Hol a Nagy-Mál bérczei kezdődnek a Hargita oldalában, egy mély völgytorokba beékelve fekszik egy roppant tekealakú bércz, fákkal, virágzó bokrokkal benőve mindenütt.

Köröskörül egy óriási sziklafal emelkedik vele átellenben: egyenesre hasított bércz, fa és bokor nélkül, hegyesen végződő csúcsokkal, mintha góth templomok tornyait rakták volna egymásra, e meredek kopár szirtfal mint egy szédületes bástya fogja ama szirtet körül, hozzájárulhatlanná téve azt. E szirtfalat nevezik, méltó néven, az Erős sziklának.

E borzasztó magasból letekintve az átelleni szirt kopárabb részeire, itt-amott nagy ajtószerű nyilások tünnek fel azon, melyek mély sötét üregek lételét sejtetik. Ez üregekhez van a székely népnek legtöbb mondája csatolva.

A völgyvágányban, melyet a két összeérő meredek bércz képez, vágtat keresztül egy sebes hegyi folyam, a Vargyas vize, néhol, a mint a völgy szélesebbre tágul, kőrisfákkal benőtt szigeteket képez, másutt összeszorul a két sziklafal közt, s tombolva, harsogva rohan végig a simára koptatott gránittömeg fölött, végre egészen útját állja a bércz, ott tajtékot turva rohan be a sziklák alá, ki tudja mely örvénybe? s a másik oldalon tör ismét elő, sárosan, zavarosan, ki tudja mily salaktól?

Egyetlen hozzájárulható útja a Nagy-Mál barlangjainak e patak medre. Egy másik út, mely a bércz oldalában visz el, csak vakmerő istenkisértők számára való, az élet minden lépésnél omlatag fűves sziklákon, gindár kőfali növények gyökerein függ, miken szorosan a sziklára fekve lehet odáig hatolni, hol a patak buvó vize eltünik, s ott egy-egy korhadt fa, melyet a szél kidöntött, vezet át a tulsó bérczre.

E bércz volt hajdan a székely nép mentsvára, és azon üregek, miknek nyilásait látjuk, messzeterjedő teremeik sorozatával a biztos lakás, a hol a szorongattatások napjaiban megvédte őket az Isten.

Még most is legtisztábban imádják Istent, legjobban szeretik a hazát, a kik a Hargita bérczei közt laknak.

* * *

Sok van még a föld felett és a föld alatt, a miről a bölcsek semmit sem tudnak.

Gyakorta a pásztorok, kik az Erős alatt legeltetnek, késő holdvilágos éjszakákon, midőn elcsendesült minden, vad vijjongás hangjait hallják át a Nagy-Mál üregeiből.

Ilyenkor a földi emberek tartanak ott mulatságot, kijönnek vígadni, ujjongatni a szép holdfényre, családjaikkal, apró gyermekeikkel, tágas körbe összefogóznak és elkezdenek tánczolni, fürödnek a sebes vízben s üldözik a pisztrángokat, felmásznak a nagy bükkfára s viaskodnak a mókusokkal, néha le is győzik őket, bukfenczet hánynak és czigánykereket a harmatos fűben, hajigálóznak a makkokkal, egymás nyakába ülve lovagolnak s hintálóznak a hajló kőrisfák ágain; közbe mintha ezüst csengetyű szólna.

Egy kiáltás a tulsó bérczről, egy emberi hang nesze és rögtön elhallgat minden, vége a sikoltozásnak, az ezüst csengetyűszónak, a kicsiny fürgencz emberkék szétfutnak egyszerre, be a kőhasadékokba, le a sötét üregekbe, csak másnap látszanak meg lábnyomaik a nedves iszapban, mintha apró gyermekek jártak volna ott lábujjhegyen.

Kik és mik ez apró lények, ezek a barlanglakó emberkék, kik kerülik a napvilágot és az emberi szemek tekintetét?

Kik voltak az óriások, a kik az emberi nem lételét megelőzték, kiknek roppant karcsontjait mély föld alól ássák föl olykor s bámulnak rajtok? Kik elenyésztek mindazon őslakóival együtt a földnek, melyek egyidomúak voltak velök, az óriási emlősök, a rémnagyságú húsevő állatok, a milyenek ha most élnének, kiirthatnák az egész élő világot.

Kik és mik voltak ezek? s mért vesztek el? helyet adva a kisebb emberi fajnak, mely az ő lételök alatt talán épen úgy rejtőzött barlangokban, üregekben, félve az óriások szavától s várva az időt, melyben majd azok kivesznek, talán épen így vigadtak elnémuló éjszakákon megjárhatlan barlangok közt, s így futottak széjjel, ha a roppant mastodon mérföldekre hangzó ordítása hallék, ha a mammuth megszólalt, ha az ősvilági szarvorrú röfögve recsegtette a fákat, ha a Tritonok, a Gygászok egymással beszélni kezdettek, mély, mennydörgéshez hasonló hangon?…

Ezek az apró emberek itt a föld alatt, a sziklák repedéseiben, a barlangok mély üregei közt mind azt hiszik, arra várnak, hogy majd egyszer az emberi faj is kivesz, miként elébb az óriások, háború, özönvíz, döghalál megirtják, megritkítják őket; kivesz közülök a szerelem, nem fognak nősülni többé, megromlanak, elpusztulnak, az utolsó is elhull, elhal, s ekkor övék lesz a világ, ekkor ők támadnak elő, kijönnek szikláik hasadékaiból, építenek ők is városokat, megigázzák a folyót, a tengert s lesznek örökös urai a földnek.

Régen várnak már erre az időre.

Ki-kijönnek hallgatózni: van-e még nesz a világban? hallik-e még a harangszó? tisztelik-e még az Istent, szeretik-e még egymást az emberek? s aztán ismét visszatérnek. Még várni kell, még várni kell! még száz évig, ezer évig. Még várni kell.

Azalatt szorgalmasan gyűjtenek a jövő időkre: aranyat, ezüstöt, a mit a föld alatt találnak, elhullatott műszereket, miket az emberek elvesztettek, s ők éjjel összekerestek; a madarak tollait, miket azok a mezőn elhullattak, a bárányok gyapját, mely a tüskéken fennakadt; a tarlókról, vetésekről ellopkodják a gabonát s felhalmozzák azt földalatti üregeikben. Ilyenkor kemény harczaik szoktak esni a darvakkal, melyek szintén azon időben látogatják a mezőket. A földész gyakran reggelenkint el nem tudja gondolni, honnan hullottak a vércseppek garádja bokraira, de halottaikat, sebesülteiket soha sem hagyják hátra, hanem elviszik magukkal s eltemetik oda a mély, mély üregekbe, mik félig telve vannak már porladó csontokkal.

Néha éjszakánként seregestül előtódulnak üregeikből, s nagy zaj és énekszó mellett járnak körül az erdőben, s ha ilyenkor emberszó hallik közel, nem futnak szét, hanem inkább felordítnak, hogy a közeledő megrettenve fordul vissza.

A köznép borzadva gondol a törpék éjszakai búcsújárására, mert az rendesen közelgő országos vész jöttét szokta megjósolni. A mi nálunk csak alvó ösztön, a rossznak és jónak előérzete, az e rejtett lényeknél kifejlett tehetség; ők ott a sötétben megérzik, mikor jő közelgő földrengés, mikor döghalált lehellő szelek a föld népeire, mikor készülnek az árvizek s az éhhalált hozó aszály, mikor dübörög a föld közelgő százezrek lovai patkóinak alatta? Ők betekintnek a rejtett aknákba, hol a földalatti olvadt tűz folyik s honnan a mérges gőzök hevítve, szikkasztva emelkednek a föld felszínére, megbolondítva az emberek lelkeit, hogy egymás ellen támadjanak s önfajukat segítsenek irtani, e kis törpék ott a föld alatt úgy örülnek, úgy tapsolnak, úgy sikoltoznak: az emberek pusztulnak, vesznek; pusztulnak, vesznek! lemennek a földbe, itt hagyják az eget. Mert hisz az ég nem a csillagoknál kezdődik, hanem a föld legalsó fűszálainál; óh ezt a kis törpék olyan jól tudják. Ilyenkor nappal is elő mernek jőni, kiülnek a hegyek tetejére s kis piros szemeiket elárnyazva kezeikkel a szokatlan fény előtt, végig nézik kiváncsian a gyönyörű szép világot, a zöld erdőt, a tarka mezőket, a kék távolt, mely majd mind örökségül jut reájok, s olyanokat sikoltanak örömükben!

Amott távol égő falvak füstje látszik, itt a síkon tomboló seregek ütköznek egymással, amott temetésre szól a harang, s hallik a kisérő gyászének. Az emberek pusztulnak, vesznek; pusztulnak, vesznek! Nem sokára megeszik egymást, a hogy az óriások tettek egymással. Eltávoznak az Istentől, megtagadják a szerelmet, mely őket eddig megtartotta, mely elszaporítá őket szerte, és most áruczikké fajul, mint más akármi fűszer, mely a vért ingerli; minden romlik, minden bomlik, rothad, porlad ország világ, szívben féreg, vérben méreg, a lelket elnyeli a lég, a testet visszakéri a föld, az ember mindig kevesebb lesz, csak a lég és föld leszen több, utoljára egy országban csak egy marad; az hogy fog majd csodálkozni, ha mindenütt, a merre bujdosik a világban, új népet lát erdőn, mezőn, a melyet ő nem ismer, de a mely őt jól ismeri, halálára régen számol, s utoljára ez az egy is lefekszik, mély folyók partja alá rejtve magát, hogy csontjaira ne találjanak. Épen mint az óriásokkal történt.

A kis törpék úgy örülnek!

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Az ezerkétszázadik esztendő után következő félszázadban nagy örömük leve a Nagy-Mál-barlangi kis törpéknek; hogy valahol nagy veszedelem van készülőben, azt a köznép éjszakai búcsújárásaikból bőségesen megtudta, mely alkalommal annyira ment a kis troglodythok merészsége, hogy egész a közel homoród-almási falu aljáig ellátogattak nagy csapatostul, mikor sötét éjszaka volt s a rájok uszított kutyákat kövekkel hajigálták meg. Nyilván eljöttek barlangjaikból, mert egész éjjel lehetett visító szavaikat hallani, s ha némely bátrabb férfiak kiindultak ellenök kézíjakkal, hogy majd megnyilazzák őket, mire odajutottak, honnan a lárma jött, semmit sem találtak, az apró éji alakok úgy el tudtak rejtőzni egyszerre, s a mint azok hátat fordítának, ismét rákezdék a rettentő süvöltést, úgy, hogy nem lehetett aludni miattok.

Ezen években a nagy pusztító Dsingiszkán három millió embert kaszált le a földről, s halála történvén, három fia megosztá egymás között a világot, s mindenikre esvén ötszázezer harczos, elhatározák, hogy három felé megindulnak, és mennek odáig, a hol a világnak vége van és elpusztítanak mindent, a mi előttük áll, kiirtva gyermeket, aggot és férfit.

A barlanglakó gnómok megtudták e dolgokat a buzaevő madaraktól, melyek seregestül vándoroltak el azon tájakról, miken ember nem élt és a sziklai keselyüktől, melyek eléje siettek a pusztító hadnak, ki számukra aratott az emberekben.

A futó madarak után nem sokára jöttek a futó népek.

A havasokon keresztül csapatonkint menekültek kunok, oroszok, lengyelek, oláhok, többnyire aggok és nők s árva gyermekek, mert a férfiak elhullottak már a csatamezőn s a Hargita viszhangjai egy rémkiáltást tanultak meg zengeni:

– Jön a tatár!

A tatárok! Félördögök, félemberek, vastag, szegletes fejeik, lapos orruk, kiálló csontos pofáik, kegyetlen, villogó, apró fekete szemeik, széles szájuk, szétálló hegyes fogakkal; bajuszuk, szakálluk, mint a hiuz sertéi; apró, kifáradhatlan lovaik keresztül hágnak a legmeredekebb bérczeken, átúsztatnak a megáradt folyón, ha erdőt találnak maguk előtt, azt levágják s mennek odább; ha találnak hadsereget, levágják, mennek odább; ha van előttük kerített város, betemetik árkait halottal, földdel egyenlővé teszik, mennek odább. Meg nem állítja őket semmi, sem a férfiak kardja, sem az asszonyok könye. A hol boldog nemzetek éltek, oly simára tapodják az egész országot, a milyen volt a teremtés harmadik napján.

Hová fussunk? merre fussunk? Ellentállani ki volna erős? Kard nem fogja, nyil nem járja ezt a pokolbeli népet. Meg nem birkózhatik velök, a ki anyától született.

Egyet gondola Ugron Ábrahám, Udvarhelyben a legvénebb férfi, első papja a székelyföldnek, azon módon őszszakállas, a hogy még a rhabonbánok voltak, kik csak két emberivadékkal elébb multak el. Mind karral, mind észszel nagy hatalmú volt a jó pap, sokakat megtéríte ékesszólásával az igaz hitre, megnyitván előttük a mennyországot, sokat pedig külde pokolra, levágván éles kardjával, kik a hit ellenségei voltak.

Most kifőzve jól a tervet, a mely szivében fogamzott, kimene az erdőre s vágván ottan szép egyenes mogyorófa vesszőket, azokat megfaragta négyszegletüekre s minden oldalát tele metélte egyenes, keresztül kasul vágott vonásokkal, mintha volnának azok a nyomtatók és cséplők rovásai.

Ezek az egyszerü vonalak voltak a régi magyarok betüi, mielőtt a latin betüket megismerték, még azon időkben a székely irástudók ilyformán közlötték egymással izeneteiket, felvésvén azokat mogyorófa vesszőkre, és papirosnak, tintának még akkor hire sem volt köztük.

E vesszőket pedig elküldözé szerte a falvakban levő papokhoz, a melyekből azok a következő dolgot érték meg:

Mindnyájan, kik csak élő emberek találkoznak a környékben, kerekedjenek fel minden marháikkal egyetemben s a mit birnak gabonában, azt hozzák el magukkal a nagy-máli barlangba, ott a hogy férnek, rejtsék el magukat az ellenség dühe elől, s várják el Isten hirével, míg a veszedelem keresztülfut fejük felett.

Ő maga pedig hat bátor ifju legényt maga mellé vevén, fáklyákkal neki indult a földalatti üreget szemügyre veendő, ha vajjon elfér-e benne annyi tenger nép?

A kik meghallák szándékát, fejet csóváltak rajta, a barlang szádában jártak néha kiváncsi pásztorok s ismerék annak terjedelmét: nem fér el abban csak egy falu népe sem.

Ugron bizott az Istenben s e gondolatot tőle jöttnek hivé.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

A kis törpék a nagy barlang teremében vigan voltak. Kezeikkel összefogózva nagy karéjt csináltak, körül tánczolva egy, a középre tett emberkoponyát, melyet valahonnan a temetőből loptak ide.

Olykor megálltak a tánczban, feltartott orral szaglászva a barlang száján beható szellő után, mintha tetszenék nekik a halálszag, melyet az magával hozott.

Rútak voltak egytől egyig; nagyon jól tevé a természet, hogy a sötétséget rendelé nekik lakhelyül, mert ha kijárnának a világba, terhes asszonyok képzelődése csodaszülöttekkel népesítené meg a földet. Karjaik hosszabbak mint az embereké, csaknem térden alul érnek, fejeiken haj helyett csak apró sűrű moha van, melyből a férfikor idején hosszú fekete serték nőnek ki egyenesen felfelé, a vénségben aztán megőszülnek s mint egy fehér erdő állnak fejeiken, szájaik vége felfelé van huzva s füleik hegyesek mint a mókusé. Beszédjök nincs, de kezeik sebes járása gyorsabban beszél, mint a nyelv.

Egy nagy fekete kövön ül az egyik vezér, a mindenikre vigyázó. Arcza sokkal szelidebb mint a többieké, van benne sok emberi vonás, csak szüntelen figyelő hegyes fülei mozgása teszi azt különössé, s a mi által kiválik társaitól, az egy czinoberpiros hajcsomó, mely feje tetejéből kinőtt, hasonló a caraibok fejdiszéhez; vagy mintha piros spanyol szakállt viselne ott, hegyével felfelé. Szemei nem oly fájó rózsaszinűek, mint a többieké, de ha a sötétség felé néz velök, zöldes fényben világítanak, mint a vadállaté, kezében vékony pálczát tart, melyre koronáskigyó bőre van húzva.