Part 1

Produced by Albert László (This file was produced from text and images generously made available by Hungarian Electronic Library/Scientific Library of Székelyudvarhely.)

TOMPA LÁSZLÓ

ERDÉLY HEGYEI KÖZT

Cluj–Kolozsvár

„Minerva“ Irodalmi és Nyomdai Műintézet Rt.

REJTETT KINCS TUDÓJA.

Színi Lajosnak.

Rejtve lelkem rejtekébe, Öreg-öreg fűz tövébe Kincsek-kincse van elásva. Nagy, fekete kutya őrzi.

Senki meg ne kapja, lássa, Csak, aki a _szót_ kimondva – Óráját is eltalálva! – A varázst le tudja győzni.

Kincskereső vágya, szomja Vajjon vet-e lelket erre? S vajjon mikor vet, ha még vet? Mulnak hamar szakok, évek – – De csak baglyok, denevérek Surrognak a holdvilágnál, Melynek fényén mohos fám áll.

Mulnak hamar szakok, évek – – Fent elúszik egy-egy felhő. De más erre senkisem jő. S minden évvel mind alábbra Hajlik a fűz egy-egy ága. Ha lombjával holdfény játszik: Már-már gyászfűz gyanánt látszik. Lent a kincs meg elfeledve, Csak kallódik, pusztul egyre. Talán soha ritka fénye Nem vetődik föld színére, – Úgy múlik el, meg se látva – Mig ügyet rá senkisem vet, Hogy az ami rejtve senyvedt: Koporsó, vagy kincses-láda?!

TAVASZI ÁRADÁSKOR.

SZÁNKÁZÁS.

Beh friss a hó, beh friss az arcod! De félre is ma, lelki harcok! Ma csak suhanjon könnyű szánunk. Csin, csin, csörögve cseng a csengő – – Mindenkinek ma jót kivánunk.

Ahogy futunk: az utcaszélrül Ránk mind a hány szem visszatérül. Sőt mind tovább, a kandiság nő! Csin, csin, ujjongva cseng a csengő – Te vagy a legszebb, a királynő.

Csin… suhanunk, a fürge szán most Im, hátrahagyta már a várost. Előnkbe tág sik hava tárul. Csin, csin, merengve cseng a csengő – Vágyunk is immár szebb szakán túl.

Csin, csupa hó fenn és a föld lenn, Pár varju tarlóz csak a ködben. Egyébként fehér berek és rét. Csin, csin, borongva cseng a csengő – Bús is talán e sok fehérség…

Hó húll, hideg van, mintha fáznál. Jobb, úgy-e, vissza, szép virágszál? E táj sorsunk valódi tükre… Csin, csin, fagyosan cseng a csengő, S egymástól válni int örökre – –

TAVASZI ÁRADÁSKOR.

A nap a vizek bilincsét megoldta. Zavaros ár jő, partokhoz csapódva. A fönti hegyek minden téli szennye Itt rohan el most örvényben kerengve. Talán áldássá lesz még valahol – – –

S ha rombolás is a rendeltetése: Romboljon, zúzzon, egy percet se késve. Míg dűhe szét a lankákon elárad, Többé nem érzi feszülőn a vágyat, Mely megláncoltan zaklathatta rég!

Beh, zord bilincs is, melyet ránk a tél vet: Megfagyott mozgás, élettelen élet! Most csak rohanj hát, folyó, szabadulván. Zuditsa széjjel erejét a hullám: Ami csak erő: zugjon szabadon!

A mi csak erő: tengerré dagadjon. Fullasztó rabság láncán ne maradjon. Jaj, mert szomorubb végzet, mint akármi: Erőnket tudva, béklyós csendbe várni, Egy percre, mely tán sohse jő felénk.

Rád, elhivottra, várnak messze harcok, Szavad, döbbentve, mérföldekre harsog. Célnak futsz, mig én cél hijján henyélvén, Most riadt szívvel állok partod élén. S im, kart lenditve, meg is áldalak:

Menj, mint a nyil zúgj titkos távolokba. Áldásthozón, vagy rombolón, de hatva. Vigan vidd terhét öröknek, mulónak. S vidd éltemet is, kis papirhajómat, Ne vesztegeljen zátonyon tovább – – –

SZELID KIVÁNSÁG.

Azt szeretném, ha nekem zongoráznál, Akármit, csakhogy hangok érjenek, Melyek zengése kezedtől ered, Mig szivem reszket, mint szélben a nádszál.

Tedd mind elém, amennyi régi fénykép Mutatja multad bármi kis nyomát, Hogy lelkem fölött siklathassam át Gyermekkorod derüjét, égi fényét.

Akkor is, tudom, kedves lehetett Vidám szemed, a csacska, gondtalan száj! Oh, tőlem egy szót, mosolyt most se sajnálj.

Bár e morzsák pótolják énedet. Ugyis: két karom _egészben_, amint vagy, Szegény szivemre sohasem szorithat – –

HALOTT KÖLTŐK…

Halott költők porából olykor Nagy kelyhü vírágok kinőnek. Rég elfelejtett siri hantok Megérzik szelét szebb időknek.

Könyvtárszobák hűs, dohos éjén Nap gyúl cikázó sugarakból. Egy könyv kitárul és a sok rim Tüzet csillogtat, mint aranybor.

Szét a világba, friss erővel, Kiszáll a nemes, ritka mámor. Szomjan sovárgó szivek isznak A tiszta kéjek italából.

Mindenki sejti: csoda titkok Mélysége fölött lép a lába – – S éjfélkor egy bús, glóriás fej Benéz egy fehér lányszobába.

A HADNAGY.

Ma délután, ugy öt-hat óra tájt A halott hadnagy halkan megjelent. A hadnagy, aki nemrég idebent Épp e szobában ölte meg magát.

Ferdén lekonnyult bolond, nagy feje. De befelé csak egyre kacagott. Soha még egy ily vidám hadnagyot! Kacagtam én is veszettül vele.

Mutatta csendben pirosló sebét: Im, ide nézz e pici lyukra, rám! Nincs – hidd el – itt, nincs semmi bús talány, Kétség, hogy ezzel meg ne fejtenéd.

Szólt, s szalutálva tovatünt megint. Ám én tudom, hogy ő még visszatér. Éjjel, sőt majd, ha szinte gyújt a dél, Föl-fölkeres még és fejével int.

Számomra lénye nem lesz már titok. Lelkembe szivom elszánt szellemét. Előle többé bűvölet se véd. S üt óra majd, hogy egyszer hivni fog.

S nincs végre mindig rettegés velünk! Meghajtom én is görnyedt hátamat. Karjába karom tétován akad, S a balfenéken tova lépdelünk – – –

TÜKÖRBE-NÉZÉS ALKONYODÁSKOR.

Mint csöndes csónak, sik vizen bolyongván Sötét szobából, sik tükörlapon Előlebeg bús arcom, alakom.

E test, ez arc már nem is él –: halott tán? Másomat szinte meg sem ismerem. Más is minden oly titkos, nesztelen. Csak – altatót – az alkonyat dalol, S egy hegedü sir halkan valahol.

Én tovasikló, szűkös életem! Tán sohasem is voltál igaz-élet? S szemem hasztalan leste, merre mélyebb: Csalatva bolygott álomvizeken. Talán – amelyek most is körülállnak – A kinok, vágyak sem mások, csak árnyak. S igy magam is csak önárnyam vagyok, Vetitve rejtett sikból ide-átra, Mint földi tóra futó felleg árnya.

Pislog a tűz… a sötétség nagyobb! Megpattant húron elhal a zene – – Ha tovalendül élet-álmodásom, Hová szakad be kóbor üteme? Lábam nyomát is elkuszálja más nyom? S mint bosszus müvész vétett vonalat: Eltüntet a sors nehány perc alatt? Vagy aki voltam: lényem lelkes lelkét Megőrzi bűvös tükrében az emlék, Hogy taván ringva néha visszajárjak Majd valamelyik élőbb unokámnak? – –

ÓLMOS, SZŰK TÉRBEN.

Véres robotban, félelmek között, A lelkem sokszor falnak ütközött.

Mint békát nagy kő, mit ráhajitok: Kényszerű sorsom úgy lelapitott.

Ólmos, szűk térben fullad a tüdőm. Szentebb dologra, dalra nincs időm.

… Ám áttöri még fejem a tetőt, S szabaddá szállok virradat előtt!

Bús lelkem ott fenn új dalra derül. S száll, száll a fényben, félelmetlenül!

ALKONYAT FALUN.

A réti tájon át a szender, Mint balzsamkertek szaga fú. A fák közt fátylat húzva leng el. Álomba lankad a falu.

Feketén ing egy árva tar galy. Szivem is csupa könny s magány. Fent felleghabon biztos karral, A halál evez csonakán – – –

NOÉMI SENKI SZIGETÉN.

Elborult fényü, rideg éjjelembe Messzünnen még egy kis mécs belelángol. Bús lélekvesztőn küzködő felé Hivó szigetke rémlik fel az árból.

Valaha rég, vad viharok fokánál, Hányatva vágyak perzselő szelében, Egy percre sorsom sorsodhoz sodort, Azóta jaj, beh más vizekre tértem.

Ám az emléked veszélyek között is, – Melyeket rossz szél, balsors zúditott rám – Velem volt mindig talizmán gyanánt, Örvények mélyén, bősz hullámok ormán,

A sors dűhét még eltökélten állom, S hogy hajóm hátát bórák bőgve szántsák. De már tudom, bár meg se rezzenek, Hogy bátorságom csak halálraszántság.

S már nem tudok célt, melyet bizonyosnak Láttatna még egy ki nem hunyt reményem. Valahány eddig fel-feltündökölt: Mind-mind el is tünt parttalan vak éjben.

Igy csillag nélkül egem egyre zordabb, S fenyegetőbbek szelek, vizhatárok. Rád-rádgondolva csak hányattatom, Amerre hátán a haragos ár dob.

Vitorlám rongy. Már magam is ziláltan Azt nézem csupán, hogy kell partot érni. … Ha tán egy hullám végre partra lök majd: A sziget élén vársz-e rám, Noémi?

A HALÁSZ ÉS A SZELLEM.

Antalffy Endrének, az Ezeregy éjszaka tudós és művész forditójának.

Bár időmből egy perc se boldog, Lelkemet, gyásznak fátylaképpen, Nem lengetem meg minden lépten: Nemesebb gyász a rejtve hordott!

Csak néha jönnek komor álmok, Melyeket jólzáró palackba –: Egy-egy versembe befalazva, Az idők árjába bocsátok.

Majd akadgat sorsszerü kéz, Mely olykor egyet kihalászva, Terhétől döbben, futni kész!

De már késő! A pecsét enged, Búm feltör, égre száll s uszálya Ugy csüng alá, mint sürü felleg!

DAC.

Ha te nem – inkább más se zárja Szivére szivem szűz szerelmét. Legyen, mint puszták rőt kopárja, Mi bennem üdvről álom, emlék.

Mint falevél, mit őszi szél hajt Ezer társával egy halomba: Magam is muljak el s a tél majd Hullassa leplét bús nyomomra.

Rim szárnya szerte hirt ne hordjon, Hogy egykor érted éltem, égtem: Enyészen az is rejtve zordon Szivem halálos börtönében.

S amig igy minden vágy belém hal: Bús kéj hat át e pusztulásban, Hogy ezalatt a magaméval Emléked sirját is megástam!

BUCSUZÁS.

Rőt reggelen, vad, őszes éjen – Mint pernyés lobu lángvihar – Egy rémes érzés rám fuvall.

Majd, mint gyermek, kit éjbe, hóba Tettek ki gonosz emberek: A lelkem fázva didereg.

S vacogva lázban, égve fagy közt, Egy tudat ér a szivemig: Kis időm futva letelik.

Itt hagyok űzve, bukva mindent – Mikért sziven se szurna vád – És itt a legtürőbb anyát.

Anyám, te türtél annyi évet, Hogy legyen értük pár napom. Ezeket én meg nem kapom.

Rám már a végzet szele zúdul, Sziszegve kúszik éjjele. Éjem mind vele van tele.

Mulásom annyi zajt sem üt majd, Mintha a szél egyszerre csak Egy ajtót hangosan becsap – –

IDEGEN FALUSI FOGADÓBAN.

– Téli fantázia. –

Friss hóval ébredt fehér hajnalon Felébredek; mily furcsa minden itt! A nippek, a pár könyv az asztalon S a ló, mely im-most ott kivül nyerit. Szobám hidege lassacskán hevül. Mily szép itt lennem ismeretlenül. Mint titkon megszállt fejedelmi vendég, Ki, mig alitnák, máris tovament rég.

A bolt előtt a bámész csőcselék, Tán most épp rólam folytat szócserét. Van, aki látta – távol eb csaholt, S a fák fölött épp felötlött a hold –: Két ordas jött ki s ott a rengetegnek Szélén vonítva, hosszasan kerengett: Tán velem jöttek, mint kiséretem. Velük magamat én őriztetem.

Oh kincses ölü mély ár, babona! Már engem is visz medred ősi sodra. Bús lelkem rajta pehelyként forogva. Halk ájulatban sodródik tova! Már látom is: ki fel nem fedve jöttem, Titkon is megyek, majd, ha szánra szállok. Előttem sejtés csilló selyme szállong, S szánam csilingel csak a téli csöndben. Megyünk; nagy erdőn át a zuzmarás fák Vén válluk terhét rám sóhajtva rázzák.

Majd meg kitárul messze lent a sik, Körül a halk hó mindenütt esik. S én elnyujtózva, prémek közt, henyén, Tudván tudom, itt minden enyém: A roppant erdők és a törpe házak, Melyek közt köszönt a muzsik-alázat! S így elém addig tólúl képre-kép, Míg Moszkva vár, mint urát, hercegét. Már messziről zúg valamennyi tornya. A tanács elém kijön a kapukhoz: Kenyérrel, sóval üdvözölni; futkos A tömeg, cseng-bong a sok fürge trojka. S én megpihenni palotámba térek.

De már sok ezer lángja gyúl az éjnek. Hódolni pompát ragyogtatva vár A sok ünnepség: nők, opera, bál – – Tündéri fénylést tükröznek a termek – Ámultan állnál ottan, mint a gyermek – S mindent, mi száz dús szépséget kinál: Még szebbé lát egy uj Zichy Mihály; Ha meg merengni vágyom; tétován, Csájkowszki zokog fel a zongorán. Úr-voltom kéjét ajzott szivvel érzem S hogy tőlem semmi jót se tilt lakat. Életem: élet, enyém vagy egészen! Lelkem nyügöktől ujjongón szabad.

Szabad – kopognak. Ejh, szabad no! Tessék! – Rekedt köhentés: a fiakkeres. A várást unván, engemet keres. Igaz is bizony, vár a kötelesség!… Míg henye vágyak muzsikája csalt, El is feledtem az unt hivatalt. Pedig e nap is rak rám terheket még. No, rozzant szán, gyü, gyerünk: rút robot Karjába vár, mint örökös rabot. S nem hagy, míg onnan a halál ki nem tép. Hogy tovább győzzük, jó lesz hát vigyáznunk, Nehogy az útban meghülésig fázzunk!

AZ ALKONY FELELETE.

KISVÁROSI SÁROS UTCÁKON.

November esti hűs esőnek Csapzón csepergő könnypatakja, Keskeny, kis utcák sár-csatakja, Hol keressem ma volt erőmet?

Tán lehullott az is e sárba, Vagy fölosont a szennyes égre? S már minden nyárnak itt a vége, Már minden álom dőre, kába?

Itt úgy lefog és fojt ma minden! E szükre szorult szürke házak Zord őrökül mind rám vigyáznak. Kijutok-e még egyszer innen?

Ha szabad élet lenne társam, Mező tág síkja, fénnyel, árnnyal, Vagy nagy városban harc, pogány zaj, Mely ingerel, hogy túlkiáltsam.

Itt csak lecsügged lelkem szárnya – Egy-egy folt olykor megcsillámlik. Közelgek s látom: látszat ámít. A fény már el is halt a sárba.

ÖREG FAUN.

Öreg faun, a szivedet még Meg-meglegyintik lágy kacsók. S átlobban agyadon az emlék: Mily mézes volt a nympha-csók.

Ajkad gonosz mosolyra torzul. S lehunyva könnyes szemedet, Vig képek raja lep meg órvul. Dús keblek hava hiteget.

Ligetet látsz; fák közt – mesés hely – Nymphák bokáznak, Pán zenél. S te lesből, szilaj szökkenéssel, Csinyt űzni köztük termenél.

Megkergetvén a pajkosabbját – Mind úgy oson, mint fürge nyest – A legszebb szőkét elragadnád, Hogy cirogasd s kegyére less.

De jaj, hová vitt a merész hév? Csalárdságot sugott a nád. Ha mostan egy sik tóba néznél: Torz vén fej fintorogna rád.

Melyik nymphának tetszenél te? Hevedre fittyet hányna mind. Sóhajodat csak bizd a szélre, Ha még új vágy okozna kínt.

Menj, ülj egy forrás friss fejéhez. Nézd sirva, hogy kel a patak. Sírj és nézz, amig körül éj lesz, S hab és könny hozzád feldagad – – –

ILY DOLGOK KÖZT FOLYIK EL ÉLETÜNK

Keserves rabigába Görbesztő, bús napok. Melyek során hiába Esdünk szebb holnapot.

Bomolni makacsul kész, Nyűtt, zaklatott ideg. Zord, ököllé szorult kéz, Mely magát sebzi meg.

Haszontalan sovárgás Egy képzelt szív után. Mely csupa fény, meg áldás, S ha búnk van, szánva szán.

Örökös vágy: pihenni. De hajsza szüntelen. Ezeken felül semmi, Csak undor, küzdelem.

Így keserit, izenget, Míg mellénk lép, megáll, S elfuj, – mint szél a pelyhet – A hatalmas halál!

A VÉNÜLŐ SALAMON KIRÁLY SZERELMES ÉNEKEIBŐL.

Szulámith, hajh, a te nagy ifjuságod, Mint rózsák szirma pereg vén szivemre. Szemed kacagó fénye drága penge, Mellyel agyam bús rémeit levágod.

Napom helyett, mely már bukásnak indul, Hajad korongja ragyog, mint aranynap. Hogy sötétségben mostan se maradjak, Az ifjúság tűzfényes napjain túl.

Ha szólsz: csevegő, friss habok locsolnak, A lélek tőlük testemben föléled, S vállam sem érzi batyuját a kornak.

Már csak körödben élet még az élet! Oh, szeress, ringass, karjaidban ápolj, S rejts el, védj meg a rámleső haláltól!

ŐSZI SIRALOM.

Ősz dere gyötri már a gyepfű selymét. A nyár pompáját keresvén se lelnéd.

Hol kincse folyt, most mást alig ha látsz ott: Pár árva kórót ropni kerge táncot.

Pár árva holló károg ott a ködben. Föl-fölcsap egy, meg újra visszazökken.

S a fán borong el, fázva, félig ébren, A sűrűsödve szisszenő sötétben.

Nem jó bolyongva járni most a tarlón: Mindent enyészni látnál ott ma gyarlón.

Jobb most szobádban ülni melegedve, Békés derüvel nézvén életedre.

Jobb: kályha mellett ülni órahosszat, Míg lelked elmult dolgokon motozgat.

Mig révedezve babrálgatsz a tüzzel: Meleget áraszt rád egy régi tűzhely.

De jaj, hová bujsz, vackot hol találsz, hol? Ha _belül_ érzed, hogy vacogva fázol?

S nincs semmid, ami tövisként ne tépne: Se mult öröme, sem jövőd reménye?

BOCSÁNAT NÉLKÜL.

Már megbocsátni sem tudnék neked! A megbocsátás királyi ajándék – Ám adakozni hasztalan kivánnék, Ha nincsen már egy fityingem se meg.

Sokszor zsaroltad gyöngeségemet, Bizván talán, hogy úgy is móka, játék Mind a sok szó, mely vádat-vádra rád mért: Most munkált sorsod beteljesedett.

Most megroskadsz, hogy még sem ezt akartad? De – fölemelni: karom sincs ma már – Szánalmam nyelve megbénitva hallgat.

Ha sirsz – én is csak sirhatok veled, Hogy lelkünk régi fénye csupa sár, S egy élten át bús harcunk szennye lep.

AZ ALKONY FELELETE.

Gyallay Domokosnak.

Lemegy a nap… Sugarai még végig siklanak Rajtam, amint a selymes füveken Fekszem, hogy halott, vagy még eleven Vagyok-e? Oh, ha meg kell halni ma! Hol hát egy hang, egy kiáltás, ima, Melyben utóbb bár ugy legyek jelen, Mint elmerült nap aranyfellegen, Mint parfümben, mely zeg-zugot betölt, Egy régen elment aranyszőke hölgy.

Oh dalok, rimek most siessetek, Megmenteni mind, amit szeretek, Ugy adva nekik illő keretet, Ahogy én láttam a sok földi dolgot. – Legtöbbje bús volt, csak kevés mosolygott.

S a föld egyszerre megdöng valahol… Nekem is gyorsabb lesz a szivverésem, Béklyós erőim oldozódnak érzem. Vonat sipol, épp erre zakatol. Már mindjárt, mindjárt itt közel robog, Majd akkor én rá gyorsan felkapok S ugy vágtatok cél, siker, hir felé! Nem oszlok szét nyom nélkül semmivé. – –

Nem-e? Im végsőt lobban már az alkony, A vonatzajt is megint messze hallom. S mig tépelődve tovább heverek: Szél támad s rám dob nehány levelet – – Hervadtat, őszit. Ez a felelet…

MINT RÉGI SZOBRÁSZ…

Mint régi szobrász szép halott fiáról Mintázta művét, melyről hir maradt: Igy én is, – amig lelkem egyre gyászol – Versekbe vések halott vágyakat.

Pillámon még a bánat könnye repdes, S már szemem újon nyilt csodákba lát, Lesvén mohón, mint szépét a szerelmes: Holt vágyak báját, rejtett vonalát.

S amit szemem lát, abból az anyagba Kezem minden szebb formát belevés. Igy él tovább, mint lelkem egy darabja, Minden alig mult, újabb szenvedés.

E gyöngéd formák, apró, drága szobrok Sok emlék-zúgot sorba töltenek. Rajtuk motozva már el-elborongok: Mi lesz, ha szivem többé nem temet?

Jaj, ha talán már csupa bútlan éj jő, Csak holt formák közt szabad bolyganom. De nem lesz többé, kit veszitnem: élő, Több szép fiam, több drága bánatom.

VIRÁGZÓ FÁK ALATT.

Dús lombu fáim virággal tele Hajolnak három gyermekemre le.

Galyakon át a fényes, drága nap Fejükre villan, ahogy játszanak.

Oh most szemükbe minden tündököl! Az egész föld egy édes, meleg öl.

Mindenki jó. Az élet vig tanya. Játékos kedvet dehogy rontana.

Fák lombja, kék ég – enyhe sátorul – Fölébük védő gonddal domborul.

De jaj előlem nem rejt már a fátyol Ennyit az élet zord ábrázatából.

Már látom, az ég tulsó peremén Kis foltnyi homály torlódik henyén.

Az a homály – még talán dél se lesz – Viharmadarak bolydult fészke lesz.

Felhők nyomulnak tolakodva, zordon Haraggal fel a borult égi bolton.

Fa reccsen, ág hull, a hová csak ér A fergeteg. A föld egy csatatér.

De minden vészen túl is megmarad Az edzett ág, a szivós akarat.

Oh rátok is majd rohan fergeteg. De ne rémitsen dűhe gyermekek!

Hadd hihessem: ha nem is védne fátok – Erős hajtások – akkor is megálltok!

KÜNN.

Benn zongoráznak! Engem sötét, bús fenyőfák alatt Hűs harmat áztat. De jól van így! Mig fehér fénnyel villanysugarak Nyulnak ki ferdén a nyirkos homokra, Csak magam járjak itt magamba rogyva.

Ők üljenek csak benn a fény alatt, Mint fészkük pelyhén pihés madarak. Kis lelküket a nyájas, tág szobákban Hangok hulláma hintáztassa lágyan. A dal nekik csak mákony, lenge hinta. Szelid szédület, melybe nincs veszély! Hangzástól énjük már elandalitva: Nem hat mélyebbre, gyilkos vágyba, kinba. Schumann, Grieg lelke nekik nem beszél! Nekik már azzal minden meg van oldva, Ha tudják, mint megy át a dur a mollba.

A vergődések viharát nem érzik, S hogy van perc, mikor a fűszál is vérzik, És fojtó bura fölöttünk az ég. Oh nők, nippek, csak nevetgéljetek benn. Nem sejtve felhőt, ártalmas deret sem. Nekem száz kinom dühödt lánggal ég! Én már tudom, hogy lopakodva jár, S mindent levág az öldöklő halál. – –

De csitt, a szájam mily csúf szókat ejt még. Csak meg ne hallják. Mienk a verejték! Mienk a gond, mely sohasem henyél. Mienk a kérges jobbágyi tenyér: Szolgálni, hölgyünk ha lovára hág! Minket csap eső, minket húz az ág…

S a fenyők is rá mintha mondanák: Ez bizony itt már csak igy is marad! Im kacaj csendül ott benn a falon túl. Lépésem alatt az út megcsikordul, S görnyedt árnyam surolja a falat – –

TENGER, TE NAGY…

Nagy Emmának.

Tenger, te nagy, ki messze zúgva terjedsz! Most fájva folyton feléd vonz a vágyam; Sodródni rajtad napfényes dagályban, Dagadó kedvvel, melyet gond nem ernyeszt.

Ne mindig csak e zártkörü hegyek, Melyek közt rabbá rögződik a lélek! De habok hátán szegüljek a szélnek. Majd kék partokról álmok intsenek.

Oh lelkem, lesz-e perc, mely ezt megadná? Lendit-e láz még igazán szabaddá? Vagy e vágyad is cselvetés csupán.

S ugy járhatsz, mint rab fenevad-király, ha Résnek ront, mellyel durva gúny kinálja, S véresre romlik óla rácsfalán – – –

ÉJJELI HAVAZÁSBAN.

Hó hull serényen, sürü pelyhezéssel… Kész kripta most a lombtalan berek: Tanyát e tájon csak a csüggedés ver.

Bús bokrok alján árnyak rémlenek. Halkan körülfon kétség és sötétség, Lábam botolva félre tévelyeg.

Kis ablakokba távol enyhe mécs ég, Áttüzve fényét fátylakon, ködön. Mindez reménynek, célnak oly kevés még!

Feléjük én is égve küzködöm. Tüdőm zihál, a kin agyamba fájdul. S egyszerre tép száz kegyetlen köröm.

Előttem itt-ott apró tarka láng gyúl, Kis fintor ördög fürgén integet, S hideg verejték ver ki már a láztul.

Szél hord havat meg bomlott rimeket. Gartatva zúg át a kihalt fenyéren: Tán engem is már végre betemet.

Itt roskadok le sápadtan, fehéren. Szivem verése halkan elakad. S hajnalra minden élni kél, csak én nem.

S ha nap röpit a földre nyilakat, Rá vissza vig kép mosolyog föl innen: Sik, szűz mezőség enyhült ég alatt.

Fák állnak itt-ott ezüstös karingben. Kis nyájas őrház. Varjak a havon… S egy fa tövén a hó között övig benn:

Én. Hideg arcom csupa nyugalom.

TÜNŐ SZÉPSÉGEK KERGETŐJE.

VIHARFELHŐK ALATT.

Walter Gyulának.

Olykor erre zúgva jönnek, Hömpölyögnek Vésszel vemhes fellegek. Még csak egy perc és zihálva Már az ég s föld szent csatája Szakad egybe komoran.

Futva búvik állat, ember, S döbbenettel Néz a súlyos égre föl: Áldás kél-e végre lassan, Vagy – amig vad tüze harsan – Ártó vihar zúg le majd?

Most a dermedt borzadásnak Csöndjibe gyors villanás csap, Harsonázva reccsenő. Mintha fentről a hegyekből Óriás-had Iramlana bomlott hajjal, Őrült lárma közt elő.

Hajlong a fák koronája. Hangosabb a nők imája – – S ekkor – – ennyi – – nincs tovább! Hirtelen az ég haragja Elharapja Saját mérge szigonyát.

Rájuk fönti fagy lehelt-e? Megmeredt a felhők rendje. Az okát ki tudja: mi? Majd mozdulnak, s terjekedve Napnyugatra, napkeletre: Elkezdenek oszlani.

Darabig még nyom az égbolt. A levegő kénszagos. S olykor itt-ott – de már messze! – Rekedt hangját megeresztve, Egy-egy felhő morgadoz.

De sötétig Az is elhal, elenyészik. Éjnek sem jő csillaga! Csak időnkint, bús varázzsal, Lidércfényes lobbanással Gyul ki még az éjszaka!

ERDÉLYI ÁRNYÉK, ERDÉLYI BÁNAT.

Én szűk hazám, nincs hegy nélküli tájad! Minden mezőt hegy zár be kereken. Alighogy a nap délutánra bágyad: Árnyék vetődik át a völgyeken.

Lelkemben is egy most mult éj után még Alighogy fénnyel új hit ébredez: Feltólul mindjárt egy gond, bánat-árnyék, S mindent beburkol, megint este lesz – –

VIRRASZTÁS.

Mily hosszu már e bánat-éjszaka! Mint két halott szem, úgy mered be, néz rám Fülledt szobám két konok ablaka.

Derűl-e fény ez éjre valaha? Oh, jobb is lenne, ha sötét folyása Már a halálba betorkollana!

GRIEG-MELÓDIÁKHOZ.

I.

Lágy ujjak érik s fájva, szakgatottan, A húrok alvó búja fölsajog. Zengésbe ömlő, tördelt futamokban Nagy mélységekből ébredt sóhajok.

Grieg, éjszak szkaldja, komoran borongva Zeng, zúg, jajong a föltárt hangszeren. Dala szélként fogódzik bánatomba, Mely gyászhajóként suhan el velem.

S egyszerre már a messze-fönti fjordok Felhős egébe tűz a homlokom. Bús, esti fénybe sirván én bolyongok, Én állok ott, egy izzó fjeldfokon.

Nekem sir ott a szivem, délre vágyva, (Vággyal, amely csak űzött emberé.) Oh, bús-örök vágy, éjszak ősi vágya, Délszaki tájak, tengerek felé!

II.

(_Anitra tánca._)

S a nagy zenésszel Operencián túl Ragad a láz. Csak egy-két pillanat: S elém Szahara pusztasága tárul, Ülvén egy árnyas pálmatörzs alatt.

S im pálma árnyán, bársonyos homokban Táncos bokák igézőn pergenek – – Anitra, jer, ne hagyj elveszni szomjan, Csókod borával enyhitsd lelkemet.

Te nem is tudod, mennyit sirt utánad Sok fájó vágyam, árva bánatom. Sorstól kapott, szép, fényes koronámat Hogy loptam tova hajszás útakon.