Part 9

A zsidó «hosszú nap» nem olyan hosszú nap, mint az, a melyen egy költőnek első művét szinpadra hozzák. Egész nap láza van, nem tudja mit csinál? Hamarább ott van a szinpadon, mint maga az ügyelő. Segít rendezni és szaporítja a zavart. Könyörög minden szereplőnek, hogy csak az Istenért jól vigyázzon a szerepére, a verseit el ne forgassa, «és»-eket ne rakjon a szavak közé, mert elrontja vele a jambust. Egyiknél szeretné, ha öregebbnek álczázná magát, másiknál, ha nem csinálna magának olyan nagy bajuszt. Reszketve közeledik az előfüggönyhöz s lesi, hogy van-e már közönség? Útjában van a rendezőnek, az igazgatónak, kik nem győzik elhárítani maguk elől. Biztató bókokat mond a primadonnáknak, s a foga vaczog, mikor rizsportól fehér kezeiket megcsókolja. Retteg valamennyitől. Ha Czilike ott nem volna, ki bűbájos mosolyával most is oly ismerős, kétségbeesnék azon merénylete fölött, hogy ennyi jó ismerős arczot átváltoztatott hajdankori rémalakokká, kik ragasztott orraikkal, álszakállaikkal, vendéghajaikkal, bádogkoronáikkal, párduczbőreikkel mind őt ijesztgetik. Végre szól a sugó csengetyűje, a zenekar rákezdi, az igazgató minden szentekre kéri a szerzőt, hogy menjen a páholyába, ez feltámolyog a lépcsőkön: ugyan jó, ha három más idegen arczokkal tele páholyba be nem nyit, mig a magáéba talál. Ott aztán behúzza magát egy szegletbe, a honnan a szinpadra láthat, de a hol őt a közönség nem láthatja. A közönség persze jól tudja, hogy az egyetlen páholy, mely látszólag üres, hátterében a szerzőt rejti, s mint vadász a rókát, úgy lesi minden látcső a páholy üregét. Iszonyú hőség van, a szív százhuszat üt perczenkint. A karzat szakadásig tömve, azok türelmetlen emberek, iparos és cselédféle nép. Kezdenek tombolni. A szerzőt a hideg leli, hogy még sem kezdik a darabját. Végre másodszor szól a sugó csengetyüje s az előfüggöny allegoriái a magasba emelkednek. Ünnepélyes csend támad. Szerzőnek egy gondolat villanik át az agyán. Leugrani a páholyból, elkapni a sugó elől a darabot s elszaladni vele. Már késő! Az a sarkantyus úr ott a szinpad közepén megkezdi a mondókáját, belelép a dolgok közepébe: in medias res…

A szerző néz és hallgat.

Óh ez nem emberi idegeknek való gyötrelem! A makkabeusok anyjának szenvedése hasonlíthat ehez, mikor fiait egymás után leölték szeme láttára. Hogy gyilkolják a legszebb verseit! Meglehet, hogy jól játszanak; de ő azt mind egész máskép képzelte. Nem így éltek ezek az alakok az ő lelkében. Ott van ni! Az az ember meg épen nem tudja a szerepét; a másikat is belezavarja vele! Nem úgy van! Kihagyták a legszebb részét a párbeszédnek. Egy össze nem vágó jelenet s elveszett az egész hatás. Ennek itt csak keserünek kellene lenni, s a helyett komikussá lesz; gúnyszavainak csak háttért kellene képezni a főszereplő tragikus kitöréseihez, a helyett előtérbe tolja magát s a közönséget kaczajra ingerli ott, a hol nem kellene. Bányaváry maga sem látszik érteni, a mit előad. Egészen másként szavalja szerepét, mint egykor az oltárkövön. Ah, akkor az olympi láthatatlanoknak beszélt, most pedig a karzatok népének, s annak be kell bizonyitania, hogy milyen jó hangja van. Minden úgy üt ki, a hogy Biróczy előre megjósolta. A hevesfejű főnemes alakja pattogó betyárrá izmosodik, a kesergő agg honfi sápitozó vén banya lesz, a panaszkodó paraszt képe szószátyár gányóvá mázolódik, a fejedelmi alakok egyike nem nő fel magasabbra egy predikátornál, másika nem más, mint egy koronás tekintetes asszony. Egyedül Czilike érzi, a mit játszik: egyedül az ő alakján lehet tekintetének megnyugodni. Ő a tökély. A többi aztán annál messzebb esik az ideáltól.

S hogy kínja tökéletes legyen: még odajön Biróczy a páholyába és elkezdi neki dicsérni a szinészeket, hogy milyen várakozáson felül jól játszanak. És meg is lehet, hogy jól játszanak, csakhogy Kálmán mindezt egészen másképen rendezte képzeletében, s az élő alakok nem illenek össze a lelkében alakult képekkel.

Azután nem elég, hogy Biróczy meglátogatja a páholyát, egymás után jőnek hozzá ifjú ismerősök, litteratorok, kritikusok; kezdik az obligat gratulatión s aztán elsorolják kifogásaikat, észrevételeiket. Azokon egymás között összedisputálnak. Szidják a szinészeket, kik e remekműnek nem tudnak megfelelni, a közönség nem hallja tőlük az előadást s felpisszeg rájuk. Kálmán szeretné valamennyit kidobálni a páholyból.

Lopva áttéved tekintete az átelleni páholyba, a hol Decséryék ülnek s arczaikról olvassa itéletüket.

A herczegnőnek melege van, legyezi magát; csak olyankor tapsol, midőn Czilike kilép a szinpadra, s a főispánt is készti, hogy tenyereit lomhán összelappantsa.

Hát Dorothea?

Annak az arcza egészen át van változva. Oly kifejezés ül rajta, a minőt Kálmán még soha nem látott. Mint egy szobor, oly mozdulatlanul figyel e mű minden szavára. Félelem-e az? bámulat-e az? mely arczát elmerevíti; vagy mind a kettő? Rémítik őt azok a gondolatok, a miknek szavait hallja? Most kezdi-e tudni, hogy ki az az ember, a kit ő szeret? Most kezdi-e látni, hogy micsoda rettenetes ország az, a minek poézis a neve, s szivének minden idegei megreszketnek annak fenséges borzalmai előtt?

A mestermű hatása a közönségre nagyon kétséges volt. Tapsoltak eleget egyes költői helyeknek; de az egyetemes, megragadó hatás, melyet Kálmán maga várt tőle, elmaradt; hiába mondták barátai, kik páholyába sereglettek, hogy műve nagyon tetszik; ő érezte az ellenkezőt. Óh az előadás órájában az iró clairvoyant: azt is megérzi, hogy mit gondolnak azok, a kik a háta mögött hallgatnak? Nem ilyen a közönség tetszése! A karzatok tombolnak a hangzatos mondatoknak: de az értelem maga a nagy közönségre nézve, caviar. Néhányan megértik a szellemet is, ott a páholyokban. Nagyon jól megértik. Azoknak ludbőrzik a testük tőle s Kálmán kezdi észrevenni, hogy egy páholy megüresül. Azok félnek hallani is amaz eszméket, a miknek ő élő szavakat adott. És az egész költői remek alkotást, a tragicum fenségét, azt nem fogja fel senki. Hiszen ha nem hiányzanék hozzá az érzék, az egész közönségnek néma elragadtatással kellene gyönyörködni e végtelen örvényében az eszményi szépségeknek. És óh a költő érzi azt büszkén, hogy milyen földfölötti szépeket álmodott, és látni kénytelen, hogy álmait senki sem érti.

Felvonások közben hívták a szerzőt, de nem jelent meg; a rendező jelenté, hogy szerző nincs jelen. E visszavonulásért Bányaváry lehordta Kálmánt, szerinte a szerző megjelenése a közönség hivására kétszerezi a tetszést.

– Művem nem tetszett: viszonzá szárazan Kálmán.

Bányaváry majd megölte e szóért.

– Roppantul tetszett! a közönség meg van dühödve tőle! S aztán a mai előadás még csak főpróba volt; majd holnap nézd meg, hogyan játszunk valamennyien! Majd holnap! Hát velem hogy vagy megelégedve?

– Czilike imádandó volt, felelt rá Kálmán.

– No és én? Meg a többiek?

– Csak Czilike volt imádandó.

Az előadás estélyét pompás díszlakoma fejezte be a «hét választó»-nál, ősi szokás szerint a szerző megvendégelé a szintársulatot, jó barátait. Hivatalos volt a lakomára kivétel nélkül minden Pesten lakó magyar iró; még akkor kicsiny csapat.

Ezek ugyan akkor épen nem képeztek valami külön osztályt; mindegyiknek volt, a mellett, hogy verset és prózát irdogált, tisztességes keresetmódja. Az elbeszélések szerzője egyuttal városi kiadó; az, a ki a humoros adomákat irja a «Honi vezérbe», a helytartó tanácsnál segédfogalmazó; a hősköltemények most kiemelkedett költője magánnevelő kilencz fiu gyermek mellett; az anthologia gyüjtő egyetemi tanár; a meseiró tehetős földes úr, nem szorult hivatalra, csupán egy divat- és szépirodalmi lap szerkesztője nem más, csak lump. Genialis ember, de minden jellem nélkül, mindig fülig adós, senkinek sem fizet; s a mellett nagy gourmand; ő maga dicsekszik, hogy minden ebédre egy előfizetőjét eszi meg a «Mulatságos»-nak (ez lapjának a czíme) s e tekintetben két ember helyett dolgozik, a mennyiben segédszerkesztője részét is maga költi el: ez a segéd pedig nem más, mint árva Aszályi, irnokból laptöltelék-készítővé emelkedve, s princzipálisa által a nagy világ pártfogásába marasztalva, hogy ott egyék, a hol kaphat. Ezért a mellékneve: «Potya» Aszályi.

A «potya» szó alatt értik a magyarban, mikor valahol «ingyen» esznek. Akármit esznek: érett turót vagy pástétomot, csak ingyen ültessék mellé az embert, az a potya, az jól esik. Néha nem is kinálják, a «potya» fogalma egyesíti magában az önkénytes megtelepedés művészetét is. Aszályi egyuttal műbiráló is. Ez a legkönnyebb tudomány, a mihez semmi tanulmány nem kell. Ez a mesterség leginkább elvezet a potyához: néhol ebédre hívják, néhol pofonverik érte, s mind a kettő ingyen.

Hogy ne jött volna el főszerkesztőjével, Kovászos urral Aszályi is Kálmán ünnepi torára. De arról bizonyos lehet Kálmán, hogy senki sem fog neki orczátlanabb hizelkedéseket szemébe mondogatni, mint Aszályi; még a princzipálisa Kovászos úr sem, a ki pedig nagy széltoló.

Pedig Kálmán irtózik tőle, ha szemébe dicsérik. De hiszen ebben a társaságban ne is tartson tőle, hogy a Mulatságos szerkesztőségén kivül ez valakinek eszébe jusson. Tudósok, irók, szinészek gyülekezetében senki sem beszél másról, mind kiki a saját viselt dolgairól. A szinész elmondja, mily diadalokat aratott a vidéken? hogy omlott lábaihoz koszoru, szerelmes levél, diszbillikom és emlékgyűrű. A humorista előadja legjobb élczeit, mik most az egész országot felvillanyozzák; a történetbuvár bebizonyítja, hogy az egész világon minden nyelv a magyartól származik, zsidók, assyrok, phœniciaiak mind a mi őseink voltak; a szerkesztő prænumeransai szaporodtát emlegeti; a versiró jó néven veszi, ha akad olyan szomszédokra, kik legujabb költeményének kiemelkedő részeit meghallgatják; csak árva Aszályinak jut néha eszébe, hogy egy-egy körmönfont áldomást megindítson a mai nap hősének tiszteletére, ki búskomoran ül az asztal végén s lelkével akárhol másutt kalandoz, csak ott nem, a hol érte isznak.

Később aztán oszolni kezd a társaság: legelébb hazamennek a szinészek, nekik holnap is erős dolguk lesz, nem szabad sokáig mulatniok. Akkor aztán a hátramaradottak előveszik az eltávozottakat, s leszólják őket irgalom nélkül, milyen minden kritikán alul való játék volt, a mit ma produkáltak. Egynek sincs közülök fogalma a művészetről: Bányaváry bakternek való, nem szinésznek, a feleségében pedig nincs semmi szenvedély. Azután elszállingózik a historikus, a meseiró, a hősköltő. A mint egymás után kihúzzák a lábaikat, elmondatik róluk, hogy az első nevetséges idióta, a második jó borokat tart, de ha a meséiről beszél, elaltatja vele az embert; a harmadik nem bir kiadót találni a műveinek, pedig abban a képzeletben van, hogy ő jobb költő, mint más. A nyelvujító eltávozta után előhúzzák a hirhedett «Mondolatot,» mely a nyelvjavítók törekvését teszi nevetségessé. Valamennyi között egyedül Biróczy van biztosítva minden oldalról; ő se nem iró, se nem szinész, tehát tüz- és vizmentes.

– Eredj már haza Kálmán, kérlek; mond a bohó fiu, megszánva komor arczu barátját, hadd szóljunk meg aztán téged is!

Kálmán komolyan veszi a baráti intést s engedelmet kér a társaságtól, hogy hazamehessen; fejfájásról beszél. Talán úgy is van.

– Dejszen; riad fel Aszályi, Kálmán barátunk csak magasztalóit hagyja hátra, ha távozik. No hiszen majd meglátod holnap, ha a Mulatságost olvasod, hogy felmagasztalunk, hogy megkoszoruzzuk a nevedet. A Mulatságost a nagymamád is járatja. Majd hogy meg lesz lepetve, ha azt a sok dicséretet olvassa felőled!

Kálmánnak émelygett a gyomra. Sietett a kalapját megtalálni.

Aszályi szegődött hozzá.

– Elkisérlek hazáig. Valami bajod ne történjék az úton.

– Köszönöm; bérkocsin megyek.

– Hát akkor vigy el magaddal. Még a nyomdába kell mennem, hogy a darabodra megirjam a birálatot, hogy a holnapi lapban megjelenhessen.

– Csak maradj te itt és mulass tovább, a bérkocsi visszajön, s rendelkezésedre áll.

Azzal valahogy lerázta a nyakáról a műbirálót, s ott hagyta a kollegatust, hadd beszéljék ki magukat kedvükre a mai nap áldozatáról is. Hisz a legkedvesebb poszpász, egy ilyen irói lakomán, a kit végül kés villa nélkül megenni jól izlik, maga a banquett-adó szerző.

No ha aztán arra volt kiváncsi Kálmán, hogy eltávozása után mit beszéltek a lakomáján ottmaradt jókedvü pályatársak, azt másnap, mikor későn reggel fölébredt, nyomtatva olvashatá, a még nyomdanedvesen asztalára tett Mulatságosból.

Ott volt tegnap előadott művének birálata Aszályi irói jegyével.

Egy infamis, piszkolódó, gúnyoros persifflage eleitől végig, melyben ki van forgatva művének értelme, megtagadva tőle minden költői föllengés, versei ócsárolva, expositiója absurdummá torzítva, tragicuma nevetségessé téve, merész iránya denuncziálva, még személyét is kigúnyolták benne: a tudatlan dandy, az asszonyok kegyencze, ki telivér költőnek hiszi magát, azért, mert a paripája telivér. S ez így ment két sűrű oldalon végig.

– S azt az ő nagyanyja holnap már olvasni fogja ekkép!

De mit bánta azt Kálmán, hogy Kovászos úr lapja, meg annak a dárdása mit irnak ő felőle, meg a darabjáról; egyetlen kérdés fojtott el nála minden egyéb aggodalmat: mit beszélnek most ő róla Decséryéknél? A láz járta át idegeit, a míg a látogatási óra elkövetkezett. Milyen arczczal fogadják?

Eh mit? Hiszen bukott meg már fiatal ember elég az első szinművével! Mit csinálunk ebből országos dolgot? De az nem Jenőy volt, és nem az ő szinműve. Óriás volt az a pyeridák berkében, s óriás a közélet mocsarában. Korszakot alkotó lángész, ki ha bukik, a gyávák és törpék egész legiója örömünnepez felette. Ezt érezte ő maga, ezt érezték mind azok, kik őt szerették, kik visszatartóztatták. Az ő esése kolosszdülés volt. Azért kellett, hogy elejtsék. A hétköznapi ember bukhatott, ujra talpra állt, szeretője se hagyta el, hivatala is megmaradt, anyja sem tagadta ki; de Kálmánra nézve megbukni egyértelmü volt a semmivélétellel.

Decséryéknél legelőször is a hölgyeket látogatta meg. A herczegnőt együtt találta Dorothea grófnővel.

A herczegnő felötlően szivélyes volt az elfogadásban, mindjárt áttért a Kálmánt oly nagyon érdeklő tárgyra, a tegnapi előadásra.

– Óh, az valóban élvezetes este volt! Én a kordiczai statutió óta nem láttam magyar előadást; de meg kell vallanom, hogy szinészeink azóta nagyon sokat haladtak. Különösen önnek a rokona: Bányaváryné; az bármely idegen szinpadnak diszére válnék. Apropos! Miért mondta ön akkor, hogy az önnek testvére? hisz a szinlapon ez áll: Bányaváryné, született Perkátai Cziczelle asszony. No, értem; együtt növekedtek fel, olyan, mintha testvére volna; igazán kedves teremtés; gyönyörü alak, az ember mindig maga előtt látja azokat a beszélő nagy szemeit: szeretetreméltó tünemény.

Miért dicséri ez most olyan nagyon azt a szinésznőt? épen Dorothea grófnő előtt? Tán azt akarja keserűvé tenni Kálmán iránt, midőn azt a gyanut hinti el, hogy Kálmánt e szép művésznőhöz tán nem annyira rokonság, mint szerelem csatolja?

– Kár, hogy a szöveget nem értettem eléggé, monda a herczegnő; csak Dorotheától tudom, hogy az igen fenkölt mű. Ő el volt ragadtatva általa.

Kálmán Dorotheára nézett.

A szép madonna arcz tekintete nem igazolta nagyanyja állítását. Halavány volt és szeme félve találkozott Kálmánéval.

Különös volt, hogy Dorothea grófnő ezúttal szabadságot vett magának nagyanyja jelenlétében Kálmánnal magyarul társalogni, a miből a herczegnő igen keveset érthetett.

– Igaz, szólt Dorothea. De azok borzasztó szépségek voltak! Én némelykor meg voltam dermedve, mikor arra gondoltam, hogy ezek az eszmék az ön lelkében születhettek! Mikor gondolja ön ki ezeket? Mi az a költő, a ki ilyeneket alkot? Valjon, mikor így közöttünk jár, mosolyog, tréfásan fecseg velünk: akkor is ott leskelődnek-e a szive közepén ezek a tűzszemü gondolatok? vagy van valami dæmona, a ki olyankor veszi elő, mikor egyedül van, s diktál a tolla alá ilyen idegen szavakat? valami hevítő mérget iszik olyankor, haschischt, vagy mákonyt?

– Nem, grófnő, szólt Kálmán mosolyogva, én egészen józanul szoktam irni. A gondolatot csak a gondolat szüli.

– De, hogy szülhetik egymást az egymással ellenkező gondolatok? Ez a titok előttem. Hiszen azt értem, ha a szenvedő szerelmes úgy szól, hogy sirjak a szavára, de hogyan tud valaki egy gyűlölt alaknak, egy méregkeverőnek, egy csábítónak sötét lelkéhez méltó szavakat találni? Ki tanítja őt arra a kitörésére a féktelen dühnek, a mi a sértett becsület, a féltés kínjai közt szülemlik? Érzi-e a költő mind azt, a mit alakjaival elmondat; a jót is, a rosszat is? Magából szedi az a gondolatokat mind?

– Grófnő, a mivel a költő teremt, az a képzelem. Annak a hatalma pedig egybefoglalja az ismert világot. A költőnek mindent maga előtt kell látni, a pokoltól az égig.

– Hát saját magát látja-e azután? Kitől tudja meg, hogy a sok alak közül, a mit maga elé teremt, melyik az ő saját alakja? Kiből beszél az ő lelke? A féltékenyből, a ki gyilkol? vagy a hizelgőből, a ki csábít? Hogy állítna elénk valaki egy ijesztő alakot, a nélkül, hogy magát is olyanná ne tudja idomítani?

– Ah, grófnő, önnek a nézete szerint minden regényt és drámát legelőször is egy férfiunak és egy nőnek kellene együtt irni, mert azt egyikünk sem tudhatja, hogy a másik hogyan érez, hogyan szeret, hogyan szenved! Azonfelül a gyilkos lelkiállapotát csak a gyilkos ecsetelhetné, s a fösvényét csak a zsugori.

– Valóban azt hiszem. És úgy is van. A férfi költő művében tökéletesek a férfi alakok, a nők soha sem azok. Aztán kimagaslik mindig egy ideál; melyben a költő lelke nyilatkozik: én ilyen volnék! Minő hát az ön ideálja? Szépség, de rettenetes! Boszuálló féltés, melynek királyvértől csepeg az ujja. Borzasztó eszménykép ez!

Kálmán azt vette észre, hogy az ő napja elé nagy fellegek tolulnak.

De a herczegnő nem hagyta őt elkomorulni, nyájas volt hozzá, mint egy idegenhez.

– Nos, Jenőy! nemde Dorothea említette már önnek, hogy mi elutazunk?

Már utaznak!

– Igen, de nem tudta a grófnő, hogy hová?

– Flórenczbe megyünk, ott töltjük a telet. Dorothea egészségének jót teend az olasz lég. Kis unokám mondta, hogy ön is fog utazni Olaszországba. Az szép lenne, ha ott is felkeresne bennünket.

Kálmán keserűen mosolygott: «az megeshetik.»

– A búcsúzásra még van idő; nem utazunk olyan hamar. Addig még remélem, hogy sokszor látjuk önt.

Kálmán meghajtotta magát és távozni készült.

– Nem megy ön át fiamhoz, a főispánhoz? Ő már kérdezősködött ön felől.

Kálmán megköszönte szépen a nagy kegyet és a mellék folyosón átment Decséry főispánhoz.

No az nem fogadta olyan nyájasan.

Boszus arczczal, összeránczolt szemöldökkel jött eléje, s szóhoz sem engedte jutni.

– Jaj, jaj, kedves Jenőy, mit csinált ön azzal a tegnapi darabjával! Ő fensége magán kivül van haragjában. Ma reggel voltam az udvarnál; még olyan indulatosnak nem láttam a nádort. Azt mondta, a szinészekre nem haragszik; azok őszinte bátor emberek. Nem adta meg a kérésüket, hogy Budán a várszinházban lépjenek fel, hát letelepedtek egy ólban, s játszanak az ő daczára. Becsülésre méltó emberek. De az a fiu! itt önt értette, a ki idejön könyörögni, a kire óra hosszant vesztegetem a meggyőző indokokat, a kit kézen fogva vezetünk minden előmenetelre, hogy ez egyszerre oly dühödten megfordítsa a puska agyát s közénk csapjon vele, az minden fogalmat meghalad. De hogy lehetett olyan őrült censor a világon, a ki ezt a darabot szinpadra bocsátotta? A helytartótanács rögtön elmozdította ezt a censort pesti állomásából s áttette Nagyszombatba. Érti ön a helyzetet, kedves Jenőy?

– Egészen értem: szólt Kálmán, s ismerem a teendőmet.

Nem is magyaráztatta magának bővebben a balhirt, megköszönte azt a főispánnak s sietett a Decséry palotából haza.

És aztán utközben elgondolkozott rajta, hogy a herczegnő, a ki már bizonyosan tudta fiától a Kálmánt fenyegető rossz hirt, a helyett, hogy mint érdekelt fél, a veszélyben forgónak szemrehányó haragos képet mutatott volna, mint az őszinte főispán tette: még inkább nyájas volt hozzá. Nyájas volt, mint egy idegenhez!

Kálmánnak első dolga volna hazamenni s megirni leköszönését a fényes udvari hivatalról.

Még jóformán el sem végezte a maga dolgát Kálmán, midőn rohan be hozzá nagy zajjal Bányaváry. Borzas haja egészen szét volt zilálva a homlokán, a mint az ajtón betört s lihegve a pamlagra veté magát. Két nagy pecsétes irás volt a kezében.

– Nézd! Olvasd ezt! Nem ezt. A másikat elébb. De még is ezt!

– No melyiket hát?

Az egyik hosszú irásban a helytartótanács betiltotta a tegnapi darabnak többszöri előadását.

– Ezt bizony előre lehetett tudni, monda hideg vérrel Kálmán.

– Könnyü neked ilyen flegmával beszélned! Pattant fel Bányaváry. De én holt emberré vagyok téve. Megcsináltattam a darabhoz a sok costumeöt, mind contóra, az mind rajtam veszett; ruinálva vagyok.

Kálmán mondhatta volna a barátjának, hogy hiszen te vagy annak az oka, nem én; s te még ruináltan is az vagy a ki voltál; de én már senki sem vagyok; hanem csak még sem ezt mondta neki.

– Azért ne essél kétségbe. A költségeidet majd megtérítem, a darabom miatt kelt árjegyzékeket kifizetem. Több is veszett már Buda alatt.

– Könnyen diskurálsz! monda boszusan Bányaváry. De olvasd már most ezt a másikat!

A másik irásból azt olvasta Kálmán, hogy a rundellában játszás a szinészeknek a nemes város által felmondatik, két hét alatt ki kell onnan költözniök; mert az ódon vármaradvány földig lerontatik s helyére sóraktár építtetik.

Bányaváry olyan dühös volt, hogy sirt.

– Ugyan ne légy gyermek! szólt Kálmán. Mi kétségbe esni való van azon, hogy el kell hagynotok azt a vén denevérfészket? Ha hozzá kezdtünk valamihez, most már legyen erőnk végig kitartani. Két heti haladék van: légy nyugodt; az alatt én szerzek számotokra más helyet s játszatok tovább. Én állok ott, a hova a lábamat letettem. Most eredj haza, láss a mai előadás után, hogy a közönség kárpótolva legyen. Hogy tovább mi történik? az az én gondom.

Most már Kálmán gyakorlott fölényt Bányaváry fölött. Az igazi veszély idején tünik fel a váljegy, a mi a valódi erőt jellemzi.

Apró bajoknak helyt állni, kicsiny urakkal perlekedni, éhezni, fázni, küzködni Bányavárynak is volt ereje; de a hol komoly volt a baj, ott csüggeteg lett. Kálmánt pedig épen az emelte fel.

Hogy úgy egyszerre összeesküdött ellene minden: a kritikustól kezdve a szerető hölgyig! Ez aczéllá edzette lelkét.

Csak azért is!

KÜLÖMBÖZŐ NŐI SZIVEK.

Ez nap Kálmán többé ki sem ment a szobájából s meghagyta az inasának, hogy senkit se küldjön be hozzá.

Tudta, hogy a crisis kitöréséhez kell egy nap. Azt az időt valahogy agyon kell verni. Addig nem mutatja magát a világban.

De egy dologban még sem állta ki soká a vesztegzárt; másnap délben mégis elment a Decséry palotáig; nem ugyan látogatási szándékkal, hanem hogy a házmestertől megtudjon valamit felőlük.

Meglepetés várt rá. A házmester azt mondta, hogy ma korán hajnalban a herczegnő Dorothea grófnővel és egész cselédségével együtt elutazott.

Tehát már el is utaztak!

Tegnap még azt mondá a herczegnő: ne búcsúzzunk még, van elég időnk rá. Azt akarta, hogy bucsuzás nélkül váljanak el.

A házmester Kálmán arczán látta annak gondolatait. Azt mondá neki, hogy ha beszélni akar a házfelügyelővel, az talán többet tud mondani.

Kálmánnak eszébe jutott, hogy hiszen ez a házfelügyelő az ő régi iskolatársa Csuka Feri. Felkereste őt kertre nyiló szobájában.

A jó fiú eléje szaladt, mikor meglátta, s örvendve szorongatá a kezeit. Volt benne annyi baráti józan tapintat, hogy a darabjáról nem kezdett el neki beszélni, hanem a helyett egy czédulácskát nyomott a markába s azt sugta: «tedd el, – majd otthon vedd elő, – ő tőle van, – te majd megérted.»

Kálmánnak kettős oka volt nem váltani vele több szót: egyik az, hogy gyanus kémszemek lesték, másik meg, hogy a drága papirka tartalmát óhajtá minél elébb megismerni.

Egy bonbon czukorka borítékja volt ez a papir; a mit úrhölgyek el szoktak hajigálni a földre, a nélkül, hogy valakinek másnak eszébe jutna a czukorpapirt felvenni, mint a kinek a szem figyelmeztető intése szólt.

E czukor boritékon e három szót találta Kálmán irónnal feljegyezve.

«– Bruno»,

«– Genua»,

«– Hedvig.»