Part 7

– Ha csak arról van szó, kedveltem, hogy egy csoport histrio, citharædus és pantomima fel akarja ütni sátorát Budán, azt mondanám: tessék, akár itt a várudvaron; de mivel te szólaltál fel mellettük, beszéljünk elébb te rólad. Te egy nagybirtoku nemesi család ivadéka vagy, kinek tehetségeit jó szerencse gyámolítja. Van gazdag nagyanyád, ki vagyonát még éltében rádruházni készül; vannak előkelő pártolóid, vannak gyöngéd összeköttetéseid. És mindezen erős hatalmak nem elégségesek arra, hogy tégedet visszatartsanak egy olyan úttól, melyen rádnézve csak az ellenkezője terem a szerencsének, a gyönyörnek, a megelégedésnek. Már kora gyermekkorodban az a csapás ért, a mi a legérzékenyebb egy ifjura: kitaszítottak az iskolából. Ismerem az indokokat, hogy miért? Csekély büntetés volt az rád nézve. Más országban, – sőt tíz évvel hamarább itt is – palossal, lánczczal gyógyítottak volna ki e betegségből. Itt csak dorgálást kaptál elcsábult társaiddal együtt, s azóta csak jóakaró szemek kisérték minden léptedet. De tudd, hogy minden léptedet kisérték! Ti ifjak országszerte szövetségeket alkottok: mi czélra? A réginek megváltoztatására. Nem álltok egyedül. Carbonarik, chartisták, franc maçonok, jacobinusok, mind egy czélra törekesznek. Épen úgy van «Jung-Deutschland», mint van «Giovine Italia», csak viszhangja mindannak az «Ifju Magyarország». S meglehet, hogy a többieknek mind igazuk van. De miért akar Magyarország megifjodni? Erre felelj nekem!

Kálmán nem látta még be, hogy hová czéloz ez a kérdés s nem tudott rá felelni. A fenséges úr folytatá.

– A külföldi országifjítokat lehet érteni: szándékuk világos. A nemzeti érzület felköltése által egy sok darabba szétosztott országot valamikor egygyé alakítani. Lehet, hogy czélt érnek vele. De ugyan ezt a czélt éri-e el Magyarország, ha a pihenő nemzeti öntudatot fölébreszti? Rá az ellenkező vár, mint amazokra. Egy hetorogen elemekből alkotott országnak elemeire szétbomlása. Tekintsd meg az ország térképét: számláld meg a megyéket, a mik az ideálodban élő országot képezni fogják, fesd ki annak leendő határait s borzadj el a jövendőtől, a mit alkotni akartok. Vedd elő a statisticát s kérdezd meg tőle, ha tizennégyből kilenczet kiveszünk, mi marad ott? Ez az ország addig él, a míg alszik. Jaj annak, a ki fölébreszti! Egy darab ideális paradicsom vagyunk Európa közepén. Addig létezünk, a míg magunkat hozzá nem idomítottuk. Sajátságaink, kiváltságaink, mindenkit egyesítenek idebenn. A mi jó, az mindenkinek java, a mi rossz, az mindenkinek baja ide benn. Versenyzés nincs. A nemesség uralkodik. Egy nyelvünk van, mely senkit nem protegál, de nem is provocál. Classicus nyelv: a latin. Ez a törvények nyelve, az igazságszolgáltatás, az iskolai míveltség, a lithurgia, a facultások nyelve; szószólónk a küldiplomatiában. Ez a mi palladiumunk. Nemesi intézményeink e mellett biztosítják a nemzeti suprematiát számunkra. Frank, német, olasz földön a democratia csak egy új franczia, német, olasz nemzetet hozand létre; a magyar földön a democratia új idegen nemzeteket fog alkotni s minket elenyészt. S mi panasza van nálunk a népnek? Adója csekélység; földje jó, senki nem bántja, jól él, nem töri fejét a nagy államok gondjain; ősi egyszerüségében oly jól megvan, hogy negyvenezer embert egy szolgabiró egy hajduval békén elkormányoz; nem irigylik, nem zaklatják nyugtalan szomszédok; jóllakik mindennap s vasárnap ott imádkozhatik, a hol akar. Ősi erkölcsei, durva egyszerüsége megőrzi őt a külföldi romlott erkölcsök mételyétől. Ha szegény is, de nem adós. Nem áll magasan, de nem bukhatik. Nem küzd a pálmáért, de nem is győzetik le. Alszik; de él! S ti fel akarjátok őt költeni? gyermekek.

A nádor élesen tekinte az ifju szemébe, s látta, hogy annak arczát e szavakra nem a megrettenés halaványsága lepi el, hanem az ifjui forró vér hő pirja. Ez tudja, hogy mit fog felelni?

– Fenséges uram! felelt Kálmán a nádor szavaira. Hálás hódolattal veszem fenséged atyai jóvoltát irántam; a fiui tisztelet válaszol arra. Harmincz év óta él hazám fenséged kormányzó kezei alatt; változatos időket élt ez alatt keresztül. Részt vett a világharcz dicsőségében és áldozataiban, részesül most a béke nyugalmában; de nem a béke győzelmeiben. Sok ideig volt jelszavunk: «Extra Hungariam non est vita; si est vita, non est ita: (Magyarországon kivül nincsen élet; ha van élet, nem ilyen élet). Ez egy szomorú ábránd; mert nálunk nincs semmi élet. Ha China, ha Japán elzárja magát hermetice a külvilágtól és semmit be nem fogad, a mit az európai cultura alkot, azoknak van joga hozzá, mert önmagukból kifejlett barbár kulturájuk versenyt fut a civilisált világéval; nem kérik kölcsön tudományunkat, fegyvereinket, államtanunkat, gazdászatunkat, földmivelésünket, iparunkat, művészetünket; saját maguk teremtik azt; nyomtatnak könyvet, másként mint mi; alkotnak szövőszéket, másképen mint mi: és azzal, a mit alkottak, kivívják bámulatunkat. Nekik van joguk falat húzni, tengert zárni maguk körül, mert ők határaikon belül életet «élnek». De mi alszunk. Növényéleten tengünk. Magunk magunkat dicsérjük s az idegen nevet rajtunk, vagy nem ismer bennünket. Legszegényebb népe vagyunk a földrésznek. S a míg alszunk, észre sem vesszük, hogy elenyészünk. Nem tűz, nem fegyver fogyaszt el bennünket, hanem az alvás. Főnemességünk már csak névszerint tartozik hozzánk, itt sem lakik köztünk, mit is szeretne rajtunk? mit is keresne nálunk? Köznépünk, a hol magánál míveletlenebb népfajhoz ér, abba tömegestül beleolvad; mert a míveletlenség nagy kényelem s a piszok ragad. Polgári osztályunk nincs. A kereskedelem kikerüli országunkat. Külföldi pénz fél hozzánk bejőni. S aztán nincs egy városa hazánknak, a melyről azt mondhassuk: ez Magyarország székhelye; ide hordjuk kincseinket, a mit a véres mult meghagyott s a mit a verítékes jövendő ujra teremt. Koldusok nemzete vagyunk, kik magukat uraknak álmodják. Hát miért nekünk ez álom? Ébredjünk fel belőle s lássuk meg, hogy elmaradtunk a sivatagban; míg el nem takar bennünket a homok s oda nem jutunk, ahova a flamandok, a basquok, a kikről senki sem tudja, hogy még most is élnek, pedig számuk millió s nyelvük él – ábéczés könyveikben. Ennél többet ér ébren lenni s elfogadni a harczot óriási feladataival. Én tudom, hogy ébredésünkkel más alvókat is fölébresztünk, legyen úgy. Én a magunk faját oly életképesnek hiszem, hogy nem rettenek vissza a versenytől. Ha nagy lesz a küzdelmünk, annál nagyobb lesz a győzelmünk!

A nádor szánó tekintettel nézett a fölhevült ifjura.

– Ábrándozó! Mennyire nem ismered saját népedet! Én ismerem azt minden jó és rossz tulajdonával. Te még nem is születtél, mikor én már vele együtt éltem. Úgy egymáshoz vagyunk nőve, mint a fő a testhez; legkisebb baját is megérzi a fő a testnek. Hogy mi voltam e nép közt? arra a bécsiek csufondáros elnevezése megfelel; a hol nem hínak máskép, mint «der alte Rákóczy». Én ismerem a mi népünket. Heve szalmatűz; nagy lánggal fellobban; hamar elhamvad. Mindenre van hajlama, tehetsége, de komoly kitartása semmihez. Mindenki ért mindenhez, de egy tárgyat megragadni mindenki restelkedik. A magyar, ha jó katona, felvitte az őrnagyságig, siet quietálni s megy haza a szülővárosba senatornak; ha kereskedő s telepe jól jövedelmez, iparkodik földesurrá lenni s ott hagyja a hajóit; ha jó gazda, hátat fordít a gazdaságának s vagyona felét rááldozza, hogy tisztviselőnek megválaszszák. Minden csizmadia azon végzi, hogy szőlőt vesz s vinczellér lesz. A szinész kap rajta, ha iskolamesterré lehet, s a rektor elszökik szinésznek. Még a tudományos férfiak is ily ingatagok választott pályáikon: a historicus philologiai problemákkal vesződik, s a mely professor tíz esztendeig prælegálta a philosophiát, a tizenegyedikben a physica kathedráját foglalja el. Csokonay, a hires poéta, harmincz éves korában dohánytermesztővé lett, s te, kedveltem, ha félretérsz mostani utadról, hogy poéta légy, bizonyosan mint pictor halsz meg.

– Ezt mind egyedül az okozza, szólt Kálmán, felhasználva a szünetet, melyet a nádor saját ötlete megmosolygására tartott, mert nincs egy központja az országnak, mely a tehetségeket egyesítse, mely irányt adjon, s a magasabb pályákra vállalkozókat azokon megtelepedni is segítse.

– S ez így van jól. Hogy a mi féltője van az országnak, az nincsen egy helyen, hanem szét van osztva. Diaetája s főurainak lakhelye Pozsony. Kereskedelmének telepei Győrött, Komáromban, Mohácson virágzanak; tudománya jó helyen van Debreczenben, Patakon, Nagy-Szombatban, Pécsett; ott díszlik a nemzeti nyelv; Pesten az universitás, az egyházi hatalom Fehérvárott, Egerben, Esztergomban, Váradon; a vagyonos intelligentia a falvakon. Pesten a Curia, Budán a helytartótanács. Így van jó helyre eltéve minden. Próbáljátok meg mindezt egy helyre tömöríteni s meglátjátok, hogy csináltok egy nagy fővárost; de a mely nem lesz magyar, hanem német. E téren a német benneteket legyőz, s országotok közepét foglalja el.

– Küzdeni fogunk vele a győzelemért, s a küzdelem már maga diadal lesz.

– Mivel küzdetek?

– A szellem és tudomány minden fegyverével; tollal, lelkesült szóval, gyaluval, vésővel és ecsettel. Mindenre van köztünk tehetség; csak a tér hiányzik számára mindenütt. Tért, mozgást kérünk mi azok számára, a kik élni akarnak. S ha akkor aztán elvesztünk: magunk hibája lesz; temessenek el bennünket; megérdemeltük.

– De én sirásótok lenni nem akarok. Félelemmel tekintem újítástok minden mozdulatát. Elvesztetitek a nemzettel mindazt, a mije van, s nem szerzitek meg számára azt, a mire vágytok. Nyelvujító tudósaitok megfosztják a classicus műveltségtől a nemzetet, s csinálnak számára egy mesterséges nyelvet, a mit a köznép meg nem ért. Utat nyittok idegen eszméknek s ősi erényeiteket adjátok cserébe. Behozzátok magatoknak a divatot s unokáitok rongyban fognak járni. Felháborítjátok az alvó kedélyeket, szabadság jelszava alatt, s egy úr helyett kaptok hetet. Elcsalogatjátok az együgyü magyart ekéje mellől gyorsan gazdagító pályákra s ott fogja maga alól elveszteni az ősi földet. Hírt keresni mentek a világlitteratura és művészet olympi versenyébe s szégyent és lenézést fogtok hazahozni. Rohammal nem tudtok hódítani, mert ahoz nincsen elég erőtök, lángeszetek; lassú fáradtsággal sem tudtok hódítani, mert ahoz nincsen türelmetek. A magyar nem való Sprachmeisternek, mint a német és a franczia, ki az idegen hibás kiejtését udvariasan igazítja helyre. A magyar szeme közé nevet annak, ki szép nyelvét idegen accentussal ékteleníti el. Magamon tapasztaltam, ki egyszer szólaltam meg magyarul az országgyűlésen s az első mondatomnál hahota támadt a teremben.

Ezt Kálmán sem tagadhatta, hogy úgy volt.

– Kedvelttem! monda a nádor. Vedd vissza kérvényedet theatralista barátaid iránt. A magyar úrnak született, nem hisztriónak. Szereti a jó muzsikát, meg is fizet érte; de maga nem muzsikál senki pénzeért. Tapsol a kötélen tánczolónak, de maga nem hány bukfenczet. A magyar nem lehet szinész: mert hiába ragaszt magának álszakállt, nem tudja saját magát megtagadni, s a festéken keresztül kirí belőle az aristokrata, vagy a táblabiró, vagy a diák, vagy a paraszt. A magyar restell az arczával grimászokat fintorgatni a publikum előtt. Nem tud oda tolakodni minden társaságba, mint a német szinész, hogy emberi jellemeket tanulmányozzon; s az egész világon nincs számára iskola, hol művészetben képezhesse magát. S a mi legroszabb, nincs magyar közönség, mely a magyar művészetet élvezni tudja. A hol theátrálisták megjelennek, kezdik Schillerrel, Körnerrel, üres padok előtt, utoljára aztán rátérnek mindenütt az arczátlan bohózatokra: hogy becsődítsék a röhögő vulgust. Én ilyen csuffá tétetni a magyar nevet Buda várában nem hagyom.

Ezzel visszaadá a nádor Kálmánnak folyamodványát.

Kálmán hódolatteljesen hajtá meg magát, halkan rebegve:

– Én appellálni fogom ügyünket.

– Hová? Én vagyok a fő!

– A főtől a szivhez!

ŐSZI HARMAT UTÁN…

Kálmán folyamodásának az volt az eredete, hogy nem rég levelet kapott Bányavárytól, ki Fehérvárott volt akkor a társaságával, melyben azt az elhatározását tudatja vele, hogy meg fogja látogatni a fővárost, ha mindjárt ezer ördög áll is az útjában, s társaságával akár Pesten, akár Budán megtelepszik.

Kálmán egyengetni akarta számára az utat.

Buda akkor kedvezőbb hely volt a magyar szinészetre, mint Pest; a várban magyar hivatalnokok családjai laktak, a Tabán még akkor sok magyar kereskedőnek szolgált települ, volt kész szinháza, mely török mecsetből alakíttatott át s Pestről is megkapta a maga illetményét; míg Pesten nem csak szinháznak való helyiség nem létezett, hanem belejáró közönség is gyéren akadt; a törvénytudó fiatalság más sivár mulatságokban találta akkor kedvét, a magyar iparos osztálynak a heczcz és a circusi látványok tetszettek, a magyar úri rend pedig a német szinházba járt, mely akkor félelmes vetélytárs volt; kivül monumentalis épület, belől pompa és deszkáin valódi művészi nagyságok, kik az akkori összes német szinvilágban is, mint elsőrendű matadorok voltak elismerve. Itt nehezebb volt gyökeret verni.

Ezért tette meg ama végzetes lépést Kálmán a nádornál Bányaváryék mellett a Budán felléphetés érdekében.

A nádor kedvezőtlen válasza után nem tett le a reményről, megmondá, hogy apellál, a főtől a szivhez. Elhatározta magában, hogy elmegy a főherczegnőhöz. Ő fensége arról biztosítá, hogy bármit kérjen egykor, abban pártját fogja. E kegyét soha jobbkor igénybe nem veheti, mint most.

A mint ő fensége termeit elhagyta, rögtön haza sietett, lovát felnyergeltette s összegöngyölt köpenyét nyerge mögé téve, neki indult lóháton Alcsuthnak.

Akárhányszor megtette ezt az utat lóháton, jó ismerős volt már vele. Néhány órai sétalovaglás az – jó lovasnak és szerelmesnek.

Csakhogy van valami, a mi az utakat meghosszabbítja az őszszel, a sár.

Kálmán a budai sorompón túl már tapasztalá, hogy nem lehet most olyan ügetve járni, mint nyáron. A lova egy párszor vissza is akart vele fordulni. Délben sűrű köd volt: mikor felszakadt, elkezdett apró permetező eső szitálni, délután hidegre vált az idő: akkor dara esett az égből, mintha az egész föld egy nagy instantia volna, melyre porzót hint valaki onnan felülről, alkonyat felé aztán megint meglágyult, s akkor szép csendesen szállongtak verébfej nagyságú hópelyhek a szürke légben; este felé azután megjött a nyugoti szél, az meghozta az ónos esőt, mely csepp, a míg lehull, de ott egyszerre megfagy s körül bekandirozza az ember ruháját. És mindenből, a mi leesett, sár lett ide alant.

Jó késő estére vált, mire Kálmán lova az alcsuthi határcsárdát elérte, a honnan az út a kastély felé letér.

E csárdán túl találkozott egy karavánnal. Öt szekér egymástól elmaradozva, egy gyékénynyel fedett, egy bőrekhós, a többi fedetlen. Az utasok jól-rosszul elhelyezkedve rajtuk.

Vajjon kik lehettek? Vásár nem esik már e tájon ilyen késő őszszel.

Kálmán mindjárt kitalálta hogy kik? a mint az első kocsit elérte. Vándor szinész-csapat.

Örökké útra készen, de sohasem útra készülten. Néhánynak van téli gunyája is; ócska guba, éjjel ágytakaró, annak a csuklyáját most a fejére rántotta, csak a makrapipa látszik ki belőle; másik, ki nem gondolt a jövendőre, kocsistól kölcsön kért lópokróczba van kötéllel bekötve, fején vízmentes sisak kemény papirosból. Egynek széles karimáju Rinaldo kalap takarja el arczát, s bőr övébe két requisitum pisztoly dugva, világ rettentésére. Nagy vasas láda tetején kopott selyem köpenyegben ül valami némber, bekötött fejjel, mellette az a férfi alkalmasint férje, mert horgolt paplan van kerekítve a nyakába, nagy kék madármustrákkal; legjobban járt az, a ki a saraglyában a súgólyuk borítóba beledughatta a fejét, az ott meg nem ázik.

Az utazók egy kicsit veszekednek egymás között; egymást «az úr»-nak czimezik; van, a ki próbálgatja, hogyan lehetne ebben az ónos esőben kicsiholni? Ábrázatféle azonban egyiknél sem látszik, a hideg eső szemközt ver, az elől mindenki eltakarta legféltőbb részét, az arczát.

A kiknek az ekhós szekér, meg a gyékényes jutott, azok valószinüleg a társaság előkelőbbjei; tán az igazgató, a primadonnák, az énekesek, a kiket jobban kell őrizni a rossz időtől. Valószinüleg a ruhatár is ott van.

Kálmán úgy igyekezett a karaván mellett elsietni. Hátha épen ők azok? Hátha az esőtől korbácsolt alak maga Czilike? Az embernek olyan rosszul esik jó barátait nyomorban látni olyankor, mikor nem tud rajtuk segíteni.

Mikor a gyékényes szekér mellett elhaladt, annak az ernyője alól valami kedvetlen dalt hallott kiszűrődni: «őszi harmat után fujdogál a téli szél». Bizonyosan valami nyűgösködő pólyás csecsemőt altatnak vele. Szinész truppnál mindig van az. Kell az: mert hány darab van, a melyben kis gyerek jön elő, s azt nem lehet kölcsön kérni.

Kálmán olyan szorongást érzett, míg mellettük elhaladt s csak aztán nézett rájuk vissza, mikor már a kastélyhoz vezető útra letért. Vajjon nem Bányaváryék voltak-e ezek? Nem merte megkérdezni az utasoktól, azok sem sokat nézegettek ő utána.

Egész este lett, mire a nádori kastélyhoz megérkezett. Egy lovász átvette lovát megjártatni. Kálmánnak csak akkor jutott eszébe, hogy ilyen sártól összefecskendett állapotban s a szokatlan órában kihallgatást nem kérhet a főherczegnőtől.

A várnagy az orvoshoz utasítá őt, ki ez idő szerint minden vendéget elfogadni van utasítva s orvosi belátása szerint enged, vagy nem enged a főherczegnő elé jutni és csak olyan embereket, a kiknek látása nem hat izgatólag a szenvedő idegeire.

Az orvos jó indulattal volt Kálmán iránt s szivesen fogadta őt; de mind a mellett nem titkolhatta el előtte, hogy szerfölött sok nehézséggel fog járni azon óhajtásának teljesülte, hogy a főherczegnővel beszélhessen. Először is ilyen sárosan nem mehet be hozzá: az orvos ruhái pedig rövidek volnának rá, ha azokat venné fel. De nagyobb baj az annál, hogy a főherczegnő legkinzóbb idegbántalmakba esik, mihelyt valakit azok közül meglát, a kiket meghalt gyermeke szeretett; úgy hogy dajkáit, paraszt játszótársait mind el kellett innen távolítani. Kálmán valószinüleg azok közé tartozik, a kiket a főherczegnő most nem fogad el. Hanem volt egy jó terve az orvosnak Kálmán számára. A főherczegnő nagyon kegyeli a betegeket; mihelyt valaki megbetegszik a környékben, azt az orvosnak rögtön be kell jelenteni. Ő fensége azonnal látogatására megy. Ő tehát majd ád be Kálmánnak valami olyan orvosi szert, a mitől egészen nyomorultnak fogja magát érezni, de semmi komolyabb baja nem lesz: csupán csak hogy kiveri a képét a hideg veriték s kénytelen lesz ágyba feküdni. Akkor aztán bizonyos lehet felőle, hogy ő fensége rögtön fel fogja keresni, s ha akkor adja elő a kivánságát, bizonyos lehet a teljesülése felől, miután az úgy fog vétetni, mint egy haldokló utolsó óhajtása, s egyúttal a gálába öltözés nehéz föladata is körül lesz kerülve.

Kálmán nem bánta már, akárhogy lesz; arra is készen volt, hogy bevegyen hát egy dósis ipecacuanhát. Barátjai már útban vannak, az engedély kieszközlésével nem szabad késni.

Az orvos azt mondta neki, hogy csak várjon egy kicsit; majd nemsokára tudják, hogy mikor szabad az orvosnak ő fenségéhez felmenni, akkor Kálmán maradjon ide lenn az orvos szobájában, vegye be ezt a kis porocskát egy pohár vizben, azzal feküdjék le, aztán várja be a többit.

Arról fogja pedig az orvos megtudni, hogy mikor menjen fel ő fenségéhez, hogy itt épen e szoba fölött van ő fenségének az imaterme; abban áll az orgonaszerű fisharmonika. A főherczegnő az esti órákból egyet, néha kettőt is azzal szokott eltölteni, hogy e hangszeren ünnepélyes melodiákat játszik. Az orvos aztán végig várja az ájtatos hangokat, s azok végeztével teszi esti látogatását magas ápoltjánál, ki azután néha óra hosszat eltanácskozik vele földi és földöntúli fájdalmakról.

Nem soká kellett várniok. Az orgonahang megszólalt odafenn, az orvos felölté fekete frakkját, s aztán kimért Kálmán eleibe háromféle port is, válogasson belőlük, a melyiket jobban szereti, s azzal magára hagyta.

Azt meg kell vallani, hogy egészen új neme az útról érkezett vendég vacsorával való ellátásának.

Kálmán egyedül maradva az orvos szobájában, sokáig elhallgatta e szent zsolozsmahangokat, mik onnan felülről alázúgtak. Búskomor, lélekigéző hangok azok; ha sokáig hallgatja az ember, maga is kivágyik a temetőbe, s betegnek képzeli magát.

Annál kevesebb kedvet érzett magában a doktor porait beszedegetni, a miktől még betegebb legyen.

Aztán végig gondolta magában, hogy mégis csak furcsa, nevetséges szerepet vállalt ő magára, ha egy dosis emeticum árán szerez magának audentiát, s akkor azután majd adja elő a hazai szinművészet pártolása végett esedezését egy tengeri-beteg émelygésével torkában. Nem is nagyon valószinű, hogy a főherczegnő ily késő esti órában beteglátogatásra szánja el magát. Látta, hogy ez az orvos csak meg akarja őtet egy kicsit tréfálni; az orvosok humoristicus ficzkók. Nem is maradt ott neki. A drága jó orvosságait ott hagyta érintetlenül, maga pedig kiment, fölnyergeltetett, azzal a szándékkal, hogy átlovagol az uradalmi kasznárhoz; az jobban ért az ő betegsége kigyógyításához, s gyakorolja is a gyógyrendszert az orvosi facultás engedélye nélkül. Éhes volt.

Jó sötét volt már, a mint a kastélyból kilovagolt; ez úttal változatosság kedveért északi szél fujt és hó esett.

A mint az útszéli csárda mellett ellovagolt, ott látta a vándor-karaván szekereit az állás alatt. Az ivóterem útranéző ablakai nyitva voltak, a pipafüst csak úgy jött ki rajtuk világító küllő alakjában, s a nyitott ablakon át kihangzott a szabadba a vidám utazók zajos dala. Kivül megáztak, most belül áztatják magukat, s azzal meg vannak gyógyítva. «Similia similibus.»

Kálmán úgy iparkodott az éj homályában elvágtatni észrevétlenül a csárda mellett. Rosszul esik józan embernek barátjait ilyen exaltált állapotban látni.

Pedig csaknem bizonyosnak tartá, hogy ez Bányaváry truppja.

Akár arra is fogadhatott volna, hogy az ő hangja az, a mely legjobban kihangzik a borozók dalából. Barátja nagyon szerette a bort, s bor közben a dalt.

Czilike is valószinüleg ott van.

Hja, a szinész-életben gyakran összeszorulnak az emberek egy korcsma-szobában. Ez vele jár a hivatással.

Kálmán nem akarta őket «így» látni.

Azt is mentségeül fogadta, hogy addig nem akar velük találkozni, míg valami kedvező eredményt nem hozhat számukra. Holnap odább fognak menni; holnap ő könyörögni fog érettük a főherczegnőnél, annak egy szava jobbra fordítja a félig vesztett ügyet, s akkor aztán diadallal keresheti fel a vándorokat.

Addig pedig hát hiszen nem tartozik azt senki tudni, hogy hóban, ködben, sötétben, gyékényes-szekérben, két jó barát kétszer is keresztülment egymásnak az útján, a nélkül, hogy egy keserves jó éjszakát kivántak volna egymásnak.

Sietett a kasznár jól ismert lakása felé, mely a majorsági épületek között volt. Többször is szállt már meg itten; rendesen a kasznár volt házigazdája ittlétekor; derék vendégszerető úr, jó gazdasszony felesége és hét gyermeke: apróbb, nagyobb.

A mint lováról leugrott, a kasznárlak udvarában már ketten, hárman futottak a nyitott konyhából, átvették paripája kantárszárát, köpönyegét, lovag-ostorát, a gyerekek összecsókolták, mint régi ismerőst: tuszkolták befelé.

– Van ám itt még más vendég is!

No biz az nem volt nagy ujság Kálmán előtt; vendég nélkül egy nap sincs a kasznár laka.

Hanem a meglepetés mégis tökéletes volt számára, midőn az étkezőbe belépett, s ott az asztalfőn meglátta ülni – az ő kedves barátját, Bányaváryt…

Hujjahó! hogy ugrált fel minden ember a székéről! hogy rohantak a nem várt vendég elé! Hogy nyalábolta őt nyakon Bányaváry!

– Hát te hogy kerülsz ide?

Ezt Bányaváry kérdezé Kálmántól.

Hiszen Kálmán is épen ezt akarta kérdezni tőle, de amaz megelőzte.

Hát aztán csak el kellett mondania, hogy a főherczegi kastélyból szökik: a hol a doctor ipecacuanhával akarta megtraktálni.

– No bizony, annál jobb lesz ez a túrós galuska, mondá a háziasszony Kálmánnak, míg a kasznár leültette őt a saját helyére.

– De hát mért akart az orvos neked ipecacuanhát adni? kérdezé Bányaváry.

– Hogy egy kicsit beteg legyek tőle.