Part 5

Beiratta magát a vizsgálandók közé s határnapot is kapott már rá.

Végzetes határnap!

Ugyanazon napra esett ügyvédi vizsgája, a mely napon a drámabiráló választmány volt kimondandó itéletét a pályaművek felett.

Az erősebb indulat elfoglalta agyát a gyöngébb elől. Inkább azon járt az esze, hogy mi hírt hoz a posta, mint azon, hogy mi véleménye van Verbőczynek azokról a concret kérdésekről, miket a nagyméltóságos személynök úr hozzá intéz? Csak megfelelt rájuk.

Másnap az írásbeli vizsgát kellett letennie, azt is folyvást drámája során aggódva végezte; ki is felejtett irásából itt-amott valamit.

Harmadnap aztán megkapta a diplomáját.

Csak «laudabile» volt.

Háromféle calculust szoktak az ügyvédi diplomában osztogatni: præclarumot (kitünő), laudabilét (dícséretes), és sufficienst (elégséges).

Az ugyan tökéletesen mindegy a diplomára nézve akármelyik áll benne e három szó közűl; de már Kálmánt mégis nagyon bántotta az, hogy csak a középső jutott neki, a ki osztályában mindig legelső volt, a ki maga előtt soha sem látott ülni jobbat. Hogy eshetett ez meg rajta? Épen az utolsó lépésnél.

A diplomanyerés ünnepére Korcza úrhoz volt híva ebédre. Hajdani principálisa már türelmetlenűl várta az érkezőt: Biróczy is ott volt.

– Csak laudabile. Ezzel a szóval köszöntött be Kálmán, s nagyon lehangolt képet mutatott.

– Az rossz! Kiálta Korcza úr nevetve. Sufficienst kellett volna kapni! Minden nagy ember sufficienst kapott a censurán. Én is. Azért még is csak lett belőlem valami. Reviczky Ádám is sufficienst kapott s lett belőle kanczellár.

(Ezt állították Kálmán elé jó akarói mindannyiszor, mint utánzandó mintaképet.)

Kálmán gondolá magában: «vígasztaljatok csak! Hadd muljék el még két nap, akkor majd megtudjátok, hogy ki vagyok?»

Nagyanyjának sietett megírni, hogy a vizsgát letette s milyen eredménynyel. Levele együtt érkezett Korcza uréval, ki a nagyasszonyt megelőzte a dolog körűlményes magyarázatával. Kálmán pompásan felelt, de az ülnökök között volt egy ellensége a nagyasszonynak, ki ellenében nagy pört vesztett valaha; annak a boszúja, hogy Kálmán nem præclarumot hozott haza. A nagyasszony ezt majd elhiszi s az ülnököt fogja szidni nem mást.

Kálmán pedig türelmetlenül várt a maga napjára. Ólomlábakon jártak a napok.

Még akkor nem volt gőzmozdony; a postának kellett négy nap, hogy egyik ország fővárosából a másikba eljusson.

Végre az ötödik napon megkapta a várva-várt levelet Bányavárytól, kire rábizta, hogy e pályázat eredményéről tudósítsa.

Lázasan dobogott a szíve, reszketett a két keze, mikor a levelet felbontotta; tüzet látott maga előtt a két szeme, mikor olvasni kezdte; s aztán elakadt a szíve dobbanása, leesett a két keze ölébe, víz borította el a szemeit, mikor azt végig olvasta.

A pályadíjt nem ő nyerte el.

Valamennyi pályázó közül egy idegen nyelvből fordított műnek adták ki a koszorút. Megkapta a babért egy fordító.

Hát az ő remekműve? A késő kor világító koloszszusa? Az irodalom büszkesége? Hát azzal mi történt?

Egy szó sem volt róla. Még csak egy buzdító említés aprópénze sem járt neki érte. – Azt figyelembe sem vették!

A NAGYANYA FENYÍTŐ KEZE.

A balhírt hozó levél után Kálmán az utczára sem mert kimenni szobájából. Azt hitte, bukását minden ember olvashatja a szája görbületéről; hanem a kapott levelet másnap elküldte Biróczynak.

Az rohant hozzá azonnal, már a mennyire sánta lábaival szokása volt rohanni.

– Óh Minos, Aeacus és Rhadamanthus! A pokol drámabirálói! Óh szent Midas király! Te mintaképe a műkritikusnak! Legyetek áldva és dicsőitve örökké! Barátom, birálóidban ismerd fel legnagyobb jóltevőidet. Mi lett volna belőled, ha Bányaváry e levél helyett azt küldi, hogy drámád pályadíjt nyert, s két hét mulva ő és Czilike játszani fogják benne a czímszerepet?! – Nagyanyád tegnap óta itt van!

Ah! Kálmán mégis csak elsápadt erre a hírre.

– És velem nem tudatta itt létét.

– Nem ám! én is Korczától tudtam meg, ki ezt a hírt velem nagy titoktartás feltétele alatt közölte. Különösen neked nem szabad azt megmondanom. Nem is mondom senkinek, csak neked. Az öreg asszony itt járása nekem szeget üt a fejembe. Egész nap Korczával fiakkereznek, nem tudom én hova s merre? mikor meg ott van a nagyasszony Korczánál, folyvást okiratokat készítenek; a mikbe Korcza egy teremtett lelket sem enged bele pillantani. Én itt veszedelmet érzek. Nagy szerencse, hogy a drámád megbukott, s most még csak a kordiczai találkozás terhel; ez még csak «actus minoris potentiae» – a dráma már crimen laesae majestatis lett volna. Ergo éljen a bölcs Araeopag, mely a bűnt levette rólad. Most sietek vissza, s ha szerét teszem, kicsalom Korczából, mi hordja itt az öreg asszonyt?

Kálmán vállat vont. Nem törődőtt már semmivel.

Azonban nem kellett Biróczy jólelkű fáradozásaira várakoznia. A talány megoldása helyébe jött önkényt.

Alig hagyta el szobáját barátja, midőn nyilik az ajtó s belép rajta a nagyanya.

Abban az ő szokott házi öltözetében, a melyet otthon a kis városban szokott viselni; de nem azzal a családszerető arczczal, a mit otthon megszoktak nála.

Egész megjelenése, tekintete, magatartása valami elutasító, hozzájárulhatlan gőgöt tanusított. Előkelő dölyf volt az, rideg, nyers komorság mellett.

Kálmán sietett neki kezet csókolni. Azt engedte; de arczát meg nem csókolá, meg nem ölelte, mint máskor.

Szótlanul, kinálást nem várva, leült az egyetlen pamlagra s körülnézett a szobában.

Nagy sokára azután megszólalt.

– Hol van a diplomád?

Kálmán előkereste azt szekrényéből s átnyújta neki.

A nagyasszony belepillantott: elolvasta az aláirt neveket s aztán visszaadta.

Azután sokáig elhallgatott. Míg egyszer rákezdé rideg száraz hangon: «milyen ócskák ezek a butorok itten!»

Majd meg elindult a szobában s körülvizsgált mindent, kinyitogatta a szekrényeket: «milyen durvák fehérnémüid; még ugyanazok, a miket hazulról elhoztál»; szemlére vette fekhelyét: «hát csak egy pokróczczal takarózol?» kikutatta dohányos döbözét: annak a tartalmát is ócsárlotta.

– No, jöjj velem, kisérj el.

Kálmán sietett öltönyt váltani.

– Ki varr rád? Esetlenül áll rajtad a ruha.

A ház előtt állt a bérkocsi, mely vitte őket, a hova már mondva volt, a város egyik népesebb utczájába s ott egy emeletes ház előtt megállt velük.

Az öreg asszony felment Kálmánnal az emeletbe. A lépcsőre nyiló ajtónál megállt, kivette a kulcsot táskájából s felnyitotta az ajtót.

– Jöjj be.

Kálmán egy díszesen butorozott szobát látott maga előtt, szőnyegezett falakkal, a falakon olajfestményekkel. Ez elfogadó terem tekintetével birt. Innen egy másik szobát nyitott fel a nagyasszony. Az férfi dolgozószobának volt berendezve: minden legapróbb részletéig az úri kényelemnek. Az iróasztalon kivül volt benne kártyázóasztal is, és pipaállvány nagybecsű tajtékpipákkal; könyvtár, melynek nyitott ajtai díszkötésü műveket engedtek láttatni. Innen megint egy harmadik szobába léptek át, ez volt a hálószoba, egyszerű, de kényelmes berendezéssel. Ebből nyílt még aztán egy udvari szoba, kijárattal a folyosóra. Egészen nőtlen legénynek való szállás, kettős kijárattal.

– Ez lesz a szállásod a jövőre; mondá a nagyasszony s megmagyarázá neki, melyik szoba mire való lesz?

Aztán felnyitogatta a szekrényeket, «itt állnak fehérnemüid, itt az ezüst ékszereid, itt porczellánjaid. Tarts jóravaló komornyikot, a ki mindenedet számban tartja, s ha valakit itthon akarsz megvendégelni, értsen hozzá. Külső öltönyeid Szekulánál varrasd: az most a leghíresebb szabó. A virágokat, a mik erkélyeden elvirítottak, mindig vissza kell küldeni a kertészhez s új nemüeket hozatni helyettük».

E szóval egy függönyt félre vonva egy kettős ajtóról, a kisded erkélyre mutatott a nagyasszony. Akkor divatozó virágokkal volt az megrakva.

– Most jöjj le velem az istállóba.

Ugyanazon háznál lovak számára való helyiségek is voltak.

Kálmán gépileg engedte magát vezettetni nagyanyja által. Az udvarban voltak az istállók, az egyik előtt állt egy lócsiszár, meg egy lovász. A nagyasszony inte nekik; azok kihoztak az istállóból két lovat; az egyik szép almás szürke volt, derék félvér, a másik becsületes sárga.

A lócsiszár elmondta, hogy az elsőnek az ára ezerkétszáz forint, a másiké kétszáz ötven; melyiket parancsolják nagyságaik megtartani?

– Hát természetesen mind a kettőt, monda a nagyasszony. A ki lovat tart, lovászt is tart hozzá, s a lovásznak is kell egy ló, mikor az urát kiséri valahová. Ügyvédem Korcza úr ki fogja önt fizetni.

A lócsiszár mély bókkal hajolt meg ő nagyságaik előtt s biztosítá a nagyságos urat, hogy igen jó vásárt tett; a «Villám»-nak az árát mindenki előtt ezernyolczszáz forintra fogja mondani.

Kálmánnak úgy szorult a szíve mindezekre. Valami baljóslatot érzett e fényüzésben, melybe nagyanyja bevezeti, a nélkül, hogy kérdené tőle, akarja-e azt?

– Vedd át kulcsaidat, monda Jenőyné, s aztán a mit szükségesnek látsz régi szállásodról áthozatni, intézkedjél róla. Ócska butoraidat ajándékozd az inasodnak.

Folyvást oly száraz hangon beszélt hozzá, mintha nem is volnának ismerősök.

Kálmán elvégre bátorságot vett magának megkérdeni nagyanyjától, hogy hol van szállva?

– Én? Már sehol. Kocsim felpodgyászolva Korcza úr háza előtt áll, a hova visszatérek s azonnal indulok haza. Nem szükség, hogy odáig elkisérj. A bérkocsis tudja már, hová vigyen. Te rendezd el szállásodat. Itt irószekrényed kulcsa. Annak a belső fiókjában találod félévre való jövedelmedet. Az iváni birtokunk jövedelmét átengedtem számodra. Úgy hiszem kijösz vele. Évenkint nyolczezer forint. Felét szekrényedben találod, másik felét György-napkor fizeti kezedhez a bérlő. Ha nem jönnél ki vele, szólj Korcza úrnak, s ő intézkedni fog a többiről.

Kálmánnak a bámulat uralgott minden egyéb érzelmein. Háláját kellett volna kifejeznie ennyi pazarlásig menő kegy miatt, de alig birta visszariasztó érzelmeit annyira leküzdeni, hogy nagyanyja keze után nyúljon s azt ajkához emelje.

A nagyanya észrevette a bámulatban rejlő kérdést, s midőn Kálmán hideg ajkai érinték hideg kezét, kemény szoritással rántá azt vissza s e szót mondá:

«Tanulj úrnak lenni!»

S midőn Kálmán elkisérte őt bérkocsijáig, a honnan tiltó mozdulattal inté őt vissza nagyanyja, még egyszer oda fordult hozzá s ismétlé elébbeni szavát:

«Légy úr!»

S azzal becsapta a kocsiajtót, elrobogott.

Kálmán felment új szállására.

S mikor végig ment pompás szobáin, mikor körülnézte selyem- és maroquin-butorait, leveté magát ruganyos kerevetére és – sírt keservesen.

Tehát semmi sem, csupán csak «úr!»

Hogy ne sirna az, a kinek azt mondják, hogy légy «semmivé!»

A nagyanya boszúállása teljes volt. Az idő jól volt választva hozzá, egy nagy bukás, egy nagy csalódás napja. Az egész csillagképlet arra volt összeszövetkezve, hogy Kálmánnak ezt a jóslatot hozza: «ne légy te semmi; te légy csak úr!»

LÓHÁTON.

Mi a különbség az ember és az úr között?

Az egyik lovon ül.

A kengyelvas a legelső lépés a magasba.

Együgyü vagy? Lóra ülsz: okos ember lett belőled.

Ferde a képed, ripacsos? Lóra ülsz: s szép ember lettél.

Nem kapsz pénzt kölcsön? Lóra ülsz: s helyedbe hozzák.

Nem kap rajtad az imádott hölgy? Lóra ülsz: s beléd bolondul.

Gyáva vagy, félénk vagy? Lóra ülsz: s vitéz fogsz lenni.

A szegény lutheránus papot tiszteletesnek czimezik, ha gyalog jár, s mikor lóra ül: ministerek és delegatiók elismerik róla, hogy «prépost».

A ló az embernek megnemesítő része.

Már a rómaiaknál «eques» volt a nemes ember czime, s a székelyeknél az előkelőket «lófő» czimmel tisztelték meg. Még a szentek között is van két lóháton megjelenő: szent Márton és szent László; – eleget is zúgolódik a svábhegyi keresztyén polgártárs, mikor a szent László templomában az oltárképet meglátja, hogy hát már ő azt a lovat is hozzáimádja-e a szenthez? A régi istenek közül azonban csak az egy Apolló tartott lovakat: egy négyesfogatot a Phaetonja számára, s egy hátas-lovat, a Pegazust, mikor poétázott.

A Pegazusnál azonban sokkal többre becsüli a világ az olyan jó közönséges félvért.

Ezt a tapasztalást Kálmán barátunk tevé.

Úgy találta, hogy mindaz, a mit az iskolában tanult, a mit a fejébe fölszedett, nem viszi őtet olyan gyorsan előre, mint egy jó hátas paripa.

Az ifjuság úgy tekintette, mint előhaladó vezérét. Az előkelő salonokban szivesen látott vendég lett. Tekintélyes uraságok megtisztelék barátságukkal. Hajdani iskolatársak alázatosan kezdtek hozzá folyamodni becses pártfogásáért, s elegans úrfiak megtisztelék azzal, hogy pénzt kértek tőle kölcsön.

De különösen észrevehette lovaggá lételét a Decséry-háznál. Télre ismét visszaköltözött a herczegnő Pestre, s azon időben Kálmán mindennapos volt a háznál.

Megtanult szellemdús s mulattató lenni. A mély értelmű költői beszédek helyett hozzászokott, hogy okosan társalogjon a napi események fölött, s a nemesebb emberszólás művészetében gyakorolja magát.

Decséryék által a nádori udvarnál is be lőn mutatva. A nádornak akkor harmadik neje volt; s a fejedelemnő épen fiatal anya, kinek kedveért a budai udvar minden tőlünk telhető fénynyel lett elárasztva.

Ő fenségiek különösen kitüntették a deli ifjút, kinek egy udvari bál alkalmával hirhedett magántánczát is megengedtetett bemutatni.

E tánczáért valamennyi fiatal hölgy belészeretett, s Dorothea grófnő, ki ezuttal először volt bemutatva a nádori udvarnál, a főherczegnő által üdvkivánatokkal lett fogadva, kegyes czélzatokkal, miktől a madonnaarcz szépen elpirult.

(Dorothea grófnő nem engedte az arczát udvari-bálok alkalmával soha kifesteni.)

Ő fensége a nádor maga is kegyeskedett több izben leereszkedő szóváltásba bocsátkozni Kálmánnal. Mondta neki, hogy az atyját is ismeré: jó katona volt. Fejedelméért ontotta vérét.

Kálmán nyilvánitá ő fenségének, hogy az ő ereiben is atyja vére buzdul.

– «Csak aztán semmi krónika-irás!»

A csittvári krónika történetét nem birták még elfelejteni.

Amennyi parfume, tömjén, pézsma az úri termekben, azokon még mind keresztülérzik a Rákóczy korabeli dohos hagyományok szaga! A kábító cosmeticumok még nem járták át eléggé a nagyot botlott ifjut.

De hiszen botlását eléggé igyekezett helyrehozni.

Ő fensége nem kételkedett előtte több alkalommal kifejezni azon legmagasabb nézetét, miszerint Decséry főispán ismét egyikét tartotta azon remek beszédeknek, melyek a tapintatos és loyalis hazafiúi politika irányzatát legjobban kifejezik.

Ez aztán közvetett dicséret volt Kálmánnak, miután köztudomású, hogy a főispán beszédeit ő készíti.

Kitavaszodván az idő, meg lett engedve Kálmánnak, hogy a Decséry úrhölgyeket kisérve, ő is ellátogasson az alcsuthi nyári palotába, hol a fejedelmi család a meleg hónapokat tölté.

A nádor családja itt egészen fesztelenül élt; körülvéve a néptől, s nem zárkózva el tőle. A főherczegnő akárhányszor ellátogatott a szegények gunyhóiba mint betegek ápolója, újszülöttek keresztanyja, s mostoha-gyermekei és saját szülötte együtt játszottak a parasztgyermekekkel. Maig is él még az a földész, most már hetven éves öreg, ki akkor, mint kicsi gyerek, felkiabált a nádori palota erkélyére: «Palatinus Pista, gyere le már játszani!» S a kinek a bodzafa-puskájából olyan hatalmasan lövöldözött s a kinek a fekete kenyeréből olyan jó izüet evett a játék után a Palatinus Pista.

Itt a rózsa-lugosoktól illatos pázsiton sokszor látták a kegyes főherczegnőt, akkor mosolygó ifju hölgyet, ki mindig fehér ruhát viselt, kis fiát ölében tartva, mostohagyermekeitől körülvéve, hallgatni a deli ifjú tréfáit; ki mulatságos népmeséket regélt a kis főherczegnek, miket ő is nagyanyjától hallott; valóságos eredeti magyar népmeséket Csalóka Péter kalandjairól, a tréfás czigányokról, a hamis diákokról; itt dalolta neki a néprománczokat a székely juhászról, a hófehérkéről, s megmutatta neki a fekete palatáblán egy fehér irallal, hogyan lesz egy vadászból, meg három tolvajból utoljára gólya? A miken a kis főherczeg olyan jól el tudott mulatni. A főherczegnő pedig annak örült, hogy gyermekét kaczagni hallja. A nádor aztán gyönyörködött valamennyinek az örömében.

S mindennek az lett a vége, hogy Kálmánnak sokkal többet használtak a székely juhász danái, s Csalóka Péter meséi, miket nagyanyjától hallott négy éves korában, mint mindaz, a mit azóta tanult.

Egy napon azzal a kellemes hírrel lepte meg Decséry herczegnő Kálmánt, hogy e napokban meg fogja kapni kineveztetését titkárrá a Locumtenentialehoz.

Nagy lépés egyszerre.

Ez alkalommal előhozta a herczegnő azt is, hogy a kis főherczegnek e napokban lesz legmagasabb születésnapja, mely alkalommal igen szerencsés ötlet volna Kálmántól, ha, mint egykor versirással foglalkozott ember, egy csinos kis névnapi üdvözlő költeményt szerezne s azt a magas szüléknek megküldené.

Kálmán ajkába harapott. Nem elég az embernek azt tudni, hogy szerencséjét egy ölbeli gyermeknek köszönheti, hanem még erről nyugtatványt is adjon; sőt még a nyugtatványt versekbe is szedje.

– Bocsásson meg, herczegnő! szólt fejét fölemelve. Nagyanyámnak meg kelle fogadnom, hogy soha sem irok semmiféle költeményt.

– Úgy? monda a herczegnő, különös hangnyomattal. Úgy ne tegye ön. A mit önnek a nagyanyja parancsolt, azt tartsa is meg. Én csak kértem.

Engedte utána értetni, hogy pedig én is nagyanya volnék önre nézve.

Hanem aztán nem hozta neki elő többé a verset, a minek Kálmán nagyon örült. A gratuláló versektől mindig iszonyodott. Olyan az, mint a csók a keztyüskézre.

Két nap mulva aztán kezében volt a kineveztetés amaz irígylendő hivatalra.

Ennek az áldomását meg is kellett inni.

Kálmán meghivta lakomára magához ifju ismerőseit; azok között természetesen Bálvándyt is, a kivel igen jó czimboraságban élt, a mióta ő is lovat tartott. A lakoma vidám volt és költséges. Kálmánra mindenki ivott egy toasztot; felmagasztalták, mint az ifjuság szeme fényét, mint gavallért, mint egy férfiút, mint leendő honatyát, mint bőkezű házi urat. Biróczy kifogyhatlan volt az élczes áldomásokban. Bálvándy felköszönté Kálmánt, mint mindenütt legyőzhetlen vetélytárst, ki őt mindenütt kivetette a nyeregből, ahol csak asszonyszem előtt versenyeztek. A sok áldomás végén természetesen minden poharat, tányért, csészét összetörtek. Ennek már így kell lenni. Van az üvegesnél és a porczellánárusnál még elég.

Mikor aztán virradatra nem tudott a fiatalság a maga hevétől hova lenni, valamelyik bohó megpillantotta a víkardokat a falon, s azt indítványozta, hogy csináljanak egy rohamot, kiki a maga bálványozott hölgye nevéért. Csak karmantyúra. A ki az első három vágást adja, az a győztes.

Jó lesz! A teremben hirtelen félretoltak széket, asztalt, sorsot húztak, ki kinek jusson? Biróczy felkapaszkodott egy asztal tetejére, ő lesz majd a bíró.

A czimborák felrakták a sodrony-álarczokat, felhúzták a szarvasbőr-keztyűket, s megmutatták, ki mit tanult.

A két vitéz, ki a többit mind legyőzte, Kálmán volt és Bálvándy.

«Ne mennénk ki egész testre?»

«Jó lesz; vívjunk egész testre.»

«Plasztron nélkül?»

«Minek a plasztron?»

A két szeleburdi azzal egymásnak rohant s úgy elpüfölte egymást jó barátságból, hogy mikor kifáradtak s az ingeiket levetették, arasznyi veres daganatokkal volt tele mind a kettőnek karja, oldala, melle, néhol a bőr is fel volt repedve. Szerencse, hogy a kardok tompák voltak.

Milyen dicsőség volt az!

Az egész társaság elismeré, hogy Kálmán úgy verekszik, mint egy viador!

Bálvándy azt bizonyítá, hogy még keményebb legénynyel nem akadt össze soha. S az az egy ütés, a mitől a kezén két köröm egyszerre megfeketült, még két hét mulva is fájni fog. Elismeré saját hibáját, miszerint ő mindig a kard lapjával üt, míg Kálmánnak minden vágása tökéletes élvágás.

Azzal aztán elváltak valamennyien mint a legjobb czimborák s korán reggel mentek aludni.

Kálmán is lefeküdt, de nem jött szemeire álom. Elbámulta damaszt függönyein a czifra virágokat és azt gondolá:

«Hogy csalom én itt mostan a világot! Hiszen én nem vagyok sem úr, sem lovag, sem víg czimbora, sem viador. Sem gazdag szülők örököse, sem fejedelmek pártfogoltja. Sem nagy ember, sem felfelé haladó hivatalnok, sem irigyelt udvarló. Ez a pompa, ez a pazar fény, mi körülvesz, nem az enyém, nem igaz. Ez csak bitorlás, csak hazugság, csak világámítás. Nem vagyok én semmi, csak egy veszendő költő, kit családja ki fog tagadni, ki előtt az úri termek bezárvák, kinek nincs más hivatása, mint szenvedni és elveszni. És mégis az vagyok. Semmi sem vagyok más. A többi csak hazugság. Meddig tart még?

– Oh nem lehet a lelket elhagyni magától!

Elfelejtheti valaki szerelmét, el boszuját, elvesztett gazdagságát; de múzsáját soha!

Visszatér az hozzá, akárhányszor elűzi s gyönyörökkel árasztja el szivét, a minőket asszony ajka nem nyujt.

Ovid a korbácsütés alatt is verset zokog: «jaj, jaj, kedves apám, több verset szám ki nem ejt már!» S a sors korbácsütésére a lant harmoniája zendül. Ez vigasztal, ez elevenít, ez megöl!

Hiába vetnek neki gáncsot, hogy elbukjék, csillag van a fején, mely újra égnek emeli.

Hiába mondják neki, hogy «nincs a ki megértsen!» Zeng a köveknek, mint Orpheus; zeng a tengernek, mint Ossian; zeng a pusztának, mint Petőfi, zeng a börtönfalaknak, mint Balassa, vagy a mi érzéketlenebb sziklánál, pusztánál, tengernél: zeng a papoknak, mint Dante.

Ez nem hagyta Kálmán szemeit lezáródni, álmodni.

«Meddig tudom még eltitkolni, hogy én és a lelkem nem járunk egy úton? Hogy szomjan jövök ki a tivornyából, boldogtalanul a szerelmi légyottról, megalázva a dicsőségből?»

Hálószobájának ablaktáblái be voltak téve, hogy sötét legyen; de dolgozó szobájában egy tábla nyitva volt s azon keresztül, a rózsaszin függöny szövetén átszürődő napsugár oda világított asztalára.

Azt képzelé, hogy lelke ott ül az asztal mellett.

Az üres papirlapon ottan hever az irótoll hónapok óta érintetlenül.

Híven megtartá fogadását: költeményt nem irt; hivatalos firkálásra pedig csak ezentúl lesz alkalma. A toll heverhetett.

Egyszer aztán úgy tetszik neki, mintha az elhagyott toll megmozdulna magától, szárnyával fölfelé emelkedve; mintha iráshoz dűlne féloldalt s a rózsaszinü napsugárban rezgő hegyével betűket irna az alatta fekvő lapra.

Aha! A régi mese a magától író tollról! A pók, mely fonalát a toll szárnyához köti s annálfogva azt fölemeli! Gondolá magában s aztán elaludt.

Mikor nagy későre felébredt, eszébe sem jutott reggeli visiója a magától írtó tollról. Rosz szájíze volt, és azt képzelte, hogy a hajszálai fájnak. Ez az úri mulatság mégis igen sikeres találmány a gondolatok megölésére.

Másnap a nádorhoz ment el megköszönni a magas kegyet s az nap Decséryéknél ebédelt.

A herczegnő dicsekedve mondá neki, mily kegyben áll Kálmán – a kis főherczegnél. Gyakran emlegeti őt, s a gólyává lett vadászt már megtanulta lerajzolni utána.

E napon Dorothea grófnő is nagyon kedves volt.

Arcza gyakran elárulta, hogy valami titka van Kálmán előtt, a mit nagyon szeretné, ha valaki besugna neki.

A herczegnő volt az a valaki.

– Ön nem is sejti, hogy Dorothea miben töri a fejét?

– Ah mama, szólt a grófnő szégyenkedve.

– No mutasd meg neki, unszolá őt a herczegnő; ő ért hozzá, ő illetékes biró.

– Mi az? tudakolá Kálmán kiváncsian.

– Hát mivel önnek nem szabad verset irni, mondá a herczegnő, mosolygó odapillantást vetve duzzogástól piruló unokájára: Dorothea irta meg az üdvözlő verset az ön kegyeltjének születésnapjára.

Azzal félig erőszakolva elvevé Dorotheától a félig örömest odaadott verset, s odanyujtá azt Kálmánnak.

Dorothea az ablak felé fordult, mint a ki neheztel; de lopva mégis visszapillantott Kálmánra, a míg az költeményét elolvasá.

– Én nem tudtam felőle semmit; magyarázá a herczegnő; neki magának jött az a gondolatja, hogy ha ön nem irhatja meg a költeményt, megirja ő ön helyett.

(Biz’ ez jó is lesz így, mondá magában Kálmán; én, a ki értek hozzá, nem költhetek azért, hogy neked tessem; hanem te, a ki nem tudsz hozzá, fogsz verselni, hogy nekem tessél.)

– Nos, mit vél ön róla? unszolá a birálatot a herczegnő.