Part 26

Rég halva az egyetlen honpolgár, ki őt eltemette, s sírjának titkát magával vitte a sírba. A holtig hű kézmüves keserüen elutasitott mindenkit, a ki titkáért esengett előtte. Azt mondá, hogy nem jó barát, ki barátja temetésére el nem tudott jönni. Ha azzal menték magukat, hogy nem jöhettek a halálvész, a vesztegzár miatt, azt felelé nekik, hogy volt egy ember, kit nem tartott vissza sem halálvész, sem vesztegzár, sem nagy távolság, hogy eljőjjön: de annak a nevét sem mondta meg senkinek. Majd ha eljön az a kor, melyet a költő megálmodott, midőn a sírokat is beépítik palotákkal, akkor majd megtalálják a felfordított kövön a rég keresett nevet. A vén iparos kétszer látott már a város terjedése alatt igy beépülni régi temetőket új városrész utczáival: a mostani háromnak is az lesz sorsa. E hittel temette titkát a sírba.

Csakhogy csalódott.

A későbbi kor jobban kegyeli ősei temetőjét s az épülő utczák kikerülik a sírkerteket, a költő sírját nem háborgatja senki.

És a hirlapokban nagy értekezés foly a felett: hol lehetnek e drága hamvak eltemetve?

Azokat a nemzeti kegyelet fel akarja venni a por közül, s elszállitani Pantheonába; a költőjét ércz szoborban akarja feltámasztani, s jajszóval kiáltja, hol vagy?

És a halottak oly makacsok; nem felelnek, hagyják magukat keresni.

Ekkor érkezik a tudományos akadémiához egy levél Keletázsia belsejéből, a Himmalaya hegyláncza alól, egy vén tudóstól, kiről már azt hitte mindenki, hogy meghalt.

Barkó Pál még élt és tudatta, a mit olyan nagyon kerestek.

«Menjetek ki a ferenczvárosi temetőbe: a kőkereszttől a dombon menjetek száztíz singet Kelet-Kelet-Éjszaki irányban; ott találtok egy négyszögű követ, azon e három szó: «Volt. Nincs. Lesz.» E követ emeljétek fel; talapján megtaláljátok, a mit kerestek.»

Hajh! Milyen üdvriadal volt az, mikor a keresett név napfényre került! Hajh! Milyen nemzeti pompa volt az, mikor a drága hamvakat aranyozott érczkoporsóba áttéve, elszállíták pór és por tanyájából a fényes üdvleldébe! Mi hullámzik oly feketén végig e palotasor között? Népár. Mi emelkedik ki oly fényesen abból? Ravatal. Mi lobog körüle? Gyászszal bevont diadalzászlók. Mi hull oly melegen az utra? Zápor? Nem. Köny.

Ah, ha e pompát toll le tudná irni.

Minő uri s néptömeg! Minő lelkesült szónoklatok!

És midőn a szobrot leleplezik, s az érczalak megjelen az isteni derült ég alatt, egy szabad téren, melyet egy fiatal város épületei fognak keretbe, – kezében a lant és az irás, mely örökké él, és arczán a művésztől megörökített fenkölt mosoly: hajh milyen üdvkiáltás az! hogy hangzik az végig utczáról utczára terjedve. A város kiált! Az ország zeng, és szava elhallik az égi sphaerákig.

Késő alkonyig hullámzik körüle a nép, még mikor a hold feljön is, felváltani a nappalt, s ezüst fényt von a költő alakjára, akkor is tömegek járnak őt megnézni. Csak lassan oszlanak el; – mindig kevesebben maradnak ott: – az éj nyugalomra int; – csend lesz. De mikor már mindenki eltávozott, még egy alak marad ott: egy gyászruhás urhölgy, agg már és megtörött. Haja hófehér, és vonásaiban hajdani madonnaszépség romjain élő hosszu szenvedés.

Az urhölgy odatapadva két összekulcsolt kezével a szobor talapzatához, néma bámulattal tekint fel az érczalak fenkölt arczára. Talán virradatig is ott fogja nézni!…

… Decséry Dorothea! Te összetörtél; ő pedig örökké ifju maradt!…

* * *

Hát a többiekkel mi történt?

Hová lettek az első szellemi harcz többi bajnokai? A tudósok, a költők, a művészek, kik azon töviseket szedték Jenőy Kálmánnal?

Ki tudja azt?

Talán elhaltak mind.

Talán még most is van, a ki él közülök. Talán van tudós, ki most is éjjel-nappal folytatja a munkát, mely nemzetének életet, neki csak szenvedést, nélkülözést ád, a mig él?

Talán még most is lézeng egy-egy hirhedett művész és művésznő közülök, itt-ott, elfeledve, elnyomorodva. Talán azon megtört alaku nő, kit az utczán kopott ruhájáért lenézesz: a hajdani Czilike, s talán az a tántorgó alak, kit utadból félre löksz: a hajdani Bányaváry; talán azok pályatársaik titkolt jótékonyságából élnek? Talán azt is büszkék elfogadni? Talán el is vesznek egymás után szótalan, nyomorban; mert panaszaikkal nemzetüket megszégyeniteni még most is fájna nekik.

No de minden jól lesz. Ha meghaltak, pompásan eltemetjük őket, s mindegyiknek szobrot emeltetünk.

* * *

A föld pedig, melyet ők megmozdítottak, csendesen fordul előre tovább.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

TARTALOM.

MÁSODIK KÖTET.

Közelebb az éghez 1 Lenn a földön 13 A vál-uton 39 A nagyanya fenyítő keze 57 Lóháton 64 A nádornál 80 Őszi harmat után 89 Milyen szépek a grófnő nefelejtsei 99 A rundellában 104 Különböző női szivek 122 Apelles csizmadiái és az igazi csizmadia 136 A hol a czitromfa virít 153 Az árvaság kezdete 167 A hősnő 188 A boldog szerelem 201 A jég hátán 236 A thea-ivástól 245 A pusztában 265 Kortes dolgok és családi bajok 286 Correctura 300 Alkonysugarak 315 «Volt. Nincs. Lesz.» 324 Keresik és nem találják 329 A harcz vége 334 A költő álma 340

FRANKLIN-TÁRSULAT NYOMDÁJA.

* * * * * *

Transcriber's note:

Javítások.

Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.

A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:

26 |konyhából a grófkiasszonynyal |konyhából a grófkisasszonynyal

49 |becsütetes nevet |becsületes nevet

50 |kelbükre zárni |keblükre zárni

51 |Azézt kérdtem |Azért kérdtem

54 |tekíntetes asszony |tekintetes asszony

83 |Epen úgy van |Épen úgy van

99 |ez az Offenhach |ez az Offenbach

112 |Es meg is |És meg is

117 |óríás a közélet |óriás a közélet

143 |az ő kötelesége |az ő kötelessége

146 |Tsercsnyés uram |Tseresnyés uram

149 |íllendőnek találta |illendőnek találta

149 |bókokat mondaní |bókokat mondani

174 |Béni bácsí pedig |Béni bácsi pedig

256 |nemzeted ügvéhez |nemzeted ügyéhez

264 |Csuka Ferí exequálja |Csuka Feri exequálja

282 |fehér czípó |fehér czipó

319 |Aztán míkor |Aztán mikor

339 |a kecskeméti-kapun |a kecskeméti kapun