Part 25

Mikor az is megvolt, akkor Barkó Pál elővevé övéből a delejtűt, letette a sirkő lapjára; azután bambusz-botjával megmérte, hány sing távolságra van ez a kő a nagykereszttől a dombon? A bambuszbot felsőgombját lesrófolá s annak az üregéből chinai pergamenpapirt vont elő, s arra ismeretlen ákombákokat rótt fel valami kék irallal; a tekercset megint visszadugta a bot üregébe.

És azután két kezét összefogva, sokáig ott állt a nagy kereszt talapkövén, s a maga előtt elterülő városra bámult.

– Mit látsz magad előtt, uram? – kérdé tőle nagysokára Tseresnyés mester.

– «Ninive romjait» – felelt az utazó.

Hajh; ugyane helyről három nappal elébb, az, a ki most ott a négyszögű kő alatt nyugszik, az emelkedő Párist látta!

Odább indultak.

– Hová megyünk most? – kérdezé Tseresnyés uram a tudós utazótól.

– Te, jó ember, mégy haza a Magyar-utczába; én is megyek haza L’Haszszába, a Dhawalagiri hegy alatt.

S azután mentek együtt szótlanúl a városon végig; a hosszú ország-uton végig; a kecskeméti kapun keresztül; ott a Magyar-utcza sarkánál megálltak mind a ketten, mintha el akarnának válni. Barkó Pál két kezét tenyereivel egymáshoz közel vivén, azokat Tseresnyés mester felé tartá. Tseresnyés mester tudta jól, hogy ez a keleti üdvözlés módja, s arra az a viszonzás, hogy az üdvözölt viszont szorosan egymáshoz lapítva tenyereit, két kezét a másik két tenyer közé fekteti: «Szálem!»

Ekkor mégis bátorkodott egy kérdést intézni a hirhedett utazóhoz:

– Vannak-e tehát még Magyarországon kivül magyarok?

A tudós gondolkozott sokáig, úgy felelt.

– Még nem találtam meg őket; de én hiszem, hogy vannak.

És azzal, a helyett, hogy elváltak volna egymástól, az utazó tovább kísérte a kézművest a Magyar-utczában, lakása kapujáig.

Ott aztán Tseresnyés mester nyujtá neki a kezét kézszorításra.

És akkor viszont az utazó tudta meg, hogy az a jel, a miről a szabadkőmüvesek ismernek egymásra, kik kézszorítás alatt a középső ujjokat befogják.

Most az utazó kérdezett.

– Hát Magyarországon belül vannak-e még magyarok?

A kézmüves gondolkozott sokáig.

– Nem találom őket; – de én hiszem, hogy lesznek.

– «Szálem!»

Azzal egyik ment, másik maradt.

KERESIK ÉS NEM TALÁLJÁK.

Ugyan pusztán maradt a magyarutczai kis lak; a jó öreg házigazda egész nap eljár kel a hátulsó szobában, a hol a költő lakott. Semmit meg nem szabad abban mozdítani a helyéről. Ott hever a toll az asztalon, ott vannak elszórva az ecsetek a festőtábla mellett. Nem szabad senkinek hozzájuk nyulni.

És idestova nem is lesz senki, a kinek tiltani kell, hogy hozzájuk nyuljon.

A temetés utáni napon eljött faluról a Miska gyereknek a mostoha apja; azt mondta, hogy haza viszi a fiát. Rosz kölyök ugyan, vásott gonosz csont s otthon csak tehernek van; de már mégis ilyen veszedelmes halálos időben csak nem hagyhatja itt ebben a városban, ha mostohája is.

Néhány nap mulva meg a vén cselédnek még vénebb nénje jött be faluról szamaras kordéval; szegény koldus asszony, kinek magának is alig van mit enni, s kis putriban lakik valami falu végén. De ott csendes a világ; nem halnak az emberek, hát csak elviszi magával a testvérét ebből a fertőzött városból.

Tseresnyés uram tehát maga maradt a háznál, s egyedül beszélgetett a pókkal, ki a szegletben szemfödeleket sző s fogoly legyeket énekeltet, a halálóra-bogárral, ki páratlan számokat ver az ágydeszkák között, s a szuhval, ki a kemény fában perczeg.

«Látjátok. A vásott rosz fiuért eljött a mostoha apja, elvitte magával. A vén cselédért eljött a nénje, a koldus asszony s elvitte magával. Csak ahoz, a ki egyetlen volt az egész országban, nem tudott eljönni se szülő, se szerető asszony. Pedig ez olyan dicső volt! Pedig ők olyan nagy urak!»

A pók, a szuh, a halálóra-bogár elhallgattak, ha ezt meggondolták.

Csak ő hozzá nem jöttek el azok!

Naphosszant elüldögél e szobában Tseresnyés mester s ujra meg ujra elolvassa Kálmán költeményeit s úgy beléjük merül, hogy azt sem tudja, e világon van-e?

Azt sem veszi észre, hogy valaki rányitja az ajtót s egy gyászba öltözött öreg asszonyság jő be és leül vele szemközt a pamlagra. Az asszonyság előkelő urhölgy s ha a lelki gyötrelem úgy meg nem változtatta volna arczát, talán mindjárt rá is ismerne a mester. Azonban bámulva, mint az álmából ébredő, intézi hozzá ezt a kérdést:

– Mi tetszik itt asszonyom?

A nagyasszony még mindig büszke urnő: még mindig restellné, ha gyöngeséget árulna el a közrendü ember előtt, tud hangjának parancsolni.

– Hol van Kálmán fiam?

– Az égben van, nagyasszonyom.

– Hiszem Isten irgalmától, hogy ott van. Szólt tompán, elfojtott bánattal az urhölgy. Most sirját keresem. Vezessen ön el hozzá.

Erre a szóra egészen fölébredt a mester. Odament az urhölgy elé s keményen arczába nézve, monda neki:

– Nem vezetem el önt oda, asszonyom.

– Nem? kérdezé rábámulva Jenőyné.

– Nem.

Az urhölgy még mindig büszke volt, felkerekedett helyéről, azt mondta, hogy «majd megkérdezem tehát mástól» s azzal azt sem mondta fia ápolójának, hogy «Isten áldjon»; hanem eltávozott.

Ment a lelkészi hivatalba tudakozódni.

A protestáns lelkész ugyan már felgyógyult; de Jenőy Kálmán temetéséről nem tudott semmit. Talán katholikus szertartással temették el.

Az öreg asszony végig tudakozta e város minden parochiáját. Jenőy Kálmán neve nem fordult elő semmi halotti anyakönyvben.

Ekkor egy gyönge reménysugara támadt, hátha nem is halt meg Kálmán, hanem valahova falura menekült. S halálhire csak hirlapi vak lárma, a mi annyi embert halottnak kürtölt már, a kik aztán még késő vénséget értek.

Elment oda, a hol a gyászszertartásokat rendezik. Ott azután megtudott annyit, hogy azon ifjú, a ki Tseresnyésnél lakott, valóban el lett temetve, de hogy hová? arról már nem tudnak neki számot adni, mert azok az emberek, kik akkor a gyászhintóval voltak, maguk is meghaltak már. Hiszen nagy idő az! van már két hete is!

Most sorba vette a temetőket. A sirásóknál tudakozódott. Azok nem tudták nyomra vezetni. Ki tudná, a lezajlott országos zűrzavarban ki hova jutott a frissen kaszált rendben, ha a sirkövek és keresztek meg nem mondják a nevét.

Azok pedig nem mondták meg.

És Tseresnyés mester keserű gyönyörüséggel mondogatá odahaza a kis szobában a póknak, a szuhnak, a halálóraverőcznek:

«Keresi most!… Csak hadd keresse… Ott nem talál rá… Majd visszajön és sírni fog itten!…»

E napokban egy finom levelet is kapott Tseresnyés mester, melynek szélén gyászkerete volt kivül belül.

Ezt a levelet Dorothea grófné irta a kézművesnek: «Kedves jó úr»-nak czimezve őt, szépen s könyörögve előtte nagy alázatosan, hogy ha az elhunyt Jenőy Kálmánnak hagyatéka között megtalálható volna egy elefánt csontra festett női arczkép, azt ő drága kincsek árán megváltaná tőle.

«Keresi ő is!» mondá a mester a néma laktársaknak. Csak hadd keresse.

Irt aztán megnyugtató választ a grófnénak. Ne aggódjék az elefántcsontra festett arczkép miatt. Ott nyugszik az az eltemetettnek keblén. Hat láb mélyen a föld alatt: és vele együtt azok a száraz nefelejtsek, mik egy kis fehér szalaggal voltak összekötve; és az a levél, a min utolsó tekintete megtört. Mind együtt feküsznek a költő szivén, s együtt alusznak vele boldogan. Legyen a grófnő megnyugodva.

De hogy hol nyugosznak? azt vele sem tudatta.

És nem sokára megjött ismét a nagyasszony.

Most már nem dölyfösen, hanem alázatosan könyörögve jött.

– Kedves jó uram. Kérem, – könyörgök: vezessen el szeretett Kálmánom sirjához engem.

– Nem vezetem el önt oda, asszonyom.

– Uram. Nincs rettenetesebb fájdalom, mint mikor az ember nem tud sirni. Nekem nincsen könynyem. Látja, én nem tudok sirni. De a szivem akar megszakadni.

– Tudom. Jól van úgy.

– Ön iszonyú kegyetlenséget követ el velem.

– Tudom. Úgy akarom. Én láttam, mit szenvedett ő éveken át, most ő már nyugszik; már most szenvedjen ön. Én láttam, hogy küzdött ő az élettel, most küzdjön ön már az ő halála emlékével. Itt e négy fal között vérzett el cseppenkint a rettenetes munkában, hogy nemzetét felébreszsze. Süketeknek és némáknak beszélt. Következzék el az idő, hogy az egész nép keresse őtet, és legyen az ő sírja is olyan süket és olyan néma. Én nem vezetem el az ő sírjához sem önt, sem a most élő ivadékból senkit; hogy ne állíthassanak fel hamvai fölé kőre vésett hazugságokat. Majd egy jövő ivadék, mely érdemes lesz hozzá, fel fogja őt találni, – gondoskodva van arról, – s megdicsőiti hamvait. De én nem mondom meg senkinek soha, hogy hová van eltemetve. Ne háborgasson többé, asszonyom.

Azzal bevonult háló kamrájába a mester, s magára zárta az ajtót, ott hagyva egyedül a nagyanyát.

Jenőyné azért nem utoljára tett nála kisérletet. Időközönkint meg-megjelent nála: azt hitte, egyszer tán jobb kedvében találja. Megkisértett nála mindent. Igért neki sok pénzt, haragjával fenyegette, még sirni is megtanult előtte. Mind hasztalan fáradság volt: azt se pénz, se harag, se köny nem változtatta meg.

A közben pedig mindent megkisértett az öreg asszony, hogy megtudja, a mit keres. Felhivta hirlapok utján mindazokat, a kik tudnak felőle valamit, nagy jutalom igérete mellett. Hiába volt: a vén cseléd s az inas fiú nem olvasnak hirlapot, nem is jöttek vissza Pestre. Talán el is haltak. Olyan olcsón adták azt akkor.

És azután maga mindennap végtül végig járta a temetőket, sorban elolvasva a legkisebb sirkeresztnek feliratát is. Egy sem beszélt az ő Kálmánjáról.

Pedig tizszer is elment mellette.

Tizszer is elolvasá a márványkoczka felső lapjára irt három szót: «Volt. Nincs. Lesz.» és nem tudott meg belőle semmit.

És e bolyongásaiban többször találkozott össze egy másik gyászruhás hölgygyel, a ki még fiatal volt; de a kinek madonnaarczán a szenvedés sietteté az idők rombolásit. Az is keresett egy sírt, melyen nincsen név.

Mikor egymást meglátták, félretértek, hogy ne találkozzanak.

Az is sorba olvasta a kőemlékeket, a kis fakereszteket; az is sokszor elment a márványkoczka mellett, az is elolvasá sokszor a rejtelmes három igét: «Volt. Nincs. Lesz.» De annak megsugott annyit a szive, hogy valahányszor e sír mellett elhaladt – szépen bezöldült az már! – mindannyiszor leszakítson egyet azokból a sirhalmokon otthonlakó sárgavirágokból, a mik tán a halottak nefelejtsei, s egy perczig elgondolkozott rajta, vajjon ki lehet az a boldog, a kiről azt mondja a kő, hogy «Volt.» – «Nincs.» és «Lesz.»?

A HARCZ VÉGE.

Tizenharmadik évre keletkezése után, tehát még három évvel meghaladva a trójai háború tartamát, csakugyan eldült a Csollánék pere.

Bölcs, minden oldalra kielégítő, salamoni itéletet hozott az araeopág.

A felek között nem lévén bebizonyitva az engesztelhetlen gyülölet, sem a hűtelenség, sem semmi impedimentum matrimonii nem forogván fenn, a házasság felbontatlan marad, a nő tartozik férjéhez visszamenni, a férj pedig tartozik őt visszafogadni; még pedig az itélet világos kifejezése szerint: a férj tartozik nejét minden rangjához illő és uraságától kitelő diszszel és fénynyel hazavinni, – s azon túl béke legyen a hivek között.

Tehát Menelaus csakugyan visszakapta a maga Helenáját tizenhárom esztendő mulva.

Csollánné maga sem bánta ezt már.

Van egy rettentő nemezis a szép asszonyokra nézve, a kik semmi más czimet nem igyekeztek megérdemelni, mint azt, hogy «szép asszony.» Ez a nemezis pedig az, hogy jön egy idő, a mikor csak a czim marad meg. Némely szép asszony olyan hirtelen el tud változni; elég egy év rá, hogy bámulói azt kérdezzék tőle: «talán beteg volt?» Vonásai félremennek, a mi báj volt az arczon, az formátlansággá ferdül el; a kaczér kacsintás ideges vidrángássá örökül meg; szépítő-szerek, kecs-pótlékok honosulnak meg a pipere-asztalon, a tükör nem akar többé hazudni, míg végre egy hűtlenné lett imádó egészen fölébreszti álmából a szép asszonyt.

Katinkát Bálvándy kiméletlen tréfája költé fel e szomorú ébrenlétre.

Ekkor vette észre, hogy kezd a szépsége kimenni a divatból.

Nagy kegyetlenségnek tartják, mikor egy bosszuálló férfi a szeretett hölgyet meglövi pisztolylyal, legyilkolja tőrrel, pedig az még mindig szerelem. Az a minden gyilkolásnál nagyobb kegyetlenség, midőn úgy hagyja ott, hogy mindenki nevet rajta.

Arra pedig számíthatott Csollánné, hogy a mi két oly kiméletlen ember kezébe jutott, mint Bálvándy és Aszályi, az rongyokra tépve kerül közforgalomba.

Tapasztalá, hogy a halálvész elmulta után is kerülik a háza táját. A nevetségessé lett asszonyt jobban kerülik, mint a rosz hírű nőt.

Most már maga sem bánta, hogy ha a válóperében hozott itéletet a legfőbb törvényszék is megerősíti. Városunott lett. Vágyott a birkabégetés után!

Csupán az iránt kivánta magát biztosíttatni, hogy Csollán úr megszokott comfortját falun se nélkülöztesse vele. Ez az itéletben körül is volt irva, s egy bizottság kinevezve, mely a nő és férj vagyonát külön szabályozza.

Csollán úr a törvények iránti legmélyebb tisztelettel, s a szépnem iránti legbuzgóbb hódolattal veté magát alája az itéletnek.

Mint kötelességévé volt téve, személyesen jött fel Pestre az asszonyságot hazaszállítani, nagyszámu társzekerekkel, mik a delnő butorait voltak a Tiszántulra elczepelendők. Itt Pesten vásárolt számára ezüst-fogantyús, tükörablakos nagy utazó-batárt, a mibe három lépcsőn kellett felszállni; abba két legszebb lovat fogatott a saját méneséből, s mi legelegánsabb frakkot talált a zsibvásáron, azt vásárolta meg saját magának, és a frakk fölé a legfinomabb felsőkabátot vette meg ugyanott a Kohlmarkton; a mely öltöny alig volt még viselve, s vagy egy púpos törpéé lehetett valaha, vagy egy őrültek házába került szabólegény fuscherozhatta el, mert a szárnyai oly rövidek voltak, hogy a frakk vége hosszan kilógott alóla, míg az ujjai Bertinek a körme hegyéig értek, úgy, hogy mikor ebédhez ült, fel kellett azokat gyűrnie, hogy a kést, villát fel ne szedje velük. Czilinder-kalapot pedig a legmagasabbat választá ki, szintén a zsidópiaczon: az volt az ő bazárja. És mikor igy teljes parádéban, megpomádézott hajjal, kiviaszkolt bajuszszal, keztyűs kézzel jelent meg Csollán Berti, még sokkal piszkosabbnak tűnt föl, mint mikor nem volt megmosdva és megfésülködve.

Ily készülettel hajtatott hitestársa háza elé Berti. A lovakat fehér parókás kocsis hajtotta három-szegletű kalapban, s hátul a bakon szerecsen inas kapaszkodott a szijjba, veres frakkban. Alapos gyanu van rá, hogy az a fehér paróka juhászkutya szőréből telt ki, s hogy ez a szerecsen kisuvikszolt képű czigánygyerek.

A tizenhárom év utáni törvényparancsolta találkozás méltó volt a tisztes párhoz.

Csollánné asszony, ügyvédje Korcza ur jelenlétében fogadá el érte jövő férjét, a minek az a világos czélja volt, hogy Csollán Bertire felügyelet gyakoroltassék az itélet által rászabott disz és pompa kifejtése körül.

Nem lehetett ellene kifogás.

Csollán Berti a legilledelmesebb kapriolokkal üdvözlé az asszonyságot, oly dróton rángatott udvariassággal, mintha bakakáplártól tanulta volna a menuette-tánczot.

Viszont Katinka nagysám oly szenvelgő édeskedéssel fogadta a megtérő férjet, mint egy fejedelemnő, ki népe javáért elhatározta magát – egy barbár hospodárnak nyujtani kezét.

És Csollán Berti megmutatta, hogy ő kezet is tud csókolni.

S minthogy fejébe vette, hogy ily elegans uri asszonysággal, a kit a törvény neki itélt, az itélet megsértése nélkül nem illik másképen beszélni, mint németül, ez a tudomány pedig őnála igen kevés szóból állt, annálfogva a beköszöntés nem igen ment e többször ismételt szavakon túl: «Kisstihand», mi az ünnepélyes találkozást kissé nehézkessé tette eleinte, mig közbe nem jött Katinka ölebecskéje, a kis kövér, túlhizott mopszli, mely minden előkészületet megtett, hogy Csollán Bertit megugassa; de nem volt már hozzá hangja, csak pantomimikával mutatta, hogy ugat, – melyre aztán Csollán Berti, segitségül véve egész Adelungot, ezt a helyes megjegyzést hallatá:

– Ist die hund fett!

A min aztán Katinka akkorát nevetett, hogy minden betanult érzelgése kárbaveszett bele; s azután arra kérte Bertit, hogy csak beszéljen magyarul.

Berti a szabadsággal élve, megérteté az asszonysággal, hogy ime, eljött érte, hogy őt ősi kastélyába minden rangjához illő s uraságától kitelő pompával elszállitsa; mely után Korcza ur megmagyarázva neki az itélet értelmét s lelkére kötve sok szép erkölcsi tanácsot, átadá egymásnak a hitestársakat. – Oh! milyen boldogok voltak, hogy végtére egymáséi lehettek!

Csollán Berti egy spanyol hidalgó grandezzájával vezeté le a lépcsőkön a nagyságos asszonyt; a hidalgóból csak egy hiányzott: a kalap a fejéről; azt világért föl nem tette volna, hanem vitte a hóna alatt, öblével kifelé fordítva.

Mikor Katinka meglátta a pompás hintót, fehér parókás kocsist és a bakonálló szerecsent, egy kissé megduzta az orrát. Ez már túlzása a kötelességnek, s egészen tüntetésnek látszik. – Nem vagyunk Bécsben, itt Pesten nagyon megnézik az embert e miatt. Aztán minek a lovak nyakára a csengő?

Azonban ellenvetését egy másik észrevétel alá burkolta.

– Nem ragadnak el bennünket ezek a paripák? kérdé huzódozva a félelmetes bárkától.

– Kiszti hand, madám. Kutser hüt dich schén, néger pasz auf, nachher brrr!

Berti mindent elmondott, a mit a vizslatanítás műszavaiból elprofitírozott, s igy rávette az asszonyságot, hogy beüljön a hintóba, a minek az ajtaját ha egyszer betette valaki magára, akkor aztán ki nem tudott belőle jőni, mig valaki más onnan kivülről a fogantyú nyakát ki nem tekerte valahogy. Berti odaült melléje, czilinderét térde közé fogva, mert azt a bárkában föl nem tehette.

A jármű szerencsésen eljutott a «vörös ökörig», a nélkül, hogy a vadlovak elragadták volna; ott megállt. Az asszonyság kinézett az ablakon, hogy mi lesz még?

Hát a «vörös ökör» udvarából kihozott egy béres két szép csákós szarvú ökröt, kolomp volt a nyakukon; pompás két tulok volt. Azokat odaakasztotta a lovak elé.

– Mi ez, uram? kiálta Katinka.

– Still! Kommt noch etwas! – csitítá a szerető férj.

S azzal megint egy oláh legény kihozott két derék fekete bivalyt, azoknak meg csörgő volt a nyakukon; ezeket meg az ökrök elé csatolták.

– Ah, uram, hisz ez csúfság! kiáltott fel a delnő, s ki akart ugrani a kocsiból; de nem lehetett, mert nem birta az ajtót felnyitni.

– Nix csufsák. Énnekem az itéletben van meghagyva, hogy minden uraságomtól kitelő pompával szállítsam haza a feleségemet. Én ezzel mind a birói itéletnél fogva tartozom. Tudom én, hogy mi az én kötelességem.

E kötelesség betöltésére aztán legvégűl még két szép szürke csacsit hozott elő egy czigány gyerek, azokat meg a bivalyok elé kötötték.

Katinka sirt, dühöngött, mérgében kijött minden asszonyi formájából (nincs eszményibb rút, mint egy dühöngő asszony); de menekvésre nem volt mód, s Csollán Berti mindenre csak azt felelte változatlan hidegvérrel, hogy azt őneki a törvény parancsolta ekkép, s ő tudja, hogy mi a kötelessége.

És azzal megindult a csodálatos nyolczasfogat, még pedig neki a hatvani-utczának, végig az uri-utczán, úgy fel a váczi utczára, onnan ki a Kuria elé, s igy a kecskeméti kapun át az országutra; a paripák csengetyűje, az ökrök kolompja, a bivalyok csörgője megtette a maga hatását; a béres közbekongatott a két kézre való ostorral, az oláh legény tilinkózott, s az első csacsira felkapott czigány gyerek a posta-marschot fujta. Soha ehhez hasonló parádét sem az előtt, sem azóta e helyütt publikum nem látott.

Katinka a hintó mélyébe húzta magát, s fátyolát háromszorosan vonta arcza elé; de mégis hallania kellett azt a vidám hujjahót, mely kísérte, fogadta minden utczán végig; egy-egy csodakiáltásban hajdani udvarlói valamelyikének szavára vélt ismerni, s lehetetlen volt a nagy zsivajon keresztűl föl nem ismernie Aszályi éles rikács hangját, ki mindenütt a kocsihágcsó mellett haladva kísérte a diszmenetet, s röhögve kiáltozta be hozzá: – «Alázszolgája, drága nagysád! szerencsés utat kivánok! alázszolgája, alázszolgája!»

Katinka minden csepp vérével megérzé a költő átkát: «Éljen ön addig, a mig nevetségessé fog lenni; oh, be rossz szive van önnek, asszonyom!»

A KÖLTŐ ÁLMA.

Negyven év mult.

A hogy a költő megálmodá: minden emelkedik az ég felé: házak, népek, szellemek.

Hol a homok sivatag volt, ott most uj város terül; a rongyos vityillókban, mik a város közepén itt ott elmaradtak, nem ismer őseire az ujdonszületett palotasor. A Duna tükrében a világ legszebb panorámája bámulja magát. Álló hidak kötik össze a két ifju várost, érczből, gránitból: rajtuk a világ-kereskedelem jár keresztül, és alattuk gőzhajók serege hord mulató népet, üzért, utazót, s vontatja a rakott kikötőkbe szállitó hajóit. A szigetek kis paradicsomok. A Rákos homokját népkertek, mulató virányok árnyékozzák be; a puszta térnek négyszögöle annyit ér most, mint hajdan egy egész hold, s egy hold belőle egy kis uradalom. Mint a szív erei, futnak össze a főváros óriási indóházaiban a világ minden részéből megtérő vasutvonalak. És élet pezsg kivül és belül. Nem koldusbot többé a tudomány és müvészet; nem martyrium többé a honszeretet, nem összeesküvés többé a szabadelvüség; – nem lázadás többé a népjog; – nem barbarismus többé a nemzetiség. Emelt homlokkal találkozik egymással minden ember, nincs rangkülömbség: mindenki polgár, mindenki nemes, mindenki dolgozik; s minden munka gyarapit.

Négy öt palotája van már a fővárosban a hazai szinmüvészetnek, s mindannyi versenyez egymással külső, belső ragyogásban.

A szellem bajnokainak száma nem csapat már, hanem tábor; – s a mit beszélnek, Európa fővárosai viszhangozzák.

Nem halott már az eltemetett nemzet; hanem élő, növekedő óriás, ki évek alatt századok mulasztását siet helyrepótolni.

Nem ellenség már a koronás fő, hanem a testhez hozzánőtt agy, ki vele együtt érez, együtt él.

Nem idegen többé a honfi honában: saját nyelvét hallja az ország a trónon, a törvényhozó testületben, a kormányzatban; s a tudósok ünnepe, kik azt mivelik, országos ünnep, a nép s a tudós egymáshoz közeledtek s megértik egymást.

Felébredt már minden nemzet s az ébren levők versenyeznek egymással, nem karddal, nem üszökkel: hanem iskolákkal, gyárakkal, szellemi vetélkedéssel.

Harmincznégy nyomda működik a fővárosban, s naponkint százezer hirlapot küld szét a sajtó az ország népeinek minden nyelvén.

Szabad a vallás; nincs többé páriája a lelkiismeretnek.

Gyors az igazságszolgáltatás keze, s a rendet maga a nép közérzülete védi.

A katona is honpolgár, s minden honpolgár jó katona; a nemzeti hadsereg táborozási kisérleteit a hadászok tapsai fogadják.

Nem vakszerencse és istenkisértés többé a földmivelés, hanem tudomány és finomitott ipar.

A gyáripar, a képzőművészet a világtárlatokban méltó helyet foglal el az ország számára.

Külföldi tőkepénznek van bizalma elhelyezkedni e hazában, bátor vállalatok termékeny aranykort idéznek elő e földön és e föld alól.

Idegen ha jő fővárosaiba, meglátja muzeumaiban a nép multját, – tanodáiban jövőjét.

Megtízszereződött a főváros lakossága, s emelkedésével nem sülyedtek alá a megyék székvárosai: együtt emelkedtek vele.

Az a vas ember ott a József-tér közepén bámulva nézi most, hogy mi történik körülötte.

Eppur si muove! – A hazátlan koldusok, a költők, a művészek, a tudósok, a szellem előharczosainak jelszava megy teljesedésbe.

És azokról az előharczosokról nem emlékeznék-e meg a boldogabb kor?

Oh igen! A boldog nép háladatos. A művelt nép ismeri a kegyeletet.

Pantheont építenek, szobrokat emelnek, a mikben megdicsőítsék azokat, kik előre mentek, s kiknek vezető nyomai után indultak el a milliók – jobb hazát keresni – idehaza.

Hogyne hangzanék azok között Jenőy Kálmán neve?

Az utókor igazságos. Irigység, gyűlölet, megvetés, részvétlenség, bosszuvágy, kevélység, – kik éltében üldözői voltak, rég a porban alusznak már; a még élő kortársak is agg emberek már; de az ő alakja örökké ifju maradt, s a remekműhöz, mely korát megelőzve született, hozzá nőtt az uj nemzedék, mely elég nagy már, hogy azt megértse, hogy azt bámulni tudja.

Hová lett az a dicső szellem hamva, a ki a nagy harczot megkezdé, a ki a nagy diadalt megnyerte? Szobrot emeljetek e sír fölé!

De hol van e sír?

De ki tud arra rávezetni?