Part 24

Mindennap harmincz halottat vittek el ablaka alatt. Már a kertrenyiló szobába költözött át, hogy ne lássa a sok temetést s ne hallja a sok énekszót.

Azért nem is lehet csodálni, ha Aszályit megérkeztekor a legnagyobb örömmel fogadta. Oh be kedves embere volt neki! Egyszerre felderült az arcza. Nevetett mint egy gyermek.

Mondja el, szerencsésen járt-e?

Aszályi kedélyes akart lenni s elmondta mind azt, a mi vele történt. Katinka kitörő kaczajjal fogadá a bepáczoltatási történetet, mit Aszályi elmondatlan nem hagyott volna egy világért.

Ott azután komolyságra fogta a dolgot Aszályi, a hol a Bálvándyval folytatott párbeszéd következett. Ünnepélyes lett és gyöngéd.

«Barátunk» mindent elmondott nekem; a hogy nagysád kivánta hozzá irt levelében. Nemeslelküen beleegyezett mindenbe.

– No! – és? kiáltá fel ragyogó arczczal Katinka.

– A zsibói házat ajándékba engedi által nagysádnak; hat hét mulva nagysád szabad lehet. Azután pedig. – Itt nagy lélekzetet vett Aszályi.

– Nos nos? sürgeté Katinka türelmetlenül.

– Itt küldi nagysádnak hozzá irt leveleit.

– Leveleimet? kérdé Katinka fülig elvörösödve. – Minek?

– Annak jeléül, hogy mindenbe beleegyezik.

– Beleegyezik? – Katinka bámulni kezdett.

– Ő helyesli nagysád elhatározását és azontul semmi sem áll boldogságunk utjában.

Aszályi e nyilatkozatnál szétterjeszté karjait, mint a keresztre feszitett Molay Jákob, a «Templáriusok» czimü tragoediában, s extasisra torzított pofával mosolygott az urhölgyre.

Katinka most fogta csak fel, minő kegyetlen tréfának tették áldozatává.

Első dühében a lovagkorbácsa után kapott; hanem hirtelen eszéhez tért s a csengetyűhuzót rántotta meg.

Aszályi még akkor is úgy állt, mint Molay Jákob a keresztfán, mikor a komornyik belépett a csengetésre.

Katinka így szólt a cselédhez:

– Ezt az embert, ha még egyszer idejön, ki kell dobni az ajtón!

ALKONYSUGARAK.

Kálmán pedig egyedül feküdt kórágyán. Egyedül a népefogyott fővárosban, ismeretlen szűk tanyáján betegen.

Betegsége nem az uralkodó mirigy volt. Ez a rút, arcztorzító ragály elkerüli azokat, a kikre már egy szelidebb nemtő szárnyai vetnek betakaró árnyat.

Kálmán mellbeteg volt. Ez a költők és művészek és szeretők kiváltságos betegsége. Az a sápadt arczú nemtő, a ki elébb barátságot köt áldozatával, lassan, szeliden készíti el a túlvilágra; ha látja, hogy fél a sirtól, halasztást enged neki, még egy tavaszt; az alatt megbarátkoztatja a zöld fűvel, mely alatt olyan édes az álom; engedi reményleni az utolsó óráig; minden érzékét felfokozza, lelkét megszépíti; gondolatainak erőt ád, tollának varázst, ecsetjének teremtő ihletet, szerelme fájdalmainak boldog édességet; és aztán szépen, csendesen, mosolygó arczczal elaltatja.

Ez a költők, művészek és szeretők kiváltságos halála; kik meghalnak, mert alkottak, mert szerettek…

A mellbetegek nem félnek az egyedülléttől.

Lelkük távolbalátó: meg tudják látni azokat, a kiket szeretnek; meg tudják álmodni azoknak a gondolatjait, a kik nincsenek jelen.

Csak ketten ápolják a beteget: az iparos házigazda és vén cselédje; a költő beszél nekik csodaálmokat, mikkel azokat vigasztalja; azt mondják rá: igaz, úgy van az.

– Hogy nem jön a nagyanya, unokáját végnapjaiban meglátogatni!

– «Ő akar jőni; de nem lehet. A halálharangszó zúg minden faluban s az visszariasztja. Az egész országban dúl az epemirigy. Ő maga nem fél attól, de fia kétségbe van esve. Szegény Béni bácsi! hogy mosdik minden nap húszszor erős boreczetben, hogy visel előlhátúl nyakába kötve kámforos zsacskókat, hogy iszsza féltében az erős pálinkafélét, hogy meszelteti ki szobáit chlormészszel naponkint, hogy imádkozik ötször napjában, hogy mond le pipájáról, kedvencz ételeiről, s kényszerű bőjttel sanyargatja testét. Anyja bizonyosan nyugtalankodik Pesten maradt unokája miatt; készül is az utra, hogy eljöjjön értte, elvigye magával a vészes légkörből; de olyankor kétségbeesetten borul nyakába a vén gyerek: mamám, ne hagyjon itt magamra; mamám, én meghalok itt egyedül, mamám, ne menjen Pestre; ne hozza ide a kholerát. S az öreg asszony szive megesik gyámoltalan vén gyermekén s elodázza jövetelét: majd holnap!»

A beteg látnoki képzelme így mondja el ezt.

Hát arról a másik nőről mit beszél, kinek arczképe keblét el nem hagyja soha; a mit elővesz, mikor egyedül marad, s elmereng vonásain.

Gondol az is ő reá? Tudja már, hogy mit vesztett benne? Tudja már, hogy senki sem szerette őt rajta kivül igazán? Jönne már hozzá. És bizonynyal el is fog jőni; hanem az már késő lesz.

A beteg nincs mindig ágyhoz kötve. Néha fölkelhet nappal, s egy vázolt kép alakjain dolgozik tovább. A falusi lak az; csendes otthonias szobájával; a családdal körülült asztal. Csak egy kép nincs még bevégezve rajta; saját alakja. Éjjel pedig eszébe jutnak remek gondolatok, azokat elmondja ápolóinak; a mester leirja azokat papirra.

S a kit annyian szerettek, oly egyedül távozik innen!

De nem. Egy napfényes délután örömsugárzó arczczal jön be a vén házigazda, hogy előkészítse a kedves meglepetésre ápoltát, s fölsegítse rá tisztesebb ruháját; mert a festéshez a kopottat használta.

– Tudtam én, hogy ez az egy el fog jönni!

Melyik hát az az egy?

Kálmán arczán még pirosabbra gyultak a halálbetegség rózsái. Melyik jött el hozzá azok közül, a kikre ő várt?

– Ez aztán az asszony, a ki ilyenkor be mer jönni a kholerás Pestbe, hogy kedves betegét meglátogassa!

Melyik asszony? Az anya, vagy a régi eszménykép?

Koczognak: szabad-e? s kinyílik az ajtó. Betekint rajta két mosolytól, részvéttől ragyogó arcz. Nem is egy; de kettő.

Tóth Máténé asszonyom az, s Erzsike leánya.

Ah! nem a nagyanya, nem az eszménykép: a hajdani cselédleány, a durva paraszt családja érkezett meg.

Sára asszony betegvigasztaló kedélyességgel siet oda Kálmánhoz, egészséges két tenyerébe fogja annak átlátszó kezét.

– Ejh lám! Nézze meg az ember! Hisz mi azt olvastuk az ujságból, hogy maga nagy beteg; pedig hát olyan jó szinben van, mint a szakasztott rózsa. Szaladj mindjárt, feleség! azt mondja az uram; hozzátok el abból a dögleletes Pestből. No, hála Istennek! csakhogy fenntaláljuk. Ugy-e, nincsen semmi baja?

Azzal odaölelte keblére Kálmánt. Dehogy van már baja.

– No hát ölelje meg ezt a leányt is. Úgy ni! Azért hoztam ám magammal, hogy segítsen, ha egymagam el nem tudnám innen vinni. Mert hát azért jöttünk ám ide, hogy elvigyük magunkkal. Tseresnyés uramat is elviszszük magunkkal; bezárjuk a házat, vissza sem eresztjük egyiket sem, a míg el nem mulik a veszedelem. Magát pedig, kedves Kálmán urfi, azután sem eresztjük el magunktól. Ott marad mi velünk. Majd meglátja, milyen egészséges lesz ottan! A friss tejtől, az illatos méztől, a tiszta levegőtől, hogy meggyógyul ottan! Aztán meg a mi szeretetünktől… Lesz ott magának szép csendes lakása, a hol elfestegetheti azokat a megszólaló szép képeit, s irhatja azokat a gyönyörűséges költeményeit, még a madár sem háborítja ott. Ugy-e, hogy eljön mivelünk?

Kálmán csak szomorúan ingatta szép eszmeterhes fejét; de szólni nem tudott, el volt a szíve szorúlva egészen.

– Szólj hát neki te, leányom, kérd te őtet; talán a te szavadra majd jobban hallgat.

A paraszt leány (egész alakja csupa élet, egész arcza csupa szemérem) oda borult gyöngéden Kálmán keblére, hallhatá szívének egészséges dobbanását, a leány átkarolva őt, azt mondá neki:

– Legyen ön a mi fiunk!…

Kálmán lelke felszabadult a test gyöngesége alól. Köny helyett mosoly jött szemébe. Megcsókolta a piruló leányka homlokát ihletten.

– Az Isten áldjon meg téged a te jóságodért, kedves szép húgom, a miért bátyádnak fogadtál engem. Ez a te szavad volt, a minek utóljára örültem a világon. A mi bennem lélek, veletek megy; ott fog köztetek lenni mindig. Megtalálsz virágaid között, mikor elhervadnak; megtalálsz a falevélben, mikor lehull; meghallasz az esti harangszóban, mikor elenyészik; s mikor megemlékezel rólam, mindig arczczal szemközt fogok veled állani. Ide festem majd e képre saját arczomat is közétek, s aztán mindig otthon leszek. Hanem ez az én roskatag alakom itt marad ezen a helyen, és itt sem sokáig marad már.

A leány megtalálta a bátorságát; nem hagyta magát visszariasztani.

– Lássa, mi most olyan egyedül vagyunk; ebben a félelmes időben. Pista bátyánk sincs a háznál.

– Hol van ő?

– Elvitték katonának Galicziába. Híttuk haza ebben e nagy zűrzavarban; de azt irta, hogy nem jöhet: az őrállónak nem lehet elhagyni a helyét.

– Látod, kedves jó húgom, én is ilyen harczos vagyok; én is őrt állok a legveszélyesebb vártán. Nekem sem szabad elhagynom a helyemet. Az Isten haza segíti majd bátyádat: engemet is elsegít valahová; s mi mind olyan boldogok leszünk, ahogy megérdemeltük.

Már itt aztán Sára asszony nem állhatta meg, hogy hangos zokogásra ne fakadjon; a midőn aztán Tseresnyés uram meginté, hogy a zokogással ne ingereljék a beteget; mert az ilyen szenvedők nagyon makacsak és boszankodók. Ha erőtetik, csak a baját sulyosítják vele.

Pedig Sára asszony csak mégis megkisérté még egyszer, hogy Kálmánt rábeszélje: milyen jó helyet készítettek neki a kocsiban, puha vánkosokból, jó sarju-szénából; úgy elvinnék, mint a szedett szőlőt; édes savóval itatnák, attól sokan meggyógyultak már ilyen betegségből, s késő vénséget értek. Kálmán tagadólag inte.

– Én Istenem! sóhajta Sára asszony, mikor az ölemben hordtam, mint kis gyermeket, milyen jó gyermek volt akkor!

Aztán mikor látta, hogy már csak el kell menni, búcsút vett Kálmántól Juliskával együtt; de a konyhában állomást tartottak. Mint a kik arra is készen voltak, hogy Kálmán nem lesz rávehető, hogy velük elmenjen; telehozták a szekérderekat mindenféle házi jóval: főzelék, friss vaj, tojás, aszaltgyümölcs került elő a szekérből, a mit a halálvész alatt mind nem lehetett kapni Pesten. Sára asszony maga nekigyűrközött a főzésnek; gyönge csirkét ölt, megmutatá a vén cselédnek, hogyan kell finom becsináltat készíteni abból, a milyenhez a Kálmán úrfi volt szokva a nagyanyja házánál; lassan beszéltek, hogy a szó be ne halljék, meg ne tudja a beteg, hogy ők mégis itt vannak; s csak azután, hogy a vén cseléd kihozta az edényt Kálmán szobájából s elmondá, hogy a beteg igen jó izűn vacsorált, alig hagyott meg valamit a finom becsináltból, akkor ültek fel a szekerükre, lelkére kötve a mesternek, hogy őket tudósítsa aztán Kálmán hogylétéről, és a szolgálónak, hogy nagyon sűrűre ne csinálja a rántást a becsinálthoz.

A cholera egyre aratott, a kaszált rend meglátszott odakinn a három temetőben. Ez a három sirkert volt a váczi-úti, kerepesi és ferenczvárosi.

Kálmán betegségében látszólagos javulás állt be: a végbefejezés előpostája. A szenvedő úgy érzi ilyenkor, mintha egészen magához tért volna. Fájdalmai megszünnek, keble megmenekül szorongatásaitól, fel tud kelni, s vágyik ki a szabadba. Jótékony nemtő, ki az élet álarczát teszed fel, mikor a halált hozod!

Hanem Kálmán philosoph volt és természetbuvár. Őt a halálangyal nem ámíthatá el. Tudta jól, hogy ez a végnek a kezdete. Készen volt már régen. Műveit befejezé, nem hagyott félben semmit; irodalmi műveit átnézte, kijavítá, nagy festményén megtette az utolsó ecsetvonást s akkor azt mondá Tseresnyés uramnak:

– No már most gyerünk el szállást nézni!

Szállást nézni? Hová?

Szép nyári napok jártak, hosszú, csendes, verőfényes alkonyattal. Kálmán jó házigazdája karjába kapaszkodva elindúlt szállást nézni, a vén cseléd kisérte őket.

Végig mentek a hosszú országúton. Túl a házsorokon terül a váczi temető: abba tértek be, körüljárták. Ott pompás síremlékek sorakoznak egymás mellé, gondosan ápolt halmok, emléklapok. Mikor azokat bejárták, Kálmán azt mondá gazdájának:

– Ez nagyon is pompás szállás nekem.

Onnan aztán hazamentek. Kálmán aludt reggelig csendesen, mint a ki egészen meg van gyógyulva.

Másnap megint azt mondá házigazdájának:

– Menjünk szállást keresni másfelé.

Elmentek aztán hárman a kerepesi temetőbe, sivatag homok téreken keresztül. Ott már sem pompa, sem hűs árnyék nem volt. Kálmánnak még sem tetszett a szállás.

– Ez nagyon közel van a városhoz.

S azzal hazatértek ismét.

Harmadnap a beteg költő arcza rózsásabb volt, mint valaha, szemei ragyogtak és minden idege új életre látszott kelni.

– Menjünk szállást keresni.

E délután elvitte kisérőit magával meszsze ki a marhalegelőn, vásárálláson, káposztaföldeken túl, a ferenczvárosi temetőig. Az már jó csendes szállás.

A ferenczvárosi sírkert közepén volt egy emelkedett halom, azon egy kőfeszület.

– Ez jó hely itt, monda Kálmán. De még ez is nagyon közel van.

S azzal kiszámlált kétszáz lépést a kőkereszttől keletnek, egész a temető árkáig; ott megállapodott.

– Itt lesz nagyon jó. De még ez is nagyon közel van.

Azután odahivatta a sírásót, s kialkudott vele ott azon a helyen egy sírnak való területet, ki is fizette neki az árát.

Akkor visszamentek a kőkereszthez, a költő leült a feszület talapzatára, az iparos és cselédje oda telepedtek a lábaihoz.

A főváros alantabb fekve terült a távolban, a nyári aranyos porködben elmosódva. Néztek rá és nagyot hallgattak.

– Miért mondá ön, szólt megtörve a hallgatást Tseresnyés mester, hogy még ez is közel van?

– Mert nem akarom, hogy álmomban háborgassanak, felelt Kálmán.

– Óh uram! Ki háborgatna bennünket e csöndes helyen?

– Ki? szólt Kálmán, és égő arczát a sápadt ég felé emelte. Azok, a kik ezután születnek. Ez a hely itt egykor város fog lenni, és porainkat összekeverik a paloták vakolatával. Igen, igen! Ez a nagy homok puszta itt körülünk paloták hosszú sorával lesz beépítve. Száz meg száz iparüző gyár kéménye fogja fekete füstjével szőni fölénk a szemfödelet, s gépeinek zúgása fogja képezni a föld szívdobogását, mely bennünket ébren lenni készt. Terjeszkedni fog az égsark minden része felé a kővé vált élet, s a sírokat beépítik utczasorokkal! Az elvetett magból czédrusfa lesz! A hosszú Dunapartot fejedelmi házsorok koszoruzzák, s azok között a tudomány, művészet, ipar, kereskedelem monumentumai! A köztéreken a hirhedett ősök érczszobrai fogják hirdetni multunkat. A királyi Duna tükrét állóhidak ölelik át, érczből, kőből: örök építmények. Gőzhajók seregei lepik el folyamunkat, miket csak hirükből ismerünk még most, s vasutak hosszú vonalai fognak összetalálkozni városunk alatt, mikről még most csak külországok beszélnek. És lesz népünk, a mely hazájának örül, mely nevének díszére munkál, lesznek nagy embereink, kiket a világ bámulni fog, lesznek hőseink, dicső szellemeink, kikben újjá születünk, lesz életünk, melynek szűk lesz ez a város; leszünk nemzet, mint még soh’ se voltunk, és az utókor irójának nem kell költeni, hanem csak a valót leirni, hogy dicsőítse hazáját. Nézzétek, ott emelkednek az aranyos ködben a palotasorok, a fényes alakok, a félistenek, a pantheon, az akadémia, a diadalra siető nemzeti seregek, lobogó zászlóikkal, a koszorus szobrok, az örök világosság: a népek szabadsága!

(«Óh én uram Istenem, légy irgalmas szegénynek, könyörge a vén cseléd; mily szörnyü láz-álmai vannak!»)

(«Hallgass, némber!… inté az iparos. A próféta beszél!… Ő látja azt mind, a miket mond!»)…

Mikor a temetőből hazamentek: Kálmán azt mondta, hogy oly könnyünek érzi magát, mintha a föld nem is volna a lába alatt, mikor jár. Nem volt szüksége vezetője karjára támaszkodni. Előre sietett.

Mikor az országúton megálltak pihenni, egy szegletkőre leült, tekintetével merengve a széles hosszú utczán, mely üres volt és nesztelen.

– Nézzétek, szólt, kigyulladt arczczal; a milyen hosszú a tér, olyan tele van néppel; mint egy hullámzó fekete folyam, úgy mozdul előre a százezernyi fő. Mi uszik ott középett? Egy ravatal. Mik lobognak körülötte? Háromszinű zászlók, fátyollal bevonva. Két felül a két palotasor ablakai, erkélyei tele bűbájos hölgyarczokkal. Mi hull? Eső? Nem: köny! Mit visznek ott a fáklyafénynél? A nemzet szállítja nagy halottainak hamvait a Pantheonba. Mit énekel az a százezer ember? «Nincs itt többé, hanem feltámadott!» Halljátok ezt a zúgást? Látjátok ezt a katafalkot? Látjátok, hogy emelkedik minden az ég felé? A házak, a népek, a szellemek? Látjátok?

… A hosszú országúton egy kötélverő fonta, háttal haladva előre, hosszú zsinegeit s a legkülömb palota volt az egész utczában a «két pisztoly» csárda.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Másnap nem birt Kálmán az ágyból fölkelni. Tagjai levonták, idegei ki voltak merülve.

Ápolóival sem beszélt már, egész délelőtt szótalan volt. Csak délután kezdett el nyugtalan lenni. Minden órában megkérdezte, hogy senki sem jött-e? Mintha várt volna valakit.

«Senki.»

Ki jönne most te hozzád, elhagyott ember, az elhagyott városból?

Mentül alább hanyatlott a nap, nyugtalansága annál inkább növekedett. Mindig az ajtót nézte: senki sem jön-e?

«Senki.»

Az alkonyodó nap már égetőn kezdett besütni ablakán, hogy a függönyt eléje kellett húzni.

Kálmán kérő tekintettel nézett az ablakra. Elérték néma kérését, félrehúzták a függönyt, kinyiták az ablakokat, hadd jőjjön be friss lég és meleg napsugár.

Olyan volt már az arcza e napsugárban, mint az aranyozott alabástrom.

Most zörget valaki az utczaajtón. Kimegy a cseléd, megnézi, ki az?

A posta hozott egy levelet Jenőy Kálmánnak.

Kálmán kezébe veszi azt, s a mint a czímiraton meglátja az ismerős vonásokat, valami túlvilági mosoly dereng át arczán. Int, hogy nyissák fel a pecsétet.

A felnyitott levelet kezébe fogja és olvassa.

«Kedves, örökké szeretett Kálmánom.»

Ha megbocsáthatsz szenvedéseidért, miket én okoztam, úgy irgalmasabb lészsz irántam, mint az Isten, ki oly súlyosan büntet engem én vétkemért. Engedj reményt, hogy vétkemet jóvá tehessem. Mindent eldobtam magamtól, a mi valaha hozzám tartozott, hogy téged visszanyerhesselek. Egyetlen imám van, hogy te boldog légy, s ha én adhatok valamit boldogságodhoz, az egyetlen üdvöm lesz a földön. Lelkemet kínozza a hir, hogy te beteg vagy. Sietek hozzád; de feltartóztat az országos vész, vesztegzár alatt vagyok. Levelemet küldöm előre, hogy mondja el helyettem, mennyire szeretlek; mennyire szenvedek! Óh várj reám, és fogadj megbocsátva

örökkön örökké Dorothea.

… Az alkonysugár oda sütött a feltárt levélre; s onnan vissza Kálmán arczába. A míg végig olvasá az édes szavakat, megdicsőült mosoly ragyogta körül dicsfénybe boruló arczát. Azután lehunyta a szemeit. És nem is nyitotta fel többé. Hanem a mosoly, az ott maradt az arczán.

«VOLT. NINCS. LESZ».

A népirtó angyal még mindig két kézre fogott kaszával aratott. A harangszó egész nap nem hallgatott el a városban.

Tseresnyés uram elfásult arczczal állt háza ajtajában. Épen a protestáns paplakról érkezett vissza, ahol azt adták tudtára, hogy az egyetlen lelkipásztor is ágynak esett, talán meg is hal estig.

Már most mit mondjon odabenn az ő halottjának? Ki fog téged eltemetni?

Ott megállt a kapujában, a kalapja a hóna alá csapva, ahogy feledte még a paplakon; hajadonfővel jött végig az utczán, s aztán csak bámult maga elé a szemközti zöld mohos tetejű rongyos házakra. Azok nem mondtak neki semmit. Holttenger volt a fejében.

Egyszer valami mély hang riasztja fel mélázásából, s amint odatekint, egy magas férfi áll előtte, idegen szabású hosszú öltönyben, feje előregörbült, mintha mindig a földön keresne valamit, arczbőre barna és cserzett, mint a pergamen, szakálla két ágra eresztve.

– E házban lakik Jenőy Kálmán? – kérdi az idegen.

Tseresnyés uram elébb végig bámulta a kérdezőt, mintha azon csodálkoznék, hogyan szólalhat meg ily idegen alak magyarúl? Aztán megbámulta a hozzá intézett kérdést, hogyan mondhatja azt valaki, hogy «itt lakik-e Jenőy Kálmán?» S aztán ő kérdezte meg az idegentől:

– Kicsoda ön? S miért keresi Jenőy Kálmánt?

Az idegen földalatti bassushangon megfelelt rá.

– Az én nevem Barkó Pál. Keresem Jenőy Kálmánt azon fogadás végett, melyet tizenkét év előtt tettünk egymásnak, hogy e napon Pesten összejövünk: öt ifjú jó barát. Én eljöttem Tübetből.

A csizmadia le akarta venni a kalapját e szóra a fejéről; de miután azt nem találta a kopasz tarkóján, lehajolt a jövevény kezéhez, megcsókolta azt, s azt mondá neki:

– Szelim aleikum; hozott az Isten, atyám! Küldve jöttél. Lelkipásztor. Jenőy Kálmán itt lakik, és bizony te reád vár.

Azzal bevezeté a jövevényt a hátulsó szobába, a hol jó barátja várt reá, letakarva szép selyem-szemfedővel.

Barkó Pál arczán egy vonás sem mozdult meg. Odaállt a ravatal elé, két kezét egymásba téve, és úgy állt ott mereven; szemeit az alabástrom-arczra függesztve.

Mikor aztán sokáig állt ott, és egy szót sem szólt, akkor azt mondá Tseresnyés uram, hogy ő elmegy a sirkő után nézni, melyet már megrendelt; maradjon ott addig a jövevény.

Az nem szólt rá semmit.

Tseresnyés uram elment, vissza is jött; a jövevényt még akkor is azon a helyen találta olyan némán, olyan mozdulatlanúl, ahogy ott hagyá.

– Atyám! monda neki, a sirkő kész. A halottasszekér itt van; hatósági parancs szerint sietni kell az eltakarítással! – mehetünk.

A messzeföldről jött látogató szótlanúl lépett hátrább, hogy helyet adjon a koporsóvivőknek, a kik leszegezték a födelet, s még azután is arra a helyre bámult, mintha a födélen keresztül is barátja márvány arczát látná mindig.

Mikor kivitték a koporsót, Tseresnyés uram előhozta a gyászfátyolt, nagy csokrot kötött belőle a maga kalapjára, Barkó Pál hosszú kurdsüvegére s Miska inas sipkájára. Az öreg szolgáló is kapott egy fekete nagy kendőt.

Nagy fényüzés nem telt a végtisztességhez, de e tisztesség őszinte volt.

Mikor a koporsót fölemelték a fekete hintóra, Tseresnyés uram a sirkövet is föladatta. Egy négyszögű márványkoczka volt az; egyik lapjára ez volt bevésve: «Volt. Nincs. Lesz.» – a másikra a halott neve és az évszám.

Tseresnyés uram kérdezé Barkó Páltól: jól van-e ez így? ez némán ingatta fejét; és Tseresnyés uram tudta már Décsy ozmanographiája nyomán, hogy a keleti népeknél ez a tagadó fejcsóválás azt jelenti, hogy «jól van».

Akkor aztán megindult a menet. Négyen voltak hozzá. Tseresnyés uram volt a kántor, Miska inas az énekkar, Barkó Pál a lelkész, s a vén szolgáló a zokogó kíséret.

S Tseresnyés uram olyan szépen énekelte a csizmadiainassal együtt a vigasztaló bucsudalt, mint akármely kántor:

«Már elmégyek az örömben: Paradicsomnak kertében, Lelkemnek üdvösségében…»

Így hagyta el a haza fővárosát nemzetének legfényesebb költője. Az utczák üresek voltak, senki sem nézett utánuk. Minden ember sietett az ablakát lefüggönyözni, mikor a gyászéneket hallotta közeledni, s a szemközt jövők kitértek előle a szomszéd-utczákba. A halál félelmes nagy úr volt akkor.

A ferenczvárosi temetőbe vitték a koporsót, ott várt rá a csendes hely a kereszten túl, a part mellett, ahogy ő kiválasztá azt magának. A halott-hordók ott leereszték a sirba a drága terhet s aztán siettek odább! nekik még sok dolguk volt végeznivaló.

A sirásónak is dolga volt más sirnál; kapott rajta, hogy a kisérők magukra vállalták a behantolást.

Előbb imádkozni kellett.

Barkó Pál letűzte bambuszbotját maga elé, arra tette hosszú süvegét, s keresztyéni módon elébb elimádkozá a Miatyánkot magyarúl, azután persáúl, azután arabúl, azután tatárúl, utoljára szanszkrit nyelven.

Az ima után a férfi és a gyermek eléneklék az ott marasztó dalt:

«Menj el a nyugalom Csendes éjjelébe, A gyászos sirhalom Megnyilt kebelébe. Közanyánk ölébe.»

A második versbe már belevegyült a vén cseléd tört hangja is, és Barkó Pál zúgó bassusa.

«Hová a világi Bajok nem tódulnak, A test kivánsági Hol mind elnémulnak. Végképen elmulnak.»

A búskomor dal hangjai elenyésztek a homokpuszta csendjében; felváltotta őket az a rejtelmes dobogás, a mi a mélybe aláhulló göröngyök zuhogása.

Mikor a halom készen állt, Tseresnyés uram így szólt Barkó Pálhoz:

– Segíts, uram, a sirkövet felállítani; ti pedig, cselédeim, menjetek haza.

És azután Tseresnyés uram felállitá a sir elé a márványkoczkát, de nem úgy, a hogy más siremléket szokás, kifelé a névvel, befelé a jelmondattal; hanem úgy, hogy a név aláfelé lett fordítva, lekerült a földbe, felyül maradt e három szó: «Volt. Nincs. Lesz.»

Barkó Pál nagyon hevesen ingatta a fejét; keleti szokás szerint azt jelezve, hogy igen jól van.