Part 23

Azzal vigasztalták csak magukat, hogy hiszen, ha egyszer elvált Dorothea, visszatérhet ismét az elhagyott oltárhoz, a mi ugyan egyértelmű leend az örök zárdaszűzi élettel, mert férjhez nem mehet, mint katholika; s ez örömtelen ifjuság lesz rá nézve; de a család ősi hagyománya csorbítatlanul megmarad; a Decséry családból sóha sem vált felségáruló, rebellis, emigrans és protestans; vagy ilyennek neje.

Milyen nagy volt azután a család felháborodása, midőn a válóper lejártával a consistorium itéletével együtt Dorothea grófnőnek azon határozott nyilatkozata is megérkezett, hogy ő megmarad annak, a mivé kitért.

Ez megfoghatatlan makacsság! Rokonait akarja-e halálra keseríteni vele?

A legöregebb Decséryt ez a hír úgy lesujtotta, hogy többet ki nem lépett a szobájából.

Dorotheával azonnal tudatta a család, hogy ez elhatározása után semmi részt nem fog kapni a vagyonból, azon százezer forinton kivül, a mit Bálvándyhoz vitt hozományul, s a mit az vissza tartozott neki adni elválásukkor.

Dorothea pedig arra gondolt, hogy van Pesten egy beteg költő, ki valahol elhagyatva fekszik kórágyán. Annak még talán vissza lehetne adni az életet.

Csakhogy mindez késő volt már.

CORRECTURA.

A tizenkét év határa közeledett már, melyet az egykori krónikások maguk elé tűztek, hogy akkor Magyarország fővárosában ismét összejöjjenek.

És adjuk meg nekik az igazat: bizonyára valamennyien vissza is emlékeztek erre a fogadásukra.

Kettő bujdosni volt közülök: Barkó Pali és Borcsay. Az előbbi világhírű orientalista abban az időben: az angol Geografical Society és a Club of Travellers tagja, az angol kormány pártfogoltja és Tibet előkelő tudósa. A másik volt Borcsay Mihály, művészi nevén Bányaváry. Hárman pedig Pesten laktak: Jenőy Kálmán, Biróczy Sándor és Csuka Feri.

Az akkori hirlapoknak kevés gondjuk volt ugyan még személyi hirekre; hanem Jenőy Kálmán mégis sokkal nevezetesebb alak volt, már azon időben, mintsem el lehetett volna hallgatni róla azt a hírt, hogy veszélyesen beteg. Megtudta ezt Biróczy is és Bányaváry.

Biróczy Triesztben volt egy kereskedelmi per fölvétele végett. Bányaváryék társasága pedig Miskolczon tanyázott. Biróczy, amint ügyvédi föladatát bevégezte, sietni szándékozott haza, Pestre; Bányaváry pedig úgy intézkedett, hogy Miskolczról egész társaságával idején átköltözik Egerbe, hogy Pesthez közelebb legyen. S onnan aztán az emlékezetes határnapon feleségestül átmehet Pestre; daczára Kálmán tilalmának, ki azt mondá neki: «te nem jöhetsz hozzám, mert meghaltál». Már előre ki is csinálta magában az élczes beköszöntőt, melyben halottaiból feltámadását bejelenti Kálmánnak. Csuka Ferinek nem kellett utazni, ő most is házfelügyelő volt a Decséry-palotában.

Ekkor aztán a sors egy fekete keresztet húzott az egész számításon végig. Legelső volt Biróczy, a ki e gyászkereszt ágában fennakadt.

Mikor Triesztből a horvát határszélre ért, fegyveres határőrök fogták körül kocsiját, s azt mondták, hogy szálljon le; itt fog maradni negyven napig vesztegzár alatt.

– Ki parancsolta így?

Egy nevet mondtak neki, melyet akkor hallott először Európa: «a cholera».

E láthatatlan rém, melynek minden lépése egy temető, akkor járta be először e világrészt. A népirtó angyal, kinek elég a kimondott nevétől megrettenni és meghalni. A csodálatos pusztító, a ki békét hagy annak, a ki szeme közé nevet, s átlép azon, a ki daczol vele: nem bántja.

Az országok határain kordont húztak ellene, keresztül-kasul; hanem a fekete vonalokon a halál angyala átment, csak az emberek akadtak fenn rajtuk.

Biróczy a horvátországi zárvonalnál akadt fenn.

Felső-Magyarországon már dühöngött a vész; Zemplénból, Abaujból a döghalál borzalmával együtt közeledett a kitört pórlázadás iszonyata.

Ekkor kerekedett fel Bányaváry csapatjával együtt, hogy Miskolczról átköltözzék Egerbe.

Miskolczi ismerőseik váltig marasztották, hogy ne menjenek. Jó emberük volt a város biró is, a városi orvos is. Az első tréfás kedélyű, bátor szivű ember volt, ki csak nevetett azon, hogy valaki meg tudjon halni dinnyétől, uborkától; nagyon biztatta a szinészeket, hogy ne menjenek innen sehová; folytassák előadásaikat, minden nap vigjátékot adjanak, hadd felejtse félelmét a gyönge szivű nép; mulassanak, mint eddig az Avason. Az orvos pedig tudományosan bebizonyítá, hogy ide a cholera nem fog eljönni, mert az a hegyes vidékeket kikerüli; de Bányaváry csak menni akart, neki más okai voltak Pesthez közelebb jutni, mint a járványtóli félelem.

A jó ismerősök aztán elkisérték őket egész a város végeig; ott nagy áldomással búcsút vettek tőlük s útnak eresztették.

Első nap eljutottak Mező-Keresztesig. Már ott is vették észre, hogy nem igen nagy vendégszeretet tárja eléjük a kapukat. Mindenféle alkalmatlan emberek nagyon követelik tőlük az útlevelet. Soha pedig ember emlékezetére útlevéllel nem utazott ez ideig senki jó Magyarországon. Hanem azután, mikor Eger alá megérkeztek, a hol az a jó vörös bor terem, a hol a szinészeket mindig olyan jól fogadják, minden ház nyitva előttük: ott egyszerre körülfogták a város határán az érkező truppot puskás és vasvillás emberek, le sem hagytak szálni senkit a szekeréről, hanem minden pereputtyostul behajtották őket a városi bitangmarhák rekeszébe, s hivatalosan tudtokra adák, hogy onnan be nem bocsáttatnak a városba, a míg a két heti vesztegzárt ki nem állják.

Bányaváry könyörgött, rimánkodott, protestált, nemesi levelére hivatkozott; mind nem használt semmit. A kordon kérlelhetlen volt. Az éjszakát ott kellett tölteniök a marharekeszben.

Reggelig annyi gratiát nyertek, hogy a bikarekeszből kibocsáták őket azzal a föltétellel, hogy menjenek vissza oda, ahonnan jöttek.

Szörnyű áldások között újra útnak eredett a karaván vissza Miskolczra.

Negyednap estéjére kerültek ismét az Avas közelébe.

Már az nagyon gyanús dolog volt, hogy az út két oldalán az árkot hosszában megrakva találtak dinnyével, uborkával. Itt valami országos razzia ment végbe a dinnyeföldek ellen, melynek valamennyi a «cucumis»- és «pepo»-fajhoz tartozó kopasz fej irgalom nélkül áldozatul esett.

A város sorompójához érve aztán tökéletes lett a meglepetés.

A honnan négy nap előtt áldomással bocsáták el őket, most szuronyszegzett puskák meredtek eléjük.

«Vissza! ide nem szabad bejőni!»

Bányaváryék nem ismertek rá a négy nap előtti jó barátokra. Azok polgárőrségi egyenruháikban, csákósan, kardosan álltak a sorompónál. A városbiró kegyetlen tekintetű arczczal osztá parancsait, s a városi orvos egy nagy nádpálczával a kezében tiltakozott minden jövevény bebocsáttatása ellen.

Bányaváry megkisérté hivatkozni a négy nap előtti barátságra; de senki sem akart már arról tudni: «Vissza! Ide be nem hozzátok a cholerát! Már a szomszéd Zsolczán van!»

– De hiszen mi az ellenkező irányból jövünk! Eger délnek esik!

De nem lehetett azokat a geographiával kiengesztelni, maradtak a visszautasításnál. A szinészekre az a sors várt, hogy amint egy városból kimozdultak, többé semmi városba be ne mehessenek. Ki voltak lökve a szabad ég alá.

Ez már Bányavárynak sok volt! Elkeseredésében fölébredt benne egy adag Coriolanus; s miként Cajus Martius Corioliban, akként rántott ő is kardot, s kivont szablyával rohant neki a sorompónak, – elszántan truppja jóvoltáért feláldozni hősileg életét. Szerencsére a szuronyszegzett puskák okos emberek kezében voltak, a kik midőn látták, hogy valaki rohan a szuronynak, ügyeltek rá, hogy meg ne szúrja benne magát, s így Bányaváry vitézül elfoglalta a sorompót, felnyitotta karavánja előtt s diadallal vezette azt be az elfoglalt városba. Utoljára aztán az őrállók is nevetésre vették a dolgot, s azt mondták, hogy csak tréfáltak velük. Kivéve az orvost, a ki dühösködött, hogy ő most már nem áll jót a város életéért. – Annyira megváltoztatta előbbi véleményét a rémület, mely mint árnyék vonul a cholera előtt.

Bányaváry azonban kiadá rendeletben a szinészeinek, hogy senki meg ne próbáljon halni közülök cholerában; mert akkor a többit agyonverik.

Szerencséjükre másnap, mikor a cholera kiütött, Zsolcza felől jött be. De még nagyobb szerencséjük, hogy az egész halálvész alatt egyetlenegy szinésznek sem lett semmi baja, pedig duskálkodtak a drága sok dinnyében s gyümölcsben, a mit más halandó ember megfogni sem mert. Fél is a szinész valamitől!

Hanem egy napon mégis beteg lett valaki – és az épen Czilike volt. Valószinüleg meghült és görcsöket kapott. – Ő titkolni akarta baját, de Bányaváry meg volt miatta rettenve, és sietett az orvost elhívni. Már akkor nagy volt a halálozás a városban; és nem volt ellene gyógyszer sem kertben, sem patikában, sem imádságos könyvben.

Az orvos nagykésőre érkezett el Bányaváryékhoz. Nem lépett volna be egy világért a szobába, csak félig kinyitotta az ajtót s a küszöbben megállva, egy pálczát tartott maga elé, annak a hasított végébe volt csiptetve egy szelet füstölő papiros, melyet meggyujtva, ugy forgatott maga előtt, mint egy szélmalmot, hogy a vészes miasmát elhárítsa magától. Nem is kérdezte Czilitől, mi baj? csak ránézett az arcára s azzal a háta mögött tintával, papirral ácsorgó kanczellistához visszafordulva, diktálá hivatalosan: «irja amice: Kholera 132; – nem lehet rajta segíteni.» Azzal betette az ajtót, megtörülte az arcát kámforos, eczetes zsebkendőjével és odább ment.

Másnap halva volt – az orvos; Czilike pedig kialudta magát és fölkelt épen.

– – – Ketten tehát már nem lesznek ott a találkozón Kálmánnal: Biróczy és Borcsay…

A halálvész rémhire Pestet is fölzavarta. A magas uraságok előre kivonultak jószágaikra: dögvész idején veszélyes dolognak tartatik nagy városban lenni; a törvényszékek, dicasteriumok szünetet tartottak; nem maradt Pesten más, csak a könnyüvérü fiatalság, a német szinészek és a helyőrség.

Azaz, hogy maradt biz itt más ember is; hanem Csollánné számára nem maradt más.

Katinka azt vette a fejébe, hogy ő ezekben az időkben ugyanazt a szerepet fogja eljátszani, a mit Boccaccio decameronejának hősnői a florenczi halálvész idején. Mindennap víg társaság volt nála, összegyüjtötte maga körül azokat a szeretetreméltó könnyü kedélyű nőket, a kiknek víg szeszélye az övével találkozott; azután a mulatni szerető ifjakat, a mulattatni tudó szinészeket s a mindkettőben kitünő katonatiszteket. Ott azután kigunyolták a halált.

Minden délután késő estig kihallatszott az utczára Csollánné kertjéből a czigányzene, víg kaczaj és pohárcsörgés. A halál tán fel sem meri ott ütni a fejét, a hol ilyen vígan vannak.

Egy reggel aztán jött a rémhír, hogy itt a cholera! az első halott fekszik a ravatalon.

Hol?

Itt a Csollánné házával átellenben; a Decséry palotában.

Ki az?

A házfelügyelő, Csuka Ferencz. Tegnap még erős izmos férfi.

Hogy eltünt egyszerre az egész florenczi társaság!

Este már nem volt zene, kaczaj, pohárcsörgés a kertben. Estig tizenkét halottat számlált a város.

Akkor aztán menekült a városból, a ki csak mehetett; a fiatalság haza családjaihoz, a német szinészek fel Gráczba, Bécsbe. Még a helyőrség is kivonatott a városból, s a tisztek is eltüntek. Áthelyezték őket Váczra, Gödöllőre.

Katinka egyedül maradt.

Egyedül maga és kedvencz állatjai: a fertelmes tekenősbéka, a még fertelmesebb majom, s a legfertelmesebb Aszályi. Az csak nem futott el sehova. Biztatta magát azzal, hogy a csalányba nem üt a mennykő. Az csak megjelent mindennap Katinkánál, s hizelgett a házi asszonynak, vagy ha az rossz kedélyben volt, a papagálynak; melynek egy idő óta az a szenvedélye volt, hogy minden tollát kitépte a csőrével, s mint egy koppasztott lidércz ült a támláján; azóta nem is beszélt, csak mikor Aszályit meglátta, olyankor mondott annyit, hogy «filou»; a mit Aszályi, nem franczia, de görög nyelven értvén, a legfinomabb hizelkedésnek vett.

Tehát Katinka unta magát nagyon.

Mikor ennyire egyedül maradt egyszerre, akkor kezdte meglepni azon gondolat, hogy senkije sincs. És hogy egyedül neki nincs hová elmenekülnie a városból.

Ekkor eszébe jutott valami. Hátha mégis?

Épen azon időkben tudta meg, hogy Bálvándy elvált a nejétől.

Még egy lépés, és egészen közel lehetnek egymáshoz.

Hiusága azt hizelgé fülébe, hogy ez elválásra semmi más nem ösztönözheté Bálvándyt, mint egykori szerelmének s fogságból kiszabadítójának emléke.

Ehez a hiu reményhez menekült. A magány, a félelem, az unalom rávette, hogy levelet irjon Bálvándynak, ki akkor Aradon volt. A levélben fölszólítá Bálvándyt, hogy adja el neki azt a bizonyos zsibói házat; most már ő is el van szánva, a köteléket széttépni, mely őt egy gyülölt férj foglyává teszi. És azután nem álland közöttük semmi akadály, hogy örökre egymásé lehessenek. Siessen Pestre, hol őt tárt karok várják.

Ezt a levelet nem lehetett a postára bizni. Abban az időben nagy fatumuk volt a leveleknek; a postán vasvillával keresztül lyukgatták, megfüstölték valamennyit, a gyanusakat fel is bontották, elolvasták, ugy pecsételték le ujra. Katinka tehát Aszályit készitette fel az utra, rábizva a levelet, hogy vigye el azt maga személyesen Bálvándynak.

Aszályi épen ilyen küldetésekhez való ember volt, a miknél kilátás van nagyon sok gorombaságon keresztül menni és mindannyiért jól megfizettetni. Ilyenben pedig bőven volt része annak, a ki az első cholera idejében négy vármegye és három városi municipium határán keresztül utazott.

Megérkezett szerencsésen Aradra; ott azt tudta meg, hogy Bálvándy kinn időzik magyaráti kolnájában. Az a kolna igen szép emeletes mulató kastély volt a nagy szőlő közepett; csak hogy még most messze volt a szüret: oda Bálvándy aligha vonult egyébért, mint a kholerától féltében, hogy a külvilágtól egészen elzárja magát.

De Aszályi hiven utána kocsikázott oda is a szép asszony levelével.

A mint a kolna udvarára megérkezik s az eléje siető ispánnak megmondja, hogy ő Pestről jött, az le sem hagyja szállni a szekérről, hanem odakiált a szőlőmunkások közé valamit Decebal nyelvén, mire négy markos oláh legény előugrik, lekapják Aszályit a szekérről kezénél lábánál fogva; hasztalan kiabál, nem értik a nyelvét, meg ha értik, sem hajtanak rá; levetkőztetik tetőtül talpig s egy kád vízbe ott a kolna folyosóján beledugják, megbuktatják. Aszályi, a mint a víz a szájába megy, borzadva érzi, hogy az eczetes víz; odavagyok! gondolja magában; hisz ezek emberevők! elébb páczba tesznek, hogy puhább legyen a husom. Könyörög nekik, hogy ne egyék meg! Azok intenek neki, hogy csak várjon; ne nyugtalankodjék, még több is jön, a közben pedig fogják a nyakát, hogy el ne szaladhasson. Mikor aztán jól kiszívatták a bőrit az eczetes vízzel, akkor jön egy ötödik kannibal, egy irtóztató nagy serpenyő izzó parázszsal. Már megsütnek! gondolja magában Aszályi, s elkezd görögül könyörögni az oláhoknak, azt hiszi, hogy a görög hitüek azt csak megértik. Azok pedig a legnagyobb komolysággal kiemelik az eczetes vízből, kezénél lábánál fogva a parázs fölé tartják, a parázsra köménymagot és fenyőmagot hintenek s Aszályit ugy felfüstölik rajta, mint valami kassai sonkát.

Akkor aztán nyájasabb arczok jelennek meg a belső házból; inas és komornyik; hoznak Aszályi számára ujdonatuj ruhákat, felöltöztetik tetőtől talpig kényelmes uri gyapotszövetekbe, a mik illatoznak az otkolontól s akkor azt mondják neki, hogy hozta Isten, tessék besétálni: a báró ur odabenn van.

Aszályi alig tudott magához térni első rémületéből.

– No ez, mondhatom, hogy furcsa neme a vendéglátásnak; sopánkodék Bálvándy elé kerülve, kinek iszonyu kámfor- és otkolonszag tölté be a szobáját.

A báró nevetett.

– Egy kis praeservativa, kedves barátom, hogy valaki ide ne hozza magával a cholerát, ha már olyan kedves akart lenni, hogy ebben a veszedelmes időben hozzám vendégül szálljon. Már most kezet szoríthatunk. Hát mondja csak, micsoda fátum hozta önt ide?

– Ő nagysága, Csollánné levelével jövök: szólt bizalmas mosolygással Aszályi.

– Még levél is! szólt boszusan Bálvándy. Mi az ördögért küldöz most nekem levelet? Hát nem tudta önre bizni az izenetét, ha már ide küldte. A levél legjobban elhordja a miasmát. Hej komornyik! Valaki keresse elő a teins ur zsebéből azt a levelet, aztán kéngyertya füst fölé kell tartani, meg chlor mészbe mártani, ugy hozni be. A melyik a levelet megfogta, be ne jőjjön a szobámba.

Az eként megfertőztelenített levelet azután a komornyik felszakítá s Aszályi egyfelől egy csipővassal, másfelől a komornyik egy papirosnyiró ollóval fülön csipvén, kétfelé terjeszték, hogy olvashassa a báró ur.

A levél igen válogatott nyelven lehetett irva, azt elhihetjük, hanem a chlormésznek, a min keresztül ment, az a sajátsága van, hogy a tintának elveszi a szinét, minden három szó közül kettő volt csak olvasható, a mi az eszmék szépségét egészen lerontá. A lényegét az indítványnak azonban mégis csak megérté belőle a báró.

Hanem egészen furcsa kedvében találta most ez a levél.

Házassági rózsakötelékről beszélni annak, a ki épen most tépett le magáról egyet, a mit messziről a legkedvesebbnek hitt, épen annyi, mintha szilvával kinálnának valakit, a kit épen a hideg lel. S a kit épen a szép madonna arcztól lel a hideg; s a ki a világélvező szép delnőt már olyan nagyon ismeri! – S még hozzá az általános kedélytelenség, a mit a cholera félelme terjeszt.

A mig a szép madonnaarczot birta, addig megvolt az inger a vétkező szép szemeket fölkeresni; de a mióta utólszor látta könyezni elvált neje szelid szemeit, fájt neki, ha visszagondolt rájuk s untatá amazoknak a ragyogása. Dorotheát nagyon sajnálta, midőn végképen elveszté, s épen oly mértékben fanyalodott el attól a gondolattól, hogy már most Katinkát nyerte meg végkép.

Valami bolondos ötlete támadt a szép hölgy levele nyomán.

Bálvándy ahoz az iskolához tartozott, melyet Csollán Berti alapított meg. Egy ilyen tréfás csintevőnek, ha valami bolond ötlete támadt, az azt elmondatlan vagy végrehajtatlan nem hagyta, ha mindjárt a legjobb barátja, szeretője, felesége, ipa, napa, király ő felsége, vagy maga az Ur Jézus, vagy a saját bevert feje szenvedett légyen is miatta. Annak meg kellett történni.

Különben is tartozott Bálvándy még Katinkának egy ilyen csintalansággal, viszonzásul a párisi letartóztatásért. Azt nem feledhette el, mert az egész fordulat családi életében, a váló pörig, mind ezen az egy feltréfáltatáson alapult. A Katinkának hozott udvarlás azóta csak a Decséry család iránti boszu volt, felhangolva mindennapi érzéki vágyaktól; most, hogy a Decséryék ismét idegenek lettek ránézve, Katinka számára nem maradt szivében más, mint az unottság; még lejebb hangolva az érzéktompító félelemtől, mely a dögvész árnyában mindenüvé elterjedt.

Tehát ez a bolondos ötlet azon kezdődött, hogy azt mondá Aszályinak:

– Jól van, édes barátom; a szép asszony meg akarja tőlem venni azt a bizonyos zsibói házat. Ön sejti talán, hogy miért?

– Igen. Hogy hat hét alatt véget vessen a váló perének Erdélyben.

– Kitalálta. A ház iránt majd megegyezünk. A többiről pedig, a mi a levélben foglaltatik, majd beszéljünk ebéd után.

Bálvándy gondoskodott róla, hogy pompásan megvendégelje tisztelt látogatóját. Magyaráti pinczéje híres volt s Aszályi nem volt idegen a jó bortól. Ebéd alatt Bruderschaftot ittak, ki tudja, hányadszor? Aszályi azon emberek sorába tartozott, a kivel az ember per tu van, a meddig a bor gőze ki nem megy a fejéből; de másnap már megint csak ujra kezdi vele a kendezést.

Aszályi különben is beszédes volt, a bor még jobban fel szokta nyitni a száját. És az a tulajdonsága volt, hogy akármiről beszélt, az mind olyan tárgy volt, a mit jobb lett volna elhallgatni. Hiányzott nála az érzék, megtalálni az időt, helyet, az embert az elmondandó anekdotához.

Ezuttal arról histórizált Bálvándy előtt, hogy Katinka milyen jól mulatott a cholera előtt mindenféle urak, urfiak, válogatott svalizsértisztek társaságában, s hogy a cholera hirére hogy futott szét valamennyi; s hogy unja most magát a szép asszony. Az ám!

– De hát tudod-e, hogy mit irt nekem most a levelében? szakítá félbe a vidám pletykázást Bálvándy.

– El akar válni Bertóktul, azt tudom, de rögtön.

– És férjhez akar menni rögtön.

– Ah!

– Ugyan ne tedd magad, te ravasz kópé; hiszen jobban tudod, mint én. Hiszen te hozzád fog menni.

– Én hozzám? hebegé Aszályi s letette az ajkához emelt poharat. Ne tessék tréfálni!

– Te meg ne fintoríts ilyen pilátusképeket! Hiszen itt a levélben megirta az egész dolgot nekem.

Azzal kivette zsebéből Katinka levelét s a többit eltakarva, csak a végsorokat engedé Aszályinak olvasni.

«Szóljon ön Aszályinak őszintén: ő nekem egyedül hivem.»

Aszályinak a szeme elmeredt e szók olvastára.

– Az mégis hihetetlen! Hiszen igaz, hogy Katinka szentem mindig igen nyájas szokott lenni hozzám, sokszor kitüntet gyöngédségeivel, gyakran theázunk egyedül este; sőt megengedi, hogy toilettjénél jelen legyek, legtitkosabb ügyeibe is beavat; de ezt a szerencsét még sem értem.

– Dehogy nem érted! Bruder! Gondold meg csak, ő most elválik a férjétől; itt marad név nélkül, se leány, se asszony. A világban pedig azután is élni akar; mulatni és minden társaságban résztvenni, mint eddig. Ehez férj kell.

– Ahán! Egy szóval palást! röhögött Aszályi.

– Hát igen: palást! kisérte őt Bálvándy cholericus nevetéssel.

– Olyan férj, a ki nem haragszik meg semmiért! hahaha! S arra én lennék épen jó, hahaha!

Erre Bálvándy nagyon komoly arczot öltött.

– Azt nem tudhatod, kedves barátom. Az asszonyok szeszélyei kiismerhetlenek. Ez a nő annyira beléd lehet bolondulva, hogy a kedvedért képes lenne elmenni Pátyodra rektornénak.

– De már akkor inkább én megyek Pestre hozzá nagyságos urnak.

Bálvándy ezt még praktikusabb életmaximának találta.

– Kedves barátom: őszinte akarok hozzád lenni. Tudhatod, hiszen nyilt titok volt, hogy én Katinkának legbensőbb tisztelői közé tartoztam. Az voltam ránézve, a mi az apa a leányához.

– Ühüm; köhintett bele cynicus ostobasággal Aszályi.

– Ő is nagyon ragaszkodott hozzám. E mostani levelében azért közli velem elhatározását, hogy mint a ki sorsa iránt mindenkor nagyon érdeklődtem, nyilvánítsam e felől nézetemet. Hát én, hogy meggyőzzelek őszinte jó akaratom felől, sok szót nem szaporítok; hanem cselekszem. Először a zsibói házat átengedem Katinkának ingyen, azután pedig átadom neked e chatouillet, ebben vannak Katinkának minden hozzám irt levelei: ezeket általad visszaküldöm neki mind; a legutolsót kivéve. Értesz-e már engemet?

Aszályi mindent értett; részeg volt; nyakába borult kedves barátjának, nyakon fülön csókolta azt és sirt. Melodrámai jelenet volt.

Bálvándy aztán sietteté, hogy ne tartsa magát itten fel tovább; siessen boldog lenni, feladatta rá az előbbi ruháit, feltétette a szekérre s elszállíttatta vissza Aradra, a hová Aszályi csak este későn érkezett meg.

Akkorra már kipárolgott a fejéből a bor, s akkor kezdett el csak gondolkozni róla, hogy tulajdonképen kicsoda ő, és mit visz most magával a köpönyegzsebében? Az, a kit magában tisztel, a leendő férje egy nagyon szabadszellemü urhölgynek, s az, a mit zsebében visz, az egy csomag gyöngéd levelezés, melyet leendő nejének egykori és talán még visszakerülendő benső tisztelője küld épen ő általa vissza.

Egy perczig járt az a gondolat Aszályi fejében, hogy ezt a csomagot bele hajítsa a Marosba s aztán maga beálljon katonának, hanem csak egy perczig, a másik perczben jobb tanácscsal szolgált a gyomor.

Ejh, mit? Nem olyan elviselhetetlen szerencsétlenség az. Egy szép asszony, a ki nem tehet róla, hogy ezelőtt tizenkét esztendővel is szép volt. A hűség, ártatlanság egészen relativ fogalmak. Az asszonyban ez csak pretium affectionis. Fő dolog az, hogy gazdag asszony. Akkor bezzeg nem kellene öt forintért kalendáriumtölteléket irni, nem kellene a téli kabátot nyáron németszóra adni, valamennyi vendéglőben sorban kontózni, s mikor az ember az egyik utcza végéről a másikra akar menni, a várost körülkerülni, hogy a hitelezői minden boltajtóban el ne fogják. Akkor az embernek volna saját háza, kocsija és cselédje, a kin tekintélyét gyakorolja.

Igaz, hogy biz ez csak «palást». – «Palást» biz ez; de meleg van alatta.

Aszályi sorsával kibékülten érkezett vissza Katinkához.

Már akkor a szép urnő kétségbe volt esve a magány, az unalom és a rémület miatt.