Part 22

** megyében, melynek Decséry volt a főispánja, ősidőktől fogva nem volt conservativ párt soha. Épen azért a tens rendeknek, minthogy semmi ellenmondójuk nem volt, igen csendesek voltak a gyűléseik, higgadtak a tanácskozmányaik, s legillendőbb hangon fogalmazvák a határozataik. A főispán, solo, volt a gyűlésben a kormánypárt, de ő mint elnök csak nem veszekedhetett az egész congregatioval, s ha tette, válogatott stylusával mindig nagy derültség volt a hatás, melyet gerjesztenie sikerült. Különben pedig igen derék főispán volt.

Egyszer aztán a bécsi udvari kanczelláriában azt határozták el, hogy minden megyében, a hol még nincs meg kell alakítani a conservativ kormánypártot: a főispánok azért vannak a világon, hogy ezt tegyék.

Decsérynek is kiadatott ez a rendelet, a mi neki aztán nem kis főfájást okozott. Honnan vegyen ő * * megyében conservativeket? Bár legelébb vetőmagot küldtek volna neki hozzá. Pedig ha nem teszi, királyi komiszáriussal fenyegetik a vármegyéjét.

Nagyon erős szövetséges volna e czélra a veje, Bálvándy; a kire a leánya férjhez adásakor egyenesen számított is; de a párisi fatalitás miatt épen az ellenkezője történt meg annak, a mire számított. Hogy a Decséry család gazdag nábobjai addig késedelmeskedtek az adósok börtönébe került vő kiváltásával, a míg az magához a szép üldözőhöz fordult, s attól meg is nyerte a szabadságát, abból két nagy baj származott, egy családi baj, meg egy politikai veszedelem.

A családi baj még hagyján; hogy tudniillik a kiszabadulás után Bálvándy nagyon is sokat tett a Csollánné iránti háladatosság kifejezésére, s nem csak a pénzt, hanem más, nem pénzbeli tartozásokat is sietett neki lefizetni, s sokkal inkább igyekezett a szép szalmaözvegygyel elfeledtetni Kálmánt, mint saját feleségével; hát ez bizony elég nagy baj Dorothea grófnőre nézve, hanem utoljára is az csak az ő magán baja, de sokkal nagyobb kár az, hogy a mulasztás miatt Bálvándy az egész Decséry családra úgy megneheztelt, hogy se ipát, se napát azóta meg nem látogatta, a főispánnal épen csak a megyegyűléseken szokott találkozni, ott is csak azért, hogy a főúrnak «malleus»-a legyen.

«Malleus»-nak nevezik a «kalapácsot» diákul. A zöld asztal mellett aztán ez a titulusa egy olyan hatalmas, vagy főrangu, vagy eszes, vagy kitünően goromba szónoknak, ki egy másik szintoly minőségű celebritásnak apróra megtörésében találja hivatását; ki, a mint ellenfele megszólal, siet magát utána feljegyeztetni s a rhetorika minden eszközeivel agyonkalapálja az «előtte szólót». Ezért a «kalapács» czim.

Ehez pedig háromszoros hivatása volt Bálvándynak, mert főrangu is volt, eszes is volt, goromba is volt.

Ezt tehát nem szerette a főispán. Egyszer meg is mondta gyűlés után a vejének, hogy nem illik közel atyafiaknak ilyen csunyául bánni egymással; de arra Bálvándy azt felelte neki, hogy «Kein Bruder in der Politik».

Conservativ pártot pedig kellett csinálni * * megyének, akárhogyan.

Hiszen lehet «akárhogyan». Van ott egy sereg prælatus, egynehány főúri gazdatiszt, akadnak községeikkel nem egyező jegyzők, egy csomó hivatalvadász fiatal ember, talán egy kis sértett hiuság is szolgáltat némi contingenst, és legvégül ideparancsolhatók más megyékből olyan hű barátok, a kik ebben a megyékben is birnak fekvő vagyonnal, hogy a publikus téren tegyék meg a maguk kötelességét. Ily elemekből aztán csak megalakul, ha nem is egy tábor, de legalább egy phalanx, mely bolond kedvét találja abban, hogy az egész vármegye minden szellemi ütlegeit felszedje a hátára minden gyűlés alkalmával.

Ezen eljárásból származott azon eset, hogy Jenőy Benjamin úr is megkapta az intést, miszerint nem azért hagyatott helyben legmagasabb helyeken majorescová tétele, hogy otthon ápolja a tyukszemeit, hanem hogy ha úgy kivántatik, a kellő időben jelenjen meg ** megyében, s segítsen a józan pártot nagybecsű személyével öregbiteni. E felhivásnak eleget is tett, s a nagyasszony kiséretében átköltözött az iváncsi uradalmába, a honnan aztán szorgalmasan feljárt a székvárosba megyegyűlésekre és pártértekezletekre, szörnyen elbizva magát, hogy jutott valahára egy olyan társaságba, a hol az ő tanácsát is kikérik, s okos dolognak tartják azt, a mit ő beszél.

Az ekként megalakult pártnak szüksége volt egy fényes manifestatióra, melylyel lételét a világ előtt tanusítsa, s erre egy igen jó alkalom lett rendezve.

Volt akkor a szomszéd testvérországnak egy nem igen népszerű herczegi kormányzója, kinek missioja lett volna a magyarországi megyéket beutazgatni a főispánok kiséretében s a nyerendő ovatiókban az új politikai rendszert inaugurálni.

Kezdetett a diadalkörut épen ** megyével. A herczeg jött a főispánnal, a megye határán kellett őt a józan párt küldöttségének elfogadni.

A küldöttség csak megvan, de hát ki fogadja el?

Hiszen van a pártnak egy püspöke is, a ki nagy ékesenszóló, az ugyan elfogadhatná ő herczegségét, a mi a szónoklatot illeti; de miután az elfogadás alatt nem csak szép rhetorikai tropusokat értünk, hanem egyuttal az egész frequentiának úri módon való megvendégelését is, az pedig úgy bele kerül két ezer forintba, mint egy krajczárba; s miután a püspökök már akkor is tudták, hogy két ezer forint olyan Isten adománya, a mit halálos vétek az ablakon kidobni, annálfogva a kitünő szónok azzal mentette ki magát e megtisztelő bizalom alól, hogy ő neki nagy vértolulásai vannak, a mik nem engedik meg a hosszas szónoklatot. Egy másik úrnak nem voltak ugyan vértolulásai, de őszintén megvallva, nincs elég helyisége annyi úri vendég ellátására. Egy harmadik úrnak meg lett volna elég módja az utóbbira, de az meg a szónoklattartástól irtózik annyira, hogy készebb itthagyni a vármegyét, mint speechelni. Addig-addig tagadta ki magát minden ember e tiszteségből, míg utoljára valakinek eszébe jutott, felkiáltani: hát hisz itt van «Béni bácsi!» Igazság! Itt van Béni bácsi! kiálta fel aztán az egész értekezlet egyhangulag: hisz már ennél jobbat nem is kaphattak volna.

Béni bácsi csak nevetett eleinte; aztán kezdett nagyon felfuvalkodni arra a gondolatra, hogy ime ő legyen egy ilyen tekintélyes férfiakból álló testület vezetője. Egy kicsit szabódott, egy kicsit kérette magát; de elvégre belenyugodott e megtiszteltetésbe és ráhagyta magára nyomni a díszes szerepet, a mi senkinek sem kellett.

Csak azután, mikor a dominiumába hazakocsikázva nagy fennyen elkezdett dicsekedni Andrásnak, a liberiás hajdunak a nagy dicsőségről, a mi őket érte, világosítá fel róla a vén cseléd, hogy ez nekik nagyon sokba fog kerülni: ellátni az egész vendégsereget, urát, hajduját, kocsisát. Hát még a hosszú diákszónoklat!

E két feladat csakugyan nagyon lehütötte Béni bácsi kedvét. Ejh, azt a megtiszteltetést nem lett volna szabad addig elfogadni, míg a mamától meg nem kérdezte, hogy hát ő mit szól hozzá? Mert hát ha már most a mama azt találja mondani, hogy ő bizony nem ad ebédet annak az egész Sisera hadnak! No az lesz a szép dolog.

Béni bácsi maga meg sem merte volna vallani ezt az édes mamának, ha a becsületes, jószívű András per sundám bundám elő nem hozta volna otthon a nagyasszony előtt, minő dicsőség érte a familiáját.

A majoresco dobogó szivvel leste, hogy mit fog a mama erre mondani?

Hát mit mondott volna? Magán kivül volt örömében, hogy végtére is az ő kedves magzatját ilyen nagy tisztelet éri! De bizony elszánta magát, hogy a herczegi kiséretet herczegi módon fogja ellátni. Kerüljön, a mibe kerül. Béni bácsinak ujdonat új magyar díszruhát rendeltetett Pestről Klaszszy Venczel classicus ollója alól, s hozzá ezüstös csótárt a díszparipa számára.

No még azt is! hogy Béni bácsinak lóhátról kell beneventálni a herczeget: holott ő soha lovon nem ült.

És végtére a latin szónoklat! Azt ugyan elkészítette számára a helybeli tiszteletes, s Béni bácsi tanulta azt éjjel-nappal, s egyszer-egyszer már volt is abban a hitben, hogy tudja azt könyv nélkül; de mind a mellett is, mikor a végzetes nap reggelén felöltöztették abba az aranyos mentébe, paszomántos arany-sarkantyus csizmába, mikor feltolták arra a czifra lóra, mikor a kisérő hajdu eszébe jutatta, hogy a beszéde ezen kezdődik: «excelsissime princeps!» hát akkor nem tudta Béni bácsi, hogy mi szorítja olyan nagyon a lábát? a czifra csizma-e, vagy a ló, vagy a diák dikczió? s eleven sejtelme volt róla, hogy valaki le fogja dobni a hátáról, vagy a ló, vagy az oratio, vagy a herczeg.

Azonban elvégre is ilyen veszedelem nem végződik olyan komolyan, mint az ember képzeli magában. Béni bácsi kitett magáért hatalmasan, oda lovagolt az érkező herczeg kocsijához, a kit midőn meglátott, s azt látta, hogy az nem olyan herczeg, a milyent ő «Angelo, Padua zsarnokában» szokott látni, hanem egy hosszúképü német, kurtagalléru porköpenyegben, úgy megkonfundálódott, hogy az egész latin szónoklatból egy ige sem jutott eszébe. Hasztalan súgta odahátul András «excelsissime princeps». Ő bizony a helyett azon kezdé, hogy:

«Alá szszolgája!»

És folytatá azzal a praktikus üdvözlettel, hogy: «köszönteti az édesz mama, sziveszen látja egy kisz vaczorára».

A herczeg nagyot nevetett, a banderium iszonyú viváttal ütötte el a dolgot; a herczeg mellett ülő főispán boszusan adott jelt a kocsisnak indulásra, s azzal robogott hintó és banderium a Jenőy kastély felé, Béni bácsit is vitte a lova nyargalvást, úgy hogy senki sem érte utól, még András sem: s ennél fogva hamarább hazaért, mint az egész banderium, sőt hamarább hazáért, mint a lova, a mennyiben a veranda előtt keresztül bukott a lónak a fején s így fél ló hosszával megelőzte magát az angol telivért.

Nagy baja nem történt, csak hogy épen a térdein kirepedt a karmazsin öltözet, de viszont az a haszon lett a mutatióból, hogy az udvarára érkező herczeget, most már a zsebéből előhuzott igazi latin szónoklattal fogadhatá, mely ezuttal, gyalog lévén, s fogván a két fülét, az olvasáskor nem dobhatta le a hátáról.

A hivatalos lapban aztán csakugyan ennek a szónoklatnak a szövege jelent meg, nem azé a másiké. Pedig az sokkal jobb volt: mert igaz volt. A nagyasszony olyan ebéddel fogadta a herczeget és kiséretét, hogy csakugyan vacsora lett belőle, a hogy Béni bácsi igérte; s e lakoma alatt Béni bácsi, daczára a szűk magyar öltözetnek, annyit bevett a mindenféle jóból, hogy vége felé per «urambátyám» kezdte traktálni a herczeget. Az excelsissime nagyon is jól mulatta magát vele, sőt egyszer meg is kérdé tőle, hogy hát ő nem házas-e még? mire Béni bácsi azt felelte, hogy «Non, sum adhuc virgo». (Nem, még hajadon vagyok) a mi általános derültséget gerjesztett: a herczeg eltette azt magának örök emlékeül.

A nagyasszony el volt ragadtatva örömében, hogy az ő fia így tud komázni grófokkal és herczegekkel.

Voltak azonban, a kik ezt a parádét nem nézték olyan kegyes szemmel, s a megye székvárosában mindenki duzzogott miatta.

Ilyenkor szokták azt mondani, hogy «oportet, ut fiant scandala». (Szükséges, hogy legyenek botrányok.)

Csakhogy a milyen nagyon szereti minden ember a skandalumot, ha már megtörtént, annyira kevés azoknak a száma, a kik a botrány megcsinálására is rászánják magukat.

Pedig valami olyan szelid macskazene forma nagyon elkelt volna a főméltóságok megérkezése estéjén a székvárosban.

Hiszen valami nagy városban e miatt nem igen jön az ember zavarba, ott megvan a hozzávaló materiale nagyhamar, csak síp kell és repedt serpenyő: ember akad elég; hanem egy olyan provincialis székvárosban az nem megy olyan könnyen: ott minden ember ismeri egymást; s az inast és diákot hamar fülön csipi a majszter és a professor; felnőtt ember pedig restel az utczán nyávogni és rikoltozni.

Hanem hát annak is kitaláltatott a módja.

A míg Béni bácsi a megye egyik határán igyekezett a Jenőy-család becsületét helyrehozni, melyet a Kálmán öcs annyira kompromittált: az alatt a megye másik határán közeledett valami harmincz szekér, megrakva a borsodi és hevesi kortesek legválogatottabb példányaival, Bálvándy szedte őket össze s vitte magával a harmadik vármegyébe demonstrálni. Belekerül a tréfa nehány ezer forintjába; hanem megérdemli azt a rávesztegetett pénzt. Majd elbánnak ezek a főispán úrral, a kivel a saját megyebeli nemessége csak simán szokott enyelegni. Ezek majd csinálnak skandalumot; ha csak arra van szükség.

Az alkotmányos kéjutazó társaságnak útjába esett Csollán Berti birtoka is. Ők most is igen jó pajtások voltak Bálvándyval. Csollán Berti eljárt Bálvándyhoz, mikor a városba ment, s ott ebédelt az asztalánál, mulattatva Dorothea grófnőt bundaszagú eredetiségekkel, s a kölcsönös tréfálásnak nem volt se vége, se hossza a két úr között.

Mikor Csollán Berti megtudta, hogy Bálvándy a szomszéd vármegyéből hoz korteshadat **megyébe, ajánlkozott maga neki: «aztán szivesen látom az egész társaságot délre a pusztámon».

Ez nem volt megvetendő ajánlat; egy nap ingyen tartani ki valami nyolczvan lovat és másfélszáz jól evő és még jobban ivó embert.

Bálvándy tehát kiadta a rendeletet a kolomposainak (ő maga elég óvatos volt, nem jőni érintkezésbe a truppjával), hogy a Tiszán túl a legelső állomást majd Gődénylakon tartják; oda várja őket Csollán Berti délre.

Meg is érkeztek rendén, be is kötözték a lovaikat az istállóba; s aztán bementek Bertihez tisztelegni a kastélyba.

Oh! Berti igen szivesen fogadta őket, eldiskurált velük, röhögött az élczeken; e közben pedig jócskán elmult a dél, míg elvégre egy öreg kortes bátorságot vett magának, meginterpellálni a szives házigazdát, hogy jön-e már az az ebéd? mert majd ők nagyon elkésnek, pedig még ma messze el kell menniök.

– Micsoda ebéd? kérdi Berti elbámulva.

– Hát hiszen ide tetszett bennünket hívni délre.

– Híttalak ám «délre», de nem «ebédre». Ki mondja azt, hogy délben enni kell? Lám a gólya sem eszik, mikor delel.

A nemes urak azt hitték, hogy ez csak valami tréfa; s szétnéztek a háznál, hogy kit és mit kaphatnának meg? mert hiszen, ha egy pár tinó, vagy egynehány birka van az akolban, abból majd nagyhirtelen ebéd lesz, ha lerántják a bőrét. De nem találtak ők Berti házánál sem egy cselédet, sem semmi megehető hússal biró állatot, sem egy krumplit, sem egy harapás kenyeret; Berti mindent, a mi mozdítható és megehető, elszállított előlük a megelőző napon a tiszai szigetre.

Keresték aztán az éhes hadak, hogy megverik; de akkorra Berti úgy elinalt, hogy a porát se láthatták.

A dühbe jött nép fel akarta gyujtani a házát; de a kolomposok elcsitították őket: «drágán fogja Bertók ezt az ebédet megfizetni».

Úgy kellett aztán nekik étlen szomjan az esteli állomásukig elvergődni.

Hogy Bálvándy ezért majd nem marad adósa Bertinek, arra bizton számíthat.

Azon a napon, a melyen Decséry főispán magas vendégével a székvárosba megérkezett, még akkor fogadva a hivatalosak és káptalanok üdvözlő küldöttségeit; a mint beesteledett s minden tisztességes ember álomnak ereszté fejét: egyszerre csak éktelen ordítás veri fel az éjszakai csendet. Olyan lárma, a milyent ebben a városban soha sem hallottak. Tapasztaltabbak macskazene név alatt ismerik azt.

A förtelmes zaj a főispán lakását választá czélpontjául.

Senki sem tudta elképzelni, kik ezek a rettenetes tisztelgők? honnan jöttek? mi a nevük? Közéjük menni nem tanácsos, sötét is van; de hasztalan megy oda kémlelődni akárki is, mert azok vad idegen ábrázatok; egy lelket sem lehet közülök felismerni.

Hanem ez azért a macskazenére nézve mindegy; ezt elég förtelmesen fujják.

Valami gúnydalt énekelnek a főispán ellen, melynek mosdatlan verseit, mint a zsoltár szövegét az előénekes, úgy kiáltja ki valami rekedt hang.

Ha arra a hangra rá lehetne ismerni!

Most egy nevet kezdenek kiabálni.

«Fujjad Csollán! Mondd Csollán! Hová lett a főispán?»

A vers aztán elmondja a helyeket, a hol a főispánt megilleti az időzés: s azok között a pokol még a legilledelmesebb hely.

S újra rárivallják nagy röhögés között:

«Fujjad Csollán! Mondd Csollán!»

Az irgalmatlan ordításnak csak a késő éjszaka vetett véget.

Hajnal előtt már a vendégszerepét bevégzett korteshad ismét útban volt hazafelé; otthagyva **megye székvárosában a macskazene iszonyú következményeit.

A herczeg rögtön visszautazott a maga országába. Decséryt felhívták Bécsbe; **megyének királyi biztost küldtek a fejére, s a székvárosban történt hallatlan botrány megtorlása «delegatum judiciumra» bizatott: annak lett a feladata kikutatni, kik voltak e perduellis botrány okozói? s ki volt annak a vezetője?

«Csollán Berti!»

Ez a név hangzott mindenütt. Őtet idézték meg legelőször. Hasztalan protestált, hogy ő otthon ült e három nap alatt Gődénylakon. Száz tanu állt elő ellene megesküdni, hogy ő volt az, a ki előénekelt ama hires macskazenében. Az alibit meg nem tudja bebizonyítani, mert egy nap minden cselédjét elküldte a háztól, két nap meg a nádasban lappangott, félve a rászedett kortesek boszujától. Olyan bizonyos lehet róla, hogy egy esztendőre becsukják a vármegye házához, mintha már kezében volna az itélet.

Ez aztán kapitális tréfa volt Bálvándytól. Decsérynek macskazenét adatni, s Csollán Bertit csukatni be értte.

Sietett is mindenki elismerését kifejezni Bálvándynak, a ki csak közel férhetett hozzá. Lakásán folytonos ünnepély volt, s az ünnepélyek társalgási tárgya természetesen a politikai események.

S e dinomdánomnál, hol a mulatság savát, borsát a Decséry főispánt ért kudarczok képezték, kellett vinni a házi asszonyi szerepét – Decséry Dorothea grófnőnek. Hallania kellett a keserű élczeket, látni a kárörömöt saját férje és vendégei arczán minden nap. Mikor azt a hires macskazenét adták a főispánnak, akkor neki épen egy víg tánczestély fényénél kellett szégyentől égő arczát mosolyra kényszeríteni, és hallgatni az egymás után érkező vendégektől, hogy mi történik most az utczán?

És Dorothea tudta jól, hogy azt a botrányt férje rendezte.

Dorothea egyebeket is tudott már arról a férfiról, a ki az asszonyoknak ideálja.

Hanem a nők sokat eltürnek: megbocsátanak.

A férj csapodárságát meg tudják bocsátani szerelemből, vagy megfizetnek érte hasonló pénzzel.

Hanem egy dolgot ritka nő bocsát meg: azt, ha a férj az ő szülőit bántalmazza.

A Decséry családnál különösen nagy volt a ragaszkodásuk a családtagoknak egymáshoz. Dorothea bálványozta atyját s azt legtökéletesebb embernek tartotta a világon. Mint családapa Decséry igen jó ember volt s Dorothea nem emlékezett rá, hogy valaha szülői házánál egy könyet ejtett volna; őt atyja oly nagyon szerette.

Mit tudott ő arról, hogy mi az a pártgyűlölet? hogy mikor valakire azt mondják, hogy «országos gazember!» ez csak egy politikai műszó, mely jellemet nem sért. Mind a két fél használja azt. Hiszen honszeretetből teszik.

És azután visszagondolt arra az emberre, a ki tudott hazát szeretni, a nélkül, hogy gyűlölt volna; a ki hordta szivében a szabadság eszméit, adott nekik lángszavakat, lett martyrjuk; hanem annak családjához, a kit szeretett, csak tisztelettel közelített mindig. Hajh! ez az ember még most sem ejt ki tollából egyetlen keserű szót sem a Decséry család ellen, pedig hivatása volna, hogy azt tegye, pedig divat volna s publikumot csinálna vele magának. És ha azt tenné, igazolva volna érte, mert ők eltaszították őt maguktól. De az nem szól ellenük soha.

Dorothea járatta magának mind a két lapot, a melybe Kálmán irt és a melybe Aszályi piszkolt. Folyvást figyelemmel kisérte mind a kettőt és mindig jobban kezdte bámulni azt az embert, a ki a sors csapásai alatt meg nem görnyedt, folyvást magasabbra emelkedik. Aszályi piszkolódásaiból pedig megtudta azt, hogy minő sorsa van Jenőynek? A silány polemiának egyik elengedhetlen érve az, ha a megtámadottnak szegénységét szemére vetheti; ha elmondhatja, hogy az ellenfél lapjának nincsenek előfizetői, csak teng; a szerkesztők, munkatársak koplalnak; a főmunkatárs, hogy éhen meg ne haljon, kénytelen a mázoláshoz fogni; zsidószatócsokat meg csizmadiákat festeget öt forintért.

Oh minő kínpad ezt olvasni Dorotheának.

Azt is jól esik a silány polemiairónak kihiresztelni, hogy az ellenfél nagy beteg, vért köhög, halálos mellbetegségben van. Ezt ha megtudja a publikum, nem mer majd a lapjára a jövő félévben előfizetni; hátha a két forintja ott vész.

És Dorothea tudja jól, hogy a beteg költőnek nincs senkije, a ki gondot viselne rá, hogy el van hagyva saját családjától is. És még sem átkozza azokat, a kik őt elvetették.

És Dorothea szive minden bántalmat kettősen érez; egyszer magáért, másodszor az elhagyottért.

Ah, az egész lelkével az övé volt! De követelte, hogy úgy szeressék, a milyenné önmagát teremté. Ez a másik – senkié sem; nem is kivánja, hogy szeressék.

Az szeret még most is; midőn kedvesével együtt mindenét elveszté. Emez meghidegült; mert nejének csak szivét kapta meg, de kincseit még nem.

Ah, amaz őrzi még most is bizonyosan a nefelejtseket!

Nem csak a nő, a férj is érezte azt jól, hogy ők terhére vannak egymásnak; de a hölgynek akarta engedni az előjogot, hogy ezt elébb kimondja.

A Decséry főispánon elkövetett sértés napján túl nem lehetett ennek haladni. Másnap Dorothea így szólt férjéhez:

– Uram, én el akarok innen utazni.

– Bécsbe kiván ön menni szülőihez?

– Nem. Erdélybe óhajtok menni.

– S meddig óhajt ott maradni?

– Hat hétig.

Bálvándy nem is kérdezte nejétől, hogy mit akar csinálni Erdélyben; olyan jól értették egymást.

– Együtt fogunk utazni ugy-e bár? kérdezé hideg udvariassággal.

– Remélem. Legalább oda.

– Vissza külön? Hanem erre nézve egy dolog szükséges, hogy külön jöhessünk vissza. Mind a kettőnknek protestansokká kell lennünk.

– S ez öntől nagy áldozat lesz: miután hatalmas püspök nagybátyja haragját vonja magára vele.

– «Azután» majd visszatérek az orthodox hitre megint; ön szinte azt teheti; hogy családját kiengesztelje.

– Az az én magán ügyem.

– Ismeri ön bizonyos zsibói háznak a történetét, mely annyiszor változtatja gazdáját?

– Ismerem.

– Tehát kivánja, hogy azt a házat megvegyem?

– Le fog vele kötelezni.

Bálvándy kész volt szép nejét lekötelezni az által, hogy miután Európát, Afrikát beutazta őt kisérve, hogy kezét elnyerje, még egy kis útat megtegyen érte Kolozsvárig, hogy elválhasson tőle.

Olyan rövid idő elég volt, hogy kiszeressenek egymásból, hogy egymást meggyülöljék.

Bálvándy nem nézhetett Dorothea grófnőre a nélkül, hogy annak szemeiben azt ne lássa, hogy az most egy távol levő alakot lát ő rajta túl; s ha olyan közel lépett hozzá, hogy arczát érinté, látta a megdöbbenő tekinteten, hogy most kettőjük közül egy láthatlan alakot riasztott el. Minden gondolatja a nőnek az elhagyott szeretőé, s ezek a gondolatok kinn ülnek a homlokon.

A próza is belejátszott a kedvetlenség melancholicus zürhangjába. Bálvándy nagyon rá volt szedve pénzbeli számításai által. Az öreg Decséry az első könnyelmüen elpazarolt százezer forint után semmit sem akart adni unokája férjének. Várjanak az ő haláláig. A boszantó dacz után, melylyel a főispánt visszatromfolá, még arra is számíthatott, hogy Dorothea grófnő öröksége a végrendeletben úgy körül lesz vaskerítéssel foglalva, hogy abba a férje be ne léphessen; sőt kitelik tőlük, hogy Dorothea egészen ki lesz zárva az úri vagyonból.

Bálvándynak nyüg volt már ez összeköttetés, s örült rajta, hogy a nő volt az első, ki az erdélyi hat hetet indítványba tette.

Dorothea csak Kolozsvárról irta meg szülőinek, hogy Bálvándytól elvál.

A családi tanácsban nagy lett e miatt a zavar.

Dorothea indokait lehetetlen volt nem helyeselni: nem élhet oly férjjel, ki atyját, s az egész Decséry családot oly világraszóló sérelmekkel illeté; – de az eszközök, melyek e válást lehetségesítik, minden Decséryt kétségbeejtettek. A leghivebb katholikus családnak egy tagja kitér hitéből és protestánssá lesz. Minő gyász ez az egész családfájára! Pedig más útja az elválásnak nincsen. És azután ha elvált is férjétől, csak protestans úrhoz mehet nőül; s így örökre el van veszve a családra nézve.

Decséryék azt hitték, mikor Jenőy Kálmán volt a kegyben, hogy az fog áttérni Dorothea kedvéért, és ime megfordítva történik: tulajdon családjuk tagja lesz apostata. Ez keserűbb döfés volt még a politikai bukásnál is. S el kellett türni, nem lehetett segíteni rajta.