Part 20

Az utolsó előadás jó sikerrel ment végbe. Az igazgató búcsúbeszédet tartott a tisztelt publikumhoz, megköszönve annak azt a rettenetes nagy hazafiui önfeláldozást, hogy eljárt három óráig mulatni magát egy huszasért.

Azután a nők hazamentek az úthoz készülni és kipihenni magukat, mert reggel korán kell útnak indulni; a férfiak pedig hátramaradtak, hogy még egy búcsúpoharat ürítsenek a «vörös ökörben» régi jó patronusaikkal. Ezt mindenki igen természetesnek találta.

Czilike is helyeselte, hogy Bányaváry is menjen a társasággal; ne vonja ki magát a többiek közül. Bányaváry erősen esküdött, hogy éjfélen túl nem fog maradni.

Czilike ismét a hivő nő volt, s ő maga biztatta már legjobban a férjét, hogy mulasson, a meddig tetszik, és igyék a többi jó barátokkal.

Szegény asszony! már örült neki, ha a férje «csak» iszik.

No, de Bányaváry erős volt abban, a mit megfogadott; ha ő egyszer megfogadta, hogy nem fog inni egyebet, mint theát, hát akkor azt meg is tartja. Igaz ugyan, hogy a theát olyan erősen megrhumozva szokta inni, hogy az bizony punchnak is beillett; de az mégis csak egészen másnemű hatással van az emberre, mint a bor, vagy a ser. Neki tehát a búcsúlakomán is külön-theát szolgáltattak bor helyett, s azt ő nagy tüntetéssel iszogatta; míg társai boros poharakkal koczintottak, ő a füles-csészét emelte az áldomáshoz.

Azért derült kedélyben volt. Magával hozta a guitarreját is, s mikor a társaság kivánta, egy-egy szép románczot énekelt saját guitarre kisérete mellett. Énekelt szerelmi hűségről, s úgy ragyogtak a könyek szemében.

Olyan jó fiu volt a jó Bányaváry! Mindig érezte ő azt, a mit beszélt; csak az az egy baja volt, hogy reggel mást érzett, este megint mást; ugyanazon emberi lény iránt mást, ha távol van s nem látja, s mást, mikor közel van és beszél vele.

Mikor Bányaváry a negyedik csésze theát itta, akkor az jutott eszébe, hogy hajh mennyivel zamatosabb volt az a thea, a mit ő máshol szokott inni.

Igaz, a thea sokkal zamatosabb, ha kettecskén iszszuk, mint ha nagy társaságban. Ez a theának a sajátsága.

S azután nagyon elővette a gondolkozás.

Megnézte az óráját, úgy találta, hogy éjfél felé közeledik az idő; eszébe juttatta magának, hogy mit igért Czilikének? hogy éjfélre haza kerül. Azért is búcsút vett az egész jó czimboraságtól, kitől örökre, kitől a viszontlátásig, nyakába keríté a karbonariját, betakarta vele a guitarreját s indult a holdvilágos utczának nehéz szivvel.

Mégis csak nagy dolog az, mikor az ember tudja, hogy ebben az órában reá két helyen is várnak, az egyik helyről elmaradni.

Igaz, hogy a feleség is derék asszony, szép asszony is; de az a másik hölgy mégis csak bűvösebb. Az egyik nagy művésznő a szinpadon; de oda haza, a férje előtt nem tud komédiázni. Ah, ez a másik épen ahhoz ért. Aztán az egyik az enyim, a másik pedig a másé, a mi az értéknek különböző súlyt ad.

Talán most is ott sétál az orgonabokrok lugasai között, hófehér ruhában, mint egy villi?

Úgy tetszik, mintha az esti szél is orgonafavirág illatot hordana szerteszét.

Két utczán volt választása végig menni. Az egyik jó tágas, téres, világos utcza, mely egyenesen a hidhoz vezet; a másik egy szűk mellék utcza, mely nem épen a hidnak kanyarodik.

Mikor a szeglet elé ért, elkezdett magában okoskodni.

«Hát illik-e, férfias dolog-e így megszökni, búcsúvétel, köszönés nélkül? Vétek volna-e az, ha még legalább egy utolsó istenhozzádra megjelenne az ember? Nem volna vétek. Az ember a feleségét tiszteli, és azon van, hogy keserüséget ne okozzon neki; szereti is örökké; de a szép hölgy nem kiván örökkévalóságot, annak csak a boldog percz kell. Megszünik-e az örökkévalóság örökkévalóságnak lenni, ha egy perczet kivesznek belőle? Nem szünik meg. Az ember csak vesz, de nem ád. Plato azt mondta, mikor kérdezték tőle, hogyan szeretheti Phrynét, holott az őt nem szereti? «hisz a hal sem szeret engem, de azért én szeretem a halat.» Pedig Plato bölcs volt, ki meri azt mondani, hogy nem volt bölcs? Csalás, hitetlenség lenne-e ez? Nem lenne. A mit megfogadtam, hogy Pestről elmegyek, azt megtartom; hogy Czilivel maradok, magyar komédiás maradok, azt is megtartom. De azt egy szóval sem fogadtam meg, hogy a bűbájos hölgygyel többé ne szóljak. Ezt tehát nem tartozom megtartani. És elvégre is minden restelni való dolog csak akkor lesz restelni valóvá, ha kitudódik. Ezt pedig nem tudhatja meg senki; tehát szabad.»

Mint tudva van, a theának is megvan a maga részegsége s a maga mámor-philosophiája.

És Bányaváry egyet vetett az oldalán s besomfordált a szűk utcába, mely nem vezet egyenesen a hidhoz.

Mi, kik már egyszer jártunk ebben az utcában, emlékezni fogunk rá, hogy az abban az időben még csupa nagy telkekből állt, mik nagyrészt deszka palánkokkal voltak befoglalva. Kivételképen volt ott két egymással szemközt levő falkerítés, melyeknek kapui két urasági kertbe vezettek. Az egyik volt a Decséry grófoké, a másik Csollán Katinka úrhölgyé. Az úri lakházak homlokzata más népesebb utczára nyilt mindkettőnél. A hálószobák osztálya pedig mind a két úri lakban a kertre nézett. Innen leste egykor Katinka Kálmánt, a mint Dorothea grófnő mellé felült a hintóba.

Decséry főispán ez időben épen itt időzött az átelleni kastélyban. Egy este a főúr behivatta magához a ház felügyelőjét, Csuka Ferit.

– Ugyan édes Csuka; monda neki. Tudja hogy én milyen rossz alvó vagyok. A legkisebb neszre fölébredek, s akkor aztán hiába fekszem le magamat, jobb ha felöltözöm magamat. És azután rendesen tizenegy órakor felé idejön az utczába valami német szinész, vagy medikus, vagy diák, vagy nem tudom micsoda? marad megállni a másik kertajtó előtt, fogja a guitárret, s elkezdi énekelni. Nagyon szépen énekel, s én hallgatnám hozzá neki örömest, csak nappalkor énekelne. De mindig éjjelkor énekel, és addig hosszú énekel, míg a kertajtón nem beeresztik. Bizonyosan a szobaleánynak csinálja az udvart, szegény ficzkó. Hanem én mindig az első álmomból ébredek fel, s nem tudok többet megaludni. Ugyan kérem, édes Csuka, legyen olyan jó, szoktasson el valami szép módon ezt a jó embert innen az ablakom alól.

– Óh majd elszoktatom én azt szép módon: vállalkozott rá Csuka Feri.

– De ne valami goromba módon ám! nem szeretném, ha megsértene, megbántana, megkeserítene szegényt; hanem egészen szép módon.

– Csak tessék rám bizni. A legszebb módon elszoktatom én azt innen.

Bányaváry tehát nagy szívdobogás közt érkezett el az ismeretes kertajtóig. Valami kopogó szellem odabenn azt mondta neki, hogy de bizony mégis legalább hárommal a tíz parancsolat közül lényeges ellentétbe kell ő neki itten jönni.

Hanem a hold olyan szépen ragyogott, s az a jáczint és narczis illat, melyet a kertfalon áthintett a harmatos szárnyú szellő, olyan ismerős volt már előtte.

«Hiszen utoljára történik!»

«Csak még ma legyen szabad vétkezni; holnap aztán kezdjünk el vezekleni.»

«Még ma szabad legyen megittasodni a tündérek számára való gyönyörtől, holnap aztán elkezdünk prózai emberek lenni és mindennapi kenyérrel élni.

Tudni való, hogy minden ember két emberből áll: egy jó emberből, meg egy rossz emberből. Ez a kettő küzd egymással: hol az egyik van fölül, hol a másik. Az a kérdés csak, hogy a legutolsó fordulónál a jó ember maradjon fölül. Most este épen a rossz embernek van fölénye: de reggel bizonyosan a jó ember fog ismét uralkodni s gondja lesz rá, hogy a rossz embert keserű lelkiismeret-mardosásokkal büntesse meg.

Ha már idáig eljött: innen már nem eresztette tovább a szívdobogása.

Félrecsapta válláról a kárbonárit, kebléhez fogta a guitarret, s mint szokás, rázendíté a szerelmi epedések ismeretes dalát, melynek utolsó accordjaira meg szokott nyilni a paradicsom ajtaja.

«Leise flehen meine Lieder durch die Nacht zu dir…»

De alig vegyült forró ábrándja szavának meleg lehellete a jáczintillatos szellő közé, mikor az átelleni kert ajtaján kiugrik egy lesben álló rémalak s egyenesen neki esik hátulról.

Ez persze Csuka Feri volt.

Csuka Feri minden előleges «hogy volt mint volt?» nélkül kikapta a troubadour kezéből a guitarret, s olyat vágott vele egyet a fejére, hogy kalapborda, guitarreborda mind tönkre horpadt az összeütközésben; azután egy másikat meg a hátán végig azzal a zengő műszerrel, hogy annak minden hurja lepattant iziben, s csak a guitarre nyaka maradt a markában.

Azzal aztán, mint egy elfoglalt trophaeummal fenyegetve, kiáltá az iramodó minnesänger után Csuka Feri:

«Wart verfluchter Komediant, werd ich dir geben abscheuliche Lieder singen von Läusen, Flöhen!»

Bányaváry futott, a hogy birt.

A holdvilág Csuka Ferinek arczába sütött, ő pedig háttal volt neki. Annálfogva ő Csuka Ferit jól megismerte, az pedig csak annyit vett ki a félhomályban, hogy itt van egy borotvált képü énekes, a ki németül gajdol, ergo német theatrista; ezt hát szép módjával majd elszoktatja ő innen!

Bányavárynak e perczben tehát semmi sem jutott olyan elevenen eszébe, mint Kálmán fenyegetései a kárbonári boszuval. Azt hitte szentül, hogy most az egész csittvári krónika titkos társulata őt lesi, őt kergeti, őtet veri agyon, amint szava megszegésén kapja: – Biróczy denuncziálja, Jenőy elitéli, Csuka Feri exequálja; futott is aztán végig a szűk utczán s nem várt kevesebbet, mint hogy az utczaszegleten meg Barkó Pali Ázsiából fogja útját állni, s úgy ellazsnakolja valami Chinából hozott bambusznáddal, hogy minden keleti nyelven jajgathat bele; csak akkor mert hátra tekinteni, mikor a széles utczára kijutott, melyet hosszában sütött végig a barátságos holdvilág. Itt kezdte csak futását közönséges ostromlépésekké lassítani; de folyvást nagy bölcsen az utcza közepén tartva magát s aggályosan kerülve minden kapumélyedést, melyeknek akármelyikéből ugorhat ki egy összeesküvő kárbonári s rárivallhat: hát te hol jársz itt most?

Mikor a német-szinház téren végig bandukolt, eszébe jutott mind az, a mit a városban átélt: diadalai és keserűségei. És azok a hivek, a kik mindkettőben osztoztak vele.

És eszébe jutott, hogy mind az a siker, a mit annyi diadallal, annyi szenvedéssel ők mindannyian kivívtak, most egyszerre hamuvá omlott, egyetlenegy szép asszony szép szemeinek tüze miatt, – kezdheti ujra valaki más.

Ettől azután nagyon kijózanodott.

«Bizony silány fráter vagy te, kedves barátom», monda a «jó ember» a «rossz embernek», a ki nem kisértette meg magát védelmezni, hanem kiegyengeté összegyűrt kalapja horpadásait s arczára rántva kárbonáriját, tolvajként osont át a hidon; felsietett a szállására, a kapukulcscsal nesztelenül nyithatott be lakába. Csend volt itt már.

Czilike hálószobájában éjjeli mécs égett. A szelid teremtés nyugodtan aludt özvegy fekhelyén; kis gyermeke ott feküdt mellette s kicsi kezét anyjának szájához tartá fölemelve. Az álmodó ajka valamit látszott beszélni a kicsi kéznek, a mitől az az alvó gyermek úgy nevetett álmában.

… És Bányavárynak nem volt bátorsága megcsókolni az alvó arczot. Azt hitte, hogy az a guitarre utána jött láthatlan lábakon, s egy láthatatlan kéz még egyszer a fejéhez fogja azt vágni!

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Másnap nem volt magyar szinészet többé Budapesten.

A PUSZTÁBAN!

A szinészek eltávozása után másnap már ott volt Kálmánnál Biróczy.

– Nagyanyád küldött hozzád. Óhajt látni.

– Tudom miért. Kegyébe akar fogadni ismét, hogy Bányaváryéktól így és ily örökre megváltam. Biróczy! ügyvédi talentumod iránt teljes elismeréssel vagyok. Te kényszerítettél engem, hugomat, Bányaváryt, hogy így elszakadjunk még a helytől is, a hol valaha találkozhatnánk, hogy még a kivánság is kihaljon belőlünk egymást valaha látni. Ez neked sikerült. S te akkor azt gondoltad magadban: megmentem ez által védenczem vagyonát, a mi végveszélyben forog, (hiszen én is ismerem a válóperét) a midőn egy harmadik által elkergettetem azt a szinészt, a kiért magát az egész világ előtt kompromittálni készült; s egyuttal ezt a harmadikat is szerencsés emberré teszem; mert nagyanyja az által kibékül vele. Jó ügyvéd vagy, jó barát vagy; elismerem; szorítsd meg a kezemet, ölelj meg; hanem aztán eredj innen s ne jőjj hozzám többé; psycholognak rossz vagy. Én nagyanyámhoz nem megyek többé.

– Ah! ezt csakugyan nem adja ki az én lélektanom. Te, a gyermek, haragtartó akarsz lenni egy öreg nő, nagyanyád ellenében.

– Nem, Biróczy. Szeretem őt és tisztelem. De arra az utra, a melyen én elindultam, ne jőjjön velem senki, csak azok, kik ugyanazt a czélt akarják elérni, a mit én, és szenvedni azt, a mit én. Én elképzelem, hogy nagyanyám mit akar nekem mondani. Egyszer már hallottam tőle. «Légy úr!» Átadja, ha egyebet nem, apai örökömet s a becsületes megélhetésre az is elég. Nem fogadhatnám el azt. Nevezz bolondnak: talán az vagyok. Nekem nem kell az ajánlott jólét. Ha csak az kellett volna, most lehetnék boldog, hirneves rangbeli ember. Lehetne családi boldogságom, előkelő hivatalom, körülem pompa, előttem fényes jövendő. Mind erről lemondtam; bele mentem abba a pusztába, a mi kietlenebb puszta, mint a melyen egy barátunk Ázsiában bujdokol. Ő a régi nemzetet, én a jövő nemzetet keresem. Hiszed, hogy most egy falusi tekintetes úr mindennapi terített asztaláért fele utamról e pusztából visszatérek. Nem, barátom. Nem fordít engem innen vissza sem nyomor, sem csalódások, sem fáradalom. Akarok szegény lenni és dolgozni abban a munkában, a miért a legrosszabb napszámot fizetik. Vagyunk többen, kik erre egyesültünk. Mindnyájan látjuk magunk előtt az utat, s nem ijedünk vissza tőle. Tudjuk, hogy nélkülözés, nyomor vár ránk, hogy a siker, a jutalom jeltelen sírjainkra sem fog már találni; és tudjuk jól, hogy össze kell roskadnunk alatta. Még sem térünk ki az útból. A nyomor szövetségesünk nekünk s a szenvedés adja az erőt. A költő, a lángész, ha egyszer falura kivette magát, elveszett az irodalomnak. És én már nem volnék élő ember a nélkül. Úgy vagyok vele, mint az arsenicumevő: ha abba hagyja a méregevést, meghal. Ha egy napom van, a melyen nem dolgoztam, szerencsétlen vagyok. Ezt a pusztaságot az én lelkem mindennap betölti. Abban a paradicsomban, a hová te hivsz, meg kellene őrülnöm. Hogy én most adjam át magamat egy olyan boldog életnek, melynek mindennapi feladata puskával a vállon cserkészni az erdőt, szép hölgyek szemébe bókokat mondani, czimborákkal reggelig poharazni, kártyaasztal mellett lesni a vak szerencsét! Hisz ez rám nézve a kétségbeesés örökkététele volna! Hagyjatok engemet magamra.

– Nem addig, a mig sophismáidra nem felelek. Nagyanyáddal kibékülésed nem térít ki utadból; csak eszközt ád annak sikeresebb folytatásához. Nem lehetsz-e iró tovább is, ha vagyonod lesz?

– Nem! Én ismerem magamat s magamról az egész fajtámat. Legjobb műveim azok, a miket megirni az éhség kényszerített. Sokszor ellankadtam volna, ha az nem üldöz, hogy holnapra kenyér kell! A boldogság szelid poétákat teremt. A csapások, a csalódások, az egyedülhagyatás a költő aethere. A jóllét zsír és fagygyu neki. Én szeretem azt a világot, a melyben senkim sincsen. Hagyjatok egyedül. Jól érzem magamat: nem kivánok senkit és semmit. Lehet, hogy szenvedek, lehet, hogy szegény vagyok; de a természet olyan gondos, hogy a mellbeteget megfosztja attól a tudattól, hogy melle romlott, s az irót attól a tudattól, hogy szegény. Bajtárs! Eredj vissza. És többé hozzám ne jőjj.

Biróczy csüggedten ment vissza – Korcza úrhoz, ezzel a szóval:

– Megbuktam! vegye ön vissza az asszonyait!

Azoknak ugyan ne is került legyen többé szemeik elé Bíróczy. Maguktól is rajta mentek Korcza úrra, rimánkodni, hogy már csak mégis vegye vissza ismét a pöreiket, ez a sánta (tettek hozzá többféle epithetont) mindent elront.

Még a nagyasszony csak hagyján, de a hogy Csollánné szidta!

A szép delnő nem birta neki elfelejteni Bányaváry elüzetését. Ő valóban rajongott ezért a szinészért s dühös volt az ügyvédére, a miért megakadályozta, hogy Bányaváry miatt vagyonát elveszítse.

A megtorlás e szenvedélyének kijátszásáért legközelebb találta Kálmánt.

Katinka bérbefogadta Aszályit, hogy mint a kullancs, mint a fűnyüg, ragaszkodjék bele Kálmánba. Segélyezte, hogy egy lapot adjon ki (ez volt az első subventionált lap Magyarországon), melynek azon mellék feladata mellett, hogy a léhaságot, ürességet, könnyü erkölcsöt, asszonyi és férfiui hiuságot, s a pongyola irályt meghonosítani segítsen, az volt a főkötelessége, hogy mindent, a mit Kálmán bár hova irt, irgalom nélkül s az igazságérzetnek minden nyoma nélkül lerántson; egész irói jellemét nevetségessé, gyülöletessé tegye, utána leskelődjék, a hatalmasok előtt mint lázítót, a közönség előtt mint árulót denuncziálja, barátait ellene uszítsa; legérzékenyebb sebeiről a hegedést felszakítsa. A boszuálló asszonynak jó volt ez az eszköz, s Aszályi jó volt ilyen eszköznek.

Volt közönség, a melynek ez mindig tetszett.

Hanem volt azután egy kicsiny csoport; e dögvész ellenében a szent ihlet chrysmáját kente homlokára; a költészet apostolainak nevezhetjük őket. Egyformán lelkesülve mind egy magasztos eszméért, egyformán elszánva fáradni jutalmatlanul, és ott halni meg a szellemek csataterén. Mind szent nevek még most is előttünk. Hőseink, kik a honfoglalókkal egy sorban állanak. Egyedül fenmaradt nemességünk családfájának törzsökei.

Ah! minő munka volt az, a mit ők akkor véghezvittek.

Magyar folyóiratot adni ki, közönség nélkül, kiadó nélkül! Jó szerencse, hogy egy áldott nyomdász vállalkozott rá, hitelbe nyomtatni a lapot s az előfizetéseket felszedni.

Csekély közönségnek irtak. Három–négyszáz előfizető jelentkezett. Hogy is lehetett volna kivánni, hogy olyan folyóiratnak nagy közönsége legyen, mely nem ad divatképeket, mely nem közöl napi pletykákat, mely nem hizelkedik a magas köröknek, mely nem foglalkozik érdekes botrányokkal, mely nem politizál, mely egyedül nagy és nemes eszmékkel akar hatni.

De mégis hatott.

De mégis mozdult tőle a föld! Minden mag, a mit ez a szent csoport elvetett, pálmának nőtt fel azóta; s a forrás, a mit Mózes-vesszejük a sziklából fakasztott, ma terhes gályákat hord.

Dolgoztak éjjelt nappallá téve, s nem jutott munkájuknak sem díj, sem dicsőség.

Országgyülés, vármegyék, insurrectio, tudós társaság összevéve nem mozdított ez országon annyit, mint az a nehány megszentelt nevü ember.

S minő apró kövek állták útjokat akkor! Most csak kövek: de akkor Csimboraszszók!

A szerkesztő maga volt a corrector, s Kálmán nemcsak novellákat és aestheticai értekezéseket irt, hanem a lapborítékokat is csirizelte Tseresnyés uram segítségével s felirta rájuk a levélczimzetet. Azonkivül a lap netaláni deficitjeért is magára vállalta a kezességet.

Ez volt azután a hic Rhodus, hic salta!

Mikor az első esztendei zárszámadáskor azzal a felfedezéssel lepte meg a nyomdász, hogy nemhogy haszon maradt volna a lapon, de száz egész forint a hiány a költségvetésből, a mi aként támadt, hogy egy dolgot kifeledtek az előleges budgetből, tudniillik, hogy a mit censor úr ő méltósága kitörülget a lapból, a helyett aztán friss szedés kell, s ez éven át felmegy száz forintra. A censor okozta költségekre nem gondoltak ők, az impraktikus poéták!

Most ez hát bizony a vállalatot terheli.

A nyomdász ugyan megkapja a maga száz forintját az új előfizetésekből, hanem már most az új negyedévi bevétel annyival kevesebb lesz; pedig az előfizetők is nem hogy szaporodtak volna, de sőt inkább azon körülménynél fogva, hogy a mult ősz nagyon esős volt s a kukoricza megpenészedett, még tíz perczent el is maradt belőlük. Így aztán lehet még egy évig az új előfizetéssel dugni be a likat, folytatni a vállalatot, de akkor bizony baj lesz. S nem csak baj lesz, hanem szégyen is lesz.

Kálmánt nagyon bántotta ez a veszteség; azonkivül Tseresnyés uramnak is hátralékban volt már egy negyedévi angáriával, s kezdte megtanulni, hogy az ugyan nagyon elősegíti a poétát a költésben, ha éhezik és fázik; hanem ha még tetejébe adósságok terhe is nyomja, s azt tudja, hogy a mit most erre az üres papirra irni fog, annak az árával már régen tartozik valakinek, az nagyon megbénítja a karját.

Tseresnyés uram kitalálni látszott Kálmán töprengésének okát.

Egy napon azt mondta neki:

– Nagy jó uram. Ön egészen elfelejti a mit tanúlt, értem a festés tudományát. Szabad volna-e önt felkérnem hogy fessen le engemet illő honoráriumért?

Kálmán mosolygott az ajánlaton; épen akkor betűcsömör volt a derekában. Sajátságos betegség az: ismerik, a kik folytonosan foglalkoznak irodalmi munkássággal; hogy egy-egy időre úgy megutálja az ember a betűt, úgy undorodik a tintától, s ha a haláltól válthatná is meg magát vele, vagy ha aranyakat igérnének is minden sorért, nem volna képes egy gondolatot leirni. Ilyenkor hasztalan minden erőltetés, nem jön ki a tollából az első szó, vagy ha kijön, úgy megharagszik rá az ember, hogy rögtön kitörli.

Egy épen ilyen betű-utáló napon (amilyen minden írónak van, még a ki úgy megszokta is a folytonos munkát, mint az arsenicum-evő a maga méreg-adagját) jött elő Tseresnyés uram a maga ajánlatával.

– Igaza van mester – mondá Kálmán, – még ma veszek vásznat és festéket, próbáljunk más mesterséget is.

És azután úgy tapasztalta Kálmán, hogy nagyon jó az, ha az ember két mesterséget tud. Nappal festhet, éjjel írhat. Az alatt, a míg fest, megpihen az írástól; s a míg ír, addig megpihen a festéstől. Folyvást pihen. A festésközben visszakapja a kedvét az íráshoz, s az írásközben a festéshez. Folyvást mulat.

Tseresnyés uram arczképe nagyszerűen ütött ki. Olyan volt ezüst-gombos magyar dolmányában, hogy szinte megszólalt. A vén szolgáló, mikor Kálmán kifordúlt a szobájából, belopódzott a képet megbámulni s megcsókolta a drágalátos arczot; persze, hogy egy akkora darab a szájához ragadt belőle, mert még nedves volt a festék. Sebaj! Kálmán helyreigazította a csók nyomát megint.

Mikor készen volt az arczkép, Tseresnyés uram azt mondá:

– Erre tehát lehajlik egy negyedév.

Értette alatta az esedékes húsz forintot.

– Ez bizony nem is rosz kereset, – mondá Kálmán; – e mellett még könnyen el lehetne irodalmaskodni.

– Úgy lesz – veté rá Tseresnyés uram. S azonnal kifüggeszté a műhelyébe az arczképét, hogy láthassa minden ember, a ki csizmát rendel, s kapjon kedvet utána.

Csakhogy igen sok embernek van szüksége csizmára, a kinek nincs szüksége arczképre. A második szobában dolgozó mesterembernek nem igen akart jönni munkarendelője.

Egy napon mégis került egy hal a varsába. Wasztl volt az, ki Tseresnyés uramnál rendelt meg magának kordovány-csizmát, s ott meglátta azt a képet. Ejh, az neki nagyon megtetszett. – Mibe került? Tseresnyés uram azt hazudta, hogy ötven forintba. Kegyes czélokra a hazugság meg van engedve.

Wasztl pedig az az ember volt, a ki ilyen luxust megengedhetett magának. Egy özvegy fűszerkereskedőnét vett el, s most már emeletes háza van. Hanem azért Tseresnyés uram, ki Wasztlt még hentes-inas korából ismerte, csak most is «te Wasztli»-nak híja őt, az pedig viszont Tseresnyés uramat «majszter bácsi»-nak, s az egész városban senkit sem tart tekintélynek, csak Tseresnyés uramat.

Tehát Wasztl azt mondta az ötven forintra, hogy az még nem is sok. – Hol az a piktor?

El is dobta rögtön a kezéből a fordítófát s a térdéről a lábszijat Tseresnyés uram, s vitte Wasztlt a mentezsinórjánál fogva a konyhán keresztül a másik szobába, a hol Kálmán atelierje volt felütve, s e szókkal mutatá be ragadományát: «Itt a kuntsaft!»

– Hát Wasztli! kit akarsz lefestetni? magadat, vagy az asszonyodat?

Wasztl önelégülten mosolygott.

– Már majd csak magamat. Az asszonyom le van már festve fiatalabb korából. Nem sajnálom magamért az ötven forintot.

Kálmánnak kellemesen hangzott ez a szó (a fél deficit törlesztése!)

– Hanem én egészen akarnám magamat lefestetni, hallja az ur, ahogy állok.

– Ne félj, lefest téged ez az ur mindenestül, még a sarkantyús-csizmádat is odafesti, meg a zsinóros-mentédet is.

– De sőt inkább egészen mente nélkül és csizma nélkül akarnám magamat lefestetni.

– Mi a kánya? – mondá Tseresnyés uram, elbámulva: – pőrén, egy szál vászonban?

– Sőt egészen a nélkül; csupán egy nagy zöld levélkoszorúval köröskörül, ahol kell.

– Tréfálsz te Wasztli.

– Nem én.