Part 2

Szekérre voltak pakolva már a szinészek is, s dalolva mentek odább; a czigánybanda huzta álmosan az utolsó indulót.

Kálmán utánuk nézett, a míg láthatta őket. Neki főnöke családjára kellett várni.

Merengéséből Bálvándy hangja verte fel.

– Ah bajtárs! előkerültél? Már azt hittem, hogy megszöktél a primadonnámmal. No no! hiszen rokonod. Az éjjel sok rosz élczet hallhattál volna a testvéri szeretet nagyságáról. Én védtelek mindenütt. A herczegnőnek esküvel bizonyítottam, hogy Czilike testvéred. Ugye, micsoda büvésznő az! Az ember átkozott vágyakat érez rokonságba keveredhetni vele. Hanem most már végezd hivatalos kötelességeidet s segíts az úti készületekkel rendbe jönnünk. A főispánék megváltoztatták útrendjöket s nem Kassa felé utaznak Bécsnek, hanem elébb Debreczen felé haza jószágukra. E miatt most minden állomáson előre intézkedni kell az előfogatok végett, a mik a kassai útvonalban voltak megrendelve. Ha akarod, velem jöhetsz, ki szintén elmegyek Debreczenig; ha jobb szeretsz egyedül utazni, rendelkezésedre áll a staféta, hanem én azt hiszem, hogy az öt lovas fogatommal utólérlek.

– Megvárom, a főispán mit parancsol? azt fogom tenni. Válaszolt rá Kálmán.

– No jól van. Hát csak siess előre. Ha az útban elmaradsz, majd fölveszlek.

Kálmán föltette magában, hogy csak azért sem marad el.

A mint főnöke kinyitá ajtaját, bement hozzá.

Ő méltósága beszélt hozzá németül, latinul, magyarul és francziául és ásított sokat, a miből mind megértette Kálmán, hogy neki előre kell menni sebespostával, előfogatot és esetleg szállást rendelni; s hogy a grófi család az éj fáradalmait piheni még ez órában.

Borongós volt az idő.

Kálmán hozzáfogott a gyorsutazáshoz s szerzett magának tapasztalatokat abból a themából, hogy mit tesz stafétán utazni? Rázatta magát fakószekéren, kukoriczaszár ülésen, egy lovas kordén, nyúzatta a nyomorult gebéket feneketlen sárban, kihuzta éjjel az ágyából a birót; rajta tört a bezárkózott postamesterre; pisztolyt szegezve vívta ki a más utazótól igénybe vett utolsó lovat, összetörte a botját a kocsisok hátán; könyörgött és káromkodott annyit, hogy annak a törlesztésére kellene egy általános búcsú; hanem azt kivívta, hogy másnap estére bevergődött Debreczenbe.

Jaj de egyet kifelejtettek a nagyméltóságu urak a földi számításból.

Azt, hogy akkor épen országos vásár volt Debreczenben.

A «Fehér ló», a «Bika» és a mi kisebb-nagyobb hotel csak van a világvárosban, az mind oly tömve van első letelepedőkkel, hogy Noé bárkájában sokkal könnyebben lehetett helyet szorítani egy pár elefántnak, (s az irás szerint szorítottak is nekik helyet) mint valahol akárhol egy három tagból álló herczegi családnak és kiséretének.

Szóba sem álltak sehol Kálmán úrfival, mikor szállás után kérdezősködött. Dehogy van! Még a konyhában is vendégek vannak, még a pinczetorok is ki van adva. Az ebédlőben is hálnak éjjel, a kiknek aztán nappal tessék az utczán járkálni, a lovaknak meg fele az udvaron tanyázik.

Mit volt mit tenni Kálmánnak? Elindult valamely magánházban kisajátítani a főispánék számára szállást. Sorba járt egy-egy hosszú utczát, minden házba benyitogatott. Hogy kinevették az indítványával! «Ez nem vendégfogadó». És valamennyi háznak volt már vendége. Hiszen nem lehet Debreczenben olyan házi gazda, a kinek valami vidéki ismerőse ne legyen, s az csak oda száll vásárkor, s ennek a szürét csak nem teszik ki semmiféle grófért.

Végre talált egy bezárt kaput Kálmán, melyen egy czédula lógott: «ezen ház minden órán szabad kézből eladó!» No akkor szállás is lesz benne. Berontott. A kutyák majd lehúzták. Csak nagy viaskodás után keríthette elő a háziurat: egy kerekhasú tagbaszakadt hazafit; gömbölyű képébe egy füstölgő makrapipa dugva. A gömbölyű phlegma eszményképe.

S aztán keletkezett közöttük ilyen párbeszéd.

– Jó napot, uram.

– Ha jó, meg kell enni.

– Ön e háznak a tulajdonosa?

– Nem különben levén.

– Nem adhatna ön szállást egy úri családnak?

– Kérdésben a felelet.

– Decséry főispán úr ő méltósága számára kérem.

– Hátha a főapostol volna!

– Csak egy éjszakára volna szükségünk a szállásra.

– Csak egy órára se nálam!

– Sehol sem kapunk szállást Debreczenben.

– Hát ne jöjjenek Debreczenbe.

– De uram, hogy lehet ön oly kemény szivű?

– Mert módom van benne, levén a ház az enyém, s én a háznak az ura.

Kálmán a fogait csikorgatta, s dühösen rontott ki az utczára; a kutyák megint majd lehúzták.

A mint az utczára kiér s a nagy sokadalomban keresi, hogy kinek panaszolja el a baját, jön rá szemközt nagy csengő-bengő, ostorpattogtató zajjal egy ötlovas lengyel szekér, melynek gazdájában Bálvándy barátjára ismer.

Megállította a kocsit, s odament a báróhoz.

– Akár visszaforduljunk mindjárt.

– Hogy hogy?

– Sehol sincsen szállás a világon.

– A patvarba! Pedig Decséryék itt jönnek a hátam mögött nyomban. Kell annak lenni.

– Én már mindent elkövettem, a mit ember megtehet.

És azzal elmondta Kálmán a legutóbbi próbatétele nyomoruságos eredményét.

– Hol van az a ház? kérdé Bálvándy.

– Itt mindjárt előttünk.

– Gyerünk, szólt Bálvándy, leszállva a szekérről s peczérkorbácsával leporolva leffentyüs lovag csizmáit.

A kapuban őt is megtámadták a komondorok, de egynek olyat ütött a korbács bunkójával a fültövére, hogy az ordítva futott el s a többit is magával vitte.

– Ki itt a házi úr? kiálta harsányul Bálvándy.

– Magam la! volt a kerekhasú felelete.

– Ez a ház, a mint olvasom, eladó. Mi az ára?

– Húsz ezer forint! egy vak garas se megy le belőle! volt a hetyke válasz. A kerekhasú megtámasztotta a hátát a folyosó oszlopához s felnyomta az orráig a pipáját az agyarával.

Bálvándy hideg vérrel nyult a tárczájába.

– Tartsa az úr a kalapját, itt a húsz ezer forintja.

A kerekhasunak e szóra kiesett a pipa a szájából; elbámult nagyon: de le is kapta a kalapját, hogy elfogadja a belé tett bankjegy csomagot; mert azt a pénzt a háza még részvénytársulatok között sem érte meg.

– Ez az úr majd hitelesíteni fogja a szerződést; mondá Bálvándy Kálmánra mutatva. Ő a királyi tábla felesküdt jegyzője. Tessék bejönni velem.

A házi gazda gömbölyű képe még mindig megőrzé ősi phlegmáját. A pénzt csak eltette; a szerződést csak aláirta.

Akkor aztán azt mondá neki Bálvándy:

– No már most tessék az úrnak kimenni ebből a házból.

Mák uram meg sem szontyolodott erre a szóra. Ez volt a hajdani háziúr neve. Tudta ő, hogy ez csak tréfa.

– Nem mindjárt?

– Kérdésben a felelet.

– De csak holnapig itt maradhatok talán?

– Nem én nálam egy óráig is.

– Hát már hova mennék ilyenkor vásár idején?

– Bánom is én, akárhova.

– Nem kapok én most szállást Debreczenben.

– Hát ne maradjon Debreczenben.

– Ennyi mobiliát a hátamra nem vehetvén!

– Én pedig azt az utczára kirakatván.

De már erre Mák uramnak kezdett a képe négyszögletüvé lenni.

A mellére ütött.

– «Százhúsz személy» lévén.

(Tudniillik, hogy Debreczen városának külső tanácsa akkor százhúsz tagból állott, s azoknak mindegyike «százhúsz személy» nevet viselt.)

– Hja, annyi személynek meg épen nem adhatok szállást! – tréfált vissza Bálvándy, s azzal, az ablakhoz lépett, kikiáltott a csoportban ácsorgó vásári léhűtőkre: «Tizenkét legény ide be!»

Jött helyette húsz.

– Enyém a ház. Ez a czókmók kimegy az utczára.

Az ácsorgók rég ismerték bőkezűségéről a tréfás bárót, nem kellett nekik kétszer parancsolni; egy percz mulva mozdult a helyéből tornyos-nyoszolya, pohárszék, fiókosszekrény.

Mák uram mikor látta, hogy nem tréfa ez, futott a városházára igazságért. Ott természetesen azt mondták neki, hogy ha nagyon sürgős dolga van, jőjjön holnap. Mire aztán visszakerült eladott házához, nem csak minden butorát az utczán találta; hanem a ház már akkor be is volt népesítve új székekkel, szekrényekkel, nyoszolyákkal, miket Bálvándynak csak oda kellett rendelni a városból; az meg az orra előtt volt.

Mák uram csak ült egy darab ideig, a homokra kirakott lóczáján, mint Marius Carthago romjain, s aztán mikor látta, hogy nem talál részvevő kebelre, sőt inkább minden ember őt neveti, megharagudott, s felfogadott nyolcz talyigást s felrakatta a czókmókját, s úgy el-kivándorolt Debreczenből Balmaz-Ujvárosba, hogy soha onnan még mézes-kalácscsal sem csalogathatták volna többé ide.

Bálvándy tréfája pedig országos sikert vívott ki. Ez igazán magyar gavallérhoz illő tréfa volt. Nem is teremnek már a mai világban ilyen emberek többé!

Mire Decséryék megérkeztek Debreczenbe, kész úri kényelem várta őket Bálvándy házánál, ki két óra alatt előteremtett házat, tüzet, szolgálatot.

Kálmán olyasmit érzett, mint mikor a fiatal költő Shakespearet olvassa: aztán látja saját magát elenyészni mellette. Látta, hogy Bálvándyt el nem éri. Még ha rendelkeznék is azzal a vagyonnal, mely ilyen ötletekre képessé tesz: soha nem jőne arra a gondolatra, hogy egy órai ragyogásért ily könnyen kidobjon nagy összegeket. Pedig az ilyen ötlet hódít. Megláthatta a Decséry-család arczán annak a ragyogásnak a viszfényét. Tetszik az ilyen könnyüvérű merész pazarlás.

Bálvándy másnap reggelig volt házigazdája a grófi családnak, akkor elbúcsuztak, s ő hátramaradt Debreczenben. Tovább kísérni Decséryéket, mendemondákra szolgáltatott volna alkalmat.

Innen aztán rendezett gyorsfogatokkal lehetett utazni egész hazáig. Kálmán ismét a főispánnal utazott egy hintóban. Még két napi járat volt előttük.

Az első nap délutánján ismét egy nem várt úti baj adta elő magát.

A Sebes-Kőrös a mult éjjel a nagy felhőszakadásoktól megáradt s elszakgatta valamennyi hidját. A vármegye rögtön küldte az ácsokat, mérnököket s egyéb summus pontifexet; de azok nem bíztattak senkit, hogy holnapnál hamarább valami praktikábilis átjárást birjanak a víz hátára varázsolni.

Ide át pedig se városnak, se falunak, se vendégfogadónak még csak híre sincsen.

A főispán tanácsot tartott a herczegnővel, hogy mit tegyenek ily körülmények között? Itt az est. – Az ég alatt hálni nem lehet. Visszafordulni bajos; éjfélig nem érik el az elhagyott mezővárost. Végre is a főispán elő mert állni egy ötletével.

– Ne térnénk be Szentkeresztre?

A herczegnő először elfintorította rá az arczát s azt mondta: «pfuj!» hanem aztán vállat vont: «hát mit árt? Egy éjszakára menjünk oda».

Kálmán elbámult, mikor a főispán kiadta a rendeletet a kocsisoknak, hogy fordítsák a rudat a Szentkeresztre vivő útnak.

Ez volt annak a pusztának a neve, melyet az öreg Decséry eladott a dúsgazdag parasztnak, Tóth Máté uramnak, kivel Kálmán oly mulatságos quiproquot játszott keresztül.

Indok odamenni több volt egynél. A vendéglátás egészen természetszerű állapot volt ebben az országban; a pusztai birtokosnak épen kötelessége volt az, a mit ő viszont gyönyörüségnek vett. Az a pusztai lak pedig különösen ismeretes volt a Decséry család előtt. Még egy év előtt saját birtokuk volt, a hol pihenőt szoktak tartani keresztülutaztukban; saját tiszttartójuk lakott ottan, s egész kényelemben találták magukat. Most a gazdag paraszt birtokába jutva, valószinüleg még lakályosabbá van téve minden. Az ismeretség pedig egész szabályszerű; a ki egy grófnak száznyolczvanezer forintot fizet le egy jószágért, az négynyüstös vászonban is beválik gentlemannek, s nem szégyen vele fentartani a további összeköttetést.

A magas urak tehát egész jóérzettel vették az utat tavalyi birtokuk tanyája felé.

Este felé járt az idő, mikorra bevergődtek a végehosszanemszakadó rónán a szentkereszti puszta laktanyájáig. Gulyák, ménesek, juhfalkák verték fel a port a mezőn; szántott föld kevés volt ott, a legtöbb kaszáló és legelő. Nyájgazdaság volt az. Karámok, nádból font cserények, esettbőr, szárító ágasfák, kankalikos kutgémek, hosszú itató-vályuk jelölék az egyes csordák gyülhelyeit; néhol egy-egy kezdetleges hodály a birkák számára.

Ez a grófok idejében is így volt.

Csinált útnak semmi híre; hanem egymással egyenközüleg futó, néha egymást keresztülszelő egyes kocsivágás van tiz is, mint egy ujabbkori vasút főindóházánál, hogy a szemközt jövő szénás-szekerek kikerülhessék egymást.

Pompás hat locomotiv van egybe befogva, akkora csálé-szarvakkal, hogy kapu kell neki, nem ajtó, a hol bemegy; az első tulok nyakára bádog kolomp van akasztva; fenn a szénás-szekér tetején egy tízesztendős gyermek ül, pőrére vetkőzve, hosszú nyelű szijostor a kezében, mellyel hatalmasakat kongat a hat ökörnek, neveiken szólongatva őket; azzal a torokba fojtott kásás hanggal, a mit csak a paraszt tud; s a mit el kell tanulni tőle, ha az ember azt akarja, hogy az ökör megértse: «Csákó ne!» – «Pirók ne!» – «Csálé hó!» – «Hajsz ne hó!» – Mert ha nem ilyen hőrögetve szólnak az ökörhöz, még azt hiszi, valami úr ül a szekéren s nem fogadja a szót.

A főispán megszólítá a gyermeket.

– Itthon van-e nemzetes Tóth Máté uram?

A gyerek szilajon nézett rá s elébb gondolkodott, hogy feleljen-e?

– Édes apámat keresik?

– Nem ülnél ide át hozzánk a hintóba? szólt leereszkedőleg a gróf.

– Nem bizony, felelt a gyerek onnan a magasból épen nem leereszkedőleg. Majd lenne énnekem édes apámtól kutyaporczió, ha itt hagynám a szénát.

– De ha én kivánom?

– Nekem csak édes apám parancsol.

– Hát itthon van édes apád?

– Ott van a szérüskertben, asztagot rak István bátyámmal.

Az uraságok hintajai elkerülték a szénásszekeret s berobogtak a hajdani tiszttartói lak udvarába.

Mint szokás, a tiszttartóház előtt állapodtak meg, hanem annak verandáját zárva találták.

Egy kis napbarnította arczú leány szaladt aztán oda, felvilágosítani őket, hogy «édes anyámasszony itt van a konyhában».

Ez meg a gazdag földész kisebbik leánya.

Az úri vendégeknek tehát át kellett sétálni abba a házba, a hová a kis leány vezette őket. Az volt a hajdani béreslak. Tóth uram sajnálta magától a tiszti palotába költözni, jó neki a béresház is.

Az is elég szilárd épület volt; tisztán is volt tartva, csakhogy biz annak nem voltak szárnyajtói, s az ablakok redőnyeit sűrű levelű muskátlis cserepek pótolták, az ajtókra pedig lepedők voltak akasztva a legyek ellen; azokat úgy kellett félrehúzni s bebujni a redőik között, a padlók pedig gyékénynyel voltak bevonva, hogy a jövőmenő nép be ne sározza.

A kis leány bátor személy volt; azt mondta nekik, csak jőjjenek utánam, majd bevezetem magukat a tiszta szobába.

A legnagyobb szoba érdemlé ezt a nevet. Igaz, hogy tiszta volt, fehérre meszelve; nehéz diófa butorokkal: de semmi fölösleges fényüzési tárgy nem volt felfedezhető. Semmi képek. Itt a második parancsolatját a tíznek igen szigoruan veszik; csak egy ódon tükör van a két ablak között, de abba is megbánja, a ki bele néz, mert úgy félre kámficsorítja az orczáját, hogy elmegy a saját emberi formájától a kedve.

Minden ülő és fekvő hely fehér gyolcscsal bevonva. Ez a magyar parasztnak a legmagasabb fényüzése, a hófehér szín!

A magas vendégek helyet foglaltak, a míg a kis leány kiment, hogy majd behivja az anyját; a ki elébb tiszta kötényt köt maga elé, mert a konyhán volt, vacsorát főzött az aratóknak.

Nem sokára előkerült a házi asszony. Derék, piros pozsgás menyecske volt, a konyhai tűztől még pirosabb volt az arcza. Karton ruhát viselt, és bodros főkötőt. A vendégei iránti tiszteletét azzal fejezte ki, hogy a kék kötény fölé tiszta fehér kötényt kötött.

– Hozta Isten méltóságotokat! szólt ragyogó nyájassággal, ugyan szép, hogy nem vetették meg szegény házunkat. Mindig is ide szálljanak, csak úgy mint a magukéba.

S azzal emberségtudóan lehajolt a herczegnő kezéhez, azt megcsókolni, saját két kezét messzire tartva tőle: «nem merek a kezéhez nyulni; mert biz az én kezem csupa vereshagyma; az aratóknak készítettem a vacsorát. Hiába, szegény ember feleségének magának kell a konyha után látni. Az apjukom is mindjárt itt lesz: utána küldtem már, de biz annak egy kicsit ki kell mosakodni, mert sok piszokkal, porral jár a falusi munka».

– Talán tartoztatjuk is az asszonyságot? kérdé a főispán.

– Nem biz engem. Ottan van a lányom, végzi az helyettem. De már csak németül tudnék, hogy a méltóságos asszonynak annyit tudnék mondani, hogy Krisztigott!

A méltóságos asszony nagyon nevetett e szóra s biztosítá a házi asszonyt, hogy tud ő annyit, a mennyit magyarul; a comtesse Dorothea pedig tökéletesen beszéli a nyelvet.

– Igazán? kiálta fel örömteljesen Sára asszony. No akkor csakugyan fordul hát a világ. Hát tudja a gróf kisasszony, hogy hiják ezt ni?

Azt biz a gróf kisasszony nem tudta, mert olyan tárgyat, a milyet Sára asszony a köténye galandja mellől kihuzott, ő soha sem látott: levén az egy hosszú rézorsó, a melyiknek mind a két végébe, mint a sarkantyú-pengő, úgy van alkalmazva egy-egy fogas kerék. Nem ismerik azt Magyarországon túl, az idegennel el lehetne hitetni, hogy ez egy kínzó eszköz, azzal vallatják Szegeden a rabokat.

– No hát ez egy «derelye-metsző». Tudja gróf kisasszony mi az a derelye?

– Igen, mondá Dorothea. Egy kicsi hajó.

– Dehogy hajó; nevetett Sára asszony. Talán még nem is látott a gróf kisasszony magyar konyhát, ha megengedi a méltóságos mama, hát én megmutatom.

Dorothea grófnő bizony nemhogy magyar, de semmiféle konyhát sem látott soha, a grófoknál nem a konyhán keresztül járnak a salonba, ennélfogva nagyon kapott az ajánlaton, s meg is kapta rá az engedelmet.

Sára asszony aztán kivitte magával a grófkisasszonyt a konyhába, a hol a nagyobbik leánya vette át a kormánypálczát, azaz hogy a fözőkanalat. Az is olyan piros pozsgás volt mint az anyja, de kétszerte pirosabb a fazékérlelő tűztől. Sára asszony mondá neki, hogy csókoljon kezet a grófkisasszonynak; Dorothea azt meg nem engedte, inkább ő csókolta meg a leány orczáját, a mitől az azután még háromszorta pirosabb lett.

Sára asszony azután megmagyarázta a grófkisasszonynak, hogy mi a konyha? s mirevaló az a sok csodaformájú eszköz, a mi az asszonyok fegyvertárát képezi.

A grófkisasszonynak új volt ez mind és nagyon tetszett.

Sára asszony pedig intézkedett közben, hogy a magas vendégek számára pompás lakoma készüljön; szolgáló, béresné szaladt pulykát, kacsát ölni.

Ez alatt előkerült Tóth Máté uram is. Karjánál fogva hozta magával Kálmánt, a kit az udvaron kapott meg, a mint a lovak elszállásolásáról gondoskodott.

Tóth Máté uram jókedvüen mosolygott.

– Itt van az a domine ni! a ki engem Pesten huszonötig megcsapatott, mondá feleségének.

– Micsoda? kiálta Sára asszony. Hát ez az? No iszen vissza is verem hát most rajta.

Azzal tette vette, odanyalábolta Kálmánt a keblére s a tenyerével szép gyöngén rávert a hátára.

– No most hát ki vagyunk fizetve! Hát ez volt az a kegyetlen ember? No ne sírjon. Vertem én már meg magát máskor is. Ugy-e, nem emlékszik rá? Nem ám. Ott voltam én a maga öreg anyjánál két esztendeig, nevelőben. Akkor még maga csak olyan csepp volt. Ejh, de rossz gyerek volt. De makacs egy mérges gyerek volt. No, majd megszelidül, ha felesége lesz.

– Ne trécselj, asszony! vágott közbe Tóth Máté uram, hanem mondjad, hova tetted a vendégeinket?

– Micsoda? szólt suttogásra nyomva le a hangját Sára asszony. Csak nem akar kend így a méltóságos uraságok elé kerülni?

– Hát hogyan?

(Már bizony Tóth Máté uramon olyan öltözet volt, mely ha szükebb volna, Párisban nyári salonöltözetnek viselnék, ha bokában átkötve volna, Törökországban salavárinak neveznék s díszöltözetnek tartanák; de nálunk vendégeket elfogadni abban nem szokás.)

– Megy kend mindjárt az ünneplő ruháját felvenni! riadt rá Sára asszony. Egyszer már megcsapták kendet a gányó-öltözeteért, azt akarja, hogy…

És azzal olyat ütött a tenyerével Tóth Máté uram hátára, hogy az többet számított a Kálmántól utalványozott huszonötnél.

Tóth Máté uram kotródott is a tettleges utasítás után benyiló szobácskájába, s mikor onnan megint előkerült, úgy ki volt nyalva, hogy még a bajuszát is kipödrötte, a mi rettenetesen illett neki.

Igy azután csak beeresztették a vendégeit elfogadni.

Tulajdonképen magát a sarokban meghúzni.

A főispán kezet akart vele szorítani, de Tóth Máté uram keze sehogy sem volt a háta mögül előrekeríthető. Nem érdemli ő azt a magas leereszkedést.

Annál jobban beletalálta magát Sára asszony a vendéglátásba.

Ő is visszakerült a konyhából a grófkisasszonynyal, s aztán hozzálátott a terítéshez. A nagy diófa-asztalt bevonta gyönyörű sávolyosabroszszal s felrakta rá párjával egymásra téve a ragyogó czin-tányérokat; négyre terítve.

– Tudom, hogy méltóságtok odahaza ezüsttányérról esznek; de minálunk csak czin-tányér járja.

A gróf megnyugtatá Sára asszonyt az iránt, hogy biz ott már senki sem eszik ezüst-tányérról a világon; még király ő felsége is csak porczellánról ebédel.

Annál inkább megrótta ő méltósága, hogy miért terít csak négyre a háziasszony? Ők nem akarnak külön étkezni, ők azt akarják, hogy Tóth Máté uram családja együtt üljön velük az asztalnál.

Ezt a herczegnő is úgy óhajtotta.

– Tehát csakugyan megengedik méltóságotok? No hát akkor még kettőt ideteszek. (S a míg félrefordult, odasugott életepárjához: «aztán ne csámcsogjon ám kend, mikor eszik!»)

Ez megint nem tetszett ő méltóságának: «miért csak kettőt? hát a család többi tagjai?»

– Oh! Azoknak nem dukál idebenn. Az István fiam kinn vacsorál az aratókkal, meg a béresekkel az udvaron. Különben zúgolódnék a sok paraszt.

– Hát az a kis hetyke fiú, a ki a szénásszekéren beszélt velünk?

– Oh! a kis Jóska? Annak meg épen nem kell vacsora; kap egy darab kenyeret, megeszi a szederfa tetején; annak nem kell egyéb. Dehogy ülnek azok az asztalhoz. Nem kell a gyereknek a jó életet megszokni.

De a herczegnő nagyon követelte azt a bátor tekintetű kicsikét, a ki őket ide átvezette; Dorothea grófnő pedig Erzsikéért emelt szót, a ki a konyhán főz; nagy ellenkezés után végre annyi engedményt tett Sára asszony, hogy: no hát, majd a Juczi elül az ő ölében! az Erzsikének is lesz téve egy tányér az asztal szegletére; de biz az nem fog ott megülhetni, mert annak ki s be kell járni a konyhából.

Következett azután egy olyan úri lakoma, a minek alig lehetett elvárni a végét. Annyi étel, és minden jónál jobb, hogy egy násznépnek elég lett volna. Mindabból Tóth Máté uram alig mert enni, hogy ne csámcsogjon. Sára asszony pedig kifáradt a kinálkozásban; sorba erőszakolva minden vendégét, míg bele nem unszolt a felhordott drága jóból; különösen pártul fogta Dorothea grófnőt. «De iszen volna csak énnálam egy hónapig, tudom, hogy nem lenne ilyen halavány, mint most!»

A főispán nem is állhatta meg, hogy magas elismerését ki ne fejezze Sára asszony izletes konyha-művészete iránt.

– Hja, jó iskolába jártam ám én! monda Sára asszony, egészen elfogadva a kapott dicséretet, s ölébe kérezkedő kis Juczikájának egy darabot abból a jó diósrétesből a markába nyomva, a miből pedig a kicsike de egy falatot sem evett, úgy ellakott a bámulással a szép vendégek fölött, s úgy elhallgatta azután, a mit az anyja mesélt odább.

– Úgy bizony, folytatá Sára asszony; ennek az úrnak az öreg anyjánál voltam én örökben. Derék jó asszonyság az; mindig tart magánál egy-egy árvaleányt, ott van az nála, míg férjhez nem viszik. Munkára szoktatja valamennyit. Az volt a mondása: inkább olyan úr légy, a ki úgy dolgozik, mint egy cseléd; mint olyan cseléd, a ki úgy henyél, mint egy úr.

– Az igen okos mondás, jegyzé meg rá a főispán.