Part 19

Megint kitavaszodott szépen. A mit onnan lehetett leginkább megtudni, hogy a «csigá»-ban hónapos-retket árultak már.

Ez a «csiga» egy szegletház a Sebestyén-tér egyik oldalán. A ki nem restel oda elfáradni, most is olyannak fogja találni, a milyen volt ez előtt negyven évvel. Alacsony emeletű ház, szűk folyosókkal, falépcsőkkel. A mostani és az akkori «csiga» között csak az a különbség, hogy akkoriban itt volt a fővárosi irók, tudósok és művészek gyűlhelye.

Abban az időben még kedélyes emberek voltak a magyar szellemi bajnokok: keresték egymás társaságát s tudtak együtt mulatni.

Itt ismerkedtek meg egymással az irodalom későbbi nagyszerű matadorai; itt olvasták fel egymás előtt költeményeiket; itt beszéltek egymásnak vakmerő reményeikről, s szövetkeztek nehéz vállalatokra: minők voltak például egy szépirodalmi zsebkönyv kiadása, aczélmetszetekkel! Óriási merénylet akkor!

Kálmán is gyakran megfordult e kedélyes körben, s az ifjabb nemzedék vezérének tekinté, a miért az öreg urak nehezteltek is rá egy kissé.

Nem tartották tudósnak. Megrótták érte, hogy olyan sokat dolgozik. A nagy hatást, melyet a közönségre gyakorolt szindarabjaival, népszerűség-hajhászásnak nevezték. A higgadtabb kedélyek aggódtak szabadelvű iránya miatt. Olyan irók, kik hivatalt viseltek, vagy arra aspiráltak, igyekeztek tőle távol állni. Egy pár iróban, ki Kálmán szelleme által túlszárnyalva érezte magát, a költői ér kritikai aranyérré fajult el. Az irodalom grófjai és herczegei pedig, a kik a magyar tudományos akadémiát szervezték, úgy tettek, mintha soha sem hallották volna a nevét.

De Kálmánt mindez nem bántotta. Ő költő volt Isten kegyelméből és gyönyörét találta abban, hogy az legyen.

A «csiga» rendes látogatói közé tartozott Biróczy is, ki a jogtudományi szakban figyelemreméltó értekezéseket közlött s vakmerő volt a hazai jogelveket birálgatni.

És aztán, a kit a napnak minden órájában itt lehetett találni: Aszályi.

Ez is az irodalomhoz tartozott. Irt álnevű birálatokat, szerkesztett naptárt egy kövér nyomdásznak, s csinált népies verseket, melyek rendkívül rosszak voltak, rendkívül nagy kelendőségnek örvendtek, s a kiadó által rendkívül olcsón díjaztattak.

Hanem azért Aszályi tele volt dicsekedéssel fényes honorariumokról; hanem azért mindenkitől kért legalább egy forintot kölcsön; hanem azért mindenki szerette nagyon.

Ez úgy látszik, mintha egy lánczolat volna: csupa ellentétes paradoxonokból.

Aszályi a nagyúri körökben is «benfentes» volt; minden pesti uraságnak és asszonyságnak a házától összeszedte a pletykákat, s ha nem kapott, csinált maga: és azokat oly mulattatóan tudta előadni.

S a hol a pletykákat legszívesebben hallják, az nem a kávénénikékből, hanem a tudósokból álló kör. Nincs olyan háladatos termőfölde a mendemondának, mint a melyet tudósok és művészek taposnak.

Ezért a «csigá»-ban Aszályit sokkal szivesebben látja minden ember, mint Jenőyt; ámbár az előbbiről mindenki azt mondja, hogy haszontalan ember; «nekem is tartozik egy forintommal», «nekem meg kettővel», aztán mindig hazudik: de azt mulatságosan adja elő. Jenőy pedig oly zárkozott, oly fásult, talán önhitt is?

Egyszer már magának Kálmánnak is feltünt, hogy a mint ő belép a pályatársak mulató-termébe, a jelenlevő vidám társaságnak, mintha egyszerre megette volna a csibe a kenyerét, úgy félbeszakad a jó kedve; Aszályi, ki fenhangon mesélt valamit, egyszerre elhallgat, s aztán kotródik hátrafelé.

Nem állhatta meg, hogy meg ne szólítsa e miatt Biróczyt.

– Hogyan lehet az, hogy a mint én ide belépek, az egész társaság hangos jó kedve egyszerre elhallgat.

– Meg akarod tudni az okát? Már régen vártam, hogy ezt kérdezd, mondá Biróczy. Akkor ülj le velem ide a szögletbe.

Kálmán azon idő óta, hogy Biróczy elvállalta nagyanyjának az ügyeit, többek között az ő kizáratását is az örökségből, egész tüntetésig vitte a Biróczy iránti barátkozást. Büszke volt egy kedvetlen arczvonással is azt mutatni, hogy ő rá vagyonának elvesztése hatással van.

– Nagyon kérlek! mondá, leülve Biróczy mellé egy ablakmélyedésbe.

– No hát halld meg az egészet. Emlékezel arra az éjre, mikor a Dunán megindult jég két napig itt tartóztatta e budai szinészeket s azok között Bányaváryt is, a sógorodat?

– Azt az éjt mi együtt töltöttük, sietett Kálmán felelni.

– Igen Csollánnénál. Emlékszel rá, hogy valaki fölemlítette akkor, miért nincs itt báró Bálvándy? S arra a mi barátunk Aszályi azt felelte: «De hisz az jó helyen van!» – Emlékezel arra a mosolyra, a mivel rád tekintett?

– Emlékezem.

– No hát tudd meg, hogy attól fogva mostanáig ez a mi «közös barátunk» azt hireszteli, hogy báró Bálvándy azon az éjszakán, késő előadás után egyedül karon fogva kisérte át hugodat, Bányavárynét Budára; s míg férje a pesti parton rekedt, az alatt ő a budain maradt. Ez volt az a «jó helyen van az!»

Kálmán egy szót sem várt többet; felugrott helyéről, s halványan, mint egy szobor, oda lépett a társaság közé, s egyenesen Aszályi előtt állt meg.

– Hallja ön! monda neki reszkető hangon, és egész teste úgy reszketett, mint a hangja. Ön azt állította, hogy azon az éjszakán, melyen a Duna jege megindult, hugomat, Bányavárynét báró Bálvándyval látta karöltve Budára átmenni…

Aszályi sarokba volt szorítva. Itt nem volt más menekűlés, mint orczátlannak lenni.

– Igen is. Állítom, mert láttam, monda merész daczczal. Ott voltam Csollánné bérkocsijában, hogy Bányavárynét elvigyem az estélyre. Ott ült a kocsis mellett Csollánné inasa is; az is látta, a mit én. Bányaváryné kijött a csarnokból, akkor az oszlop mögül előlépett egy férfi, a ki reá várt, s együtt mentek karöltve a Duna jegére. Kétszer is szemükbe néztem. A nő hugod volt, a férfi pedig Bálvándy báró…

– Az a férfi én magam voltam, te gazember! kiálta Kálmán, s azzal egy olyan pofont adott a rágalmazónak, egy olyan hatalmas, csattanós, igazságos pofont, hogy az épen elég volt utolsó szavához sanctiónak.

A pofonütött rohant – nem elégtételt venni, hanem a tükörhöz, mintha szemeivel akarna meggyőződni, hogy csakugyan pirosabb-e az ő képének az egyik fele, mint a másik? S csak azután jutott eszébe dühösködni, hogy «ez vért kiván!» mikor már meggyőződött róla, hogy Jenőy felcsapta a kalapját a fejére és elhagyta a termet. Akkor aztán körülnézett, hogy kit válaszszon a társaságból secundánsának? S miután kiszemelte a legbékésebb öreg tudóst, kinek emlékezetes híre marad azon jó akaratu törekvéséről, miszerint minden hajdankori persa és assyriai császár nevét a magyarból származtatta le, akképen bizonyítván be, hogy az egész világ a magyaroktól eredt; tehát azt a jó öreg urat rohanta meg Aszályi azzal a felhivással, hogy legyen ő neki a véres boszú munkájában párbajsegéde; de mire a békeszerető öreg tudós csak annyit mondott, hogy «Nabukodonozor». A mi tudvalevőleg e magyar szótól származik: «nebolondozzonazur».

Kálmánnak csak egy kollegája ment utána: Biróczy. Úgy sietett, de mégsem érhette utól a sánta lábaival; úgy kellett utána kiabálni, hogy várja meg. Kálmán aztán megállt és bevárta.

– Jól tettem, hogy egy pofont adtam neki? kérdé Biróczytól.

– Nem jól tetted. Kettőt kellett volna neki adnod.

– Fogsz segédem lenni az ezután történendőkben?

– Segéded? Csak nem hiszed tán, hogy az a ficzkó téged párbajra kihív? A mikor ez verekedni fog, akkor én kengyelfutó leszek a török szultánnál. Te ebbe a házba ez életben többé be nem lépsz.

Kálmán keserűen bólintott fejével.

– Ő pedig már holnap itt lesz; föl lesz kötve a karja a nyakába; el fogja mondani, hogyan vívott veled párbajt, ő téged kimélt, mert a nemzetet nem akarta ily nagy embertől megfosztani, a te golyód pedig keresztülment az ő karján. A tudós elhisz mindent, a mi nem abstract theoria, s egynek sem fog eszébe jutni, hogy a kapott sebet látni akarja. A végső esetben megteszi egy két krajczáros hólyaghuzótapasz, s a ficzkó mint vitéz ember fog parádézni, te pedig többé nem jösz ide őt megczáfolni.

– Nem.

– Azonban ne beszéljünk már most a ficzkóról. Hanem kérdezzük azt, hogy miért hiresztelte ő ezt a rágalmat? Mert ingyen senki sem tesz rosszat. Mi haszna volt neki e rágalomból? Ennek a történetnek valami genesise van.

– Nem találok rá.

– Vesd össze a körülményeket. A ficzkó jól látta, hogy te voltál az, a ki hugodat a jégen átvezetted. Közbevetőleg: az derék vállalat volt tőled, az ingó jégen oda és visszairamodni s még az estélyen is megjelenni, mintha csak a hajadat fodroztattad volna az alatt. De erről majd máskor beszéljünk. A ficzkó tehát tudta, hogy te voltál a kisérő, és mégis Bálvándyt hiresztelé annak; hiresztelé pedig olyan nyiltan, hogy várnia kellett, hogy az neked is füledbe megy. S erre az esetre olyan bizonyos lehetett arról az egy pofonról, hogy akár öt forintot vehetett volna rá fel a zálogházban. Kellett neki ez? Alig hiszem. Tehát valakinek másnak kellett.

Kálmán egyszerre megállt, mintha egy nagy kő állt volna eléje, a min nem tud átlépni.

– Mit tudsz?

– Hallgass rám s ne hadonázz az utczán. Eredj át szép csendesen Budára és keresd fel Bányavárynét, attól majd megkapod a felvilágosítást.

– Hát ő kitől tudja ezt?

– Tőlem.

– Hallod-e? Mi érdeked van neked e dologban, hogy beleártod magadat?

– Érdekem? Úgy! Igaz. Hiszen én magam mondtam, hogy érdek nélkül semmi sem történik a világban. Nekem magamnak ugyan nincsen. Hanem hát én prókátor vagyok s van egy kliensem, a kinek az érdeke bir engem mozgásra.

– Ki az?

– Azt is megtudod, ha Bányavárynéval beszélsz. Csak eredj át hozzá egyenesen, de most mindjárt és sietve; mert ha hirtelenében nem szólsz vele, meglehet, hogy aztán soha sem beszélsz vele az életben.

– Te megrémítesz!

– Rémülj meg, ahogy csak tudsz; hidd a legrosszabbat, a mit csak képzelsz, s aztán siess, ahogy csak birsz.

Kálmán nem vesztett több pillanatot a szóbeszédre; hanem futott a csónakhoz, mely hamarább átszállítá Budára, mintha a hidra lekerült volna.

A míg Kálmán átjutott Budára, agyában mint egy elátkozott kaleidoskop képletei, váltakoztak a talány tényezői. Mindazokat, a kiket gyülölt és szeretett, mindenképen iparkodott egymásmellé, egymással szemközt helyezni, összevetette az érdekeket, a szenvedélyeket, a lehetségest és a képtelent; de nem birt világot deríteni maga körül.

Mikor Czilikéhez belépett, azt úti bőröndjeinek bemálházásával foglalkozva találta.

– Mi ez? kérdezé Kálmán szorongó kebellel.

– Én utazom, monda a nő, kinek arcza piros volt a fáradságtól, és szemei a sirástól.

– Hová? kérdezé Kálmán.

– Nagy a világ… ez volt rá a felelet.

Kálmán hevesen ragadá meg kezét.

– Czili! Mi történt veled?

– A legrosszabb, a mi történhetett.

– Szólj világosan; mert elvesztem az eszemet!

Ekkor aztán odaomlott a keblére a nő, megeredtek a könyei, fuldokolva zokogá: «ő nem szeret engem többé!»

– Kicsoda? Bányaváry?

– Ő mást szeret.

– Kit?

– «Azt az asszonyt!»

És a hogy a könyeken keresztül szikráztak a szemei Kálmán szemeit keresve; a hogy arcza lángvörössé pirult: e tekintetből meg kellett értenie Kálmánnak, hogy ki «az az asszony?»

«Csollánné?»

Czilike a sértett szűzérzet undorával fordítá félre arczát. Ez volt az igenlő válasz.

– Őrült az az ember?

– Én bolond! szólt a nő, arczára tapasztva kezeit; a ki örültem annak, hogy kigyógyítottam őt egyik szenvedélyéből! Hiszen mikor mindennap ittasan jött haza, rút volt, de az enyim volt. Szégyenlettem magamat miatta; de szeretett! Most már józan; de másé. A borczimborák csak pénzét rabolták el, a theaestélyek a szivét. Ő most már szép, deli és boldog. Én pedig el vagyok temetve.

– De hisz az lehetetlen; te csalatkozhatol, vigasztalá őt Kálmán; pedig saját maga előtt egész világosságban állt már az egész talány. Annak az asszonynak az egész cselszövénye. Ezért kellett Czilike felől ezt a rágalmat elhiresztelni, hogy ő Bálvándy kedvese: hogy a férj annál jobban elidegenedjék tőle. Hisz az ilyesmi oly valószinű. Bálvándy bolondja a szinészvilágnak – s minden szép művésznőnek udvarol. Tudja azt felőle minden ember.

Czilike letörlé könyeit, egy hosszas keserveset sóhajtott s aztán nyugodt hangon beszélt.

– A mit tőlem hallottál, az való. És nem az a legszomorúbb benne, a mi az én fájdalmam. Én azt eltűröm valahogy. Azt mondják: ez a mi sorsunk; szinészházaspárok nem vénülnek meg együtt. De a késen, a melylyel így megszurtak, még méreg is van, s az már megöl. Oh mért jöttél most hozzám? mért akarod ezt tőlem meghallani? Eredj innen; és hagyj engem innen futni! Holnap úgy is meghallod, mindenki beszélni fogja az utczán.

A nő kétségbeesetten veté magát arczczal a kerevetre; de már nem tudott sirni.

– Az Istenért! Mi az? Mondd meg nekem! Könyörgött Kálmán, odahajolva fölé s gyöngéden kényszerítve a vonagló nőt, hogy üljön melléje és tegye forró homlokát vállára.

– Tehát tudd meg én tőlem azt, a miért soha sem fogsz megbocsátani se nekem, a mért megmondtam, se magadnak, a mért megkérdezted. Te ismerted azt az embert, a ki veled együtt mint gyermek lángoló hazaszeretetből követett el olyan vétket, a miért életpályájáról letaszították; te ismerted azt az embert, a ki azután rajongó szenvedélylyel lépett az életútak legáldatlanabbjára, és szerzett ott babérkoszorút, töviskoszorút, és viselte mind a kettőt büszkén; te ismerted azt az embert, ki szülőid csöndes hajlékából, a hol csak a boldog nyugalom lakott, a család kedvenczét elvitte magával s aztán jártak együtt és osztoztak nyomorban és dicsőségben és nem gondoltak a visszatérésre soha; te ismerted azt az embert, a kivel kezet fogva megindultál daczolni az egész világgal; összetűzni a nagy urak hatalmával, meghódítani a gunyolódó közönyt, felébreszteni egy alvó országot; a kiért eltaszítottak pártfogóid, kitagadott nagyanyád, elhagyott kedvesed; te ismerted ezt az embert, a ki ama felejthetlen napon, ott a havasi csúcson, úgy beszélt hozzád, mint egy nemzeti szent! – ez az ember most egy szép asszony szép szemeiért elfelejt bennünket, elhagyja hazáját, s elmegy külföldre idegen nemzet művészének.

Kálmán karjai aláhanyatlottak, elbámult maga elé, halkan susogva.

– Ez csak egy rossz álom.

– Oh ez nem álom. Ez bizonyos, való. Azon nő ügyvédje beszélte el azt nekem. Bányaváry gyakran említé, mennyi fény, mennyi jutalom várna rá, ha nem e nyomorult kis nemzet lángelméje volna? minő fényes igéretek, minő csábító meghivások érkeznek hozzá a világ minden részéből; és ő annyiféle nyelven volna képes játszani! Most aztán kezembe van adva az egész dicsvágy kulcsa. Az a mi barátunk, a ki nekem azt elmondta, fölfedezte előttem, hogy a csábító meghivások amaz asszony cselszövényei. Ő kötött szerződést egy külföldi szinigazgatóval, hogy az Bányavárynak nagyszerű összegeket ajánljon fel szerződési dijul, miket amaz asszony megkétszerezve térítend meg az impresariónak. S aztán ő maga is azon külföldi városban fog letelepedni. Az ügyvéd azt mondá, hogy neki ezt, védencznője érdekében kell megakadályoznia; mert ily botlás válóperét az ő kárára fogja eldönteni. És Bányaváry el fog hagyni minket és menni fog annak a szép asszonynak a szemei után külföldre, s átesküszik idegen oltárhoz, idegen Istenhez.

Most azután Kálmánon volt a sor, hegy elkezdjen zokogni, a hogy csak egy lelke mélyében megsértett férfi zokoghat, ki egy egész élet összesalakzott keserüségeinek enged kitörést túlterhelt szivéből.

Oh milyen félelem gerjesztő zokogás volt az!

Egyszerre elfojtá aztán; vége volt. Felállt; megszorítá Czili kezét. Azután megölelték egymást. Kálmán megcsókolá a nő homlokát, s ez ölelésben, e csókban ez volt mondva: «mi soha többé nem látjuk egymást!…»

Kálmán mint egy álomjáró ment ki az utczára. Gondolatainak rémtáborától nem látta maga körül a külvilágot. Alig tudta, hogyan ért haza? S minek ment haza?

«Hogy mit teszek? azt nem tudom. Reggel leütöttem egy embert; estig még megölhetek egy másikat. De kit? Talán magamat, hogy olyan bolond voltam, hogy épen én vittem őt azon asszonyhoz, a kitől magam annyira irtózom? Ah a szép vadásznő nem csak a vadállatot tudja sziven lőni.»

Azt gondolta, hogy a szép asszonynak fog levelet irni.

Hozzá kezdett.

«Asszonyom! Oh milyen kegyetlen rossz szivű daemon ön! Hogy kikereste azt az egyetlen fájó részt a szivemben, a melyen halálra sebezhető vagyok. A mikor már magamnak nem fáj többé semmi csapás, semmi veszteség: akkor megöli ön azokat, a kiket szerettem. Ön megismerte az oltárt, a mely előtt térdeplek, s letépi róla az oltárképet. Önnek nem elég, hogy bennünket élve eltemessen; még a neveinket is meg akarja mérgezni az utókor előtt. Van-e önnek Istene? Van-e önnek hazája? Van-e önben emberi szív? Nincs! A ki önt megismeri, az istentagadóvá lesz, s megundorodik a szerelemtől. Átkozott legyen a pillanat, a melyben önnek pokoli szép szemeibe beletekinték. Éljen ön addig, a míg fájni fog önnek az élet! Éljen ön addig, míg a világ mosolygása gúnykaczajjá válik önnel szemközt!»

S mikor aztán annyit összeirt, akkor széttépte az egész levelet. «Oh én kábult eszem! Mire nem tanácsolnál még? Hogy felfokozzam ennek az asszonynak a gyönyörét az által, hogy az áldozatnak kínordítását hallatom vele. S aztán mi nekem ez asszony? Mi jogom nekem ő hozzá? Miért tegyek én ő neki szemrehányást? Hát nincs-e velem szemben egy férfi?»

Kálmán tűzbe dobta a levél rongyait s sietett a szinházhoz.

Péntek volt, ismét a magyar szintársulat készült a nagyvárosi szinházban előadáshoz, odasietett, ott meg kellett találnia azt, a kivel beszéde van.

Nem is ügyelt az emberekre, a kikkel az utczán találkozott, pedig az ilyen hires embert sokan ismerik s mutogatják egymásnak. Ha ügyelt volna rájuk, észrevette volna, hogy minden ember bizonyos respektussal kotródik félre az útjából. Reggel óta nagy hire futamodott már annak a monumentális pofnak, a mivel a rágalmazót elcsendesíté.

A szinháznál tudták meg azt leghamarább; nagyon természetesen. És ott örültek neki legjobban. Ajh, de nagy az öröm Izraelban, mikor egy kritikust felpofoznak! Az egy közös jutalomjáték az egész társaság számára. Azt az esetet mindenki úgy adja tovább, mint egy közös ellenségen vett diadalt. Aztán hogy tódítják! Hányat bukfenczezett utána a feltisztelt? hogy esett az asztal alá?

Annálfogva valahány szinészszel, kardalnokkal, szinfalhordóval találkozott Kálmán, a kitől Bányaváry után tudakozódott, az mind sajátszerű vigyorintással tekintett először az arczába, másodszor a kezében levő pásztorfogantyús, görcsös, vadszőlővenyigebotra, a mi akkori divatpálcza volt. Gondolta mindenki: ennek a botnak még ma valami dolga – de lesz!

Oda igazították Kálmánt az ügyvezetői szobába, hogy ott fogja találni Bányaváryt.

Egyedül találta.

Bányaváry is értesülve volt már a «csigában» történt jelenetről, s e miatt zavarban érezte magát Kálmánnal szemben. Azt neki kellett volna megtenni rég, a mit Kálmán tett; mert ezt a Bálvándyról költött mende-mondát ő is hallotta, de még csak nejének sem szólt miatta. Az olyan vállalatnál, a milyenben ő törte a fejét, még nagy lelki könnyebbségül szolgál a férjnek, ha a nejét is hasonlóval rágalmazzák. Annálfogva most nem tudta, hogy milyen képpel fogadja kedves barátját?

No, ebből a zavarából nagyon hamar kisegítette őt Kálmán.

Egyenesen eléjelépett s így szólítá meg:

– «Te Borcsay!»

Borcsay! Az igazi név hallatára mindjárt elsápadt a szinész és sejtette, hogy mi következik most?

– Te Borcsay! Én ma megtudtam azt, hogy te el akarod hagyni nődet és el akarod hagyni a magyar szinészetet. Nődet egy szebb asszonyért, hazádat egy nagyobb hazáért. Azt, hogy nődhez hűtlen lettél, végezd el tensziveddel, ha van szived; hanem azért, hogy nemzeted ügyéhez hűtlen akarsz lenni, velem lesz számadásod. Én nem könyörgöm, nem rimánkodom előtted; hanem azt mondom neked, hogy ha te hűtlen lész ahhoz az oltárhoz, melynek jó és balsorsban hűséget esküdtünk, én tégedet megöllek. Leütlek orozva hátulról: leütlek a legelső kővel, a mi a kezembe akad; leütlek minden lélekfurdalás nélkül.

Bányaváry saját szavait hallotta visszhangzani, a miket az Oltárkövön Kálmánnak mondott. És egyszerre visszatért rá a szive. Furcsa vándorló szív volt az; hol otthon volt, hol másutt volt, – úgy kellett hazahivogatni.

– Isten ugyse: igazad van, monda Kálmánnak: agyonüthetsz; megérdemlem. Komisz, alávaló fráter vagyok. Mondhatnám ugyan mentségemre, hogy elkeserített a nőm hűtlenségéről költött hír s boszú vezette félrelépésemet; de nem érdemli az a silány ficzkó, a ki e perczig voltam, hogy az a másik ember, a ki ezentúl leszek, az ő mentségére egy szót elvesztegessen. Gyalázatos, silány ember voltam. Igazad van. Nézz ide!

Azzal elővonta belsőzsebéből a külföldi impresarióval kötött szerződését, s megmutatta azt Kálmánnak – és azután négy darabra szakította azt és a háta mögé vetette.

– Vége van és nem lesz többé…

S azután érzékenyülten nyujtá kezét Kálmánnak.

De Kálmán nem viszonzá azt.

– Te nem nyujtasz nekem kezet?

– Se én neked, se te énnekem! A míg csak Csollán Berti piszkos tenyereit szorongatták kezeink, addig kölcsönös kézszorításunktól nem lett egymás keze szennyes; de most mind a kettő az lesz. Mi nem vagyunk sem barátok, sem rokonok többé, csupán két adós és két hitelező, a kik egymásnak mindenükkel tartoznak, az utolsó lehelletükig. Szólj, tartozom-e én még neked valamivel?

– Semmivel. Te mindenedet áldozatul hoztad. Diktáld fel, mivel tartozom én? Én is fizetek. Ha nem teszem, üss agyon.

– Borcsay! Ráemlékezzél, hogy a mit most teszünk, az nem komédiajátszás. Én két évig jártam a karbonárik iskolájába, s a szénégetőknél az ilyen embert, mint te vagy, «holt szén»-nek nevezik.

– Ne adj súlyt szavaidnak fenyegetéseiddel. Nagyobb félelem énnekem nőm néma ajkát látni, ki ellen annyit vétettem, s ki soha nem hányta azt szememre.

– Vissza fogsz hozzá térni, és utazol, a hová ő.

– Mikor kivánod?

– Holnap.

– És társaságom?

– Ma tartja utolsó előadását a fővárosban; az éjjel összeszedi sátorfáit és vándorol tovább.

– S a mit eddig építettünk, az mind összeomlik?

– Hadd omoljék! Az én fejemre omlik. Te menekülsz alóla.

– Tehát menekülök.

– És soha Budapestre többet vissza nem térsz.

– Van egy fogadásunk, mely majd ide s tova betelik; hogy tizenkét év lejártával találkozunk itten Pesten.

– Te meghaltál: nem jöhetsz.

– Igaz. Mit kivánsz még tőlem?

– Azt, hogy engemet felejts el!

Azzal megfordult Kálmán s indult kifelé. Bányaváry utána sietett s rimánkodva kérlelé:

– Hát e szóval válsz el tőlem, hát nincs számomra egy vigasztaló tekinteted?

Kálmán visszafordult s sötéten ránézett.

– A míg a városban vagy, addig rám emlékezzél! ha tovább mentél, akkor felejts el!

S akkor sem hagyta a kezét megfogni.

Elhagyta a szinházat, a nélkül, hogy visszanézett volna rá.

Az egész épitmény, a minek felrakásában annyit fáradott, saját öklének egy ütésétől összeomlott és hullott saját fejére.

Bányaváry rögtön tudatta társaságával, hogy ma lesz utolsó előadásuk Buda-Pesten. Meg voltak elégedve a hirrel. Kivánkoztak már azok is a vidéki húsos-fazekak után az «igéretnek» földéből vissza!

Azután sietett át nejéhez. Hozzálátott, hogy segítsen neki a málházásban; Romeo jelmezét odapakolva az ő öltönyei közé.

Czilike kérdő bámulattal tekinte rá.

Bányaváry csak annyit mondott e tekintetre:

– Kálmán ott volt nálam. Ma játszunk utolsót. Holnap megyünk «mind» Miskolczra.

Czilike nem szólt, csak egy-egy eltitkolt köny hullott szemeiből a becsomagolt szinpadi czifraságokra.

Bányaváry valóban meg volt térítve. Alapjában nagyon jó volt az ő szive, csak hogy örökösen felügyelő kellett a szivének. Ha eszébe jutott, hogy mennyire megbántotta angyali jóságu Czilikéjét, sirt, mint a gyermek, s a másik perczben már játszott, mint a gyermek.

Estig azt hitte magáról, hogy egészen ki van már békülve saját jobbfelével, hogy Czilikét boldoggá tette és nemes elhatározására kezdett büszke lenni. Egy hatezer forintos szerződést tépett ma szélylyel. És mindezt az imádott Czilike s az imádott nemzeti müvészet kedvéért tette.

Ha tudta volna, hogy ez a szerződés a szép asszony pénze ára, alább is hangolhatta volna a lemondás fölötti büszkeségét.