Part 18

– Jaj! a mama! Az édesz mama, ha megtudja, hogy a fia tömlöczbe került, idegen országban! Kedvesz édesz jó Biróczy. Ne hagyjon itt. Maradjon itt velem. Siessen haza. Mondjon el mindent a mamának, de ne szóljon neki semmit arról, hogy hol vagyok. Vigyenek haza, ne hagyjanak itten! Adják át a majoratust Kálmán öcsémnek; aztán jöjjön az ide, üljön a helyembe; én meg hadd megyek haza a kis szobába, a hol a taplósipkám áll. Nem kell nekem ez a Páris!

Aztán elővette a köhögés és prüszszögés, hogy nem tudott tovább beszélni.

Biróczy pedig megmondá az ultimátumát a bárónak.

– A jegyzőnél le van téve a meghatalmazás. A mikor tetszeni fog önnek fizetni, az átveendi; én még ma utazom vissza Pestre.

– «Re quasi optime gesta!»

– Igenis. Legjobban végezve az ügyet.

– Tisztelem a szép cliensnőjét.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Mikor Biróczy Pestre visszaérkezett, első dolga volt Csollánnéhoz elmenni. A szép delnő arcza ragyogott a diadaltól, mikor megtudta, hogy terve milyen tökéletesen sikerül. Ismerte ő Bálvándyt jól, tudta, hogy az vesztegetni fog, adósságokba keveredik; bizonyos volt felőle, hogy mézes heteibe egy ilyen tréfás episodot sikerülend bejátszania.

– Hah! mondá, szép fogait összeszorítva, s két kicsi öklét egymáshoz ütve, «az egyik» már megkapta, a mit kellett.

Biróczy felnézett sovány mumia képével a dacztól piruló istennői arczba és gondolta magában: «én tudom, hogy ki az a «másik»?

Biróczyval egyidejüleg érkezett Pestre Dorothea grófnő is.

Katinka megtudta, hogy a grófnő keservesen kikelt ő ellene a társaságokban, gonosz asszonynak nevezte, a miért a férjét az adósok börtönébe záratta.

– Haha! kaczagott fel Katinka; de hát még akkor milyen gonosz leszek, a mikor kiszabadítom!

Ismerte Katinka a viszonyokat jól. Akár előre megmondhatta volna, hogy mit fog az öreg Decséry mondani az ő kedves unokájának, mikor az sírva panaszolja el neki nagy szerencsétlenségét, hogy nászútjáról egyedül kellett visszatérnie, férje ott maradt a Clichyben.

«Nagyon jó helyen van ott. Csak hadd maradjon ott.»

Ez volt az öreg véleménye és nem más. Semmi könyörgés nem volt képes megindítani, hogy pénzes ládáját megnyissa veje urának kiszabadítására.

A herczegnő pedig nagyon restelte a dolgot, mert az ő műve volt Dorotheának Bálvándyval végbement házassága, de annyi pénze senkinek sem volt. Kölcsönt kellett keresni. Egy mentő gondolatja támadt. Felkészült az útra Doretheával együtt s megtették a hosszú utat télvíz idején Bécstől az alföldi pusztáig, a hol Tóth Máté uram lakott.

A paraszt család oh milyen nagy örömben volt, mikor úri vendégeit szegény házában elfogadhatá. – Csak most tudták meg, hogy Dorothea már asszony. Jaj de milyen sápadt!

A herczegnő aztán elmondta őszintén, hogy unokája szenved, mert férjének adósságai vannak, miket ki kell fizetni; de nagyatyjától nem akarnak kérni, inkább idegentől vesznek fel kölcsön; ezért fordultak Tóth uramhoz.

A jámbor földműves pedig azt hitte, hogy a világon minden ember oda jut el, a hova elindult: és így nem is képzelt egyebet, mint hogy Dorothea Kálmánhoz ment nőűl, a kivel olyan nagyon szerették egymást; a nagyasszony, a Jenőyné, bizonyosan zsugoriskodik, nem ád nekik pénzt, s most a miatt zavarban vannak. Annálfogva a legnagyobb szivességgel biztosítá az úrhölgyeket, hogy a legjobb helyre jöttek hozzá; az utolsó garasát is kész volna odaadni Dorothea grófnő férjeért, csak parancsoljanak vele. Ez pedig nagy mondás volt, mert Tóth Máté uramnak csak egy raktárát kellett megnyitnia, ha rongyos hetvenötezer frankot ki akart rázni a dolmánya ujjából. A felesége is biztatta, hogy bizony csak adjon a mennyit kivánnak.

A herczegnő teljes biztosítékot igért; nem csak ő és unokája fogják aláirni a kötelezvényt, hanem maga a báró is.

– Miféle báró? kérdé megdöbbenve Tóth Máté uram.

– Hát báró Bálvándy, Dorothea férje.

– Báró – Bálvándy – a grófnő – férje? ismétlé apróra szakgatva a mondást Tóth Máté uram s nagyon hosszúra nyúlt egyszerre a képe, míg feleségének a szemei úgy tettek, mintha tormareszelésből kerültek volna elő.

– S mennyi volna az, a mire szüksége volna? kérdé fanyar hangon Tóth Máté uram.

– Hetvenötezer frank.

Tóth Máté uram aztán vállába húzta nyakát nagy alázatosan.

– Hol venne annyi pénzt egy ilyen szegény paraszt ember, mint én. S elkezdett aztán parasztmódra panaszkodni, hogy nincs ára semminek, nem tudnak eladni se búzát, se ökröt; gyapju, kender mind a nyakán veszett, marhadög is volt; kénytelen lesz jármos ökröket vásárolni; míg utoljára az kerekedett ki belőle, hogy neki magának is kölcsön kellene valahol felvenni pénzt, csak kapna valahol. Egy szóval nagy lett egyszerre a házánál a nyomorúság.

Vették-e észre a változás okát az úrhölgyek? Annyi bizonyos, hogy üres kézzel tértek vissza Bécsbe.

Semmivel sem nagyobb szerencsével járták be a világot Bálvándy jószág-igazgatói. Hitelintézetek, takarékpénztárak akkor nem voltak az országban. A bécsi bank magyarországi földbirtokra nem hitelezett, nem is tehette, hiányos telekkönyvezés miatt; hisz fel sem voltak mérve a nagy jószág-complexumok. Magán hitelező pedig ijedten csapta be a ládáját, mikor azt a szót hallotta, hogy a kölcsönveendő pénz egy az adósok börtönében ülő főúr kiszabadítására kerestetik. Ez átkozott rossz investitió. Azzal a biztatással nehéz valakitől pénzt kiénekelni, hogy majd az ő pénzével egy második hitelező fog kielégíttetni; soha sem tudhatja, hogy akad-e majd egy harmadik hitelező, a kinek a pénzével meg majd őtet fogják kielégíteni. Az idei termények pedig már rég el voltak adva, semmi kilátás, hogy három-négy hónapnál hamarább a 75 ezer frankot előteremthessék. Milyen roppant idő a mézes hetek korszakába beleékelve!

Még az a lehetőség lett volna, ha az öreg Jenőyné nagyasszony elbúsúlja magát s hogy Béni fiát haza kapja, kifizeti a fatalis tartozást Csollánnénak, s aztán ő egyezkedik ki Bálvándyval.

Biróczy azonban feléje sem ment Jenőynének Párisból hazatérve; s mikor a nagyasszony rajta rontott s követelte, hogy hova tette az ő fiát, még Biróczynak állt feljebb; előmutatta a nagyasszony saját levelét, melyben meghagyja neki, hogy eressze Bénit a maga esze után. Ő hát Berlinen túl nem is törődött vele; ő azután Csollánné megbízásából, annak a költségén utazott. Ő nem tehet arról, ha Benjámin úr Bálvándy báró dolgába beleártotta magát. Most már ülhet ott, a míg Bálvándyt kiváltják.

– De hisz ez iszonyú szégyen gyalázat! sopánkodék a nagyasszony.

– Dehogy az. Dicsőség. Ha haza jön, híres ember lesz belőle.

– Menjen a pokolba! Sok-e az a pénz, a miért be vannak csukva?

– Bagatell! Hetvenötezer frank.

– Hüh! hetvenötezer micsoda? Hisz az egy egész dominiumnak az ára.

– Azt hiszem, hogy ha a nagyasszony a garmadi birtokát eladná, azért kapna annyit, s kiválthatná Bénit vele.

– Ejh, mit? Azt nem adhatom el; az ősi birtok; az Kálmánnak az öröksége, ha egyszer én meghalok.

– De mit törődik a nagyasszony Kálmánnal? Hamarább meghal az, mint a nagyasszony.

– Maga infámis ember! Éles késeket forgat meg a szivemben.

– Én csak prókátor vagyok; a ki tanácsot ád. Eladhatja bátran a nagyasszony Kálmán ősi birtokát s kiválthatja rajta Béni fiát.

Jenőyné dühbe jött erre a jó tanácsra: tudta, hogy csupa keserű gúny van abban. Összehurkolta a hímzett tarisznyáját, mintha a szivét is belehurkolná, s megindult az ajtó felé. Mikor aztán fogta a kilincset, azt mondá Biróczynak:

– Azért sem váltom meg egyiket is! A ki bolond, legyen bolond. Az egyik haljon meg hát éhen, a másik a tömlöczben; maga pedig sánta ördög – a kötélen!

Azzal becsapta maga után az ajtót.

Biróczy pedig azontúl minden harmadnap kapott egy levelet Párisból, Béni bácsitól: maszatos, czirmos, poczás leveleket, kétszer összegyűrt, spanyolviaszkkal elégetett, ferde leveleket, girbe-gurba sorokkal beirt leveleket; később fáin papirosra irt, nefelejts füzérekkel körülvett, csipkés szegletű szerelmes leveleket, a mikben könyörög, hogy szabadítsa ki őtet e siralmas fogságából, mert ő nem állja ki tovább, ő felakasztja magát. Ezeket a leveleket mind elküldözte Biróczy a nagyasszonynak.

Talán maga Bálvándy sem volt türelmetlenebb szűk szállásán. Pedig az is próbát tett leveleivel mindenütt: irt nejének, ipának, napának, az öreg Decsérynek, tiszttartóinak, Kalender úrnak, Biróczynak; legkisebb siker nélkül. Senki sem segített rajta.

Mikor aztán már nagyon sokáig tartott ez a rossz mulatság; mikor már elmúlt két hónap, három hónap; akkor egyet gondolt Bálvándy s még egy levél irására szánta el magát.

Az a levél szólt Katinkának.

Tíz nap mulva e levél elküldése után aztán itthon volt Bálvándy.

Hanem azontúl, hogy visszaérkezett, mindig nagyon ki voltak sírva a szemei Dorothea grófnőnek.

A JÉG HÁTÁN.

Dicső úttörői a magyar múzsának, kik «akkor» átjártatok a Duna jegén a művészet oltárán áldozni! (igazán áldozni.)

Otthonotok nem volt; saját háza még nem volt Magyarország fővárosában a magyar szinészetnek. Idegen művészet háza fogadott be zsellérül, idegen szinigazgató engedett át számotokra kegyelemből egy napot egy héten: a legrosszabb, a legsoványabb napot: a pénteket.

Üveges hintó sem várt rátok, mely Budáról áthordjon Pestre; de meg lánczhid sem volt, melyen a hintó átjöhetett volna, a hajóhidat kiszedték a jég elől; s mikor visszatértetek, otthon nem várt rátok meleg szoba, meleg étel.

És ti mégis törtétek az utat: átjártatok a zajló Dunán, ingó lélekvesztőn, később a jég hátán, fagyban, hóban, gyalog, éhezve, fázva, pirulva a szégyentől, és pirulva a dicsőségtől, és pirulva a hideg téli széltől.

És az ujságok nem voltak tele keserves panaszaitokkal!

Késő éjjel, hosszú előadás után, mikor már minden lélek alszik, még a város olajlámpái is, akkor látják (kik látják? a partőr és a csillagok), hogy botorkál hosszú zilált sorban egy csoport didergő ember a ropogó havon, keresztül a Duna jégburkolatán, némelyik pálczája végére akasztva batyuját, mások párosával czipelve fedett kosaraikat. A hideg éjszaki szél vigan seper végig a sík jégmezőn, s arczaikba veri a sziporkázó havat. – Királyok és királynék azok, kik hónuk alatt viszik koronájukat s batyuban biborpalástjukat.

A szél eltakarja nyomaikat hóval s másnap (– és negyvenév mulva) nem tudja senki, hogy ők itt jártak.

És mégis itt jártak! És örömmel várták a keserves péntek napot, hogy mint egy tolvajbanda, mely nemzetének dicsőséget lopni jön; mint czigány csapat, mely lyukas becsületünket foltozni bandukol, hogy új lelkesedéssel léphessenek föl az idegen ház fényes termében s bizonyságot tegyenek róla, hogy még «él a magyar».

És mily fényes bizonyságot!

Mindenki sajnálta őket. Igen is, sajnálta; ez volt az érzés. Hogy kell ilyen szép tehetségeknek a szűk, ismeretlen ködös világban, dicstelen elveszni! Ha más nemzet művészei volnának, világra szólna a hírük, pompában, kényelemben élnének.

Jöttek hozzájuk idegen szinigazgatók, kik csábító ajánlatokat tettek nekik, hívták őket Bécsbe, Drezdába, Majlandba, gazdagon biztosított szerződések mellett. És volt tehetségük hozzá, hogy bármely más nemzet nyelvén képezhessék tovább magukat, mert megtették kérkedésből, mint szinlapjaikon olvasható, «hogy lássa a világ, mit tud a magyar?» hogy játszottak Pécsett németül, Ráczkeviben szerbül, Bukurestben románul egy pár darabot, nemzeti fraternizáláskor; tehát elmehettek volna, nyitva volt előttük a világ minden ajtaja.

De a szivük volt ide nőve ebbe a földbe, az nem eresztette őket; gazdagság, dicsőség csábjai nem bírták azt innen kitépni; részvétlenség, mostoha viszonyok, szenvedések nem bírták kiszárasztani innen.

És ők minden pénteken áthozták kopott palástjaikat és fényes tehetségeiket a jég hátán az «idegen» Pestre.

Egy péntek napon Aszályi sorba futkározta az előadásra átjött magyar szinészek és szinésznők öltöző-szobáit, meghívogatta őket ma estére előadás után egy kis vacsorára Csollánné ő nagyságához.

Mi volt Aszályi Csollánnénál? Lótó-futó, mindenes, titkár. A szinészekre nézve pedig kritikus, ingyenjegy, potyaczimbora.

Az ilyen meghíváson az illetők természetesen hogy kaptak. A bizony épen nem lesz rossz, az előadás után a helyett, hogy az ember neki indulna bujdosni a jégen keresztül haza Budáig a fűtetlen farkasordítóba, s keresni az üres fiókot, hogy kerül-e ki még belőle valami szalámimaradék? bizony, a helyett beleülni az üveges hintóba, elkocsikázni az úri lakásba, hozzáülni a pompás lakomához, s reggelig elpoharazgatni, sőt még talán egy kis «parázs» ferbliben némi útiköltséget is beszerezni a könnyűvérű uraságoktól. Mindannyian csókolták a kezeit a nagyságos asszonynak: nem fognak elmaradni.

Csak Czilike köszönte meg szépen a nagyon megtisztelő meghívást: ő nem mehet el a lakomára, neki haza kell sietni, mert kis fia magában van otthon a dajkával. Ez valóban eléggé érvényes indok. Hanem Bányaváry csak menjen oda és mulasson. Majd őtet elkiséri a szinházi szolga, ki a szinpadi ruháját kosarastúl utána viszi.

Czilike különben is hozzá volt már ehhez szokva; gyakran ment egyedül haza Budára. Bányaváry ilyenkor elmaradt Csollánné thea-estélyén; de Czilike annak is örült, hogy odajár: az tisztes társaság; onnan férje mindig józanul kerül haza, tartja fogadását, bort nem iszik, csupán théát; az pedig ártatlan dolog.

Tehát Czilike egészen megnyugodott abban, hogy majd egyedül fog hazamenni a szolga kíséretében. Aszályi nem is igen erőtette tovább.

Épen Jenőy Kálmánnak egy új darabját adták, ő maga is megjelent a szinpadon; őt is meghívta Aszályi Csollánnéhoz, a mire Kálmán azt felelte, hogy ha lehet, elmegy.

De hát nem lehetett.

Mert az történt, hogy az idő, erős déli szél mellett nagyon meglágyult volt, tavasz felé kezdett már járni, a Dunán a jég nagyon meggyengült, szekerek már több nap óta nem járták, s még hozzá az egész előadás alatt szakadt az eső, a mi a jeget még jobban felporhanyítá; a miből az lett, hogy mikor Czilike az előadás után öltözőszobájából kilépett s a szinházi szolgát felkérte, hogy a kosárba kötött ruháit hozza át utána Budára, az kereken kimondá, hogy ő biz az apja üdvösségeért sem megy ma át Budára, mert a jég csupa korhadt már, s neki csak egy nyaka van, azt pedig nem koczkáztatja. Nem is állt tovább szóba senkivel, hanem valamelyik buvó ajtón át megszökött, Czilikét magára hagyva, hogy keressen a hol akar magának Budára kísérőt.

A szegény asszony meg volt ijedve. A szinpad üres volt már; a szinészek mind elsiettek a vidám lakomára, Bányaváry is; csak a lámpaoltogató volt még jelen, az pedig azt a tanácsot adta neki, hogy legjobb lesz, ha ő is utánuk megy. Csollánné bérkocsija még itt vár. Hogy is menne ily czudar időben neki a Duna jegének, a hol senki sem kószál már.

Czilikének pedig haza kellett menni, mert kis fia otthon volt.

Künn sötét volt, az eső esett; az órák tizenegyet vertek; és ő el volt szánva, hogy egyedül is átmegy Budára. Óh egy anyának a bátorsága oly nagy, mint a nőfarkasé, mikor gyermekét félti. Mit annak az éjtszaka? a vihar? a rémek?

Neki indult, hogy megy haza egyedül.

Mikor aztán az előcsarnokba kiért, egy oszlop mögül egy férfi alak lépett eléje.

Kálmán volt.

– Megvártalak. Tudtam, hogy senki sem lesz, a ki haza kisérjen ebben az időben. Te pedig okvetlen haza akarsz menni. – Hát nyujtsd a karodat s kapaszkodjál belém.

Oh mint meg volt nyugasztalva szegény asszony!

Hát mégis van egy lélek a földön, a ki az ő lelkével együtt gondolkozik, a ki óhajtásait kitalálja, a kinek a karjára támaszkodhatik, a ki őt szereti: egy testvér…

Átfonta Kálmán karját, hozzá simult, hogy egy esernyő alatt jobban védve legyenek; rebegett neki valami olyast, hogy «áldjon meg az Isten!» s azzal neki indultak a zimankós zápornak egyedül.

Magyarország két ragyogó geniusa.

A Dunapartra érve, a partőr figyelmezteté őket, hogy a jégen járni már életveszélyes dolog; minden órán várják, hogy megindul.

– Nekem át kell mennem! Nekem kis gyermekem van oda át! kiáltá szenvedélyesen a nő s magával ragadta kísérőjét.

Könnyen volt öltözve, lábain vékony brünell czipők, (a gummi felczipők még akkor nem voltak feltalálva) s az idő és az út nem volt ez öltözethez való.

A szél szemközt vágta nekik a záport s az esernyőt hasznavehetlenné tette, a jég fölött már néhol magasan állt a víz, s nem lehetett tudni, lék-e az ott, vagy esővíz tócsa. A sötétben semmi lámpafény nem világítá meg a veszélyes utat, úgy kellett nyomot nyom után keresve előre botorkálniok.

Egy helyen már meg volt repedve a jégburkolat s alulról fölfelé jégtáblák torlaszolták el az utat. Kálmán karjára vette Czilikét, így emelte át a jégtorlaszon.

Tovább hatoltak.

A nő öltönye, lábai csuron víz voltak már s ekkor megállt az eső, megfordult a szél, megint csípős hideg kezdett lenni; az ázott öltöny csonttá fagyott rajtok.

A budai parton már nagy szakadások voltak a jégen, s ott keresztbe tett deszkák szolgáltak átjáróul.

A vékony jégtábla úgy hajlott lépteik alatt, úgy ropogott, mikor végig haladtak rajta.

«Óh gyermekem, óh kis fiam!» rebegé magában az anya.

Ne remegjetek! Ha az a jég olyan vékony volna, mint a papir, nem szakadna az le: a ti fejeteket egy-egy csillag őrzi, mely nem hagy elsülyedni!

A budai partnál el volt már válva a jég a parttól, hanem egy csónak volt kikötve, eshető életveszélyben mentőszerül; azt a csónakot Kálmán oda húzta a jég széléhez esernyője fogantyújával s azon keresztül kijutottak a partra.

Onnan aztán sietve mentek a szinésznő lakásáig. A sietségben az a jó volt, hogy a rájuk fagyott öltöny ismét átmelegedett.

Szerencsésen elérkeztek haza. «Nincs semmi baj?» kérdé Czilike még a bezárt ajtón át a cselédtől, ki a kapunyitásra elősietett.

– Semmi baj, a kicsike alszik.

Akkor aztán meg volt vigasztalva egészen.

– Isten veled! szólt Kálmán, mikor Czilikét már jó helyen tudta; én sietek vissza.

– Vissza? rebegé Czilike. Ugyanazon borzasztó úton? Ah én nem eresztelek.

– Pedig vissza kell mennem.

– Nem. Nem! én nem eresztelek. Szerencsétlenség ér. Halálos beteg fogsz lenni. Maradj itt nálunk.

– Nem maradok itt nálatok, nem ér semmi szerencsétlenség: visszamegyek.

És azzal beerőteté Czilikét az ajtón, s maga sietett vissza a Dunához.

A szél egészen megfordult s erős északi széllé vált: a jég elindulását ez szokta siettetni.

Szerencsére a budai parton senki sem őrködött, a ki az olyan embereket elfogdossa, a kik a halálveszedelemmel daczolni akarnak.

A mentő csónak még mindig lebegett a vízen, annak az ormáról át lehetett szökni az ingó jéglapra s aztán vissza ugyanazon az úton, melyen idáig jött.

Egy pislogó lámpa a pesti parton adott irányt, hogy merre menjen? Kettős oka volt sietni.

Mikor a pesti partra felkapaszkodott, három gyorsan egymásután következő villanás riasztotta fel az éji sötétséget, s azután három dördülés az éji csendet.

A gellérti ágyúk villámai és dördülései voltak azok, mik a jég megindulását jelzék.

A Margit-sziget táján egy fehér vonal támadt a barna jéglap fölött, mely egyre tovább terjedt s tompa harsogó moraj emelkedett a távolból.

Nem sokára aztán a pesti parton is hangzott a három ágyúlövés, annak jeléül, hogy itt is kezd indulni a jég.

Kálmán futott haza, ha egy óranegyedet késik, a mozgó jégtáblák közül kell kimenekülnie.

A mint haza ért, hirtelen levetette átázott ruháit, s átöltözött Csollánné estélyéhez.

Izetlenség lett volna tőle a meghívást el nem fogadni. Miért is kerülte volna e nőt? hiszen nem szerette már.

Katinka termei azon időkben mindig nyitva voltak a hazai tudósok és művészek számára. Nem is pusztán szeszély volt az tőle.

Mikor Kálmán megérkezett, már a vendégek mind együtt voltak. Már a theázáson át is estek; csak a vacsora volt még hátra.

Katinka is szivélyesen fogadta az utoljára érkezőt, s nem kérdezte tőle, hogy hol késett olyan sokáig.

– Most még csak Bálvándy van oda, mondá Aszályi, ki udvarmester, kukta, felszelő és kulcsár volt Katinkánál.

– Arra nem várunk, mondá Katinka.

– De hisz az nem is jön ma el. Az jó helyen van most! mondá Aszályi és Kálmán szemébe vigyorgott.

Hát hiszen hogyne lehetne jó helyen Bálvándy? gondolá magában Kálmán, hanem azért mégis oly valami sértőnek, oly valami kiállhatatlannak találta ezt a vigyorgást Aszályi pofáján, hogy nem tudott menekülni attól a gondolattól, hogy ő neki ezt a vigyorgást onnan valami drastikus módon kellene letörülni.

No de azután igen jól mulatott minden ember. Jött a pompás vacsora, melynél Aszályi, ki bortöltögető, toasztmondó, anecdotaregélő volt Katinkánál, az egész társaságot derült kedélyben tudta tartani.

Egy-egy jó czimbora sajnálta nagyon, hogy Bálvándy mért nincs itten most.

– Dejsz az jó helyen van! felelt mindannyiszor Aszályi, s hunyorgatással jelezé, hogy ő meg is tudná nevezni azt a nagyon jó helyet.

Kálmán azt gondolta, hogy mind ez az ő boszantására mondatik s fel sem vette.

Ő csak arra gondolt, hogy milyen jó volt neki a jégen visszajönni; ha most odaát rekedt volna, még Czilike nevét rágalmazhatták volna ő miatta.

Ismét lőttek a budai várfok ágyúiból; az étterem ablakai reszkettek bele.

A mulató társaság közül valaki azt mondta: most indul a jég.

Más azt felelte rá: ugyan jó, hogy mi nem vagyunk rajta.

De hát arra, a ki pár óra előtt a jégen keresztül futott, hogy kis gyermekénél lehessen, senki sem gondol?

No az bizonyosan jó helyen van már.

Kálmán Bányaváry arczára figyelt. Az nem ivott bort: állhatatos volt. Hanem a mellett ragyogott a jókedvtől.

Vacsora után a szinészek összeálltak quartettet énekelni. Majd a házi úrnő ült le zongorája mellé s művészi játékával elragadá a társaságot. Aszályi a társaság nevében unszolni kezdé Bányaváryt, hogy énekeljen el valami szép sonatát. Az rá hagyta magát venni, s eléneklé az Erlkönig dalát; Katinka kísérte énekét a zongorán.

És Kálmán gondolta magában: Czilike most tán épen ezt a dalt dudolja kis gyermeke bölcsője felett: a szél dörömbözése az ablakon a kiséret hozzá.

Kálmán el nem távozott a teremből, mikor a vendégek nagy része a kártyázó szobákba vonult vissza, s két arczot kísért mindég figyelemmel. S mentül jobban figyelt rájuk, annál jobban összeszorult a szive.

Később tánczolni kezdtek, zongoraszónál. Katinka a jókedvű szinésznőkkel versenyt tánczolt. Kálmánnak békét hagytak. Valaki elhiresztelte róla, hogy mellbeteg.

A reggel is együtt találta a mulatozókat.

Még akkor is jutott eszébe valakinek felsóhajtani Bálvándy után.

De hisz az most nem jöhet.

Reggel Katinkának az az ötlete támadt, hogy ki kellene kocsikázni a Dunapartra, megnézni a zajló jeget. – Rögtön bérkocsikat hozatott Aszályival, ki lovászmester, forspont-biztos volt nála s az egész vendégsereggel kihajtatott a Dunapartra. Kálmán oda is elment velük.

A Duna zajlása nagyszerű volt. Egész jégtorlatok rohantak sebesen a megdagadt ár fölött s ropogva omlottak egymásba, házmagasra feltolulva.

– Vajjon Czilike haza jutott-e az éjjel? Kérdé a bámulat közepett egy kiváncsi soubrette.

– Óh az bizonyosan otthon van, vigasztalá meg Bányaváry.

És még egyszer eszébe jutott valakinek előhozni, hogy az a Bálvándy mért nincs most itt.

– De hisz az most nem jöhet ide! mondá Aszályi furfangos arczczal.

Egyik partról a másikra átmenni még gondolatnak is képtelenség volt. Katinka azt a szeretetreméltó indítványt tette kedves vendégeinek, hogy már most ő miatta mindannyian ide rekedtek: tehát menjenek vissza az ő házához, s maradjanak ott addig, a míg a Dunán ismét át lehet kelni; mely kedves indítvány közlelkesedéssel fogadtatott, csupán Kálmán köszönte meg azt a maga részéről: neki Pesten van itthon, ő haza mehet. Haza is ment, senki sem tartóztatta.

A mint azonban a váczi-utczán végig haladt, szemközt találkozott Bálvándyval. Azért, hogy kedvesét nőül vette, nem kerülte őt ki Kálmán, sőt mint régi ismerőssel minden találkozásnál szóba állt vele.

– Az éjjel sokat emlegettünk Csollánnénál: mondá Kálmán; mért nem jöttél el?

Bálvándy vállat vont.

– Én nem tudtam semmit róla, hogy Csollánnénál társaság van, engem nem hítt oda senki.

Kálmán elbámult; nem értette a talányt; kezet szorítottak, s mentek egyik fel, másik alá.

A THEA-IVÁSTÓL.