Part 17

Béni bácsi nem titkolá, hogy leginkább azért szeret itten, mert nagyon fél a zsiványoktól. Moor Károlyból tudja, hogy a cseh erdők tele vannak rablókkal, sőt ethnographiai ismeretei folytán, miket vásárok alkalmával ponyvára festett gyilkos történetekből öregbített, nagyon jól tudja, hogy az a bizonyos Schinderhannes itt ezen a környéken űzi borzalmas utonállásait. Ő ugyan nem fél, mert az aranyai úgy el vannak dugva, bevarrva valahová, hogy azokra senki rá nem talál, a többi pénze pedig váltókban van. Látott-e már Bálvándy váltót? Megmagyarázta neki, hogy milyen az? Majd arra is rávitte a feje, hogy a grófnőnek szépeket mondjon; egy lélekzet alatt gratulált neki, hogy ilyen derék emberhez ment nőül, és sajnálta, hogy nem tisztelheti sógorasszonyának. Megismertette az édes mamája szokásaival, s tudatta vele, hogy most ő majoratus birtokosa, melyet mamája alkotott, midőn Kálmánt kitagadta; ha a jó szive engedte volna, a mennyi esze volt, még azt is megtette volna, – hogy az ifjú házasok előtt Kálmán mostani állapotját elbeszélje, de olyankor mindig elszorult a torka a jó öreg fiunak, mikor eszébe jutott, hogy ő most Kálmán öcscsének a részét is maga eszi meg az ebédnél, s valahányszor egy beafsteaket ketté vágott, a kisebbik felét mindig otthagyta a tányérján.

Bálvándy tökéletes mulatságot tudott csinálni a bohó fiuból, örökös félelmével, gyámoltalan naivságával, jó szivű ostobaságával. Dorothea grófnő maga is kegyeskedett vele tréfálni, mit az igen nagyravett, s este mindent elmondott Biróczynak, a kivel egy szobába került össze hálni.

– De hát nem veszi maga észre, szólt neki goromba Biróczy, hogy ezek az urak magából bolondot űznek?

Azért azután komolyan megneheztelt Biróczyra; kikérte magának, hogy ő irányában ily kifejezéseket ne használjon, mert azt nem tűri el senkitől.

Olyan kedves volt, mikor megharagudott, az egész képe olyan lett, mintha vörösrépa léből álló tenger színe alól bukott volna fel vele.

És tartotta a haragot. Prágába érve, külön szobát nyittatott magának, s kereken megmondta Biróczynak, hogy ő neki ne legyen mindenütt a sarkában, mert ő nem gyerek. A vendéglőkben mindig Bálvándyék társaságában étkezett, s evett olyan furcsaságokat, a minőket azok hozattak. Berlinben pedig egészen felmondta a barátságot Biróczynak.

– Mit kisér engem az úr mindenüvé? Menjen az úr vissza Pestre. Eltalálok én már Párisba más társaságban is. Nem kell az én hátam mögé hajdu. Mit kisér engem, mint a hajdu? Én már irtam a mamának levelet, hogy nekem a maga kisérete nem kell. A mamától kaptam is rá választ, itt van, magának szól, olvassa; ebben tudatja magával, hogy ne strázsáljon engem mindig; én azt tehetem, a mit akarok, oda mehetek, a hova akarok. Hát engem ne kisérjen mindenüvé, mint a hajdu.

Biróczy pedig egész hidegvérrel azt mondá neki, elvéve tőle a nagyasszony által neki irt levelet:

– Én nem kisérem magát; én is megyek oda a hova nekem tetszik. Én megyek oda, a hol nekem dolgom van.

– De én most épen Homburgba megyek.

Béni bácsi csak kipattant vele, hogy miért akarja lerázni a nyakáról Biróczyt.

– Hát akkor nekem is Homburgban van dolgom.

Béni bácsit nem valami gonosz szenvedély ösztökélte, hogy Bálvándyékkal a homburgi fürdőt is útba ejtse; de mivel kedves barátja olyan sok csuda dolgot beszélt előtte az ottani játékbankról, szörnyű kiváncsi lett meglátni, hogyan nyerik el az emberek azt a tömérdek sok pénzt. Ő maga ugyan részt nem fog venni a játékban, az ő aranyai jól be vannak varrva, nem is tudni hová? a többi pénze pedig váltókban van, de szeretné látni, hogy miképen játszik más? A báró is fog játszani s a grófnő is azt mondta, hogy ő is próbál szerencsét. Ez nemes szenvedély.

Hanem hát az alkalmatlan Biróczy csak oda is beszemtelenkedett a pompás játékterembe.

Az első este mindjárt csoda dolgokat látott Béni bácsi. Látta Dorothea grófnőt mosolygó arczczal elveszteni száz louisdort a rouletten, még csak a szempillája sem rezzent meg közben; Béni bácsi pedig majd odaejtette a fejét a zöldasztalra bámultában.

Még nagyszerübb volt a rouge et noir asztal melletti élménye: ott Bálvándy vonta magára a közfigyelmet. – Milyen hideg vérrel mondá: «mille francs» és tette az aranytekercset a vörös lapra, megnyerte a tételt, rajta hagyta a vörös lapon. A tétel megnégyszerődött, lett belőle nyolcz ezer, tizenhat ezer, harminczkét ezer franc, akkor a fekete jött ki, a croupier behúzta az egészet. – Béni bácsi majd hogy sírva nem fakadt. S Bálvándy akárhányszor ismétlé azt a bravourt. Béni bácsi mikor már nőni látta azt a káprázatos halmazt aranytekercsekből, úgy szeretett volna közbe kiáltani: «vigye el ön már! húzza már be!» – Elgondolta magában, hogy ha ő előtte egyszer úgy heverne már harminczkétezer frank, dehogy koczkáztatná tovább, megtömné vele zsebeit, extra postát fogadna, s úgy elhajtatna innen, hogy soha többé nem látná őtet Homburg. Egyszer meg aztán azt a maneouvret csinálta Bálvándy, hogy négyszer rajta hagyta egymás után a tételét a veresen, akkor átment vele a feketére, ott megint négyszer egymás után nyert és parolit tartott; hatvannégyezer frankot nyert, azt azután beseperte s azt mondta, hogy ez vacsora előtt elég lesz.

Béni bácsi most kezdte még csak bámulni Bálvándyt. Hisz ez nagy ember. Nem hiába felé is van fordulva minden lorgnette, kivált azoké a szép kisasszonyoké, a kik francziául beszélnek és szintén játszanak. Vajjon mind grófnők azok?

Vacsora után, (melynél közbevetőleg mondva, Béni bácsi osztrigát is evett s pezsgőt ivott rá, a báró vendégelte meg) újra visszamentek a rouge et noir asztalhoz.

De már ezuttal tökéletesen kilelte a hideg Béni bácsit, úgy megfázott és megizzadt Bálvándy játékának nézésébe. Hej ha ő neki bátorsága volna egyet azok közül a dugaszba eltett aranyak közül kifejteni s szintén feltenni a báró kártyájára. De hátha el találná veszteni. Mert az volna jó, ha az ember bizonyosan tudná, hogy nyer; akkor nem volna olyan nagy vétek a kártyázás.

Nem nézhette tovább ezt a dolgot. Bálvándy egész halmaz aranyakat vesztett, s megint garmadával seperte vissza. Ez a látvány lunaticussá tette Béni bácsit. Haza ment szobájába és lefeküdt azzal a meggyőződéssel, hogy Bálvándy reggelig szétrobbantja a bankot. De világért sem tudott elaludni; akár hogy lehunyta a szemét, mindig maga előtt látta azt a fényes termet, azokkal az aranyéhes emberi vadakkal; megterítve előttük a zöld etető, a min úgy szórják az aranyat, mint otthon a kukoriczát. Ha pedig elaludt, azt álmodta, hogy ő maga is nyakig ül az aranyban: egyszer meg szétgurul minden arany, s akkor egy ingben, mezitláb marad ott.

Reggel összetalálkozott megint Biróczyval. Kegyes volt őt észrevenni.

– No! Ugy-e látta, a báró micsoda szerencsés ember. Egyszer már nyert annyi aranyat, hogy az volt egy mázsa.

– A bizony, mondá Biróczy, elvesztett az éjjel vagy harmadfélszázezer frankot.

Itt megállt a lélekzetvétel Béni bácsi torkában. Ez olyan nagy dolog, hogy egyszeri hallásra meg sem érti az ember.

Kétszáz ötvenezer frankot elveszteni. Mit csinálna ő, ha az ő rajta esett volna meg? Azt csinálná, hogy borotválkozás előtt felszína egy nagy csomó burnótot az orrába, hogy mikor a nyakán van a borotva, hirtelen nagyot tüszszentsen, s azzal a feje oda essék maga elé. Vajjon Bálvándy mi módon fogja magát elölni?

De hátha nem igaz az egész dolog? Ez a sánta fiskális csak őtet akarja itten most boszantani. Lehet is annyi pénzt elveszíteni! Hisz az már tolvajság volna!

Persze hogy nem igaz egy szó sem az egészből! Hisz itt jön a báró épen a szobájából a comtessel a karján s olyan jó kedvük van mind a kettőjöknek, a milyen nem lehetne valakinek, a ki a mult éjjel harmadfélszázezer frankot veszített. Még Béni bácsit is meghíjják a reggelizéshez, a báró szarvasgomba pástétomot hozat és sherryt iszik hozzá. No bizony, a ki kétszáz ötvenezer frankot elveszített, az nem eszik szarvasgomba pástétomot, nem iszik hozzá sherryt, nem tréfál Béni bácsival, nem szorongatja titokban a grófnő szép kezeit. Annak nem ilyen piros az arcza, annak nem ragyognak így a szemei; az nem ád aranyat borravalóul a pinczérnek. Mesebeszéd, a mit az a fiskális vele el akart hitetni.

Béni bácsi a világért meg nem merte volna kérdezni más embertől, hogy igaz-e, a mit a fiskális mondott?

Pedig biz az igazat mondott.

Hanem Homburgban egy napig sem időztek tovább Bálvándyék. És így Béni bácsi is ment velük odább. – Elég is abból ennyi! Egyszer megpróbálni a szerencsét, zsebre tenni a mit a jó sors adott s aztán képpel sem fordulni a játékbarlang felé; ez a legokosabb principium. Béni bácsi meg volt felőle győződve, hogy Bálvándy hozza magával a félmázsa aranyat, a mit az ő szeme láttára elnyert. Vajjon hová tud ennyi pénzt majd eldugni, hogy az úton el ne lopják?

De egyuttal azt is tapasztalá, hogy a sánta fiskális mindenütt velük egy úton jár, mintha ő volna az a proverbialis «pœna pede claudo», a ki a bűn üldözésére ki van küldetve.

Reménylé, hogy Párisban majd csak nyomát fogja veszíteni. Nem az; ott is mindig a gallérjához volt varrva: a hova ők beszálltak, ott telepedett le az is; a hova ők mulatni mentek, megjelent az is; már pedig Béni bácsi elég megvetően bánt vele, rá sem nézett. Ha még azt sem érti el, ugyan vastag bőre van.

A báróék pedig rendkívül nyájasak voltak az öreg fiu iránt: valóban kényeztették, mint egy gyermeket. Csupa öröm volt velük együtt látni Párist. A báró többször volt már itten, egész rendszerrel tudta sorba venni az élvezeteket, szinházak, báltermek untig adtak Béni bácsinak gyönyörködni valót. Az tetszett neki különösen, hogy a báró és a grófnő nem tesznek úgy, mint más unalmas házaspárok, kik egymástól számon kérik: hová mégy? hol jártál? hanem az egyik keresi a mulatságot itt, a másik amott: egyszer megint összekerülnek s meg vannak a napjukkal elégedve. Például az alatt, míg a grófnő a theatre françaisban ismerősöket fogad el páholyában, az alatt Bálvándy a foyerben keresi a lenge öltözetű ismerősöket, meg elviszi magával Béni bácsit a Closerie des Lilasba, a hol oly barátságos tekintetű leánykák mosolyognak az emberre, s az Béni bácsi keblének olyan jól esik. Ha mondjuk, Béni bácsi keblének, értjük alatta csak a szivét, nem pedig a tárczáját: mert annak ez a mulatság nem esik olyan jól. A dugaszban elhozott aranyak bizony olyan gyorsan elrepültek tőle, mintha Rinaldo kezébe jutott volna útközben. De se baj, arra valók a váltók. Azokat mindig pénzzé lehet tenni. De mi úton módon lesz abból a váltóból pénz? ez nem ment Béni bácsi fejébe sehogy. Mert tudta ő azt, hiszen törvénytudós volt, hogy ha az ember egy másik ismerős embernek pénzt ád, attól kötelezvényt vesz, két tanu aláirja magát, hogy az ő szeme láttára számlálták le a pénzt, három ezüst huszast értve egy forintban, az irásra ütnek három pecsétet, azután a tőkét fél évvel elébb felmondják: hát az az egyik ember annak a másik embernek tartozik azt a pénzt ugyanazon penészes huszasokban visszafizetni; s ha nem fizet, hús esztendős processus vallja kárát; de hogy valaki Ázsia széléről ide jőjjön Párisba, egy akkora papirossal mint két fidibus; a min se tanu, se pecsét: azt megmutassa egy idegen embernek, a kit soha se látott, s arra az az idegen ember belenyuljon a fiókjába s a Pesten lefizetett ezüstöt kifizesse neki igazi Louisdorokban, ez a mesék közé tartozott előtte. Vajjon nem fogja az a bankár őt egyenesen kinevetni ezzel a kivánsággal? nem löki ki az ajtón? vagy épen talán még be is csukatja? A sánta fiskálishoz pedig nem akart fordulni; tehát mégis csak rá kellett szánnia magát, hogy egy bérkocsit fogadjon s annak meghagyja, hogy erre az írásban mutatott helyre szállítsa el őt rögtön és vissza is hozza. Az a bankár czímzete volt.

Béni bácsi eljutott szerencsésen a franczia bankár üzletszobájába, s ott előmutatta a váltóját, ugyan fogva az egyik fülét, nehogy az az ember ott a rácson belül kikapja a kezéből s hirtelen lenyelje.

Az az ember a rácson belül megnézte az aláirásokat, s azt mondta, hogy minden rendben van: aranyban tetszik-e a pénz, vagy bankjegyekben?

Béni bácsi előre bocsátotta, hogy vele németül beszéljenek, s aztán bölcsen felét aranyban, felét bankjegyekben kérte ki a pénznek.

A bankár pénztárnoka aztán udvariasan felkérte, hogy sziveskedjék a váltóra ráirni a giroját, mikor a pénzt átveszi. Akkor az volt a szokás: nem tudom most is az-e?

Béni bácsi ettől a szótól nagyon megijedt. Mit irjon ő? «Girot.» Micsoda állat az? Nem lehet a valami jó. Neki még otthon keményen meghagyta a mama, hogy semmi nemű papirosnak alá ne irja a nevét külföldön. Ő nem irja le a nevét sehova.

Akkor viheti a váltóját vissza, nem kap pénzt.

Béni bácsi kétségbeesetten hajtatott vissza szállására. Pedig már alig volt annyi pénze, hogy a fiakert kifizesse. Most mit csináljon, ha a váltójára nem adnak pénzt? Éhen kell meghalnia ez idegen országban, és gyalog hazamenni Magyarországba, ennyi tyukszemmel. Felkereste patronusát Bálvándyt s előadta neki, hogy micsoda veszedelemben van. Már akkor per tu voltak s kedves barátomnak hitták egymást.

– Mit csináljak kedves barátom?

Bálvándy hasztalan tartott neki egész előadást a váltók természetéről, a «giro» nem ment Béni fejébe. Ő inkább meghal éhen, de alá nem irja a nevét semmi váltónak.

– Hát add ide, majd aláirom én az enyimet, monda Bálvándy, s arra aztán kiveheted a pénzt a bankártól, miután a pesti bankár saját rendeletére állította ki a váltót.

Ezt nem értette aztán még csak Béni bácsi!

Dehogy engedte, hogy Bálvándy az ő váltójára irja a nevét: hátha elrontja vele az egész váltót, s aztán igazán nem kap érte semmit.

– No hát add ide, kifizetem én a váltód értékét! mondá a báró, aztán majd bekaszszálom magam. – Mennyiről szól? – ötezer frank. Itt az ötezer frankod.

Azzal nem messze ment, csak a chatouljáig; azt kellett felnyitnia. Belemarkolt, kivett öt darab ezeres bankjegyet s odaveté az asztalra. Ez a pénz, hol a váltó?

Béni bácsi reszketve gombolá be a mesés nagyságu összeget s szörnyen bámult, mikor a báró becsengette a vendéglői szolgát, ráirta az ő váltójára a saját nevét, átadta az idegen cselédnek, elküldte vele a bankárhoz s tíz percz mulva az idegen szolga már itt is volt azzal a pénzzel, épen olyan bankjegyekben s átadta azt a bárónak a nélkül, hogy elvesztett volna belőle valamit.

Béni bácsi el volt kábítva e könnyü pénzzelbánás igézete által. Ez a Bálvándy nagyszerű ember!

E naptól fogva nem volt Béni bácsinak más óhajtása, mint hogy vajha ő egyszer visszaszolgálhatná Bálvándynak ezt a nagy baráti szivességet s hasonló fényes úri könnyüvérüséget tanusíthatna irányában. Ez óhajtását több ízben ki is fejezé előtte. Bálvándy megköszönte, nem volt rá szüksége.

Hanem egy nap mégis akadt ilyen szerencsés alkalom.

– Kedves barátom, mondá Bálvándy, hirtelen fel kell vennem egy kis összeget, magam vagyok a váltón az elfogadó, s hiányzik róla egy girom. Tehát ha azt a szivességet meg akarnád tenni.

Hogy ne akarta volna Béni bácsi? De örűlt neki nagyon, hogy Bálvándyval egy papirra irhatja a nevét. Azt már megtanulta tőle, hogy az a váltóra irt «giro» semmi bajt nem okoz: az csak olyan, mintha egy szerelmes levélnek irná alá magát az ember; azt akárki megteheti, akárkinek szivességből; az csak holmi kereskedői formalitás. Hogyne irta volna oda a nevét, ha egyéb nem kivántatik tőle. Azt sem nézte meg, mennyi az összeg, mikor van a lejárat? Kinek a rendeletére kell fizetni? Nem az ő gondja az.

És aztán el is felejtette az egész dolgot s beletelt két hónap, hogy az eszébe sem jutott.

Ezt a két hónapot folytonos tanulmányozások közt tölté. Tanulmányozta a szép grisetteket s tanult tőlük francziául beszélni.

Csak az egy feszélyezte, hogy ez a sánta fiskális mindenütt az útjában ténfereg.

Egy reggel aztán, mikor épen a theájához törögette fel a lágy tojásokat Béni bácsi, beállít hozzá egy soha nem látott úr s azt kérdi tőle, hogy van-e kedve, azért, hogy ezt a hosszú czédulát megmutatja neki, most rögtön hetvenötezer frankot kifizetni?

Béni bácsi értett már annyit francziául, hogy ezt a dolgot semmiképen meg ne értse. Hogy ő fizessen hetvenötezer frankot? azért a czéduláért? Soh se látott ő hetvenötezer frankot életében.

A kellemetlen úr azt kérdezte tőle, hogy nem az ő névaláirása-e ez a bemutatott hosszú fidibuszon?

Most emlékezett már rá Béni bácsi.

– Hja kedves mosziő, ez csak «giro», ezt úgy hivják, hogy «giro», én itten csak «giro» vagyok. A pénzzel Bálvándy báró tartozik, a gazdag Bálvándy, a gazdag Decséry comtesse férje! Tudja?

A kellemetlen mosziő biztosítá Béni urat, hogy tudja ő ezt jól, de miután az acceptans nem fizetett a határidőre, tehát a «giron» van a sor; annak kell fizetni hetvenötezer frankot. Ha pedig nem fizet, akkor méltóztassék ezt a másik két urat, a ki az ajtóban áll, követni a bérkocsiig és onnan tovább: mert a személyfogság ellene is épen úgy megadatott, mint az acceptans ellen.

Béni bácsi erre a szóra elfelejtett francziául, ríva fakadt és diákul beszélt.

– Tamen ego nihil feci: iste Bálvándy omne fecit. Ego nihil scio; iste Bálvándy scit…

De biz annak a mosziőnek «scio» – «non scio» – «feci» – «non feci» mindegy volt, még egyszer megkérdezte Béni bácsitól, fizet-e? no ha nem, hát azzal átadta az ajtóban álló két mosziőnek, a kiknek mindegyike egy két láb hosszú ólmos bottal volt ellátva; azok Béni bácsira feladták a felső kabátját, fejébe nyomták a kalapját s azzal karon fogva vitték le a bérkocsiig, ott mind a ketten beültek hozzá, egyik melléje, másik szemközt, s szörnyen vigyáztak rá, hogy meg ne ugorjék.

– Hová visznek, kérem? rebegé Béni bácsi.

– A Clichybe, felelé az egyik kérlelhetlen.

Béni bácsi pedig elgondolta magában, hogy ezekből a párisi börtönökből az ember egyenesen a guillotin alá kerül; hallotta elmeséltetni a septembrisatio történetét s nem adott volna ebben az órában a fejéért egy fületlen gombot.

Egészen kikocsikáztatták a városból, behajtattak vele egy rideg, kevés ablakkal kifelé szolgáló épület udvarára: az a Clichy. Ott azután átadták a porkolábnak, megmondták a numeróját s a foglár bevezette őt egy hosszú folyosón át egy szobába, a hol már volt akkor egy másik úr is.

Az a másik úr volt báró Bálvándy.

A báró nagyon boszus volt, a bajusza sem volt ma kipödörve, sem a haja felfodorítva; hanem a midőn meglátta Béni bácsit, azzal a kétségbeeséstől elkékült ábrázattal bebukni az ajtaján, a mint az zokogva a nyakába borult, és azon kezdte a könyörgését, hogy ne hagyja őt elveszni: akkor nem állhatta meg, hogy el ne kaczagja magát s azontul megtartotta a régi kedélyét.

– Minek iratta velem alá azt a «girot», bömbölt Béni, gyerek módra.

Bálvándy pedig nevetett.

– Hát azért, öreg fiu, hogy ha ide kerülök, ne üljek itt magamban, légy itt te is, hogy együtt elmulathassunk. No hát nem szeretsz ott lenni, a hol én vagyok?

Béni bácsi kénytelen volt erre a szóra belenevetni a sírása közepébe, hanem aztán azt kérdezé súgva:

– De nem visznek bennünket innen a guillotinra!? vagy nem deportálnak Algirba?

– Bizony nem tudom én; mondá Bálvándy, kapva a tréfán.

Béni bácsi kegyetlenül felsóhajtott.

– No ne búsulj, biztatá őt Bálvándy; ha vesszük észre, hogy baj van, egy éjjel leöljük az őreinket s az ablakból leereszkedünk lepedőkön.

De ez ellen meg határozottan tiltakozott Béni bácsi; ő nem gyilkol, és még kevésbbé ereszkedik le kötélen az ablakból, inkább áttéteti magát innen más szobába; de ilyen merényletnek bűntársa nem lesz.

– No ne félj semmit, öreg fiu, biztatá Bálvándy: tréfa az egész, egy pár nap alatt kiszabadulunk innen; megesik az ilyesmi sok gentlemanen. Ez gentlelike tréfa. Már odaizentem a jegyzőhöz, hogy küldje ide a hitelezőmet. Valami ostoba filister lehet. Két szóval kiegyenlítem vele a dolgot. Addig pedig reggelizzünk egyet. Mindjárt hozza a foglár a reggelit.

No iszen volt Béni bácsinak kedve a reggelihez, kivált a milyennek ő képzelte a tömlöczben kiszolgáltatott früstököt; a hogy azt a vármegyeháznál látta otthon. Az ám prófunt, meg czibere leves! Közben egy kis mogyorófa is. (Vajjon nem csapják-e meg itt az embert?)

De aztán elbámult, mikor meglátta, hogy a foglár egész pompás luncheont terít fel a fogolynak. Szarvasgomba pástétom is van, és sherry.

Jaj ha ez még itt is szarvasgomba pástétommal és sherryvel él, akkor mégis aligha igaza nem lesz annak a sánta Biróczynak. Hej csak ő azt a sánta Biróczyt el ne cserélte volna ezzel a báróval soha. Most már egészen felteszi róla, hogy ez minden este el tud veszteni kétszázötvenezer frankot. Így azután persze, hogy a nagy Mogul maga is az adósok börtönébe jut. Csak az a sánta Biróczy jönne még elő egyszer! Dehogy tudott Béni egy falatot is enni, akárhogy kinálta a báró.

A foglár jelenté kis idő mulva, hogy eljött az ügyvéd, a ki az elfogatási parancsot kieszközölte ellenük.

Hadd jöjjön be!

Sánta Biróczy lépett be az ajtón.

Béni bácsi repült a megszabadító angyal elé, átkarolta, összecsókolta, kedves Biróczy bácsinak nevezte: «látja mivé lettem, szabadítson ki innen».

Biróczy pedig azon igyekezett, hogy saját magát kiszabadítsa Béni bácsi karjai közül, s aztán igen hideg vérrel mondá neki:

– Nem kellett volna önnek ide iparkodni; de már most ha itt van, hát üljön le csendesen, fogja a fejét kezébe s várja el, hogy mit végezek én ezzel a másik úrral itten?

– Ah, tehát ön az, a ki engemet elzáratott? kérdé Bálvándy, egyik lábát a másikra vetve s fogait piszkálva; a miért megint viszont Biróczy az egyik lábát egy szék támláján keresztül tette s úgy diskuráltak egymással.

– Igenis, én vagyok az ön váltótulajdonosának megbizottja.

– Röviden! Mennyibe kerül, hogy innen kiszabaduljak rögtön?

– De velem együtt! kiálta közbe Béni bácsi!

– Ön tudni fogja. Hetvenötezer frank a váltóadósság.

– Azt tudom. De most pénzem nincs. Birtokaim jövedelme tízszer annyira megy, mint ez a tartozás. Én azonban nem várhatok addig, míg igazgatóim a pénzt utánam küldik. Ön ismeri helyzetemet. Nekem ki kell szabadulnom még ma. Elég lesz-e, ha az ön megbizójának kötelezvényt adok százötvenezer frankról, a mit jószágaimra rögtön betábláztathat?

– Nem kell neki kötelezvény. A pénz kell neki, vagy fogva marad ön.

– De mikor kétszer annyit igérek teljes biztosíték mellett. Száz perczent nyereséget.

– Nem kell neki semmi nyereség.

– De hát ki az ördög az a hitelező?

– Egy asszony.

– Hogy híják?

– Sátory Csollán Katalin.

– Ahá! Kiálta fel Bálvándy s most már felugrott a székéről. De már így értem a dolgot. Ön Csollánné megbizásából kisért engem ugy-e mindenüvé?

– Alighanem.

– Most már tisztában vagyok. Ez hát asszonyi boszú. Lássa ön, egyszer épen így jártunk mi együtt azzal a szép asszonynyal gyöngéd utazáson, épen így elvesztettem Homburgban a pénzemet, épen így kerűltem a Clichybe; akkor ez az asszony engem kiváltott innen, megszabadított a hitelezőimtől; én pedig juxot csináltam belőle, hogy akkor itt hagytam a faképnél s megszöktem tőle. Most megkaptam a tromfot. Ugyebár ez így volt kicsinálva, hogy ön utánam járjon, a váltóimat összevásárolja, aztán a mézes hetek kellő közepett megragadja a galléromat s elcsukasson a feleségem mellől? Erről ismerek arra a szép asszonyra. Boszuálló istennő!

Biróczy fejének bólintásaival hagyá helybe Bálvándy mondatait. Béni bácsi pedig messze feltátotta a száját ez utólérhetlen magyarázatára a siralmas történetnek; a mibe belekeveredni az ő nagy fejének ugyan semmi oka sem volt.

– No már most Béni pajtás, szólt nevetve Bálvándy, csak vessük meg az ágyunkat idebenn, s tegyük magunkat egész kényelembe, mert az, a ki most bennünket egy lepkefogóval elcsipett, innen ugyan addig ki nem ereszt, míg a feleségem otthon pénzt nem kerít, s vagy ő engem, vagy téged az anyád innen valahogy ki nem vált.

Ez volt pedig az a szó, a mitől Béni bácsi újra sírva fakadt.