Part 16

Bálvándynak három megyében volt birtoka, s a szerint, a mint azon megyének szelleme irányadó volt, alkalmazkodott ő is. Ha például Pozsonyban volt: ott olyan jó kormánypárti ó-conservativ úrként viselte magát, mint akárki más. A megyében és városban akkor ez volt az áramlat. «Csak nem fogok valamennyi mágnásbarátommal végig duellálni, hogy ellenük beszéljek!» Ha pedig azon megyében jelent meg, a hol Decséry volt a főispán: ott meg olyan véres száju kurucznak mutatta be magát, a milyennel csak valaha főispánokat ijesztgettek. «Csak nem fogok valamennyi jó pajtásommal összepofozkodni, hogy ellenük lépjek fel!» Ungmegyében pedig megtette, hogy fellépett mint nemzetiségi izgató. Ha Pozsonyban volt, eljárt a jezsuiták predikáczióira a pietista grófnőkkel; ha Decséry székvárosában volt, ott papkergető protestáns volt; ha pedig Ungba került, ott kezet csókolt az orosz pópának s járta a búcsút levett kalappal a szűrös emberekkel együtt.

S miután mindez olyan könnyen ment nála, igen természetes volt az okoskodás Decséry főispán részéről, hogy ha ez az ember családi kötelékekkel az ő érdekeihez lesz fűzve, hát akkor ennek legkisebb maga megerőltetése nélkül sikerülend azt a szerepet, a mit Pozsonyban játszik, az ő vármegyéjébe is áthozni. Sőt még talán az országgyülésen is lehet majd számítani a szavazatára.

Mert az országgyülésen úgy szokott eleget tenni minden kötelezettségének a báró, hogy egyszer tartott liberális szónoklatot conservativ befejezéssel, máskor conservativ szónoklatot liberális befejezéssel, nehéz idők alkalmával pedig mindig az «absentium ablegatus» ült a helyén. Akkorra talált valami ürügyet elutazhatni valamerre.

Ha tehát ezt az embert meg lehetne állandósítani, az egy lépés volna a Decséry grófoknak a herczegi czím elnyerésére.

Csak a főszemély nem volt még meghódítva: az öreg Decséry. Mert ő itt a főszemély, miután az övé a pénz.

Az öreg úrnak pedig mindig van pénze, és sok pénze. Százezer forint nélkül az ő háza soha sincs. És az a pénz mind az unokáinak van szánva. Csakhogy az öreg úrnak sokkal több kedve van a százezrein és millióin jószágot venni az unokája számára, mint férjet. Azaz, hogy attól függ, hogy milyen lesz a férj? És e tekintetben az öreg úr makacs volt. Neki Jenőy Kálmán nagyon megnyerte a tetszését. Nagy hibának tartotta, hogy ez kiesett családja kegyéből. Azt ugyan ő sem helyeselte, hogy Kálmán ilyen excentricus pályát választott s magas összeköttetéseit oly egyszerre félbeszakította, hanem azt hitte, hogy nem tart ez sokáig. Minden fiatal embernek el kell járni a maga bolondját: hát ennek ez a bolondja. Hadd poétázza ki magát; nem kell útjába állni, majd megunja rövid időn s aztán megint rendes ember lesz belőle. Milyen ritka erény ennél a fiatal embernél a takarékosság, a munkásság s az otthon maradási ösztön. Az ilyen embernek, ha egy leányt oda adnak egy millióval, a fiaira tíz milliót fog hagyni. Ilyen szemekkel látta ő Kálmánt maga előtt, s hallani sem akart másról. Ő azt állította, hogy eszére fog az még térni. Ő nem tesz le róla, hogy az ajándékba adott két garasáért visszaadhassa neki a milliót.

De ha a leány nem szereti már?

Ejh, csak még egyszer meglássa őt magyar magántánczát eljárni, ismét belebolondul; Kálmánnak csak még egyszer szét kell rugni sarkantyus lábaival vágytársai között s azok úgy fognak jobbra-balra hullani, mint a hogy elhullottak az ő vetélytársai, mikor a herczegnőnek udvarolt. Nem hiába adta ő neki ajándékba emlékezetes aranyóráját. Az az óra még ütni fog!

Hanem egyszer aztán hirül hozták az öregúrnak, hogy az öreg Jenőyné megharagudott az unokájára a csavargó életpályáért, kitagadta a szerzeményéből, s majoratust csinált belőle Béni fia számára, Kálmánra nem néz egyéb, mint a csekély nagyapai birtok; az is csak nagyanyja halála után. Ez nagyon leszállította az érdemeit. Így bajos dolog őt tovább is szeretni.

Az öreg úr nem restelt e tárgyban személyesen elmenni Korcza úrhoz és tudakozódni a történtek után. Pedig nem igen szokott különben falusi kastélyából kimozdulni. A herczegnő és unokái jártak tetszés szerint a világban, a merre dolguk volt; ő nem kísérte őket sehova.

A mit aztán Korcza úrtól megtudott, az egészen elrontotta a kedvét.

«Pedig olyan derék fiatal ember volt!»

Ezen hangulatban kereste őt fel aztán Bálvándy, decséri kastélyában, hová kedvetlenül haza utazott. Az idő jól volt választva a látogatáshoz.

Ócska már az az adoma, melyben a fösvény nagyapó előtt a gavallér kérő mint takarékos ifju mutatta be magát, hogy beszélgetés közben két gyertya közül elfujt egyet, hiszen egynél is megérthetik egymást, hogy az eldobott fidibuszt felvette ujra használás végett s hogy a cselédeknek két krajczárosokat osztott borravalóul; hanem azért Decséry grófnál is sikerűlt annak alkalmazása. Bálvándy minden embert meg tudott ragadni a gyöngéinél fogva. A nagyanya előtt pazarló volt, ragyogott, a nagyapa előtt józan volt és takarékos.

Elmondta az öreg úrnak, hogy most adta el valamennyi angol paripáját, a mik igen nagy tőkepénzt képviseltek. Az angol lovak ellen különös haragja volt az öreg úrnak: nem ment a fejébe, hogyan ülhet valaki tízezer forintos lóra, hogy foghat be egyszerre húszezer forintot a hintaja elé, mikor a saját nevelésű csikaja, a mi egy garasába sem kerül, épen oda elviszi, a hova az angol paripa, sokkal szebb is, nem olyan sovány s télire megnő a szőre, nem fázik meg olyan könnyen.

S miért adja el Bálvándy az angol paripáit? Mert a jövő évet utazásban akarja eltölteni. Miféle utazásban? Menyegzői utazásban. Kit akar elvenni? Ekkor aztán rájöttek a tulajdonképeni tárgyra. Az öreg Decséry nem mondott mindjárt igent. Azt felelte, hogy ő neki ebbe a dologba semmi beleszólása. A mit a herczegnő és a főispán parancsolnak, az történik meg; ő csak olyan ötödik kerék a szekérben, olyan eső után köpönyeg, olyan pictus masculus, a kivel csak akkor tudatnak valamit, a mikor már megtörtént. Hanem azért Bálvándy azzal a nyugodt hittel hagyhatta el a kastélyát, hogy ha az öreg úr maga nem fog is felfáradni Bécsbe a menyegzőre, de az igért nászhozomány bizonyosan ott fog lenni. Később a herczegnő maga is leutazott Decsérre unokájával együtt az öreg úrhoz, s ez alkalommal a családfő nagy húzódozva bár, de csak mégis kezükbe adta az igért százezer forintot. A többit a szerint fogják megkapni, a hogy az elsővel bánni tudnak.

Egyéb akadály nem állt az összekelés útjában.

Kálmán? – Szegény Kálmán! Ki gondolt még ő rá?

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Egy reggel ragyogó képpel, szétborzolt hajjal, visszájáról felkötött nyakravalóval rohan be Kálmánhoz Bányaváry, nyakába borul, megöleli, megcsókolja; s aztán e szókat rebegi:

– Barátom! Apa vagyok!

Csak olyan szinpadi páthosszal ne mondta volna.

Kálmán kérdő tekintetet vetett rá.

Bányaváry pedig elérté a tekintet kérdését.

Büszke önérzet sugárzott arczáról.

«Fiu!»

Ez volt a felelet.

Micsoda öröm, micsoda büszkeség, micsoda kérkedés, micsoda szerencseelismerés van abban a szóban! hogy villannak meg a szemek, hogy gömbölyödik ki az arcz, hogy tágul a mell annál a szónál «fiú»! – míg ha azt kellene mondani, hogy «csak leány», milyen halk volna a hang, hogy vonna egyet a váll, hogy sütné le az ember a szemeit, hogy húzná hosszúra a képét.

Hanem hát «fiú»!!! s annak már most híres, nevezetes keresztapa és keresztanya kell!

– Czilikém téged választott keresztapának.

Kálmán örömmel elfogadta a választást.

– A keresztanya választását pedig rám bízta. Én Csollánné asszonyságot választottam. Nincs ellene valami kifogásod?

– Semmi. Nagy tisztelője vagyok.

– Akkor hát szaladok hozzá, őt is felkérni.

– Ő nagysága még ilyenkor öltözőasztalánál lesz.

– Oh elfogad ő engem ott is – mondá Bányaváry hebehurgyán, aztán megbánta, hogy ezt kiszalasztá a száján, sietett a magyarázattal. Tudod, a szinésznek kivételes állapota van: azt nem tekintik úgy, mint más embert.

Azzal futott tovább. A konyhában megölelte a vén szolgálót, a műhelyben Tseresnyés mestert, mindeniknek eldicsekedett vele, hogy neki fia van, s miután még az utczán is minden előlutól talált ismerősét a falhoz szorongatta, s addig odább nem eresztette, a míg nem gratuláltak neki ahhoz a hirül esett szerencséhez, hogy neki fia van, végre eljutott Csollánné asszonysághoz.

Katinka a keresztelős háznál találkozott össze Kálmánnal.

Kedélyesen felkaczagott, mikor kezét nyujtá neki.

– E szerint még is csak, mint «egy pár» megyünk a templomba!

– Még pedig a kik az egyházi törvény szerint lelki rokonságba keveredtek, folytatá Kálmán.

Katinka Czilikéhez lépett aztán, kinek arczán a földi bájak legédesebbike ragyogott, az anyai öröm. A delnő kezébe vette a kis gyermeket.

– Ah, minő szép szemei vannak «már»!

(Ez tán soha se látott még kis gyermeket, s azt hihette, hogy annak is kilenczed napra nyilik ki a szeme, mint a kis macskának.)

A templomba egy kocsin ment a keresztapa a keresztanyával, a kis gyermeket együtt tartották a keresztvizre s a neveiket egymás mellé irták be az anyakönyvbe.

Kálmánnak mind ez nem okozott meleget többé.

A keresztelői lakomán a szép delnőnek pajkos jó kedve volt; hanem elménczségei úgy látszik, hogy még otthon készültek, s itt az alkalmazásban sehogy sem akartak sikerülni. Ő Kálmánt búsongó, levert tekintettel vélte maga előtt látni, annak pedig nagyon jó kedve volt, s semmi erőtettség nem látszott a jó kedvében.

«Megállj! Majd mindjárt megtalálom én nálad azt, a hol fáj!»

A keresztanya gondoskodott a lakoma pompáját növelő czukorcsecsebecsékről. Aztán a czukorfurcsaságok között voltak olyanok, melyek kegyeletes emlékeket foglaltak magukban, aranyakat rejtő dobozkák a keresztelő lelkész s a szülésznő számára, kinek-kinek rá irva a neve.

Kálmánnak jutott egy finom pálmarostból fonott kosárka czukor-virágokkal. Katinka maga adta azt át neki kérve, hogy tekintse meg, mi van a virágok alatt.

Kálmán fölemelte a kosárkából a virágokat s talált azok alatt egy arany nyomatú fényezett papirjegyecskét. Azok az arany betük tudatták a Decséry és Bálvándy-családok minden főrangú ismerőivel, hogy e két család a házassági frigy által mai napon boldog összeköttetésre lép egymással. Ma esküdtek Bálvándy és Dorothea grófnő.

Katinka égő kárörömmel leste Kálmán arczának elváltoztát. El fog-e szomorodni? ki fog-e csordulni szeméből a köny? vagy tettetni fogja, hogy nem fáj, és ügyetlenül? vagy bort fog inni rá s mámorba fojtja igazi érzelmeit?

Egyiket sem érte el vele. Kálmán nyugodtan mondá:

– Régen tudom ezt. S én azt hiszem, hogy boldog pár lesz belőlük. Bálvándy igen derék férfi, ki egy nőt boldogítani tud.

Katinka ajkába harapott.

És Kálmán még olyan tréfás volt, hogy nyájasan nyujtá neki a kosárkát.

– Nem tart meg a virágok közül egyet emlékül, szép nagysád?

Ez megsebesíthetlen ember. – Vagy pedig valami titka van; de mí?

Hol van neki az érzékeny része?

Most a czukorsüteményeket tartó ezüst tálczát talapjáról leemelve, onnan egy iratot vett elő Katinka s azt szétbontva, odanyujtá Bányavárynak.

– Ez pedig az én kedves komáim számára hozott keresztelői ajándék.

Bányaváry elolvasta az iratot, kiejté a kezéből, térdre esett Katinka előtt, megcsókolta a kezét, megint felkapta az iratot; oda tartá Kálmán elé: «nézd», a pap elé: «nézze!» odafutott vele Czilikéhez: «olvasd!» Egyiknek sem engedett annyi időt, hogy egy sort is elolvashassanak belőle; végre felugrott vele egy székre, s onnan a magasból olvasta el maga az irat tartalmát.

Nádor ő fensége különös kegyelmét tudatá ez irat Bányaváryval, melynek folytán a magyar szinésztársulatnak megengedtetik ezentul hetenkint egyszer egy este előadást tartani a pompás pesti német szinházban.

Hah, micsoda öröm volt az! Bányaváry kivül-belől összecsókolá a drága iratot, Czilike vánkosaiba rejté zokogó arczát. Ez volt az ő vágyaiknak netovábbja, az ő álmaik legmerészebbike. Hogy milyen nagy ez emberek öröme, azt Kálmán arczáról láthatá legjobban a delnő. És a midőn Kálmán megszorítá kezét s melegen súgá: «köszönöm ezt önnek! Ez az ön műve volt!» akkor kitalálta Kálmán titkát. – Ez örül Czilike boldogságának.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Ezekben a napokban meglátogatta Korcza urat Jenőyné nagyasszony.

Az asszonyság igen szigorú tekintettel jött, Béni urat magával hozva, ki ezúttal csak a jobb lábára sántított a tyúkszemei miatt. Korcza úrnak az arcza pedig még mozgékonyabb volt, mint egyébkor, a mint a nagyasszonyt meglátta. Fekete tubákkal boszantotta az orrát, hogy annál mérgesebb legyen.

– Tessék helyet foglalni.

A nagyasszony leült a pamlagra, Béni állva akart maradni, míg a mama rá nem rivalt: «ülj le, ha mondják!»

Akkor aztán Korcza urat szólítá meg.

– Nos, fiskális úr, készen van-e már az, a mivel megbíztam?

– Még most nincs készen.

– Hát mikor lesz meg?

– Hogy mikor lesz meg? ismétlé a kérdést Korcza úr.

– Igenis, mikor lesz meg?

– Hát mi lesz meg?

– Ejnye! Zebedeus áldottát! Most meg már azt kérdi, hogy mi lesz meg?

– No igen, a nagyasszonynak annyiféle processusa van nálam, hogy azt sem tudom, melyiket sürgeti?

– Én nem sürgetek egy processust sem. Ön tudja jól, hogy mit sürgetek? Egy dologért járok önhöz, jól tudja. Azt mikor készíti el már? Erre feleljen nekem kereken és egyenesen.

– No hát felelek erre a kérdésére a nagyasszonynak kereken is, egyenesen is, s ha kivánja, triangulariter, és hexaéder alakban és minden geometriai forma szerint. Az a dolog az én kezem által soha és semmiképen nem lesz meg.

A nagyasszony elszörnyedve állt fel helyéről, mire Béni bácsi is hirtelen felpattant.

– S miért nem?

– Azért nem, mert én nem fogok a nagyasszonynak abban a hóbortjában segítségére lenni, hogy az egyik gyermekét, a jót, a lángeszűt, kitagadja, azt, a ki nekem csak egy évig volt fiam s még is úgy szerettem, mint a magamét, s ennek a másiknak meg majoratust csináljon. Száradjon el a kezem, ha én ebben a munkában a nagyasszonynak egy körömvakarintással is segítségére leszek.

A nagyasszony is felfortyant erre a szóra.

– Akkor keresek magamnak más ügyvédet.

– Keressen a nagyasszony.

– Elviszem öntől minden peremet – azonnal!

Erre a fenyegetésre nem is szólt semmit Korcza úr, csak kinyitotta a szekrényét, kinyalábolt belőle egy csomó összekötött aktát, s a nélkül, hogy azt mondaná, hogy «tessék»: odafektette a poros iratokat Béni bácsi ölelő karjai közé, ki csak bámúlt, mint a sült hal, a mint az összehordott pörcsomagok egyre magasabbra kezdtek nőni nyalábjában, úgy hogy a legfelsőt már az állával kellett neki leszorítani, hogy a többiről le ne csúszszék.

A nagyasszony pedig következetes akart maradni a maga haragjával és büszkeségével.

– Jól van, elviszek rögtön mindent más ügyvédhez. Van még prókátor Pesten elég! Elviszem az úr adjunctusához, annak adom. Hogy hívják azt a sántát?

– A sántának neve Biróczy. Lakik az öt-pacsirta utczában Nro 50. Csak tessék hozzá menni az egész czókmókjával. Úgy is egy másik asszonynak a processusait is most adtam át neki. Nem akarok többet asszonynyal bajlódni, se széppel, se csunyával.

– Engem a csunya asszonyok közé számít az úr, ugy-e?

– Nem csak a csúnyák közé, hanem a rosszak közé, a rossz szivű, rossz indulatú, kegyetlen asszonyok közé. Most már megtudta tőlem a nagyasszony, a mit még eddig nem tudott, s már most nem bánom, tegyen a mit akar; lökje ki az unokáját, a nemes, derék, lángeszű ifjut a szemétre: abból ott is gyöngy lesz; ezt a hosszú állú mamlaszt meg tegye majorescójává, vegyen neki grófságot, hogy legyen neki még két szarvával több, öltöztesse fel aranyba, s mutogassa pénzért, mint mexicói vadkirályt, vigye fel Bécsbe, vétessen el vele valami kifestett vén banyát, hogy legyen a ki ebédnél felköti neki a nyakába a hangedlit.

Még többet is mondott volna ebből a fogásból Korcza úr, ha a nagyasszony meg nem lódítja Béni urat, ki csak állt ott és kiváncsi volt meghallani, hogy mit tud még az a kis ember felőle? Aztán csak mennie kellett azzal a sok ölébe rakott irással.

– Még elhallgattad volna, hogy ócsárol szemtül szemedbe! agyarkodott rá a nagyasszony, mikor a kapu alá kijutottak.

– De édesz mama, hiszen igazat mondott; mert nekem csakugyan nagyon nagy állam van.

Hanem aztán meggyült a baja Béni bácsinak azzal az átkozott sok irással az ölében. Nem voltak hozzá készülve, hogy szekérrel jöttek volna; ebben a városrészben pedig Szent Fiakkernek semmi állomása nincsen; annál fogva gyalog kellett czepekedni a terhes aktákkal egész az öt-pacsirta utczáig; a nagyasszony ugyan maga is átvett nehány percsomagot, hogy Béni bácsin könnyítsen; de azért még is annyi maradt annál, hogy nem bírt vele. Egy-egy engedetlen csomag, mint az angolna kicsúszott a többi közül, mikor azt fel akarta venni, a többi mind utána esett, a szél szétterigette a leveleket, utczagyerekek kergették a messzerepült irást. A nagyasszony dühös volt, mint az oroszlán, mikor Biróczy lakására elértek.

Este összetalálkozott Korcza úr Biróczyval.

– Volt önnél a nagyasszony?

– Volt.

– Elfogadta ön az ügyét?

– El.

Korcza úr nagyot bámult s megtaszítá két kezével Biróczy két vállát.

– Maga? Kálmán testi-lelki jó barátja? S elvállalja az ő exhæredatiójának ügyvitelét? Aztán vállat vont. Különben igaza van. Ha ön el nem vállalja, elvállalja más. Van Pesten háromszáz prókátor. Ha az ember úgy veszi fel a dolgot… Jó barát ide, jó barát oda!

Korcza úr nagyon fintorgatta az orrát.

– De ne tessék pedig úgy venni a dolgot. Épen azért, mert jó barátja vagyok Kálmánnak, vállaltam el ez ügyet. A hivatalos okiratba sikerült egy záradékot becsúsztatnom, mely épen beletalált a nagyasszony eszejárásába s egészen megnyerte a kedvét; s ez a záradék így szól: «ha pedig Kálmán unokám felhagyna azon baráti viszonynyal, melylyel most az ittlevő szinésztársaság iránt viseltetik, ha elválnék Bányaváry uramtól és azt magától elhagyná, akkor Benjámin fiam tartozzék a neki átadott majoratus jövedelmének felét Kálmánnak átengedni».

Korcza úr egyet rántott a félbajuszán.

– «Nesze semmi: fogd meg jól!» Ez a záradék nagyon sokat érne, ha – meg ha –. Mert hiszen emberi észszel számítva úgy lehet okoskodni, a hogy ön tette, hogy egyszer valamikor csak nem lesz Kálmán ezekhez a fatalis komédiásokhoz hozzá varrva, s akkor bekövetkezik a «ha». Ámde nagy kérdés, hogy Kálmán a mellett az izgatott életmód mellett, a melyet ő folytat, az emberi erő fölötti munkásság mellett, annyi szenvedés, nélkülözés közepett nem hal-e meg addig, a míg…

– A míg Bányaváry barátsága félbeszakad?

– Nem. A míg Béni a neki hagyott majoratussal tökéletesen tönkre nem jut. Mert arra leharapom az ujjamat, hogy a mint a nagyasszony Bénit belehelyezi a birtokába, az a nélkül, hogy valaha egy jó lovat tartott volna, vagy valami urat játszott volna, a legrövidebb idő alatt tönkre megy csupa élhetetlenségből, s mi haszna akkor Kálmánnak a híres zarádékból?

– No én meg hát azt mondom önnek, s erre én is leharapom az ujjamat, még pedig a lábam ujját, hogy nem vetek neki félévet, hogy Kálmán el fogja magától űzni ezeket az ő barátait, legelől Bányaváryt magát.

– Ah, hisz ön úgy beszél, mint egy próféta!

– Hát csak hadd legyek próféta. Fél évig ne beszéljünk egymással erről a dologról. Addig különben sem igen jövünk majd össze, mert én hosszú útra megyek, ki Bécsbe és Párisba.

– Mi a gutát? Csak úgy mulatságból?

– De egy részt Béni bácsit kisérem, a kit a nagyasszony kiküld, világot látni.

– Ah! A tinót Bécsbe hajtják, hogy visszajőjjön mint tulok. S ön a pásztor?

– Meg még más cliensemnek a dolgában is járok.

– Párisba?

– Oda is.

– Ecce! Én soha sem vittem annyira, hogy olyan cliensem lett volna, a kinek Párisig megy a causája.

– Hja, van annak, a ki érti magát.

– Fungum! Szólt fittyet vetve Korcza úr a tova biczegő kollégának, s aztán nagyon megdicsérte az ottmaradt társaság előtt a távozót. Jeles ész! Még azt is megtanulta tőlem, a mit magam sem tudok.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Egy meredek kapaszkodónál a brünni országúton két posta gyorkocsi érte utól egymást, ott aztán, a míg a lovak lépésben vontatták föl a kocsikat a hegyhátra, az utasok tetszés szerint leszálltak és gyalog ballagtak a szép őszi fűvel benőtt gyalog úton.

Az első kocsiból egy daliás termetű férfi szállt ki, karját nyujtva az utána kilibbenő úrhölgynek, kinek arczát kék selyem fátyol födte, a második kocsiból pedig egy nehézkesen tapogó zömök úri ember mászott alá a lépcsőkön, lábai posztó félczipőkbe dugva, nyakára széles nagy kendő körítve, mely hosszú állát is befoglalta. Az utóbbi, miután útitársát hasztalan biztatta, hogy szálljon ki az is, kénytelen volt rászánni magát, hogy egyedül ballagjon a kocsi mellett, de fentartva azt az elővigyázatot, hogy félkezével a kocsiajtó kilincsét folyvást fogva tartsa, nehogy egyszer a postillion azt a perfidiát kövesse el, hogy megvagdalja a lovakat, en carriére elnyargaljon, s őt itt hagyja a morva erdők közepett.

Hanem a mint az utóbbi úr az első kocsiból leszállt urat megpillantotta, egyszerre megváltoztatta szándékát, elhagyta a saját kocsiját s a hogy tyukszemei és a botosok engedték, kitárt karokkal sietett a másik úr felé lelkendezve; «áh báró Bálvándy!»

Hanem aztán visszahökkent, mikor a fiatal hölgyet is megpillantá, ki amannak a karjába kapaszkopott.

A daliás úr pedig szivélyesen nyujtá neki kezét.

Servus, Béni bácsi! S aztán sietett őt megismertetni nejével, a grófnővel.

Ettől fogva aztán Béni bácsi őt is állandóul grófnak czímezte, mert azt a gorombaságot csak nem követhette el, hogy egy grófnőnek a férjét báró urnak sértegesse.

– Hát hová, Béni bácsi?

– Párisba! kiáltá Béni bácsi dicsekedő arczczal, mintha az volna Brünnhöz a legközelebbi állomás.

– Ah, az dicső! Hát akkor együtt megyünk.

– Maguk is Párisba mennek?

Ejnye de megörült Béni bácsi ennek a szónak.

– Vigyenek engem is magukkal a maguk kocsiján! könyörgött gyermekes hangon. Van ott még hely elég. – A szobaleány kisasszony átülhet az én helyemre. Nem leszek én alkalmatlan.

A báró valamit súgott a hölgy fülébe, – mire az azt mondta hogy «yes».

– Hát jól van, Béni bácsi, jőjjön velünk.

– Mert, tudják, az édes mama küldött velem kísérőnek egy fiskálist, de én attól félek.

– Miért fél tőle?

– Azért, mert sánta.

– Mert sánta?

– Az ám. Aztán ha zsiványok találnak bennünket megtámadni az erdőben, ez a sánta meg nem védelmez, ellenben tudja, hogy hol van elrejtve a pénzem, s elárulja, ha megijesztik.

A fiatal házaspár nagyon jól mulatta magát Béni bácsinak ez alapos félelmén s el lett határozva, hogy magukhoz ültetik őt a saját gyorskocsijukra. Ez az egész útra kész mulatságtárgy lesz. Azért a szobalánynak sem kell kiszorulni a kocsiból; elférnek négyen is.

Béni bácsi tehát csak elébb még visszaszaladt a hátulsó kocsihoz; azaz, hogy csak mondta, hogy szalad, de inkább megállt s megvárta, míg az a kocsi helyébe jön, akkor aztán megmagyarázta a sánta fiskálisnak, hogy őt milyen véletlen szerencse érte, hogy Bálvándy grófékkal utazhatik egy szekéren.

Biróczy is úgy találta, hogy az nagy szerencse; hanem ott azután nem szabad ám sem pipázni, sem elaludni a kocsiban.

– No majd hát tubákolni fogok, hogy el ne aludjam.

– Az bizony jó lesz.

Még egyre volt kiváncsi Béni bácsi.

– Valjon ugyan az a grófkisasszony az, a kit Kálmánnak el kellett volna venni.

– Egészen az.

– Ejnye de bolondul tette Kálmán öcsém, hogy nem vette el.

(Akkor te nem volnál majoresco, szamár!) Mondá magában Biróczy. Aztán a nyakába akasztotta Béni bácsinak az oldaltáskáját, hogy már most vigyázzon rá maga, mert abban van a passusa, s azt majd előkérik.

A hegyhátra érve aztán beültették Bálvándyék magukhoz a vén gyereket, a kin igen jól mulatott egész Hohenstadtig a grófnő, a hol éjszakára megszálltak, a midőn Biróczy ismét átvette védenczét.