Part 15

– Hogy jösz ide? Te irtad ezt? Ránk gondoltál? Hogy vagy? Mi bajod? Szeretsz még bennünket? No ne nézz hát rám ilyen komolyan, ne verj meg ezzel a hallgató arczoddal! Részegen szedtél fel az utczán ugy-e? úgy hoztál ide? Mondd ki, hogy czudar ember vagyok: aztán ölelj meg.

Kálmán nem mondta neki, hogy czudar ember; hanem azért megölelte.

– Tudod, bajtárs, ilyen a szinész élete, magyarázá egész komoly képet öltve Bányaváry; ha nagyon jó dolga van, elkorhelykedik, ha nagyon rossz dolga van, akkor is elkorhelykedik. Nálam az utóbbi eset van. Iszom, hogy ne gondolkodjam. De most már másképen lesz minden! Te visszajöttél; veled új korszak kezdődik meg ránk nézve. Orozva elolvastam legujabb művedet. Homéri tréfa! Csupa élet. Meghódítjuk vele a hűtlen közönséget újra. Alig várom, hogy Czilikém olvashassa. Jösz velem oda, ugy-e?

Tseresnyés uram közbe szólt, hogy elébb reggelizni illik; már készen áll a szalonna, kenyér és szilvorium.

– Nem iszunk pálinkát, szólt magas megvetéssel Bányaváry. Mi dolog volna az, ha Czilike megérezné ajkainkon, hogy pálinkat ittunk. Pfúj! Jösz hozzám Kálmán, ott fogunk reggelizni együtt, ugy-e bár?

Kálmán rá hagyta, hogy jó lesz.

Azzal bucsut vettek a jó házi gazdától s karöltve neki indultak Bányaváry szállását felkeresni.

Az Budán volt a vár alatt, egy szűk sikátorban, mely a Horváth-kertre torkollik.

Útközben elbeszélte Bányaváry Kálmánnak egy évi viszontagságos küzdelmeit a szinészetnek a fővárosban. Tengődés volt az és nyomorúság. Százszor megszöktek volna, ha az adósságaik engedik. Ezek szegezték le a nyomorúság folytatásához. A kísérlet arra volt jó, hogy bebizonyítsa, miszerint nincs Magyarországnak fővárosa, nincs a magyar szellemnek hódító ereje.

Kálmán csak hallgatott.

Útjuk a gyümölcspiaczon vitt keresztül. Bányaváry megállt egy kofánál, s egy papirdobozt tele vásárolt szilvával; egy másik sátor alatt pedig szarvasokat szerzett be.

– Ez a mai reggelire való. Tudod, Czilike nem állhatja ki a kávét, gyümölcsöt szeret reggelizni.

Kálmán úgy tudta, hogy Czilike odahaza nagyon is szerette a kávét. Értette a többit. Takarékosságból mondott le e fényűzési czikkről. Nem telik rá.

A hidon áthatoltak, onnan egy szűk márványlépcső vezetett fel a budai Tabán városrészbe, melynek egyik, labodával benőtt utczájában Bányaváry megtalálta azt a vályogból épült kicsi házat, melyben saját szállása volt.

Itt lakik Czilike: egész nap egyedül. Egyetlen kis udvari szobában.

– Te most maradj hátra, súgá Bányaváry Kálmánnak. Én hadd menjek előre! elkészíteni az angyalomat a meglepetésre.

Abban is kellett valami theatralikumnak lenni.

Bányaváry maga nyitott be elébb az ajtón. Czilike már a varróasztalnál ült s a mai előadáshoz készíté a jelmezeit. A szinész melodrámai reminiscentiával bocsátá maga előtt a papirdobozba rekesztett szilvákat, rekedt hamis hangon énekelve: «hajdan almát nyújta Páris, a szerelem isten-asszonyának».

Czilike mosolyogva nyujtá neki kezét.

– Nos? Nem ver engem az én angyalom? kérdé a férj; itt a hátam, fogja azt a légycsapót. Már megint korhely voltam.

Czilike szeliden ingatá fejét.

– Hát nem haragszik? Ugyan haragudjék egyszer egy kicsit, szidjon meg jól. Kössön meg az asztal lábához czérnával, hogy ne szökhessem el. Azt sem teszi? Hát magam verjem meg magamat? Azt akarja, hogy magam verjem a fejemet a falba? Panaszkodjék legalább egy szóval.

Czilike fölkelt, megölelte a hazatérőt, és szeliden sugá fülébe:

– Csak hogy itthon vagy, és nincsen semmi bajod.

– De ha azt tudnád, hogy mit hoztam még magammal? akkor örülnél még igazán.

– Nekem nincsen semmi vágyam.

– Teszem föl mégis! Ha egy blattra föltettem volna mindent, a mi az enyim és a tied, s azt mondtam volna, hogy «va banque!» vagy «semmi» – vagy «Jenőy Kálmán», s aztán megnyertem volna.

Czilike felsikoltott e szóra.

E perczben megjelent Kálmán az ajtóban, s a másik pillanatban nyakába borulva zokogott a sokat szenvedett nő.

De nem zokogott a fájdalomtól, hanem az örömtől.

«Kálmán, oh kedves Kálmán!»

– Bizony úgy van az «kedves Kálmán!» És nem elég, hogy ő maga jött; hozott magával egy új remekművet. Új, ismeretlen genre! a mitől meg lesz bolondulva a publikum; két nap alatt betanuljuk és előadjuk, s aztán megint leomlanak a trombitaszóra Jéricho falai. Neked hódító szereped van benne! Én pedig leszek a mokánygavallér! Kibujok a bőrömből, ha csak rágondolok is, s az nagyon jó lesz rám nézve; mert azt a régi bőrömet utálom és levetem. Majd meglátod, milyen más ember leszek az új bőrömben! Kálmán örökre velünk marad most már. Együtt emelkedünk. Egyedül a múzsáknak fogunk ezentúl élni, és teneked. Majd meglátod. Sehova egy tappot sem fogok menni ezentúl Kálmán nélkül; s ha valaki egy pohár borral meg mer még kínálni, feladom a politzájnak, mint méregkeverőt: egyedül a lelkesedéstől leszek még ezután ittas, s a hozzád való szerelemtől.

És mind ezt térden állva deklamálta el a szinész, s Isten látja a veséket: ő abban a perczben mind ezt igazán érezte; ki tehet róla, hogy este kilencz óra után megint más gondolatok vették elő, a miket szinte olyan igazán érezett.

Czilike olyan hamar kész volt megbocsátani; de mit? megbocsátani? hisz ő neheztelni sem tudott soha. Ő soha arczának egy bánatos vonásával sem árulta el, hogy szenved: szenved az önválasztotta pálya nyomora, s az önválasztotta férj nyomorúsága miatt. Tűrt, és abban volt a hősnő. Mint mondják, csak a szinpadon szokott sírni, mikor szomorú szerepe van; olyankor jól esik neki, hogy kisírhatja magát: a játék, a müvészet rovására.

És férje mind ezt tudja jól.

– Nézd ezt az angyalt! szól Kálmánnak. Látod, hogy egy hanggal, egy tekintettel sem tesz szemrehányást; nekem, az ő bűnben elsülyedett gyilkosának; ő, a ki ellen én mindennap hétszer követek el halálbűnt, s ki engem mindennap hétszer megvált a pokolból. Nem, ilyet nem látott a világ soha.

Kálmánt pedig boszantotta ez az ömledezés.

– Hagyd abba pajtás az exaltatiót. Majd egyszer vígjátékban irok le egy olyan férjet, mint te vagy, s egy olyan nőt, mint Czilike, s akkor majd lát a világ, a mit még nem látott. Hanem most beszéljünk prózában. Én nem azért jöttem az operentiák mögül haza, hogy a te rendkivüliségeidet tanulmányozzam, hanem hogy komolyan felvegyek egy ügyet, melyet mindenki elesettnek hisz. Én nem hiszem. Kezdjük újra. Itt van egy mű, mely egy új ismeretlen nem; egészen a mai életből véve, a mai kor nyelvén irva. Ha ez sikerül, akkor megtaláltuk az igazi útat. Én azt hiszem, hogy ez a Kolumbus tojása. Mindenfelé keressük a magyar nemzetet; kinn Ázsiában, fenn a jeges tengernél, hátul az ős historiában, magasan a fényes ranguaknál, csak ott nem keressük, a hol van, körülöttünk és a mai napon. Feszítsük meg erőnket. Te még ma ezt a müvet kiszerepelteted, estére nincsen előadás, mert csak minden másodnap játszatok, tehát tarthatunk belőle olvasópróbát. Ha tagtársaidnak kedvük van hozzá, két nap alatt betanulhatják szerepeiket s harmadnap előadhatjuk a darabot; mire ti elkészültök a betanulással, akkorra én készen leszek az új szimüvemmel; és így folytatjuk tovább. Oh egész sorozata a tárgyaknak él már a fejemben. Nem hagyunk magunknak pihenni egy napot sem, míg kifordítjuk a sarkából ezt a lusta mozdulatlan közönséget, mely központja minden lételünknek; a míg ez nem lüktet, addig nem ver a nemzetben semmi ér. Tehát kezdjünk hozzá ma és rögtön.

Bányaváryra mindig elhatározó volt az első benyomás; ha valaki lépten-nyomon követte volna, hogy a jó benyomást, mint morphiumot, minduntalan befecskendezze a bőre alá: még egészséges embert csinálhatott volna belőle. Már olyant, a milyenné az ember a morphiumtól lesz.

Kálmán megjelenése egyet fordított rajta. Elfoglalta őt olyan munkával, mely szenvedélyét felkölté, azt a szenvedélyt, mely erősebb a kártyadühnél, a borszomjnál, a gyönyörvágynál: a dicsvágyat. Nem ért rá sem a kártya, sem a tivornyaczimborákat felkeresni, míg az új szinműre készült.

És a siker tökéletes volt.

Harmadnapra előadták a hirtelen betanult vigjátékot, s a lusta, mozdulatlan közönség ki volt lódítva helyéből. Ez kellett neki! Kép, a melyben magára ismer; nyelv, a melyet megért; humor, mely kedélyével rokon; satyra, mely meg van érdemelve.

Kálmán nevének dicsőség, Bányavárynak tele szinház.

S mire az egyik szinmű kopottá lett, akkorra Kálmán készen volt a másodikkal, azután a harmadikkal, és egyre szórta magától a kincseket, mint Bosco, mint Philadelphia.

Bámulat tárgya lett!

Félév alatt az egész ország zengett a hirétől. Tizenkét vidéki szintársulat vitte szerteszét a Budáról elhiresült szinmüveket, s a közönség meg volt hódítva általuk.

S mi volt e hatás titka?

Az, a mit a csizmadia fedezett fel Kálmán előtt.

Hogy a közönség elé állítá azon mindennapi alakokat, kiket mindenki ismer: a parlagi úrfit, a henczegő katonát, a nyaffadt úrhölgyet; a szerelmes vénleányt, a pénzért házasodó úrfit, a gyomrának élő haspókot, a kevély főurat, a renyhe parasztot, a részeges kántort, a kupaktanácsot, részrehajló hivatalnokot, a fösvényt, az álszenteskedőt; – mindazokat, a kiknek nevetségessé tétele igazságszolgáltatás a közönség előtt.

Ez gyujtott, ez hatott, ez hódított.

A közönség felismerte az alakokat, miket a költőnek csak fantaziája vezetett eléje; azok, a kik magukra ismertek bennük, dühösek voltak értte; s a sikert csak növelte dühösködésük. Az egész tudós világ pedig meg volt lepve, hogy ime egy új csoda támad, a ki bebizonyítja, hogy közönséges, egyszerű, mindennapi nyelven lehet a legszebb költészetet irni; a ki halomra dönti az eddigi fogalmakat a virágokkal terhelt poezisról, az idegen mintára szabott műnyelvről, s bűbájjal beszél, mikor érthetően beszél.

És mily bámulatos munkaerő volt az!

Tizenkét nap alatt, néha három éjszaka alatt egy új művet alkotott, melyben eredeti volt minden gondolat; önkényt szülemlett minden helyzet. És közbe-közbe aztán egy-egy szomorújátékot is irt, mintegy saját gyönyörűségére s az egyszer megkapott közönség kezdett megbarátkozni a nagy históriai alakokkal is, s a magvas jámbusokkal, és a magas sarku tragikus pathossal.

Nem kellett már a közönséget Tseresnyés uramnak és a hozzá hasonló buzgó embereknek egy-egy jutalomjáték alkalmával keservesen összetoborzani: dült az magától. Este egész processio-járás volt a hidon keresztül Budára. Hej ha még Pesten játszhatnának! De hát ott már nincs arravaló hely. A rundella lebontva, a Csollánné-féle terem szűk, a nagy szinház idegen múzsa papjaié; jó, ha Budán van helye a magyarnak.

De hiszen megtelt a szinház mindig ott is; s a társaság soha nem látott boldog napokat élt azóta. Nem volt már adósság; tele volt a pénztár, fixumot fizettek, kiegészítették a ruhatárt, és a mi fődolog volt Czilikére nézve, Bányaváry azon nagy munka napjai alatt nem járt tivornyázni, hazament, tanult, jó férj volt. Czilike nyert legtöbbet Kálmán diadalaiból.

És Kálmán?

Ő pedig esténkint a nagy diadal után hazament Tseresnyés uram házához s megosztotta annak rántott levesből álló vacsoráját.

Arra az egyre nem gondolt még senki, hogy a költőnek nem lehet puszta dicsőségből megélni; honorarium, irói tantiéme még nem volt felfedezve.

Hogy létrejött e mythoszi csoda, az iró anyagi jutalmazása, ez az eszme csak nőtől születhetett. Ha férfi alkotta volna, az nagyon durva műnek jött volna ki a kezéből.

A dolog eredete pedig az.

Bányaváry azt mondá: a szinész akkor korhelyedik el, mikor vagy nagyon rosszul megy a dolga, vagy nagyon jól. És nem mondta hiába. Mert a mint egyszer aztán nagyon jól kezdett menni a dolga, akkor azon vette észre magát, hogy megint eljár kártyázni, kocsmázni. Ő ugyan azt a czímet adta neki, hogy csak egy kicsit mulatni megy; s szilárdsága bebizonyításául éjfél tájon rendesen hazament, vagy inkább vezettette magát a szállására; de az is igaz, hogy rendesen oly felmagasztalt állapotban, a minőben az ember istennek képzeli magát, a környezete pedig négylábu állatnak.

Kálmán komolyan megdorgálta egyszer e visszaesésért; de ugyan pórul járt vele. Bányaváry ezuttal nem hagyta a morphiumot befecskendezni a bőre alá.

– De hát mit iskolamesterkedel te itt én rajtam? förmedt rá a megnőtt taraju jó barát. Apám vagy te nekem? vagy kuratorom? Gyerek vagyok én? vagy rabszolgád? hogy nekem parancsolni akarsz. Ha én iszom, igyál te is!

Kálmán nagyot sohajtott és nem szólt neki többet, sőt napokig fel sem kereste.

Bányaváry valódi őstypusa volt a fajának. Mesésen ragaszkodó és bámulatosan háladatlan, a kinek neje ellen hűtlenséget elkövetni annyi, mintha más embertől egy krajczárt kérnek; mindenki iránt nagylelkű és generozus; csak az iránt nem, a kinek tartozik vele.

Hanem megkapta azután ő is a magáét egy olyan helyről, a honnan legkevésbbé várta.

Egy reggel, mikor Bányaváry szokásos mámorából felocsudva, a maga stereotyp szinpadi bűnbánó frázisaival körülvevé a maga türelmes angyalát, így szólt hozzá az angyal.

– Kedvesem. Te ilyenkor, mikor józan vagy, igen jó ember vagy, mikor pedig részeg vagy, akkor magaddal egészen tehetetlen vagy, semmit sem tudsz arról, a mi veled történik. Hát én ezen segíteni fogok. Ha nekem még egyszer éjszaka ittasan jösz haza, én tégedet úgy megverlek, hogy másnap rá fogsz emlékezni róla, hogy mi történt veled előtte való nap?

A férj természetesen nagyot nevetett a tragikus fenyegetésnek, s elkapva egyet azok közül a szörnyű verekedést igérő parányi kezek közül, azt csókjaival halmozá el, esküdve égre földre, pódiumra és szuffitákra, hogy ilyen élvezetben csakugyan okvetlenül részesülni óhajt, mert az valami difinyós dolog lehet, ilyen drága porczellán kezek által megveretni.

Egy másik reggel aztán jó korán látogatást kapott Kálmán Bányavárytól.

Talán azzal jött, hogy tőle bocsánatot kérjen, hogy kiengesztelje? Oh dehogy. Az nem lett volna theatristatempo. Az nem szokás. A megbántást elszokták ott felejteni másnapra; s ha a megbántó elfelejtette, a megbántottnak kötelessége hasonlót cselekedni; mikor újra összejönnek, azon kezdik, hogy ugyan hideg van odakinn, ha hideg van; s ha meleg van, akkor ugyan meleg van.

Bányaváry kaczagva nyitott be Kálmánhoz, ki akkor is irt.

– Hallatlan dolog történt velem bajtárs, hallatlan! Tarts vizet készen a szobában, hogy ha el találsz ájulni a kaczagástól, hát fellocsolhassalak.

– No ugyan mi történt?

– De engedd meg, hogy Tseresnyés uramat is beszólítsam, mert ezt nem elég egy embernek hallgatni; ehhez publikum kell, a ki tapsol. Mert ez olyan scéna, a mihez a te vigjátékod mind csak bliktri.

– No hát híjj rá publikumot.

Bányaváry átkiabálta a műhelyből Tseresnyés uramat, ki jött a szokott bőrkötényével, és az orrán nagy kerek ablaku pápaszemével.

– De tegye le azt a pápaszemet, mert nem tud tőle nevetni.

– A nevetés nekem nem nyavalyám.

– Fogadjunk!

– Az sem nyavalyám. Ha tetszik a történet, hát majd tapsolok.

– No hát ide tessék hallgatni. A mult éjjel ismét «bene sonantibus» kerültem haza.

– Azaz, magyarul: «jól berugva», tolmácsolta Tseresnyés mester.

– More patrio két hűséges czimbora eskortirozott hazáig, s ott a kezembe adván a szobám kilincsét, megtámasztott az ajtófélnek, a gondviselésre bízva a további felügyelést.

Kálmán kedvetlenül csettentett a nyelvével s félrefordítá a fejét. Hogy beszélheti el ezt ilyen nevető képpel maga az, a kin megtörtént?

– Az én martyrom, az én angyalom, mint mindig, úgy tegnap is, ébren várakozott reám. De ezuttal, mint valódi arkangyal. Hahaha!

Kálmánnak viszketett a tenyere; szerette volna az ő kedves barátját kidobni a szobából.

– Hahaha! A mint kinyitom az ajtót, s betámolygok, fejjel előre: elém toppan ez a kis Szentivánéji tündér; ez a parányi czukorbáb s így szól hozzám egy statarialis biró komolyságával: «megmondtam ugy-e, hogy ha még egyszer részegen jösz haza, hát megverlek!» azzal egy szót sem szólt többet, hanem kikapta ezt a meggyfapipaszárt a kezemből, a másik kezével megkapta a viktoriadolmányom szélét hátulról, felrántotta a fejemre; leszorított arczczal az ágyba s olyan sort vert a hátamon végig – hahaha! – hogy itt látjátok a helyét most is, hahaha!

S nagy kaczagás közt felhúzta a ruháit a hátáról s feltárta a corpus delictit, és meg kell vallani, hogy az egy olyan becsületesen elpaskolt hát volt, keresztben-hosszában megrakva veres, kék, zöld vonásokkal, a milyent csak valaha visum repertum alá mutogattak.

«Hahha!»

Ez a hang Tseresnyés uram ajkait hagyá el. Első eset volt tán férfi korában, hogy nevetett. Nem is folytatta, újra komolylyá tette arczát; hanem ujjával előre bökve, mondá aræopagi bölcseséggel:

– Nagyon jól cselekedtetett…

Kálmán pedig felugrott helyéről, s aztán Bányaváry is felugrott, és egymás nyakába borultak és nevettek, vagy sírtak! – vagy mind a kettőt.

Hogy Czilike olyan vitéz asszony! Az a kis szelid teremtés!

– Barátom, folytatá Bányaváry a bámuló dicsekedés hangján. Az egy heroina! Eleget iparkodtam én kimenekülni a keze közül; de nem birtam a fejemet kiszabadítani a vas marka alól. Az orleansi szűz nem verte úgy az angolokat, Zenobia a rómaikat, Rozgonyi Cziczelle a törököket, mint a hogy az én Czilikém az én hátamat elverte. – Szegény gyerek! Aztán reggelig nem csinált egyebet, mint irósvajjal kenegette, meg vizes itatóspapirossal borogata a csata sebhelyeit.

Erre ismét összeölelkeztek Kálmánnal.

– Hanem hát idáig a nevetni való, mondá Bányaváry; de most következik a komoly dolog. Reggel, mikor kialudtam magamat, s felébredtem, természetesen egy szóval sem kérdeztem, hogy mi az, a mi hátam mögött arra emlékeztet, mintha az éjjel azt álmodtam volna, hogy szökött katona voltam s megveszszőztek? Hallgattunk a dologról mind a ketten. Hanem az angyalom nagyon komoly volt, s mikor vége volt a reggelinek, így szólt hozzám: «Bányaváry! Mától fogva a pénztár az én kezelésem alatt áll; majd a zsebbeli pénzt én adom ki neked; egy tizesnél többnek nem szükség nálad állni». Én a meggyfapipaszáromat nézegettem, s úgy találtam, hogy az egyik vége meg van hasadva. Felelék rá «jól van». Azután iszonyú bölcseséggel előkeresett nekem egy hosszú számadást, s azt parancsolta, hogy nézzem azt végig. Néztem, mert muszáj volt; de nem tudtam, mit lássak rajta? Az egy összeállítás volt, hogy a te szinműveid után mennyi a tiszta bevételünk? Hogy tudott ilyen pontos számadást vezetni? én ehhez soha sem értettem. Akkor aztán így szólt hozzám: «nekünk fölösleges jövedelmünk van abból, hogy Jenőy szinműveit előadjuk. Te eddig azt hitted, hogy e fölösleg elkártyázni s részeg czimborákkal megitatni való, s arra nem gondoltál soha, hogy egyetlen barátunk, ki a művészet és irodalom ügyeért mindenét föláldozta, vagyonát, rokonságát, rangját, szivét: az most egy szegény kézmüves kenyerét osztja. Ezentúl minden szinmüve előadásaért a tiszta jövedelem egy huszadrészét át fogjuk neki adni. A tegnapi előadás jövedelme ennyi volt: ebből az övé lesz ennyi. Nyugtatványozd, s vidd el neki magad, és aztán hozz nyugtatványt tőle. Itt aztán semmi kedélyeskedés többé. Adok, hogy adj; teszek, hogy tégy!» Ez a világon a rend. – Így beszélt az velem, barátom; mint egy philosophus, mint egy jogtudós, mint egy bankár. Én megadtam magamat; elhoztam a pénzedet; add meg te is magadat, és vedd fel, a mit küldött; mert különben egyikünk se kerüljön a szeme elé.

Kálmán egy szót sem szólt, csak megszorítá némán barátja kezét.

Az pedig odaszámlálta az asztalra az első irói tantiémet, pengő huszasokban.

– Igazsága van az asszonynak! «do, ut des; facio, ut facias; do ut facias, facio, ut des». Adok, hogy adj; teszek, hogy tégy; adok, hogy tégy; teszek, hogy adj. Valjon melyik collegiumban tanulhatta ezt!

Kálmán az első honoráriumot azonnal átadta Tseresnyés uramnak: fordítsa a legszükségesebbekre.

– A nyugtát majd megirjuk otthon tenálad; mondá barátjának.

Az pedig úgy őrült neki, mint a bolond, hogy őtet a felesége megverte, hogy már most ő ezentúl jó ember lesz; kártyázni épen nem fog, mert a pénztár kulcsa ezután az asszonynál áll; bort sem fog inni.

– S minthogy valamit inni csak kell, mondá Kálmánnak, midőn felkerekedtek, hogy együtt átmenjenek Budára a kis hősnőhöz: tehát ezentúl estenkint theát fogok inni. Úgy van, theát! Leszek valóságos «teatoteller». Theavedelő.

Az már szabad!

Tseresnyés uram pedig fogta az asztalán hagyott pénzt, s elment vele a szabómester komájához, csináltatott Kálmánnak egy új öltöző ruhát; ezt tartotta legszükségesebbnek.

A BOLDOG SZERELEM.

Zengett már az ország a hires költő nevétől.

Ország? Miféle ország?

A közép osztály, a ki kabátban jár, abból is, a mi városban lakik, abból is, a mi magyar, ez a költő közönsége.

A falu népe nem tud még róla semmit, a szalonok népe épen annyit. Ott még hideg van.

Nem kell tőle félni, hogy a magasztaló hír valami szemrehányást szórt volna azoknak arczába, kik őt elfeledték: nem hat az fel odáig.

Olyan könnyen elfeledték, mint egy elrepült kanári madarat.

Ő még tartogatta az arczképet; de az arczkép rég nem emlékezett már ő reá.

A szép madonnaarcz sok országot bejárt azóta, s megtudta magáról azt, hogy szép. Öntudatára jött annak, hogy mindenütt hódit. A sors nagyon jól tett Kálmánnal, a midőn nem adta neki kincset. Oh az ilyen megmérhetlen értékű szépség birása nem annak való, ki szerelme tárgyát féltve őrzi, ki a táncztermek szegleteibe huzódva, szemeivel kiséri istennőjét s arczmozdulataira figyel; ki gondolatait találgatja, ki lelkét oda adja neki, ki ruhája suhogására tűzbe jön, ki egy mosolyától boldog lesz, s azt a mosolyt irigyli mástól; ki annyit követel, a mennyit maga oda ád; kinek ez a kincs az egész világ.

Jobb volt neki őt elveszteni.

Katinka azt mondta egykor neki: «én ismerem a magam nemét!» Ismerte ő Dorotheát is. Olyan kedély befolyása alatt, a minő Kálmáné volt, nem maradhatott az tizenhét éves korán túl; a következő évek még arczkifejezését is átváltoztatták; a szende, megnyult vonások tündöklő telt idomokká alakultak. Ez nem volt többé az ő ideálja.

A Decséry-család nem is sokat időzött olyan közel Kálmánhoz, hogy véletlenül hintajával az utczán elgázoltathassa; többnyire Bécsben laktak.

Vége volt már a rövid ideig tartott szenvelgésnek: az idyllel együtt feledve lett a magyar beszéd és költői zsengék. A grófkisasszony nem irt többé verseket, s a főispán minden generalis gyülésen, melyre Bécsből lerándult, egymás hirét elhomályosító nevezetes nyelvtani bukfenczekkel örvendezteté meg a tekintetes karokat és rendeket.

Bálvándy volt az az ember, ki Kálmán helyét betölté. Az a férfi, a ki a nőknek tetszik. Mert tud előttük ragyogni és meg nem hódol nekik. Ő az ideál. Szép, délczeg alak, a testi ügyesség, edzett egészség, életkedv mellett örökké derült kedély, büszke és bátor, bőkezű és szerencsés. A szivében ugyan üresség van, mint a Saharában, de ez – férfi erény! Ezt szeretik a nők.

Aztán prózai indokok is vannak.

A Decséry főispán családja nagybirtokú; de birtokaik egy része majoratus, legnagyobb része csak fiágat illet: a leány maga szerény násztárgy volna, ha az öreg apa kegye nem biztosítaná a felől, hogy roppant szerzeményéből egy millió készpénzt fog neki hagyományozni, ha kedve szerint megy férjhez; még pedig százezret azonnal a menyegző napján leszámlál a boldog vőlegény kezébe.

És erre a százezer forintra, és később az egész millióra igen nagy szüksége volt Bálvándynak. Roppant birtokaihoz, mik három megyében feküdtek, igen sok adóssága is volt: azok között szorongató adósságok is, a miket csak nagy uzsorával lehetett rábirni, hogy aludjanak tovább.

Ez volt az ő érdeke Dorothea körül, nem a szép arcz.

Viszont Decséryéknek is volt érdekük a bárót megnyerni.

Először is az a német uralkodó herczeg, ki három év előtt Dorotheáért őrjöngött s a ki nem lett volna rossz vőlegény, hirtelen beleszeretett egy énekesnőbe, s azt elvette. Azután Bálvándy igen nagy úr volt; tudták ugyan, hogy adóssága is sok van, de egy millió mindent helyrehozhat. És végül még egy körülmény volt, mely mellette szólt. A politikai combinatio.

Kanczellárváltozás volt: a bécsi kormány erősebbre akarta fogni a zablát a duzzogó vármegyék szájában, s a főispánoknak kiadatott a rendelet, hogy minden lehetőt és lehetetlent elkövessenek az ellenzéki szellem korlátolására.