Part 14

Az alacsony ajtón belépve, oly vastag athmosphaera fogadja az érkezőt, pipafüstből, emberbüzből, pálinkaszagból tömörülve, hogy ott mindjárt a levegőbe beburkolhatja magát, mint Jupiter, mikor nem akarta, hogy lássák. Három pislogó lámpa küzdött a félhomálylyal, de hamar megadta magát, s vörös holdudvart kerített maga körül. A terem hoszszában tömör oszlopok voltak; a mik mellett könnyű volt elosonni a tolvajkereső commissárius, vagy a hajhász hitelező szemei elől. A szögletbe hajló terem két osztályában két tekeasztal volt körülállva munkában izzadt tekézőktől, a szögleten volt a kávés rekesze, melyben felbodrozott haju fiatal kisasszony ült, a kinek épen udvarol valami félrecsapott kalapu jurátus. Az ablakoknak mély fülkéik vannak, és mindazok az alakok, a kik e fülkéket megtöltik, a kik az oszlopok mögött letelepedtek, oly kétségbevonhatlan vágyat árulnak el a meg nem láttatás után, hogy a mellettük elhaladó megbántani véli őket az által, ha rájuk néz. Rácz disznóhajtsárok török dohányt színak asztal alá eresztett csibukból; kopott zugprókátor suttog vedlett uzsorással valami meg nem hallani való ügyről; mámoros rongyhad bóbiskol fejére húzott kalappal, zsebébe dugott kézzel az üres asztal előtt; részeg mészároslegény traktál puncscsal szedett-vedett korhely kompániát; hárman-négyen kártyáznak egy asztalnál s öten-hatan a hátuk mögött bele beszélnek a játékba; egy szinházi tapsoncz állhatatosan fütyül valami operát végig; egyes, lopva elsuhanó alakok, mint Macbeth árnyképei a pipafüst ködfátyolában, s ismét egy-egy félrészegen bebukó alak, ki odakin elkezdett veszekedés, dal, lárma, röhögés zaját folytatja idebenn.

Kálmán szétnézett, hogy hová bujjék el itten? Minden szögletnek volt már valami troglodyth lakója. Az ajtó mellett volt még egy üres asztal. Azt nem igen szeretik, mert minden embernek útjába esik. A mellé leült s kért magának fekete kávét. Nagyon jó az, mikor az ember egész nap nem evett.

A mint a szemei hozzá szoktak a füsthöz, elkezdte a barlanglakókat szemügyre venni. Egyetlen egy ismerős arczot nem látott közöttük. Egy egészen más világ lakói voltak azok, mint a miben ő eddig lélekzett.

Az idő telt, s a kávéház népessége szaporodott. A kis asztal mellett még volt egy hely, de oda senki sem telepedett le.

Kálmán tenyerébe hajtá fejét, és úgy érezte magát, mint a kit az örvény megkapott s forgatja körül. Megszünt gondolkozni.

Egyszer megfogja valaki a kezét és a fülébe sug:

– Jenőy úr.

Kálmán széttekintett, hogy hol az az úr, a kit hínak? Már azt sem akarta hinni, hogy az az ő saját neve.

A megszólító ott ült az asztal másik oldalán.

– Ah! ön az, Tseresnyés uram?

A csizmadia arcza csak olyan komoly volt most is, mint máskor; pedig Kálmán arcza mosolyogva fejezte ki a viszontlátás örömét.

– Hazaérkezett ön, s most már itthon marad? kérdezé Tseresnyés uram. Aztán be sem várta a feleletet, hanem tovább folytatá: «Körülbelől ugyanazon oknál fogva találkozunk most e helyen mind a ketten; ön is arra vár itt, a kire én: Bányaváryra».

– Ide szokott jönni?

– Minden este. Már bizonyosan itt van; de ilyenkor még egy zárt szobában ül, a hol nasivasi bankot adnak, s onnan csak éjfél után kerül elő. Engem oda be nem eresztenek, mert ahoz különös protectió kell, s engem már ismernek, hogy nem vagyok sem játékos, sem kozák. Ott ül ő már bizonyosan és játszik. Meglátjuk rajta, hogy nyert-e vagy vesztett? Ha nyer, akkor az egész lumpkompániát megtraktálja, ha pedig vesztett, akkor összevész velük. Akár megtraktálja, akár összevész velük, a vége az, hogy kilökik az ajtón. Akkor aztán az én dolgom, őt karon fogni és haza vezetni.

– A nejéhez?

– Nem oda, hanem hozzám. A neje Budán lakik, és odáig nem volna hatalom, mely elczepelje; hanem a szomszéd utczáig valahogy elcsalom s otthon aztán a kis szobában lefektetem. Mert úgy sajnálom, hogy ilyen szép talentum így rongálja agyon magát.

Kálmán megszorítá a kézműves kezét.

– Ugy-e bár; monda a csizmadia, most már ketten majd csak könnyebben vigyázunk reá.

A csizmadia nem kérdezte sem azt, hogy miért látja most itt Kálmánt, sem azt, hogy miért látja ily kopott, sáros ruhában? tudta ő azt mind igen jól.

Nem is kérdezősködött tőle olaszországi élményeiről, inkább ő beszélt neki azokról, a mik itthon történtek az alatt, hogy Kálmán odajárt, a szinészekről, a tudósokról, a közönségről.

E közben lassan eltelt az idő. A pinczérek ismerték már Tseresnyés uramat, s nem háborgatták kérdezősködéseikkel, hogy mit parancsol? inkább összehordták neki a hirlapokat, a miket olvasni szokott.

Éjfél után aztán nagy zajjal jöttek elő a zárt szoba lakói, a kártyahősök.

Elszomorító alakok, vad indulatoktól feldult arczokkal, öngyilkos tekintetü szemekkel, kíntól, vágytól halálsápadtak, a veríték a homlokon feledve.

Azok között volt Bányaváry is.

Már ittas volt; énekelt. A kezében egy török megygyfa csibukszárral hadonázott s hangosakat csapott vele egy asztalra.

– Pinczér! Te lusta ficzkó! Hol vagy? Puncsot ezeknek az uraknak! Puncsot iszik ma minden ember!

Nyert…

S aztán maga körül telepíté a barlang legkorhelyebb népét, tálat hozatott elő, abba rhumot töltött czukorral, azt meggyujtá s a lángoló tálat körülülő csorda közepett elnökölt és verte az ütenyt valami utczariasztó dalhoz.

És aztán ivott mindenkivel Bruderschaftot.

S mentül részegebb lett, annál inkább követelte, hogy ő iránta minden ember tisztelettel viseltessék.

Annál jobban nevetett rajta mindenki.

Azt a megygyfa pipaszárt úgy viselte a kezében, mint valami királyi pálczát. S haragudott érte nagyon, ha megfogták a királyi pálczát a kezében, mikor meg akart vele valakit ütni.

– Ki vagyok én, te rabszolga? rivallt a felszolgáló pinczérre.

Az gunyos megalázkodással felelt:

– Ő felsége Mátyás király.

– Fia a nagy Hunyady Jánosnak, veté utána a részeg.

«Éljen Hunyady Mátyás király!» ordíták kaczagva a korhelyek s felemelék őt székestűl a levegőbe.

Tseresnyés uram szomorú komolysággal monda Kálmánnak:

– Valahányszor sokat iszik, mindig azt állítja magáról, hogy ő Mátyás király. Ez a bolondsága – szegénynek. S ezek a lumpok tudják azt már s csúfot űznek belőle.

Hunyady Mátyásnak is görbe orra volt s borotvált arcza; Bányavárynak is. Az utóbbi józan korában is szivesen hallotta, ha feltünőnek találták a hasonlatosságot közte és a nagy király arczképe között; ha pedig egyszer a pohár fenekére mélyebben tekintett, akkor meg épen bele lehetett vinni ebbe a bolondságba.

A kozákok között volt egy infámis fancsali pofáju ficzkó, a kiben minden áron Czilley Ulrikra akart ráismerni, s biztatta a barátait, hogy álljanak rajta boszut László bátyja kiontott véreért; öljék meg. Azok váltig hitegették, hogy régen összeaprították azt már; de csak azt erősítette, hogy nem jól aprították össze; s utoljára is, mikor egyszer jó közel jött hozzá a Hunyady családnak ez esküdt ellensége, olyat húzott neki a fejére a királyi meggyfapipaszár jogarral, hogy annak összehorpadt a cilindere.

Ebből azután nagy lázadás támadt; a Garák és Ujlakyak letaszították ő felségét a trónusáról, míg Czilley egy dákó után kapott felségsértési dühében; a pinczér sietett puncsos tálát megmenteni a rebellio szinhelyéről; mire aztán Tseresnyés uram és Kálmán felugrottak az asztal mellől s veszélyben forgó felséges urukat iparkodtak az ajtón kivonszolni; a mi nem ment a nélkül, hogy a meggyfapipaszár még egynéhány igazságos és megszolgált ütleget jobbra-balra ki ne osztott volna, mely ütlegekért viszont Tseresnyés uram és Kálmán vették át a neki szánt oldalba ütéseket, míg az ajtóig el tudtak vele hatolni.

A veszett Czilley azonban utána szaladt a dákóval s hozzácsapván vele, szentül agyonüti Bányaváryt, ha Kálmán eléje nem tartja a karját, a midőn aztán a tekebot az ő karján tört ketté s csak a hátán csapott végig Bányavárynak, azt egyuttal az ajtón is kisegítve.

Az utczára aztán nem üldözték; sőt rögtön becsapták utána az ajtót, hogy a czirkáló tűzőrség meg ne hallja a lármát.

A két jó barátnak fogni kellett kétfelül Bányaváryt, hogy el ne essék, vagy vissza ne menjen.

A hátát tapogatta és büszke arczot csinált.

– Láttátok ez ütést? Mikor Bécset ostromoltam, s mint kém beszöktem a vívott város kapuján, egy kereket hajtva magam előtt, az őr azt mondá: te ficzkó, épen olyan orrod van, mint Mátyás királynak, s nagyot húzott a pálczájával a hátamra. Igaz-e, hogy a hátamra húztak, vagy sem?

– Igaz, fölséges uram, hagyá helyben a csizmadia; de már most siessünk Bécs kapuja elől; mert ott kicsiny híja, hogy Mátyás királyt meg nem lőtték.

– Árulás volt! mondá a szinész. Áruló volt a saját titkárom, ki sátorom falán megjegyezte a helyet, a hol ülni szoktam.

Ennél a szónál eszébe jutott a gyanakodás.

– De hát ti kik vagytok «csiribiri emberek»? (Ez is Mátyás király szava volt.)

– Hát nem ismer már fölséged? esedezék nyájaskodva a csizmadia.

– Ahán! te vagy a czinkotai kántor. Te neked is megigértem, hogy dupla itczét rendelek a számodra. Gyere vissza a kocsmába, hadd tapasztalom, megfogadták-e parancsomat?

– Nem vagyok én a czinkotai kántor, fölséges uram; szabódék a csizmadia. Én csak az a bizonyos varga vagyok.

– Oh úgy; az, a ki azzal jött hozzám, hogy «róka fogta csuka, csuka fogta róka, varga fogta mind a kettő». Hahaha! Még most is nevetek, ha eszembe jut. S mit kivántál tőlem jutalmul? Száz botot. Felét az ajándéknak előre lefoglalta a sáfár, felét az ajtónálló. Nem ez itt az a sáfár?

– Nem fölséges uram, sietett Kálmánt kimenteni Tseresnyés uram: hiszen tetszik ismerni. Ez Galeotti, fölséged krónikairója.

– Ah! A tudós Galeotti? szólt nyakonölelve Kálmánt az ittas ember.

– Menjünk tehát felséges uram, haza, hadd írja le a tudós Galeotti felséged viselt dolgait e mai napról.

Ebben megnyugodott a képzelt király s ráállt, hogy haza menjen.

De nagy mesterség volt az, szép szerével elcsalogatni a szomszéd utczáig, a hol Tseresnyés uram háza volt; mert az ittas ember minden lépten megállt s disputába elegyedett vezetőivel.

– De hová haza? Fel budai királyi várlakomba?

– Oda most nem mehetünk, mert az most be van zárva s a kapus aluszik.

Ekkor aztán megbikacsolta magát, hogy miért van a királyi várlak éjszaka bezárva? Ez már megint annak a Szilágyi Mihálynak a cselszövénye, meg az ő áruló szakácsának, Lábatlannak; holnap Fejetlent fog belőle csinálni rögtön.

A csizmadia csitította, hogy hiszen ő maga rendelte el: hogy «egyszer volt Budán kutyavásár!» A kóborló kutyák kirekesztése végett van a vár bezárva.

Nem nyugodott meg benne, erővel a várba akar rontani.

– No hát jól van, mondá a csizmadia. Menjünk a várba. A felséges asszony úgy is nyugtalanul várja már felséges férjét.

Ez használt.

– A feleségem? szólt visszahőkölve a szinész s nagyon meggondolta magát. Oda ne menjünk. Derék asszony, jó asszony; és én nagyon tisztelem őtet; de tudjátok, hogy Mátyás király balkézre is házasodott. Csitt! El ne mondjátok azt valakinek. Meg ne tudja az az áldott jó asszony; mert minden csepp könyjeért tenger vért fogok ontani. E drága könyekért!

Akkor aztán elkezdett sírni.

Ez alatt valami nehezen bekanyarodtak vele a magyar-utcza szegletén.

Ott valami boltczímeren megakadt a szeme.

– Ez itt az én czímerem! Hogy jön ide az én czímerem? A holló, szájában a gyűrűvel.

Hasztalan volt vele disputálni, hogy az nem holló, hanem oroszlán, s nem gyűrű az a szájában, hanem sós perecz: ő annak látta.

– Hát jól van, felséges uram; mondá a varga. Amoda van egy lámpás; menjünk odáig, ott majd megállunk s a mint ezek a házak szépen sorban elmendegélnek mellettünk, majd mikor ez az ajtó is odaér a lámpás elé, akkor megnézzük, hogy mi van rajta?

Azt biz elhitte az ittas ember, hogy a házak mendegélnek s elhagyta magát édesgetni a lámpásig, útközben azzal kínozva a szegény csizmadiát, hogy «miért nincs a csóri csukának mája?»

A lámpástól már csak ötven lépés volt Tseresnyés uram kapujáig, hanem itt megint új veszedelem következett. A czukor-utczán végig jött ügetve a czirkáló lovas őrszem, s a lódobajra felriadt Bányaváry.

– Hah! ez ottan Holubár! kiálta a patról-káplárra mutatva, Holubár, a cseh óriás! ott jön engemet vitézi tornára hívni. Készen vagyok. Le foglak dobni a porba, gőgös óriás, hogy a csontod törik bele. Lovamat ide gyorsan, hadd taszítom őt a porba! Lovamat ide!

És azzal csibukja meggyfanyelét dárdául kapva hóna alá és a jobb markába, készült megrohanni a lovas czirkálót.

– Felséges uram, a lova nincs közel, mentegetőzék a jámbor varga, hanem kegyeskedjék felülni a nyakamba, majd aztán úgy attakirozzuk meg a cseh óriást.

S azzal lekuporodott a handabandázó elé, a kit Kálmán felsegített a csizmadia vállaira. Tseresnyés uram aztán, a mint a nyakába kaphatta ő felségét, s hóna alá szoríthatta a két lába szárát, neki iramodott vele, de nem Holubárnak, hanem saját hajléka ajtajának, a hol már nyugtalanul várta az öreg nőcseléd, s meg sem állapodott vele addig, a míg a hátulsó szobájába érve, hátáról a vetett ágyba le nem dobhatta; a hol aztán ő felsége kezeit, lábait szétnyujtva, rögtön elaludt, ideiglenes kimulása perczében e szót dörmögve: «meghalt Mátyás király, oda az igazság!»

Tseresnyés uram szomorú arczczal fordúlt Kálmánhoz.

– Ez minden este így megy – variatiókkal.

Kálmán kábult agygyal ült le az ágy mellé, mintha ő rá is ragadt volna bajtársa mámorából valami.

– Minden este én hozom ide haza; beszélt tovább Tseresnyés uram, mert különben az utczán elesik s vagy kifosztják a tolvajok, vagy beviszi a patról. Mikor olyan nagyon sajnálom, hogy ilyen szép talentum így pusztul el.

– Hát a neje? kérdé Kálmán szorongva.

– Az tűr és hallgat. Az egy szent, egy angyal, egy martyr. Budán lakik, a vár alatt egy szűk utczában, egy kis szobában. A szomszédok látják, hogy reggelig ég a gyertya ablakában s ő az alatt varr, úgy hiszem pénzért dolgozik. Egész éjjel várja a férjét. Mert néha mikor elkártyázza a pénzét, korábban otthagyja a kávéházat s kevésbbé ittas, aztán hazamegy. Soha sem tesz neki szemrehányást és senkinek sem engedi, hogy férjéről valami rosszat mondjon. Hanem este, mikor valami olyan szerepet játszik, a hol szenved a nő, akkor igazi könyeket látnak a szemében. Azt mondják, hogy «érzi» a szerepét.

Kálmán a szék támláját szorongatta markával és mondá magában: «óh kedves bajtársam; de közel vagy hozzá, hogy ezzel a székkel itt a fejedet bezúzzam!»

A vén nőcseléd azalatt sonkát, kenyeret tett az asztalra és két kést mellé.

– Mi ketten még ma nem vacsoráltunk, uram, szól a varga; tartson velem. Essünk át rajta.

Kálmánnak jól esett a kinálás, mert az nap még nem evett. Hagyott magának szelni a sonkából, kenyérből s hozzálátott jó étvágygyal.

– Én meg vagyok felőle győződve, mondá a csizmadia, hogy ön az egyedüli ember, a ki Bányaváryt ki tudja gyógyítani ebből a betegségéből. Önt nagyon respektálja. Szívére beszélni nem ér semmit. Mikor kijózanodik, ő maga teszi magának a legnagyobb szemrehányásokat, s az ember még kénytelen vigasztalni. Hanem ha valaki a megszokott hajlandóságának útját tudná állni; ha ön például az előadás után, a mikor felhevülten megy a betegségévé vált ragályos társaságot keresni: szépen haza vinné, otthon valami nemes mulatsággal, valami felolvasással elfoglalná, vagy ha csak annyira vihetné is, hogy ne jőjjön át Pestre, hanem üljön be egy budai korcsmába, a hol nincsenek ezek a lumpok: hát lassankint kigyógyítaná a bajából. Mert baj ám ez, nyavalya, mint a lunatikusság, mint a nehéz kórság, a mit gyógyítani kell.

– Úgy fogok tenni, szólt Kálmán, megszorítva a csizmadia kezét. Lássa ön, én minden tanácsát megfogadtam önnek és köszönettel tartozom érte. Felkerestem Génuában, a kihez utasított; s nem bántam meg. Aztán megemlékeztem arról, a mit ön mondott, hogy hagyjak békét a nagy historiai alakoknak; nyuljak bele a mindennapi életbe s azt mutassam fel a közönségnek. Az alatt, míg Győrtől nagy lassan szállított a tölgyfahajó, neki ültem egy vígjátékot írni; mikor a hajó elsülyedt, épen készen lettem vele. Három napi munka. A tragoediámon három évig dolgoztam. De ennek több sikere lesz. Mindenemből csupán ezt mentettem meg. Holnap átadom Bányaváryéknak. A míg erre készülnek, addig nem fog a mi barátunk korhely társaságba járni. S mire ez elkopik, akkorra készen lesz a másik. Soha sem engedem kijönni a munkából. Ez kigyógyítja majd.

– No annak ugyan örülök, hogy tudtam önnek olyan tanácsot adni, a minek hasznát vette, hát már most még egy indítványt próbálok tenni. A siker elbízottá teszi az embert. – Milyennek találta ön ezt a mai vacsorát?

– Fölséges volt!

– A kenyér nem nagyon barna?

– Igen jó ízű.

– No hát az én indítványom odamegy ki, hogy ez a barna kenyér, ez az egyszerű vendégség, ez a puszta falazatú szoba, önnek, ha akarja, rendelkezésére áll. Ne értsen félre. Nem kinálok ajándékot, az nincs is módomban. Hanem ha ön meg van elégedve ilyen kevéssel – (s ön bölcs, ember, hát hogy ne volna?) – akkor én megalkuszom önnel, hogy évenkint nyolczvan forintért önnek szállást és ellátást adok. Fizethet majd az év végén. Nyolczvan forintot csak megkeres odáig valahogy.

Kálmán összeszorítá ökleit és fogait; valami fájdalmas érzés akart kitörni testének minden porusán.

– Én tudom azt, hogy micsoda helyzetben van ön most, folytatá a csizmadia, s urát is adom, hogy miként tudom? Önnek a nagyanyja itt lakik Pesten; nem volt nehéz megtudnia, hogy én vagyok az a hóbortos ember, a ki azt a szegény komédiás fejedelmet estenkint magamhoz haza hozom, hogy el ne pusztuljon. A nagyasszony gyűlöli ezt az embert; ön jobban tudja, hogy miért? Egyszer a nagyasszony magához hivatott azalatt az ürügy alatt, hogy Béni bácsinak szabjak csizmát. A jó Béni bácsinak tizenhárom tyúkszeme nőtt, a mióta a pesti kövezetet a pesti topányokban járja, egészen sántít bele. A nagyasszony bennem helyezé bizalmát, hogy talán tudok még olyan lábhüvelyt önteni, a miben Béni bácsi lábai békében elférjenek. Akkor azután szóba állt velem s egyik szó a másikat adta. Kikérdezett, hogy miért hordom én estenkint a részeg komédiást magamhoz haza. Mért nem engedem, hogy feküdjék ott az utcza közepén? hadd menne rajta keresztül valami társzekér a sötétben; vagy botorkáznék végig a hidon, talán majd belebuknék róla a Dunába. Azután elmondta nekem azt is, hogy miért haragszik rá olyan nagyon? Hogy fogadott leányát, szép ártatlan angyalt, elcsábította, elszöktette, meggyalázta. Az nem volt elég, még önt is, kedvenczét, unokáját szintén elcsábította, szép, fényes, nagyra törekvő pályafutásából kitérítette, nagy urak barátságától, atyafiságától megfosztotta; jó szerencse, hogy ő arra a gondolatra jött, hogy önt külföldre kiküldje; ott ön híres festővé lesz s elfelejti a komédiás atyafiságot. Meg is mutogatta a nagyasszony a szép festményeket, a miket ön haza küldött. Azután, hogy azok nekem is nagyon megtetszettek, azt mondta, hogy nekem ád belőlük egyet, választhatok tetszésem szerint, ha megígérem, hogy felhagyok azzal a bolondsággal, hogy azt a korhely, kártyás, részeges komédiást ápolgassam. Én erre aztán azt mondtam neki, hogy azt semmiképen nem cselekszem. És óvtam a nagyasszonyt, nehogy megtalálja önnek írni, hogy ezek az ő gyűlölt emberei mily nyomoruságban vannak, mert ön abban a perczben falhoz vágja a festékeit, hazajön, és épen úgy fogja azt a sárba esett igazgyöngyöt felszedegetni, szennyeiből tisztogatni, miként én magam. Ezért aztán a nagyasszony nagyon megharagudott rám, összeteremtettézett, cseszkónak, csiszliknek, repülő csizmadiának nevezett, megtagadta az egész magyar csizmadia czéhet s azt mondta, hogy nem kell a Béninek több csizma, járni fog ezentúl czipőben, és hogy már most azért is meg fogja önnek írni, hogy Bányaváryék milyen állapotok közt vannak, s ha akkor ön haza merészel jönni, az ő házába be nem lép, sem az ő abroszához többé nem törli a késit, hanem mehet az utczára és tanulhatja a nyomoruságot; mert ő minden vagyonából majoratust csinál s abba beülteti Béni urat. Én nem feleltem rá többet semmit, a fülemre húztam a köpönyegemet s iparkodtam ki a házból. És ime bekövetkezett, a mit előre mondék. Önt itt látom, beszennyezett, sajnálatra méltó barátja fekhelyénél; sáros csizmái tudatják velem, hogy messze útról gyalog jött; és így gazdag nagyanyjának vagyonához többé semmi köze. Ön maga mondá, hogy egy vígjátékot írt, s írni fog többet; ebből tudom, hogy ön el van határozva szegényül élni, szegény íróként élni. Itt vannak az okai előbb tett indítványomnak. Szűk szobácska, barna kenyér, házi eledel. Mi kell több? A többit belül viseli ön. Talán nem vénülünk meg együtt. Talán jön oly idő, a mikor ön ismét paloták lépcsőin fog járni, a mikor a magyar írónak saját háza lesz, saját úri fogata lesz. Talán nem lesz. Talán itt fog ön mindvégig ez oduban maradni. De ez biztos odu. Házam rongyos, de adósság nincs rajt, két kezem munkája mindig kenyeret ád, s azt kétfelé törjük. Talán ez a rongyos ház arra van hivatva, hogy egykor majd a késő unokák, mikor palota lesz már a helyén, bucsut járjanak majd hozzá s mondogassák egymásnak: itt állt hajdan az a vityilló, a honnan annyi fény sugárzott egész országunkra: emeljetek kalapot, mikor ezen mentek. A házat rég lebontották, gazdája nevét mindenki elfeledte; de vendége nevénél örökön örökké melegedni fogtok. Legyen ön vendége ennek a háznak.

Kálmán a kézműves nyakába borult és érzelmei túlömlöttek ajkain, szemein. Hevesen zokogott.

Volt már otthona!

És ebből a szűk oduból, ebből az archimedesi pontból megmozdította a földet…

A HŐSNŐ.

Kálmán tollat és tintát kért házi gazdájától, hogy még az éjjel átdolgozza új szinművét. Ha készen lesz vele, majd ledül a pamlagra s alszik ott.

Fényes reggel volt, mikor Bányaváry mámoros álmából felébredt, s akkor úgy rémlett előtte, mintha egy gyertya még mindig égne az asztalon; a minek gombává nőtt kanócza csak vereslik és büzöl, de nem világít. Az asztal mellett pedig mintha egy ismeretlen ember ülne, arczával két karjára borulva és álomtól elnyomva.

Ez nem lesz igaz, mondá magában Bányaváry; azzal felugrott az ágyból, az ágy mellett volt egy kőkorsó, meg egy dézsa, mind a kettő tele vízzel. A korsó víz felét kiitta, a másik felét a dézsa fölé tartott fejére öntötte, azután az egész fejét bedugta a dézsa vízbe, s azután megint kihúzta onnan s az asztal felé tekintett. Az az eltakart arczu ember még mindig ott ült.

Ejh én még most is álmodom, gondolá magában s vette a szék karjára készített durva vászontörülközőt, jól megdörzsölte vele arczát, szemeit, a fejét köröskörül; hanem az asztal mellett ülő alak csak nem akart eltünni onnan. Végtére is kénytelen volt elfogadni, hogy a mit lát, az valóság.

Hogy ő maga hogyan került ide? arról már voltak homályos sejtelmei; sőt az iránt is kezdett tisztába jönni, hogy ő maga valami szinházigazgató, a kinek ma valahova haza kell menni; hanem hogy ez a másik alak hogyan került ide, és ki fia? arról mentül jobban gondolkozott, annál jobban megfájdult tőle minden hajaszála. Mert a részeges embernek a fejéből kiűzött esze a hajaszálaiba menekül s másnap úgy érzi, mintha minden szál haja egy külön élő öntudatos állat volna.

Úgy fél ettől az arcznélküli embertől!

Oda lopózott hozzá: valjon mi lehet az az írás, a mi előtte hever? Beletekintett. Szinmű! Elolvassa a kitárva talált lapokat. Nagyon érdekesnek találta a dolgot. Szépen kihúzta az alvó könyökei alól a többi részét is az irásnak s kiosont vele a kertbe. Az alvót hagyta aludni, a gyertyát hagyta égni.

Rövid idő mulva fut be lélekszakadva az öreg szolgáló Tseresnyés uramhoz, hogy Bányaváry úr megbolondult: ott kinn szaladgál a kertben, valamit olvas, kaczag és tánczol, ugrál s a mi fődolog, mind összetapossa az ugorkaindákat.

Tseresnyés uram föltevé magában, hogy megszemléli a dolgot; de a kertajtóban majd feltaszította a szeleburdi, a ki szétszórt hajjal rohant be a házba, ragyogó arczczal kiabálva: «ez Kálmán! ez Kálmán!» s a kis szobában nyakába borult a felriasztott alvónak: «te vagy az Kálmán!»

És aztán összevissza csókolta.

Kálmán csak nézett rá hallgatva, míg az kérdést kérdésre intézett hozzá.