Part 13

Hanem a mit meg nem tudott a hazai hirlapokból Kálmán, azt megtudta nagyanyja egyszerűen igazatmondó leveleiből. Hogy nyomoruságos a világ odahaza most is.

De senkire nézve sem olyan nyomoruságos, mint a kinek a sors a költő töviskoszoruját nyomta fejébe.

Az öreg asszony Kálmán külföldre utazta óta felköltözött Pestre. Megtartotta ugyanazt a szállást, melyet Kálmán számára fogadott egykor, hogy ha kedvencz unokája egyszer másszor haza látogat, itthonára leljen. De itthon ne maradjon!

«Rossz világ van itten.»

«A nemzeti erkölcs oly szilaj, oly bárdolatlan.»

«A tanult emberek oly ostobák az ő latin conversatiójukkal.»

«A napestig pipázó táblabiró oly indifferens.»

«A gazda oly földhöz ragadt.»

«A paraszt oly önző, oly részvétlen.»

«A főpapság olyan dölyfös, a falusi pap olyan vaskalapos.»

«A főur olyan idegen.»

«Az urhölgy olyan élvsóvár.»

«Az ifjuság olyan sivár, olyan léha, olyan korhely.»

«A genialis ember olyan kalandor.»

«A gazdag ember olyan fösvénypréda.»

«Az ősmagyar olyan cynicus.»

«A mívelt magyar olyan más nemzet majma.»

«A szabadelvü olyan szájhős.»

«A kormány híve olyan farkcsóváló.»

«A katona olyan gép.»

«A kereskedő olyan csaló.»

«Az iparos olyan kontár.»

«A kormány olyan erőszakos.»

«Az egész ország olyan szegény, olyan elhagyatott, olyan pusztulásnak indult.»

«Senki sem szereti a hazáját; a ki szereti, csak töltött káposzta, pörkölt hus, turós lepény alakjában szereti: így azután nagyon szereti, meg is eszi, meg is hízik tőle; minden embernek a hasában a hazája.»

«Ezek várnak itthon mindenkire.»

«De a költőre nézve még másik is. A nyomdász, ki csak kalendáriumot ad ki, a szerkesztő, a ki ingyen dolgoztat, a publicum, a ki kölcsön kéri egymástól a könyvet, s egy könyvből egész vármegye olvas sorba; a censor, a ki a gondolatait legyilkolja; a pályatárs, a ki irigykedik rá; a kritikus, a ki beszennyezi, a ponyvairó, a ki elfoglalja helyét; a tudós, a ki megveti, a komédiás, a ki megbuktatja s az atyafiak a kik kizárják a házukból.»

Ezeket olvasta Kálmán ismét és ismét nagyanyjának minden leveléből, élő példákban felmutogatva.

És aztán olvasta nagyanyjának örömét a fölött, hogy olyan szépen halad a festészetben. Hogy művészszé emelkedik, a kinek nem Liptó vármegye határán végződik a világ. Hogy megtalálta a pályát, melyen hirszomját dicsően kielégítheti. Csak előre!

S valóban a legnehezebb megkisértés volt ez az utolsó Kálmánra nézve.

A sors fokozatosan vitte őt keresztül valamennyin.

Kezdte az ijesztő csapáson, kitiltották az iskolából. Nem hunyászkodott meg bele.

Aztán jött a bűbájos hölgy. A láng, melynél annyi ifju genius leperzselte szárnyait. Nem olvadt meg benne.

Majd a nagyravágyás dæmona: ki fölvezette a szédítő magaslatra, a honnan a hatalmasok kegye tejjel, mézzel folyó Kanahánt mutogat. Nem szédült el bele.

Megpróbálta a szivét a valódi szerelemmel: elkötözte azt rózsa lánczokkal, aranyfonalakkal, hogy ne tudjon haladni; ott sem maradt fogva, rózsaláncz, aranyfonál szakadt inkább.

Ráeresztette a próbatevő sors a maga dæmonait, kik Jób vetéseit elpusztítják, s magát bélpoklosan a szemétdombra fektetik: a bukás, a megszégyenülés maró ördögeit, s azután a jó barátokat, kik eljönnek Jóbnak szemrehányásokat tenni, azért, hogy oly nyomorulttá téve fekszik a szeméten.

Még sem tagadta meg keblének Istenét.

Hanem ez az utolsó megpróbáltatás erős volt.

Egy vetélytárs Isten.

Egy másik múzsa, ki csókjaival elhalmoz. És egy kedvesebb múzsa.

Óh a festészet nemtőjének ihlettjei boldogabbak, mint a kiket Castalia forrása itat.

A költő szenved, mikor teremt, a festő pedig kéjeleg. A költőnek zsarnoka a szenvedélye, a festőnek jó barátja. A költő nagysága nemzetének láthatáráig tart; a festő nagyságát a kerek világ határozza körül.

A festők mind oly életvidámak; az emberi indulatok közül a szelidebbek, a nemesebbek fejlődnek ki náluk, derült kedély, társaságkereső jó kedv jellemzi őket. Életkoruk példaszerű magasságig tart; a mesterművészek mesés aggkort érnek, s még akkor is fölfelé emelkednek. A költő ritkán őszül meg, s ha korát meghaladta, alább száll, elnémul, élő halott lesz.

És Kálmánnak választása volt a kettő között. Az egy év alatt, a mit Olaszországban töltött, mesterei bámulatos haladásáról tanuskodtak a festészetben. Első rangu tehetséget ismertek fel benne. Akadémiai pályaműve az első jutalmat nyerte el a flórenczi festészeti iskolánál. E művének másolatát hazaküldé nagyanyjának.

Az öreg asszonyság válasza ez volt rá:

«Kedves jó gyermekem!

Könyes szemekkel gyönyörködöm remek szép munkádban s napestig meg nem tudok válni a nézésétől. Nem győzök eléggé hálákat adni az egek urának azon mennyei sugallatáért, hogy tégedet általam Olaszországba küldetett. Ha pápista volnék, száz misét mondatnék örömömben. Látom, hogy dicső ember lesz belőled, becsületet fogsz hozni nevedre. Megérdemled áldásomat. Azok pedig, a kik átkomra szolgáltak rá, érzik annak súlyát fejükre ereszkedni. A nyomorultak! Mindennap látom és hallom balsorsukat. A világ megvetése jár nyomaikban. A leány, ki meggyalázott, büntetve van a férfiban, a ki által meggyalázott. A komédiás had részeges és csapodár! Az asszony szemei mindig kisirva. Szöknének már innen, ha adósságaiktól lehetne. Üres falaknak játszanak, pedig már megkapták az engedelmet, hogy Budán játszhassanak, a várszinházban. Mindenki ócsárolja őket. És méltán. A kontárok, a kik a te remek művedet is úgy megbuktatták. Nem is érdemelnek mást, mint hogy elpusztuljanak. És mezítláb, rongyosan fognak kiseprüztetni a városból, melyet beszennyeztek. Ezt még meg akarom érni. És aztán egy marok sárt hajítani utánuk. Legyenek elátkozva. Te pedig légy megáldva, én édes gyermekem, öregségem napjainak világossága, a kin szemeim gyönyörködnek s haladj a te fényes utadon előre s emeld fel az élet végső partján járó jó öreg anyádat.»

Ez a levél felnyitotta Kálmán szemeit.

Tehát azért volt az ő utraküldetése, hogy amazok elpusztuljanak! Tehát bukásnak indultak, s a világ elhagyta őket! Tehát a sárhoz vannak ragadva, s a sárral dobáltatnak! Tehát a művész borba öli lelkét s a művésznő szelleme könyekbe fullad!

No hát anyám, csak légy pápistává, s mondass fölöttem requiemet, most már megyek haza! Ha elhagyta őket a világ, én nem hagyom el. Pihenj el ecset, jövel irótollam; jövel népet ébresztő korbácsom: menjünk haza!

AZ ÁRVASÁG KEZDETE.

Mikor Kálmán nagyanyjának ezt a levelét kapta, épen az évnegyed vége felé járt nála. Tudniillik annak az évnegyednek a vége felé, a mikor a pénzt szokta a nagyanyjától kapni, mindig sajátkezüleg irt levél kiséretében. Óh, kedvenczének maga fáradt a levélirással, ahoz nem requirálta Bénit, a vén gyereket.

Kálmán sietett elhatározásával: a pénze is a vége felé járt; volt ugyan sok mindenféle holmija, a mit eladhatott, fiatal emberek ideiglenes szállását ékesítő pompa; hanem az ilyesmi kincstár akkor, mikor veszszük; mikor eladjuk: szűken ereszt. Nagy nehezen tudott annyit összetarlózni belőle, a mennyiből a hazautazás kitelik.

Ez alatt váratlanul megérkezett a szokásos évnegyedi pénzzel terhelt levél. Mint rendesen, két ezer forint volt becsomagolva. A pénzt kisérő sorok elmondták Kálmánnak, hogy no most már haladjon a megkezdett pályán előre; igyekezzék Florenczből Rómába. Az öreg asszonyságnak bizonyosan az a fogalma volt a festő művészetről, hogy annak Olaszország levén az elismert hazája, abba mentül mélyebben halad befelé valaki, annál többet tanul. Kezdheti Velenczében, aztán mehet Florenczbe, de mikor aztán Rómába eljut, akkor a művészet kellő közepére emelkedett fel. Tehát menjen Kálmán Rómába.

«Aztán ha Rómában fogsz lenni, nekem ott lerajzold azt a hires képet: Krisztus az olajfák hegyén. Azért ha kálvinista vagyok is, a szép szent képeket nagyon szeretem. S aztán siess, hogy az ünnepen jelen légy, mikor a Szentpéter templomának a kupja ezer meg ezer fehér görög tüzzel van kivilágítva, s aztán a tizenkét óra-ütéskor egyszerre vörös görög tüzzé változik mind az ezer meg ezer. Ezt jól megnézd, s aztán nekem megird. Azért ha kálvinista vagyok is, a szép ceremoniákat nagyon szeretem. Tudod, hogy odahaza is mindig megnéztem az úrnapi processiót; mikor a molnárok tizenegyen vitték a zászlójukat, s a prépost feje fölött a senatorok emelték a mennyezetet. Milyen lehet még ez Rómában, a hol a pápát viszik a trónusán! Azt nekem majd apróra mind leird.»

Ha Kálmán nem értette volna az öreg asszonyság szándokait, még azt hihette volna, hogy annak a kedélyét vénségére csöndes apostasia szellői kerülgetik. De nagyon jól értette. Az öreg azon volt, hogy Kálmánt mentül távolabbra eltuszkolja otthonról. Addig nem nyugodott, míg Velenczéből el nem nógatta Florenczbe; most már az sem elég távolság neki. Azt hiszi, hogy ha ezer mérföldnyire elkergethetné, akkor az majd elfeledne valamit, a mit otthon hagyott.

De az nem feledte el azt a valamit.

A két darab újdonatúj ezer forintos veres bankjegyet összehajtogatva betette tárczája fenekére. Ennek felváltatlanul kell visszavándorolni Magyarországba.

Uti málhája nem állt egyébből, mint legszükségesebb ruháiból, s művészi cartonjai és vázlatai gyüjteményéből. Haladéktalanul utazott haza.

Nem vonzotta többé semmi Olaszország felé; missiója volt az észak.

Szigorú takarékossággal utazott, hogy költségével kijöjjön, s Istriából Sopron felé ment visszatérő társzekerekkel, minthogy azok fele áron szállították, mint a postaszekér.

Mégis kifogyott az uti költségből s már Sopronban a zsebórája arany lánczát volt kénytelen eladni, hogy tovább utazhassék.

Győrben egy üresen lefelé induló gabonás hajón alkudott ki magának helyet Pestig, s a mit annak fizetett, az már pénzének utolsó maradványa volt; a két darab újdonúj ezeres tárczája fenekét őrzé.

Az esetlen tölgyfahajó sok viszontagságot állt ki az úton, erős déli szelek gyakran kiverték a partra, sokat időzött utközben, s mikor már Pesthez közel járt, Szent-Endre alatt a gabonahajósok balvégzete utolérte, egy tőkére ment; a viz alatt lappangó fatuskó kilyukasztá a fenekét, s ott nyomban elsülyedt. A rajtalévők áldhatták a mennyeket, hogy bőrüket megmenthették a szárazra.

Ott elveszett Kálmánnak is minden málhája s féltve őrzött műkincsei, rajzai, tanulmányai. Abban a fekete bársony zubbonyban, a mi rajta volt, meg a fakó kalabriai kalapban menekült meg a dereglyén.

Innen gyalog sorban került haza Pestre.

Szokva volt már művész korából a gyalogoláshoz – és ahoz, hogy semmi málha se nyomja a vállát.

Egyenesen a régi szállására ment, a hol most nagyanyja lakott.

Nem kellett tudakozódnia, hogy jó helyen jár-e? itt lakik-e még, a kit keres? messziről útba igazódhatott.

A hol nagyanyja jelen van, ott Béni bácsinak is közelben kell lenni.

Béni bácsi el nem maradna a mamától a világ minden dicsőségeért, mert akkor ő nem volna élő ember. Ő lakja az első szobát, mely mindjárt a lépcsőre nyílik. Ő most is olyan boldog gyerek, mint valaha, egyedüli baja csak az, hogy a mama még most sem türheti a dohányfüst szagot a szobában. Itt pedig ebben a bolond városban nincsenek a házakhoz ragasztva barátságos méhesek és kendertiloló szinek, a hova az ember kivehetné magát dohányozni. Tehetné ugyan a kávéházban, de oda a mamát nem viheti magával, egyedül pedig bajos dolog oda menni, az ember még valami rossz társaságba keveredhetnék. A «kozákok» ott leskelődnek az ilyen emberekre. Béni bácsinak oly réme volt a «kozák», mint bizonyos politikusoknak fél századdal később.

Hanem azért tudott magán segíteni. Hogy otthon is legyen és mégis áldozhasson Vulkánnak, a tűzistennek egy pipa dohánynyal, hogy kedvére füstölhessen saját úri kényelmében, tulajdon szobájában és papucsaiban, arra a leleményes ötletre jött, hogy kinyitotta az ablakot, feltérdelt egy székre, kifeküdt az ablakon, kidugta az utczára a fejét, bedugta a fejébe a pipaszárt s le eresztve a longissimát a parterre ablakáig, úgy fújta a füstöt a széles világba. Maga otthon volt, a feje pedig az utczán volt, a szobájában pipázott és még sem a szobájában pipázott.

No ha azt a nagy ragyogó fejet azzal a hosszan lelógó pipával meglátta Kálmán, arról aztán csak rátalálhatott szállására, világító torony nélkül.

Köszönt is az utczáról a vigan füstölőnek, de annak más járt akkor a fejében, mint hogy a köszöntőre rá ismerjen. Örülhetett Kálmán, hogy a fejére nem köpött viszonzásképen.

Felhaladt az ismerős lépcsőkön s benyitott a jól ismert ajtón. Saját hajdani szobája volt az, a hol olyan boldog embernek érezte magát egykor.

Béni bácsi akkor is az ablak hidján keresztül hasaló helyzetben mutatta magát, saját énjének jobbik részét az utczán feledve, s csak arra pillantott fel, mikor valaki a vállára ütött.

Ki az a valaki?

Béni bácsi egy idegen embert látott maga előtt, a kinek a képe naptól barna, szakálla bajusza idegen metszésü, ruhájának szabása olaszos, s egy perczre az a gondolatja támadt, hogy ő most maga is Rómában van, s itt van előtte egy talián, a kivel rögtön taliánul kell beszélni. Annyit beszél neki a mama egész nap Taliánországról és kivált Rómáról.

Azonban egy szó sem jutott eszébe taliánul.

– Jó estét Béni bácsi!

Az ismerős hang folytán felébredt érzelem Béni bácsiban legelőször is az ijedtség volt; s ennek legközvetlenebb jelensége az, hogy az ablakvánkost hirtelen kikapta maga alól s a földre ledobta. Mert ennek meg az a története, hogy a mama, a ki hallgatag elnézéssel türte Béni utczára kipipázó szokásait, csupán az ellen szokott tiltakozni, hogy azt a szép himzett ablakvánkost nehogy összepiszkolja, mert az a Kálmáné: Kálmánnak azt bizonyosan valami szép kisasszony himezte; hát azt ne kuszpitolja. Béni bácsinak pedig, mint minden gyereknek, épen azért nagyon jól esett ezen a himzett ablakvánkoson végig tehenkedhetni, minthogy nem volt szabad. Most azután, a mint Kálmánra ráismert, azt hitte, hogy no ez most majd tart criminális executiót az usurpált ablakvánkosért, s úgy megrakja a szobában maradt részét, hogy jobban sem kell; azért iparkodott hát azt hirtelen ledobni a földre. Így talán rá lehet fogni, hogy magától ment oda.

Hogy azonban Kálmán nem tartott ily atyafiatlan beköszöntőt, hát egyszerre megtért a vidámsága. Félkezével folyvást kinn tartva a pipát az ablakon kivül, mert azt behúzni most sem szabad, a másikkal magához ölelte úröcscsét s agyba-főbe csókolva, azt a kérdést intézte hozzá, hogy hát «itt van!» – azután, hogy itt marad-e már most sokáig?

A mire megnyugtató választ kapva, rögtön következett az a rég táplált óhajtása, hogy «ugy-e már most lefest engemet is?» melyre biztató kilátást nyerve, sietett megtudni, hogy vajjon a magyar díszruhájában-e, hogy az arany zsinórokat is le tudja-e festeni uramöcsém? Arany festékkel festi azt ugy-e? De a pipáját is oda fogja festeni? Hogy az nem illik a díszruhához, inkább a taplósipkához; végre megnyugodott abban, hogy uramöcsém lefesti őtet mind a díszruhában, mind a taplósipkával és a pipával a szájában; akkor aztán ő is engedett magához kérdést intéztetni.

– Itthon van-e nagyanyám?

– Igenis, kedves uramöcsém, odabenn van a harmadik szobában.

Hanem azután engedelmet kért uramöcsémtől, hogy nem megy be vele a mamához; tudja, a pipát elébb ki kell színi, mert ha csak félig szíják ki, hát bajuszt kap.

– No hát csak szíja ki jól a pipáját, hogy bajuszt ne kapjon; biztatá őt Kálmán, s arra Béni bácsi menten ki is hajolt az ablakon megint, jó messzire kitolva a fejét az utczára, valljuk meg igazán, leginkább azért, hogy mind abból, a mit ezen időben «odahátul» a szobában beszélni fognak, semmit se hallhasson meg. Ösztöne sugta, hogy ebből a véletlen hazajövetelből hej nagy patália lesz most megint. Az uramöcsémet bizonyosan a festő akadémiából is kicsapták.

Azt bizony jól sejté. Az öreg asszonyság kezéből kihullott az «áhitatosság órája», mikor az ajtón belépőt meglátta.

– Te Pesten! suttogá elképedve.

Kálmán arcza pedig szilárd férfias nyugalmával tudatá, mielőtt szólt volna, hogy miért jött.

– Visszajöttem anyám, szólt, nagyanyja kezét ajkához emelve.

– Nem kaptad utolsó leveleimet?

– Azok következtében jöttem vissza. És most már itt maradok.

Jenőyné bámuló tekintettel néze rá.

– Leveleim következtében jöttél s itt maradsz? Én azt irtam neked azokban, hogy menj Rómába.

– És én a helyett hazajöttem.

– Azt irtam neked, hogy légy művész.

– S én a helyett leszek költő.

– Én neked pénzt küldtem arra a czélra.

– S én visszahoztam a pénzt, mert más czél után megyek. Itt van anyám. Köszönöm jóságodat. Én határoztam sorsom iránt. Beszéljünk róla nyugodtan: ne jöjj indulatba. Tekints úgy, mintha egy idegen ember állna előtted, a ki számot ád s aztán eddigi állásáról leköszön. Elhatározásom szilárd, megmásíthatatlan. Te nagyanyám figyelmeztettél arra, hogy van egy másik, még nagyobb anyám, hazám, a kinek leghívebb gyermekei, legédesebb testvéreim, nyomorban, gyalázatban fetrengnek, midőn szent szülőjüknek szolgálnak. És én azért jöttem haza, hogy ezeknek az én testvéreimnek a sorsát, akármi legyen az a jövendőben, legyen nyomor és gyalázat, velük megoszszam. Ne kisérts meg semmit, hogy lebeszélj, nekem fájna szavaidra tagadólag felelnem; de kénytelen volnék vele. Tudom, mit cselekszem; tudom, hogy nálad minden szeretetről lemondtam ez által. Veszteségem súlyát fel tudom fogni, de erős vagyok azt elviselni. Ma és ez órában látsz magad előtt utoljára. Én mindig imáimba foglallak ezentúl is, de téged kérlek, hogy felejts el; mert én élni és halni akarok úgy, a hogy te nem akarod.

E szókkal letette nagyanyja elé a visszahozott pénzt, s most már keze után sem nyult. Idegenek voltak egymásnak.

Az öreg asszony meg akarta mutatni, hogy unokájának vére foly az ő ereiben is. Épen olyan hideg vérrel állt fel előtte, s épen olyan nyugodt hangon felelt neki.

– Jól van. Te határoztál; én is. Te választottál magadnak pályát; járj rajta. Te választottál közöttem és azok között, a kiket gyülölök. Élj velük. S hogy könnyebben rájuk akadhass, hát azt is megmondom, hogy hová fordulj? Keresd fel a városban a legpiszkosabb kávéházat; ülj le a legrongyosabb korhelyek mögé; a ki azok között legtovább ott marad kártyázni, a ki legtovább iszik, azt várd meg, s mikor az kitántorog az ajtón s végig esik a sárban, azt emeld fel, s csókold meg az arczát, az a te kedves testvéred, a kit magadnak választottál, s aztán vezesd haza a feleségéhez s aztán élj velük boldogul.

– Köszönöm, anyám. Ezt az utolsó parancsodat megfogadom. Isten veled.

S azzal, a nélkül, hogy hajdani úri szállásán körültekintene, sietett távozni.

Béni bácsi elfogta a szélső szobában, kiégett már a pipája.

– No hát, kedves uram öcsém, most a bagázsiáját felhozatni megy, ugye?

– Nem biz én.

– Hát hol a bagázsiája?

– A Duna fenekén.

– A–a! Azok a szép képek is?

– Azok is.

– Ejnye! pedig én azt gondoltam, hogy milyen szép lesz azokat estére végig nézegetni. De különben semmi baj sincs?

– Nincs, Béni bácsi.

– No hála Istennek.

Ezzel aztán egész megkönnyebbülten engedé tovább menni uramöcsémet Béni bácsi s minthogy a mamát sem hallotta lármázni, újra megtöltötte pipáját, újra rágyujtott, s újra kidugta a fejét az ablakon; ez uttal ügyelve, hogy a himzett ablakvánkost félretolja a könyöke alól, minthogy már megérkezett annak jogszerű tulajdonosa.

Csak arra rezzent fel, mikor a mama kijött a szobából. Azt pedig megtudta abból, hogy a mama úgy csapta be maga után az üvegajtót, hogy minden üvegtábla csörömpölt bele.

– Rákönyökölhetsz már a himzett vánkosra, monda keserű gunyorral az öreg asszony. Tied az már. És tied már minden. Magad vagy az úr a háznál.

E szótól aztán úgy megrettent szegény Béni, hogy a pipát kiejté a kezéből az utczára.

– Tied már minden! Nem osztozol már senkivel. Nem kér már belőle senki. Magad parancsolsz mindenből. Ura vagy minden birtokomnak.

S azzal az öreg asszony két karját szeme elé fogva, keservesen sírni kezdett s bement a hálószobájába, ott lefeküdt az ágyba egész öltözötten és tovább sírt.

Béni bácsi pedig leült a székre, melyen addig térdelt, két tenyerét két térdére fektetve, s bámult maga elé mereven. Felfoghatatlan rémségü gondolat volt az ő előtte, hogy ő legyen ura minden birtokuknak, hogy ő parancsoljon mindenből. Ha halálitéletét hallotta volna, nem esett volna le tőle úgy az álla.

Még a pipáját is ott hagyta az utczán, nem ment le érte.

Hát Kálmán hová tért?

Mikor az utczára kilépett, olyan idegennek érezhette magát ebben a városban, mintha nem a Duna vetette volna ki a partra, hanem a tenger valamelyik délamerikai város kikötőjébe.

Nem volt szüksége az idegen szabásu öltözetre, a változtatott szakállviselésre, hogy ismeretlenné legyen. Próbálja meg akárki, menjen ki az utczára kopott öltözetben, húzza le a kalapot a szemére, arczán mutassa belül viselt gondjait s végig mehet a városon a nélkül, hogy valaki megszólítaná.

Léptei ösztönszerüleg vitték egy hosszú széles utczán végig, mely kivezet a városból. Az utczának egy darabon volt gyalogjárdája, másutt megint nem volt. Egy helyen épen márványból volt a járda, ott eszébe jutott, hogy ezen a márványon ő sokat járt valaha. Ott volt egy úri ház, a minek a kapuja fölött nagy kőczimer volt kifaragva. Ez a kapu is ismerős volt. És az emeleten egy ablak nyitva volt; azon keresztül egy ismerős walzer zongora dallama hangzott le hozzá. És neki úgy rémlett, mintha most oda fel kellene mennie, a hol olyan szépen zongoráznak, és kiállni a fényes társaság elé a sima parquetre, és sarkantyus bokáit összeütni s a délczeg magyar magántánczot riadó tapsok közt eljárni, s aztán addig nézni egy elefántcsontra festett madonnaképre, míg megelevenedik s akkor megkérdezni tőle: «Oh grófnő, szép grófnő, virulnak-e még a nefelejtsek?»

A kapus megszólítása téríté magához.

– No uram, jól megnézte ön már magának azt a czimert ott a kapu fölött?

Ez sem ismert már rá. Pedig de sokszor tisztelgett neki azzal az ezüst gombos nagy buzogánynyal.

A megszólításra Kálmán tekintete leszállt a fellegekből s csizmáira esett. Biz azok sárosak voltak a hosszú gyalog úttól. S másik párnak ezuttal nem volt birtokában. A mi rajta volt s a mi a szivében volt, az volt mindene. Se pénze, se szállása.

Eszébe jutott nagyanyjának keserű utasítása: «keresd fel a legpiszkosabb kávéházat».

Ez utasításnak a legjobban engedelmeskedett, ha lépteit a Zrinyi felé fordítá. Ott állt ez akkor hirhedett barlang az országút és hatvani kapu szegletén. Egy alacsony emeletes ház, melynek a teteje is emeletes, kétszerte magasabb, mint a házfal.

Ez igazán olyan idegen hely volt Kálmánra nézve, a hol még életében soha sem járt. Gyülhelye minden korhelynek, kártyásnak, szállástalan csavargónak, zsebmetszőnek, híres verekedőnek.