Part 12

– Mindezeket pedig nem azért mondám el önöknek, hogy megismertessem a magam érdemeit, a mik csekélyek; hanem hogy megismertessem önökkel a maguk kötelességeit, a melyek nagyok. Hinni és tenni. Én öreg ember vagyok és csizmadia. Mégis hiszek és teszek. Önök fiatalok és lángelmék. Önök csüggednének el? Én tudom, hogy miért beszélek? Nem vagyok bőbeszédű. Többet gondolok, mint a mennyit elmondok, de a minek idejét látom, hogy kimondjam, azt kimondom. Önök, uraim, nagyon hamar csüggednek. Ön Jenőy uram, a darabja előadása után úgy járt az utczán, mint a kisértet. Én sokszor találkoztam önnel. Önök, kiknek a világ előtt hírnevük van, nem is gondolják azt, hogy egy-egy ismeretlen alak, a ki önök elől félve lapul a falhoz s szótlanúl emeli meg a kalapját, mennyire iparkodik kitalálni, valjon mely régiókban járhat most ennek a lelke? Ön nagyon le volt verve. És lássa, nem volt igaza. Én is ott voltam az ön művének előadásán; minden szavát úgy szívtam magamba, mint a mennyei mannát, s ha egyszer nyomtatva lesz, a biblia helyett fogom olvasni. De hogy elő nem adják többször, azt nem bánom. Ön uram, magának irta azt a darabot, meg még tíz embernek, a kik közül öt még ezután fog születni. Ez nincs az elején kezdve. A fecske is a földön tanítja a fiait repülni, nem az égben. Ön nem gondolt a hallgatóira. Nem versben kell azokkal beszélni, hanem prózában. Mit ennek a népnek, mely most törüli még az álmot a szemeiből, azokat a nagy históriai alakokat mutogatni, a miknek a saruját sem éri fel a fejével? A nyaka ficzamodik ki bele, ha felnéz hozzájuk. Mit érti most valaki azokat a rengeteg ősi erényeket, a mai hivalkodó, haszontalankodó korban? Ki beszéli most azt a súlyos, gondolatokkal teljes nyelvet ebben a locska fecske világban? Elébb ezt a világot magát mutassa ön meg nekik. Hozza ön a szinpadra azokat az alakokat, a kik most léteznek: a parlagi úrfit, a henczegő katonát, a nyaffadt úrhölgyet, a szeleburdi udvaronczot, a gyomrának élő haspókot, a felfuvalkodott földes urat, a renyhe parasztot, a részeges néptanítót, a kupak tanács ostoba biráit, aztán a részrehajló hivatalnokot, a félkézkalmárt, az álszenteskedő vén kisasszonyt, a kardcsörtető szájhőst – és a tudálékoskodó csizmadiát, hogy egyenkint mindegyikünk magára ismerhessen benne: íme az én vagyok ott! Azután mutassa fel őseink alakjait: «íme ezek voltak ők!» Ostorozza meg, gúnyolja ki mostani hibáinkat, gyarlóságainkat, mulattató, vidám, csipős módon: «nevessetek!» azután idézze fel előttünk őseinknek magas erényeit: «sírjatok!»

Bányaváry úgy kaczagott ezen a tréfás beszéden, majd megfulladt a torkán akadt malaczpecsenyétől. Hanem Jenőy nagyon elhallgatott.

– Eredeti egy ember Tseresnyés uram! kiálta hangjához jutva Bányaváry. Igazán classicus tanácsokat tud adni. Jenőy, ezeket jegyezd fel magadnak.

De Kálmán egészen komolyan felelt rá.

– Valóban följegyzem. Sajnálom, hogy e jó eszméket most nem valósíthatom, mert hosszabb időre el fogok utazni.

– Ah ön külföldre megy?

– Oh igen! sietett Bányaváry megfelelni Kálmán helyett. Kálmán barátunk boldog ember. Ő külföldre mehet.

– Nem, uram, szólt komolyan a csizmadia. A magyar nem boldog, ha külföldön jár. A mások boldogsága sérti az ő lelkét. Én tudom; mert sok földet bejártam Európában. S mely országba fog utazni?

Ismét Bányaváry felelt meg Göthe classicus mondatával:

– A hol a czitromfa virágzik.

– Tehát Olaszországba? Talán Velenczébe?

– Még odább, monda Kálmán. Genuába, s talán messzebb is.

– Genuába? monda elgondolkodva a csizmadia, s összeszorítá sokáig az ajkát; de aztán csak mégis kinyitotta újra. No, no. Ott valami más is virágzik, nem csak a czitromfa!

Kálmán füléig vörösödött erre a szóra. Hiszen neki is más virágon jár az esze; – de hát mit tudhat arról ez a csizmadia?

Hiszen nem is az ő virágjára czéloz az.

– És sokáig akar ön ott mulatni? kérdé a csizmadia, miközben a fekete kávét tölté Kálmán csészéjébe furcsa kis kétfülü réz masinából.

– Tán egy pár évig.

– Egy pár évig? Hm, hm; szólt a csizmadia elgondolkozva. Akkor merem önnek ajánlani, hogy szerezze meg az ismeretségét az én hajdani gazdám fiának, a kinél Génovában legénykedtem; a lakását és nevét följegyzem önnek a jegyzőkönyvébe.

– Igen megköszönöm, monda Kálmán, odanyújtva a jegyzőkönyvét a mesternek.

– Így ni, szólt az: belejegyezve a nevet és lakást s visszaadva a tárczát. De el ne mulassza ön meglátogatni ezt a jó embert Génovában; mert attól majd meg fogja ön tudni, hogy mi virágzik még Génovában a czitromfán kívül, s azt önnek jó lesz megtudni.

Azután pipákat hozott elő a mester a fekete kávéhoz, Czilike engedelmével, a ki hozzá volt már szokva minden kiméletlenséghez, s átengedé a discursus vezetését Bányavárynak, ki aztán kifogyhatatlan volt az anecdotákból, míg a korán beálló téli est távozásra nem inté a vendégeket, kiket süvegelve kisért ki a kapuig a házigazda, s még ott is utánuk nézett, míg a szegleten be nem fordultak. Nagy szerencséjének tartotta ezt a látogatást.

– No ugy-e hogy furcsa egy bohó ember ez a Tseresnyés uram? monda Bányaváry útközben Kálmánnak. Valóságos politikus csizmadia! S milyen érzékeny dolog tőle, hogy még Génovában is szerez Kundschaftot a régi majsztere fiának. Azt fölkeresd ám.

– Okvetlenül. De mire példálózott az öreg, hogy ott más virág is nyílik, mint a czitromé, s azt meg fogom az olasz vargától tudni?

– Hát az a más virág bizonyosan «cipripedium» (czipőczím), szólt Bányaváry, nagyot nevetve gúnyos ötletének.

Kálmán nem azt a virágot gondolta.

Az a virág pedig, a mire Tseresnyés uram czélzott, a Genuában virágzó Carbonari-szövetség volt, s a vele együtt élődő másik virág, a szent titkos politzia, mely a Carbonarikat kutatta.

A HOL A CZITROMFA VIRÍT.

Utazni!

Olaszországba utazni!

Szeretője után utazni!

Fiatal szívvel utazni!

Lehet ennél boldogabb út a földön?

Kálmán a lehető legegyenesebb útat választotta ki magának. Postakocsival Triesztig, onnan vitorláshajóval Velenczéig, onnan ismét a postával Genuáig. Egész odáig meg nem pihent, még csak a Dogék városának csábító nevezetességeit megnézni sem. Majd ha vissza fog térni.

Hanem egy dolog még is eszébe jutott. A vendéglői házi szolgát minden városban megvesztegetni, hogy kérdezősködjék sorban minden vendéglőben az ezen át utazott Decséry herczegnő után.

Kedvezett neki a szerencse. Megtudta, hogy Decséryék ugyanazt az útrendet követték, a melyet ő; csakhogy tovább időztek mindenütt. Triesztben töltöttek egy napot, Velenczében kettőt. Triesztben hátrahagyták az utasítást, hogy netalán utánok érkezendő leveleket és csomagokat hová küldjenek Velenczébe, melyik fogadóba? A velenczei fogadóban ugyanazon utasítást hagyták hátra genuai szállásuk feljegyzésével. Mindenütt utánok lehetett találni, mint a szép Thetis-csigára rá lehet találni a rózsaillatról, melyet maga után hagy.

Ezt Kálmán kedvező előjelnek vette.

Éjjel nappal utazott aztán, hogy Genuába juthasson. Szándékosan más vendéglőt választott, mint a melyben, tudtával, Decséryék voltak szállva. Férfi büszkesége nem engedé, hogy azzal a magas hölgygyel, ki unokáját búcsúvétel nélkül hozta el tőle, csak úgy találkozzék, mintha semmi sem történt volna közöttük, s azt sejtesse vele, hogy ő egyenesen utánuk jött. Szemmel akarta őket tartani, kisérni nyomaikat, rejtelmes, költői furfangok utján sejtetni közellétét s mikor a véletlen ismét összehozza őket, abban kellett valami drámai hatásnak lenni.

A szép madonna arcz képmása, s a bonbon papirka a három rövid szóval, melegítette keblét.

Mikor aztán a kiküldött szolga visszaérkezett abból a vendéglőből, melyet Decséryék szállásokul feljegyeztek a velenczei fogadóban, azt tudta meg tőle, hogy a herczegnő egy igen szép principissával együtt ott volt ugyan szállva, de tegnapelőtt elutazott; s sem azt nem hagyta hátra, hogy hová megy? sem azt, hogy mikor jön vissza? Az egész, a mit meg lehetett felőle tudni, hogy kiséretével együtt a Santa Barbara két árboczos födélzetére szállt, mely hajó Livornot, Civita Vecchiát, Nápolyt, Palermot, a pyraeusi kikötőt és Cyprust érintve, Alexandriába vitorlázik s így a rajta elutazottakat akár a sardiniai királyságban, akár a toscanai nagyherczegségben, akár a római egyházi államban, akár a két Sicilia fél és egész szigetein, akár az épen most felszabadult s azóta divatba jött Hellászban, akár Egyptomban lehet keresni…

«Egyptomban!»

Mit mondott az a georgiai nő az álarczos bálban?

Kitől kérdezzen még valamit? Mit kérdezzen még valakitől?

Minden kérdésére ott állt a felelet: a véghetetlen tenger?! Találd ki, mit morog annak az örök hulláma? találd ki, mit rejt annak a sötétkék mélysége? találd ki, mit beszélnek vele a láthatáron lehanyatló csillagok? találd ki, mi folyik benne olyan melegen egyik földoldalról a másikra? Találd ki, mi világít fel belőle éjszakánkint? Találd ki, hogy mi lakik egy asszonyi szívben?

Kálmánnak csüggedt töprenkedései között eszébe jutott a czímzet, a mit Tseresnyés uram írt a tárczájába.

Megfordult a sarkán, hátat fordított a tengernek s felkereste a génovai vargát. Ez a megfordulás képezte egész életének megfordító tropicusát.

Ide jőtt mint ifju, visszatért mint férfi.

Oh igen is, a génovai vargától megtudta, hogy mi virágzik még Olaszországban?

Egy szövetség, melyet nem tart semmi össze, csak egy eszme; de az erősebben összetartja, mint a vérrel irott szerződések, mint az Alkorán és az Evangélium, mint a szent fogadalom és chrisma, mint a rokoni kötelék, mint a fejedelmek szent szövetsége, mint az önérdek, mint a bűnrészesség, mint a fanatismus.

Tagjai annak ifjak és vének, férfiak és nők, herczegek és kézművesek, papok és katonák, diákok és tanárok, utazók és foglyok, gazdagok és szegények, tudósok és irást nem ismerők, orvosok és betegek, honfiak, idegenek és számüzöttek. Ott vannak a kezei, fülei és szemei a vatikánban és a bagnókban, a molók néptömkelegében, a piazzák zürzavarában, a templomok sekrestyéiben, a katakombákban, a kávéházakban, a zárdákban; a fogadókban, a kaszárnyákban, a cardinalisok titkos gyülésében, az Abruzzok rejtett barlangjaiban, a lazzaronik csapszékeiben, a fejedelmek báljaiban, a dugárusok csónakjaiban, a postaházakban, a földön, a vizen, s a szemek mindenütt látnak, a fülek hallanak, a kezek cselekesznek. És a mit egy látott, hallott, azt tudja mind; és a mit egy tesz, azt teszi mind.

Hogy Kálmán mély, rajongó kedélyét e varázserejű szövetség magához ragadta, az igen természetes. A mit az az «ifju» szövetség tanít, az az ő lelkének is törvénye volt rég, csakhogy nem volt még így codifikálva. Ebben a themában az olaszoktól nagyon sokat lehetett tanulni.

Bűbájos iskola az. A titokszerű működésnek, a hihetetlen önfeláldozásnak, a megtörhetlen kitartásnak, a soha el nem felejtett czélhoz törekvésnek, a kölcsönös összetartásnak, az engesztelhetlen szenvedélynek, a hallgató mindent tudásnak csodálatos iskolája az, mely fél század óta belejátszik Europa történetébe s műve folytonosan épül, halad, soha meg nem pihen.

Ez Galilei hazája.

Kálmán nem csak a csizmadiával ismerkedett meg Genuában, hanem sok más nevezetes alakokkal, a kikről nem való regényben beszélni.

És ebben a szövetségben azután mindent megtudott, a mi messze-messze földön történik. E szövetség előtt kitudhatlan titkok nem léteznek.

Megtudta azt, hogy a Santa Barbarával elutazott magyar hölgyek nem utaztak a hajóval tovább Civita-Vecchiánál. Ott kiszálltak és elmentek Rómába.

Rómában a herczegnő kihallgatást eszközölt ki magának ő szentségénél, az egyház látható fejénél. Megtudta azt, hogy mi indoka volt e kihallgatásnak?

A herczegnő lelki feloldást kért azon teher alól, miszerint unokáját eljegyezte s az által egy schismaticus irányában lelki rokonságot vállalt.

Ő szentsége, tekintve az enyhítő körülményt, miszerint e lelki rokonság egy schismaticust érdekel, megadta neki a kegyelmes feloldást.

Innen Nápolyba ment a Decséry család; még mindig egyedül.

Nápolyban azonban összetalálkoztak egy más úton jött magyarországi utazóval, kinek neve: báró Bálvándy.

Ez az úr kisérte őket kirándulásaiknál a Vezuvra s a Pompejii ásatásokhoz.

Innen azután a grófi család és a báró a Bellerophon angol hadihajón átutaztak Egyptomba.

A madonna arczú grófnő megkapta a tengeri betegséget s a magyar signore nagy figyelmet tanusított ápolása közben.

Egyptomban együtt látogatták meg a Sphinxet, a Memnon szobrait, a pyramisokat. A magyar signora sátora a magyar signorinák sátora mellett volt fölütve.

A szövetség szeme mindenütt meglátja őket, s ha egyszer hozzájuk kötötte láthatlan pókfonalát, annálfogva mindenütt nyomukra akad.

Kálmán szövetségeseitől mindent megtudott, a mi lelkének egész átalakulását bevégezze.

Nagy átalakulás volt az!

Maga előtt látta a példákat. Az ifjut, ki szerelmét letépi magáról, hogy egy eszmének szolgáljon; a főurat, ki koczkára teszi fejét, vagyonát, szabadságát; a katonát, ki nyugodtan szegezi homlokát a töltött fegyver elé; a papot, ki egyházi esküjét egy még erősebb fogadalommal töri össze; a nőt, ki neméről lemond, hogy férfi munkát végezzen; az iparost, a ki éhezik és rongyban él, hogy fillérét másnak adhassa; a földönfutót, ki egyik ország határától a másikig engedi magát üldöztetni, s megint visszatér; az ősz apát, ki gyermekeit egyenkint föláldozza, s a gyermekeket, kik egymás véres nyomdokaiba lépnek; a rajongót, ki meggyőződésből gyilkol, s aztán ízekre hagyja magát szélylyel tépni, de senkit el nem árul; s a kik mindannyian egy eszméért élnek-halnak; és aztán a költőt, kinek minden dala ez eszmét zengi vissza, s végül az egész népet, mely e dalt, ez eszmét a tűzzel, vassal, lánczcsörgéssel, anathemával üldözött eszmét százféle változatban énekli, titokban kinyomtatja, elszórja, kapkodja, terjeszti, kézből-kézbe adja, visszariaszthatlanul, elaltathatlanul.

Akkor kristálylyá vált lelkében az a titkos nedv, a miből a gyémántok lesznek; az a tudat, hogy vannak az életnek magasabb csillagzatai, a mik jobban melegítenek, mint egy halványfényü madonna arcz!

Kálmán maga előtt látta azt a népet, mely egykor olyan nagy volt, hogy az egész világ nem volt neki elég, hogy a lábait kinyujtsa, s mely aztán olyan kicsiny lett, hogy minden szomszéd lába rajta nehezült; mely egykor proconsulokat adott Galliának, Germaniának, Hiberniának, Palæstinának, s melynek most királyokat adott Gallia, Germania, Hibernia, Palæstina; mely egykor három világrészt egyesített egymagában, s mely most kilencz felé törve nyögött egymásba függő lánczszemek alatt; mely egykor a civilisatio napvilágát hordta egyik oceántól a másikig s melynek Rómája most az ellentétes nap: sugárokkal, melyek feketék. És ez a minden erőszakkal elnyomott, minden ravaszsággal elaltatott, ízekre tépett, provincziákra szakgatott, osztályokra elkülönített s minden darabjában egymásnak ellenségévé tett nép, feje fölött a vaticánnal, lába alatt a camorrával, oldalában az idegenek szuronyaival, kezein lábain az európai szent szövetség lánczaival, elkábítva a babonától, elszoktatva az erélytől, megfosztva nagyságától, kitörülve a historiából, ez a nép még arra gondol, hogy újra föltámadjon, s megkötözve, elaltatva, eltemetve, emelgeti maga fölött a koporsófödelet, s a koporsó födelére rakott egész világrész sírhalmát, s e sírhalom fölött «requiem æternam»-ot éneklő egyes, kettős és hármas koronák egész chorusát!

Óh szegény öreg asszony, ki elküldted kedvencz unokádat Magyarországból, hogy ne legyen otthon azoknak veszélyes társaságában, kik meg akarják mozdítani az álló földet, ugyan jó helyre küldted Italiába!

Olaszországi utjában mindenütt ez eszme fogadta, kisérte Kálmánt. A velenczei nyelv nélküli oroszlán azt mondta neki, hogy ő a vallomást nem tevő szövetkezettek ős emléke, a Collissæum boltive, a hozzá támaszkodó rongyos facquinnal; a hamvak alól kiásott Pompéji halottpalotái, a kitörő Vezuv tüzharagja, a tengerbe elmerült s onnan ujra kiemelkedett Serapis temploma, másnak egy gyönyörködtető látvány: ő neki beszélő titok. A nemes arczu nép másnak csak festői minta; de neki nem csak modell, hanem prototyp. S a szép föld, narancsligeteivel, üde rizsföldeivel, szőlővenyige girlandokkal szegélyezett utaival, granátalmás kerteivel, andalító tavaival, cziprus környezte villáival, csodagrottáival, szentjánoskenyérfáival: másnak csak szép táj, de neki panaszkodó haza. És ő már tudja azt, hogy a földmíves, mikor rizsföldén csatornát huz, mikor útja mellé szőlőt ültet, magában arra gondol, hogy csatornája, szőlőlugosa gát fog lenni az idegen lovas tömegek rohamának; mikor házat épít, arra gondol, hogy a terracenak lőrései, a pinczének mentő kijárásai legyenek; s mikor sovány ételének felét megvonja szájától, arra gondol, hogy a másik fele jó lesz azoknak, a kik majd egyszer valamikor eljönnek és azt mondják: «reggel van». És hogy a szentjános-kenyérfának nem csak gyümölcse van, hanem tövise is, és az is szent.

Persze, hogy a szegény öreg asszony odahaza mind ezt nem tudhatta. Ő csak azt tudhatta, hogy unokája a föld legszebb országában melegszik a legaranyabb napsugár fényénél. Ő csak a szép festményekben gyönyörködött, miket Kálmán haza küldözött: tájképeket, hires műremekek másolatait. Kálmán hasznos mulatsággal foglalkozik Olaszországban. Mint festő tökéletesíti magát. Boldog az az anya, a kinek a fia, (ha már azt mérte rá az Isten, hogy valami szabad művészethez ragadjon hozzá) a festészetre adja magát. Az komoly, valódi művészet; követői szelid, otthonülő emberek, szorgalmasak és józanok; nem lázítanak, nem háborítanak; békében élnek főurakkal és papokkal; megbecsültetnek, megértetnek minden idegen által s munkáikban a teremtőt magasztalják. De jaj, háromszor jaj! annak az anyának, a kinek a fia költővé züllött el. A költészet fellegekben járó pálya; követői vad, nyughatatlan emberek, vérüket gyorsítja a mámor, rövid élet, hosszú szenvedés jelöltjei, ellenségei a hatalomnak, a hétköznapi észnek, a világ megállapodott rendének, s mert az idegenre nézve érthetlenek, saját népüknek háborgatói, s a mit alkotnak, az nem a teremtő műveinek dicsőitése, hanem a világ tökéletességének vakmerő ócsárlása.

Azért Jenőyné nagy örömmel bontott fel minden csomagot, melyet Kálmántól kapott Olaszországból. Milyen szép cartonok, mily gyönyörü tusch és sepia rajzok, mily eleven aquarellek! Hát még mikor olajfestményeit küldé haza! Gondosan bepakolva ládákba, mint valami kincset. Úgy is tartá azokat otthon Jenőyné, mint valami kincset. Arany rámába foglaltatta valamennyit s a díszszobába, a hová őket felakgatta, még Béninek is csak az ő engedelmével volt szabad bemenni. «Ugy-e? tudnál-e te ilyet festeni ha a nyakadat levágnák?» mondá a bámuló nagybátyának. Az pedig biztosítá, hogy nem ő, ha mindjárt még egy nyakat adnának is neki az eddigihez.

Nem is volt rest Jenőyné unokájához leveleket irni. Levelei mindig tele voltak erőteljes gyöngédséggel, őszinte és goromba kifejezéseivel a nagyanyai szeretetnek; s nagyon válogatatlan megjegyzésekkel. Végül rendesen megdorgálta Kálmánt, hogy miért nem irja meg, hogy van-e még pénze. Ő csak nem találhatja el innen a «Mátyus földéről, hogy mibe kerül az élet Taliánországban?» Küldött neki pénzt kéretlenül is.

És aztán a míg nagyanyja levelei az otthoni eseményekről tudósíták, a génovai varga leveleiből megtudta azt, hogy mi történik távolabb a világban.

A szép madonna arcz s az Antinous alak mindig egymáshoz közel. Egyptomból átkisérte őket a láthatlan pókfonál Athenæbe. Ott is együttlétükről tanuskodott. Onnan áthuzódott velük Sztambulba. S elmondott mindent a fonal másik végén ülőnek.

Elmondta neki, hogy Egyptomban nem csak a beteg mellek, hanem a fájó szivek is találnak gyógyulást. Hogy a szép férfi úgy követi csillagát, mint hajdan a három szent királyok. S hogy a madonna szivesen fogadja a «tömjént és mirrhát». Ave! Ave!

Kálmán átlátta azt, hogy neki a madonnából nem marad más, csak az arczkép, s az imádat nagy messzeségből.

Később aztán Konstantinápolyt is elhagyták, s együtt ültek hajóra a Márvány-tengeren.

Még egyszer rájuk talált a pókfonál az orsovai vesztegintézetben.

Ott kellett a keletről bejövőknek a vesztegzár hosszu napjait eltölteni.

Vajjon hogyan űzték el egymástól az unalmat?

Ott azután magyar földre léptek. Ott elszakadt a pókfonál. Oda már a szövetség nem terjed. Az a mozdulatlan föld országa. Az a Hyperboræok országa.

Erről az országról már csak nagyanyja leveleiből tudott meg valamit.

Hirlap?

Valóban hirlap is volt abban az országban. Azt járatta is magának Kálmán s megesett, hogy minden hónapban egy számot megkapott belőle. Abból azután megtudta azokat a nevezetes, hazájára vonatkozó dolgokat, hogy Afghanistánban az angolok ujabb vereséget szenvedtek; hogy Hudson Lowe Napoleon testamentumát nem akarja kiadni; hogy Kolokotroni nem akar részt venni a görög miniszteriumban, hogy Cyprus szigetén a szultanina név alatt ismeretes aprószőlő az idén nem jól termett; hogy Zummalacarregui a spanyol kortezeket egy új pronunciamentoval lepte meg; hogy Japánban a Daimio fellázadt a Mikado ellen, hogy Waszilcsikoff herczeg megy Teheranba Tatsitseffet felváltani a követségben; hogy a softák és a mamelukok, valamint a palikárok és a fanarioták nagy aggodalmat okoznak a portának. Néha aztán arról a városról is olvasott híreket Kálmán, a miben épen akkor lakott, s olyan hireket, a miknek ott helyben senki se látója, se tudója nem volt. Hát Magyarországról nem szólt a magyarországi hirlap? De annak is volt egy szegletke szorítva; a melyben feljegyeztettek az ilyen nevezetes események, mint: Szaffi Kuli Khán ő kegyelmessége Pesten keresztül utazott, a mi elég örvendetes hir; meg hogy nagyméltóságu Bábaváry septemvir úr valóságos belső titkos tanácsossá neveztetett ki, a mi elég megdöbbentő sorsfordulat. Voltak vidéki érdekes események is följegyezve, mint például, hogy Ráczkereszturon egy ötlábu birka jött a világra, három szarvval és csak egy szemmel; hogy Znió-Várallyán egy tót öt békát nyelt el álmában, s azokat a suliguli savanyu viz mind kihajtotta belőle; hogy Pozsonyban egy öreg asszony öt számot álmodott, lutriba tette s nyert rajta tizezer forintot. Egyebet nem igen lehetett benne olvasni. Mert ha a megyegyülésekről iratott valami, azt a censor mind kitörülte; ha országos balesetekről iratott valami, azt a censor megint kitörülte; ha vallási dolgokról iratott valami, azt a censor épenséggel kitörülte; ha pedig olyan közügyekről iratott valami, a mikhez a censor nem értett, de már azokat elejétől végig kitörülte. A tapasztalt ujságiró aztán inkább meg sem sem irta, a miről előre tudta, hogy a censor ki fogja törülni. Kész kiszedett czikk mindig tartatott készletben a nyomda fiókjában, hogy a mekkora darabot a censor kitörül, akkorát ismét bele foltozhassanak a lapba. S néha aztán a jámbor olvasó el nem tudta gondolni, hogyan került Don Zuniga y Requesens nevezetes beszéde a dunántuli superintendens beiktatási czeremoniája közé, vagy az Unkiars-Skelessi békekötés zárpontjai mennyiben terhelik Zöld Marczi árva fejét? Néha aztán az elfojtott elmésség kitört az ujságiróból s kárpótolta magát teljesen neutralis téren. Ilyenkor szikrázott a genialitástól: «egy bolond anglus azt állítja, hogy ő a répából czukrot csinál! Bizonyosan disznó czukrot!» «egy bolond anglus (mindig anglus, más nemzetre nem szabad élczelni, mert azokkal mind diplomatiai egyetértésben élünk) azt akarja, hogy ő a levegőt meggyujtja, s az úgy fog égni mint a gyertya. Hála Istennek, nekünk van faggyunk elég, nem szorultunk a levegőre.» Azután jött egy kis nemzeti hizelgés: «egy előkelő anglus, ki itt átutazott, azt mondta, hogy ha angol lord nem volna, magyar nemes szeretne lenni. Bolond Anglus!» (Már t. i., hogy miért nem akar előbb «magyar nemes» lenni, aztán csak angol lord?) Volt aztán referada is a fővárosi szini előadásokról, a mikből az olvasó ily tanulságos és épületes észrevételeket rakhatott félre: «Bányaváry úr ma kitett magáért», «Bányaváryné asszony jól forgatta magát». Végül, ha még valami két ujjnyi helyre nem telt szöveg, egy kis anecdota a czigányról: az örök czigányról.