Part 11

Ha egy német fogadhatott arra, hogy ő náluk minden ember orvostudor, ki a fogfájósnak tanácscsal szolgál, úgy a magyar fogadhat arra, hogy nálunk minden ember szinbíráló, ki a szinműszerzőnek tanácsot tud adni, hogyan kellett volna és hogyan lehetne még tökéletessé tenni a művét? Mindenki tudna egy-egy vonást javítani rajta. Egyiknek a scenirozás ellen van kifogása; másik anachronismusokat fedezett fel a mesében; harmadik adatok birtokában van, melyek a történelmi hős alakját egészen más színben tüntetik föl; negyedik a szükséges egységet nélkülözi benne; ötödik a nyelven találna ráspolyozni valót; hatodik szeretné az egészet megrövidíteni, mindegy, akárhol; hetedik nagyon élesnek találja az alakok körvonalozását; nyolczadiknak azok inkább kissé elmosódottak; kilenczedik a lélektani fejleményt nem látja elég világosan; tizedik a felvonások végét tudná csatányosabbá tenni; tizenegyedik egészen fölöslegesnek tarja az utolsó felvonást; tizenkettedik még egy Ifflandi érzékeny jelenetet óhajtana végbefejezésül; tizenharmadik reminiscentiákat vél benne feltalálni Shakespeare és Aristophanes műveiből; tizennegyediknek a mű tendentiája nagyon is ultra democrata; a tizenötödiknek minden remek volna benne, csak ne lenne az egész olyan dynasticus szinezetű… – és végül valamennyi szinész, a ki benne játszott, mind tudna valamit igazítani a szerepén, hogy jobban illjék a testére, különösen jobban a szájba stylizálni szeretnék a dictiót.

«Apelles csizmadiái!» mondja magában a szerző.

Azután, hogy búcsút vegyen Bányaváryéktól, kiknek sorsát jó kézbe hiszi letéve azóta, hogy Bányaváry oly örömtelten jött haza Csollánné látogatásából, s elmondja nekik, hogy utazni fog Olaszországba: délfelé elvetődött hozzájuk a szerző, miután délig Pest minden nyilvános helyén engedte magán a beneventatio és kritika minden műtétét alkalmazni.

– Én meg úgy kereslek, mint a tűt! Kiálta őt meglátva Bányaváry. Rám van bízva, hogy vigyelek el magammal ebédre egy különös patronusunkhoz és Mæcenásunkhoz.

Kálmán nagyon ferde képet csinált erre a két szóra. «Patronus, Mæcenas», csak ezekről beszéljen most neki valaki!

– Ki az? kérdé, kezét kirántva Bányaváryéból.

– Ne ijedj meg tőle. Egy becsületes csizmadia mester a magyar-utczában. Tseresnyés uram, rendes szinházlátogatónk, s az egész társaság csizmáinak kiállítója.

– Az már más.

– A derék úr maga volt itt, bennünket meghíni egy kis barátságos lakomára s rám bízta, hogy téged is híjalak meg, mert főleg a te tiszteletedre van rendezve e mai lakoma.

– Oda elmegyek, mondá Kálmán.

Jó tiszta hideg idő volt; a fagy pompás járdát csinált a rundellát környező sárból, a vendégek gyalog mehettek Tseresnyés uram házáig.

Bizony nagy megbántás is lett volna Tseresnyés uram házára nézve, ha az elé üveges hintóval járattak volna, mert az olyan egyszerű kis viskó volt, a milyent csak valaha a régi Pest város ócska bástyafalához ragasztottak, s a mik, mint egy csoport fecskefészek az eresz alatt, képezték a «magyar» utczát.

Tseresnyés uram házát könnyű volt kitalálni közülök: az alacsony kapu fölött ott lebegett kinyuló vasrúdon a czímere, még pedig nem a nemesi czímer, hanem az iparczímer: egy arany oroszlán, mely piros csizmát tart a kezében, föléje irva: «Nemes Tseresnyés Márton», alája őszinte régi szóval «csizmadia mester». Nem titkolta, hogy nemes ember. S nem szégyelte, hogy csizmadia. Amaz őseinek érdeme, ez pedig az övé. Különben török szó: ettől származik, hogy «csizmedzi». A csizmadiát irta «cs»-vel, a Tseresnyést «Ts»-el; abban a nyelvújításnak hódolt, ebben az ősi hagyományt tartotta fenn.

Kis házának három osztálya volt. Az utczára nyíló szoba egyúttal a műhely, azon túl jön a konyha, egyúttal a nőcseléd lakása; azután jön egy tiszta szoba az udvarra, egyúttal ebédlő, ha úri vendég származik a házhoz. Még hátrább van azután, de már csak fából, egy kamra, egyúttal a legény hálószobája.

Bányaváry már ismerte a járást, ezért a kapun keresztül egyenesen a konyhaajtónak vezette Czilikét és Kálmánt, a hol az öreg szolgáló fogadta őket nagy szivességgel s nyitotta előttük a tiszta szoba ajtaját, s kinálta, hogy tessenek leülni.

A tiszta szobában már fel volt terítve. Jó ősi czintányérok az asztalon, metszetlen poharak s szarvascsont nyelű kések. «Pakfong», «Alpacca», «Chinaezüst» még akkor nem volt feltalálva, a czinkanálnak meg kellett vallani, hogy biz ő csak czinkanál, semmi más: olcsó ércz, de becsületes jellemű.

A tiszta szobában ágy is volt vetve, érkezhető tisztes vendég számára, volt bőr pamlag, bőrszékekkel, fiókos szekrény, pohárszékkel és egy könyvtár, melyben nem volt más, csupán magyar könyvek: valamennyi megviselve a sok használattól.

A négy falat Tell Vilmos történetének négy képe ékesíti, mely képek iránti előszeretet sejtő pillantást enged vetni Tseresnyés uram kedélyvilágába.

(Még akkor a magyar képzőművészet nem látta el magyar történelmi képekkel az országot, a litographia még nem is volt nálunk ismeretes; az említett képek rézmetszetek voltak, kiszínezve.)

Azonkívül még egy kép volt látható a rámában a pamlag fölött: ez Kalvinus János képe, kinek talárránczait a miatyánk, hiszekegy és tízparancsolat apróbetűs sorai képezték.

De ime nyilik az ajtó s belép ő maga: a patronus, a háziúr.

Egy ötvenes években járó férfi, sovány, szikár termettel, fejét gyér hajzat takarja, hosszú bajuszt s félhold alakú arczszakált visel, sarkantyús csizmát hord és kurta dolmányt s e nemzeti viselet fölé kötve a jelvényes bőrkötény. Kezében pedig egy ujságlap van. Körülbelől akkora terjedelmű, mint mostani hirlapjainknak egy negyed része; ez a magyar politikai hirlap: Kulcsár lapja.

Ha meg akarnók erőtetni emlékezetünket, rájönnénk, hogy ez alakot láttuk már egyszer: ugyanaz volt az, a ki Csollán Berti kérdezősködésére a «vadállatok heczcze» után azt felelte, hogy oda okos ember nem jár.

Tseresnyés uram komolyan közeledik vendégei elé: az ő arcza sohasem szokott változni sem mosolyra, sem haragra. Arról sem bánatát, sem örömét nem olvassa le senki. Vannak, a kik látták őt ünnepélyes alkalmakkor tánczolni is, akkor sem hagyta el méltóságos komolysága. A mit mond is, mind komolyan van mondva, tréfálni nem szokott soha.

– Hozta Isten mindnyájukat! szólt vendégeihez, tessenek helyet foglalni, s a kinek melege vagyon, vesse le a kabátját. A szoba igen be van fűtve, s mikor kimennek, meghűtik magukat. Engemet pedig ne tessenek megitélni azért, hogy a bőrkötényt fentartottam: ez az én mesterségemnek a ruházata. Őseink dárdával harczoltak, azért ők pánczélosan vannak a képeken lefestve; mi mesterségünk szerszámaival harczolunk, azért a mi pánczélunk a bőrkötény. És addig nem lesz Magyarországból semmi, a míg a magyar ember szégyenli maga előtt a bőrkötényt.

Helyesléssel találkoztak nézetei.

– Épen most olvasom ezen ujságból, mondá a jól meggyűrt hirlapot letéve az asztalra izmos tenyeréből, miszerint Angliában egy tudós feltalálta, hogyan lehet gőzzel vontatni a hajót víz ellenében, sőt egy másik tudós vasból készült kerékvágásokon tesz próbatételt gőz által hajtott szekéren. Az ujságiró hozzáteszi, hogy «higyjék a bolondok». Én pedig azt mondom, hogy jobb volna, ha odamenne a magyar és megnézné, mit csinál az anglus és tanulna tőle, mint hogy kicsúfolja őtet, mert a régi mythologia szerint még a napot is lovak vontatták az égen, ma pedig már tudjuk, hogy a föld forog körülötte és semmi ló azt nem húzza, tehát miért ne lehetnének titkos erők, melyek a hajót és szekeret is vontatni képesek?

– Egészen osztom önnek a nézetét, mondá Kálmán, megszorítva a mester kezét.

– Arról előre is bizonyos valék, mondá Tseresnyés uram; meggyőződtem erről önnek a darabjában is, melynek minden szavánál azt mondám magamban: ezt, ha énnekem költői talentum adatott volna, én is így irtam volna. Ez olyan, mint az arany, ezen változtatni nincs mit. De nehogy azt higyje ön, mintha én önt jó izű ebéd helyett, híg levű dicséretekkel akarnám megvendégelni, azért csak annyit mondok, hogy arany az mind. S ha százszor előadnák, százszor végig nézném, s mindennap újat találnék benne. Hanem csak egy hibája van…

(No most jön Apelles csizmadiája.)

– Az a hiba nem a darabban van, hanem a publicumban. – Nem értik… Hogy is kivánhatnók tőlük, hogy ez a nép, mely eddig majomkomédiával, fabábszinházakkal, bikaheczczel, kutyaviadallal, kötéltánczosokkal, Bänkelsängerekkel, bérért birkózókkal találta lelki mulatságát, most egyszerre a legmagasabb gyönyörűség elfogadására legyen képes. Paprika, fokhagyma kell ennek, nem ambrozia. Papramorgó, nem nektár!

Nevettek rajta; pedig Tseresnyés úr nem azért szólta ezeket, hogy nevetést gerjeszszen velük.

Az egyetlen nőcseléd, ki szakácsné, gazdaasszony és szolgáló volt egy személyben, felhozta a párolgó leveses tálat, s egyúttal meginvitálta a vendégeket, hogy tessenek helyet foglalni.

Az asztalfőhöz ülteté a házi gazda Czilikét, jobbra melléje Kálmánt, balra Bányaváryt, ő maga az asztal végére ült, elébb nehány perczig összetett kézzel s behunyt szemmel megállva széke mögött, a mi valószinűleg imádkozás volt.

Általában mindig oly komoly arczot csinált Tseresnyés uram, mintha arra gondolna, hogy van egy láthatatlan számvevő a háta mögött, a ki minden szavát följegyzi, s a mondottakat egykor fejére idézi: azért nem is szokott soha olyasmit mondani, a mit előbb teljesen át nem gondolt volna.

Megvárta, hogy előbb a levest megegyék. Igen illedelmetlen házigazda az, a ki a vendégeit a leves evés alatt beszélgetésre kényszeríti. A levesevés alatt minden ember kizárólag a maga ura, a leves evés alatt még a siralomházban levő rabot sem szabad megháborítani. Ez azzal a kiváltsággal jár, a mivel a mákvetés, hallgatás kell hozzá.

A szárazhús, vagy mint Erdélyben mondják: a sóbanfőtt, vagy mint Borsodban mondják, a tehénhús, vagy mint Komáromban mondják, a marhahús, már nem csak megengedi, sőt egyenesen követeli, hogy beszélgessenek mellette. Boldog családnál, hol háziasszony van, az az ő kötelessége, ily özvegy háztartásnál e kötelesség a családfőre marad. Utasítani a vendéget, hogy melyik a legjobb darab? hogy mártást is vegyen hozzá, s a mártáshoz zöld ugorkát, vagy veres czéklát, és burgonyát, vagy mint Erdélyben mondják: pityókát, vagy mint Debreczenben mondják: kolompért, vagy mint Gömörben mondják: földi almát, vagy mint Komáromban mondják: krumplit.

– Hja bizony, kezdé Tseresnyés uram. Én nagyon jól emlékezem rá, mikor a krumpli legelőször bejött Magyarországba. A jó II. Lipót király alatt volt az, a ki olyan jó akarónk volt. S olyan rövid ideig élt. A nép nagy idegenkedéssel viseltetett az új tápláló növény iránt. Azt hiresztelték felőle, hogy az által a buza elveszti az árát. A megyékben ingyen osztották a vetőmagját, de senki sem akarta azt elvetni. A királyi bálokban, hogy módiba hozassék, mert a módi nagy mester! meg volt hagyva a princesseknek, hogy hajaikat krumplivirággal diszítsék fel, s a koronajószágokban a tiszttartóknak megparancsoltatott, hogy több hold földet a krumpli növényeivel ültessenek be. De így is nehezen akart az terjedni. A tiszttartók azt mondták felőle, hogy a sertések sem akarják enni az idegen gumókat, a népnek pedig olyan nagy volt ellene az irtózata, hogy az uradalmakban puskás csőszökkel kellett őriztetni a krumplivetést, hogy a dühödt paraszt éjjel ki ne tépje a földből. Hanem aztán, a mit a módi meg nem tett, megtette az inség. Jött a siralmas 1816, a mikor a mostoha időjárás miatt országos éhhalál következett be; a buza lerohadt, a kukoricza, vagy mint Erdélyben nevezik, a málé, vagy mint Bánátban nevezik, a török buza, vagy a hogy az Alföldön hívják, a tengeri, nem érett meg, akkor tanulta meg a nép, hogy mi az a burgonya? Isten áldása! Az megmaradt a föld alatt s gazdagon fizetett ápolójának. Azóta kedvességre jutott a burgonya s most már terjed mindenfelé.

Ilyen históriai magyarázatokkal fűszerezé Tseresnyés uram ebédjének legszárazabb alkatrészeit s Kálmán érdekkel tudta azokat hallgatni. Bányaváry azonban nem titkolá, hogy a burgonyának legnagyobb érdeme abból áll, hogy az ember nyeldeklő műszerének közepén megakad s arra okvetlen egy pohár bort kell utána küldeni, hogy rendeltetési helyére lemenjen.

Kálmán szükségesnek találta a beszélgetést több tárgygyal ellátni.

– Tseresnyés uram sok jót és rosszat tapasztalt már e hazában?

– Jártamban, keltemben, vegyest mind a kettőt. Csizmadia vagyok, az apám is az volt. Syntaxisig jártam az iskolákat, középszerű tanuló voltam, láttam, hogy valami lumen mundi nem lesz belőlem. S megmondtam az apámnak, hogy kézműves akarok lenni. Az apám azt mondta: jól van, legyek csizmadia. Az okát is feltárta előttem, miért? Minden mesterség alá van vetve a módinak; egy ideig fölfelé megy, azután aláfelé. A Szepességen sok ideig gazdag emberek voltak a finom patyolat készítő takácsok, látszik, milyen szép házakat tudtak építeni; egyszer feltalálják Angliában a géppel szövést, az angol gyolcs finomabb és olcsóbb lesz, mint a szepesi patyolat s a takács azóta alig keresi meg a száraz kenyeret. Hires nagy urak voltak a kassai paszománt csinálók, aranypillangó verők, skófium készítők, filigrámos ötvösök; egyszer bejön a gyászruhás módi az országba, pantallont, zubbonyt ölt minden ember, s az ötvösök kimaradnak a világból. Semmi sem volt olyan aranybánya, mint a Hegyalján asszubort termeszteni, mint Lengyelországba máslással, négy puttonossal kereskedni. Egyszer megosztoznak a hatalmak Lengyelországon, a francziák behozzák a pálinkát, az oroszok tökéletesítik azt, nálunk is kezdi megismerni a nép «alamázia» név alatt, s attól fogva a tokaji vinczellér hagymát eszik fekete kenyérrel a drága máslás és négy puttonyos átalagok mellett. Nagy hatú gazdag kereskedők voltak a komáromiak; minden hajós legénynek diónyi ezüst gomb, tenyérnyi ezüst láncz volt a mentéjén, télire teli volt a kis Duna hajókkal, talpakkal. Egyszer elkezd a kormány sánczokat építtetni, a kereskedői telepeket elzárja, s azzal egyszerre visszaesik minden a maga szegénységébe. Vékával méri az ezüstöt a mosonyi liferans, s a bankópénzt megszelelteti, mint a kukoriczát, egyszer beüt a devalvatió, s a tegnapi gazdag ember holnap koldulni jár. Még a legmagasabb pályafutásnak is megvan a lejtője: itt egy grófi család, a kinek őse, mint szegény úr, lóháton szerezte iszonyu birtokait háborús időben; amott egy herczeg, ki juskulumos tót diákból lett udvari kegyenczczé, paloták urává; egyet változik a világ, más uralkodó jön, s grófok, herczegek ivadékai újra aláesnek szegény urakká, szegény diákokká. Tudósok tudománya, vitézek vitézsége, minden kimegy a módiból; csak a csizmadia mestersége nem megy ki a módiból soha. Ezért mondta az apám «légy fiam csizmadia», nagy úr nem lesz belőled, de koldus sem lesz belőled; ragyogni nem fogsz, de pironkodni sem; hired nem lesz, de kenyered, borod, becsületed mindig lesz, akár háború van, akár béke; akár asszony uralkodik, akár férfi az országban; akár éhség van, akár bőség.

Bányaváry bókot akart mondani a mesternek.

– De bizony hire is van Tseresnyés uramnak. Ismeretes messze földön a hazai művészek és irók buzgó pártolásáról.

E szót is egészen komolyan vette Tseresnyés uram, elébb nagyon megrázta a fejét, mintha ki akarná rostálni a mondásból mindazt, a mi csak polyva, hogy csak a tiszta buza maradjon meg belőle. Végre feltekintett a mázos tányérjára festett tarka virágok közül.

– Mert úgy van az, hogy sok országot, világot bekóboroltam én jártomban, keltemben, egyszer mint vándorló mesterlegény, másszor mint a regement csizmadiája, s tudom jól, hogy mennyi szebb és jobb van annál, a mi a mienk. Jártam Bécsben, Párisban, Münchenben, Génovában, láttam a csupa palotákból álló utczákat, s a kápráztató gazdagságot mindenekben. Láttam az idegenek fővárosait, néztem iparukat, bámultam művészetüket. És azután haza jöttem ide. De azt a mink most itthon van, nem ahhoz mérem hozzá, a mit odakinn találtam, hanem ahhoz a mivel idebenn találkoztam akkor. Pestnek akkor ez volt a szélső utczája, a hol most vagyunk, ennek egy szűk lőrésén keresztül, a mire kiláttam, az a temető volt. Még most sem paloták a mik annak a helyén vannak, de legalább granáriumok. A nagyhid-utcza helyén vonult végig a várost védő árok, egy bűzös, dögleletes hely, tele hányva a partjai szeméttel, tört cserepekkel, s annál rosszabb dolgokkal; a város felőli része pedig egy rőzséből fonott s sárral kitapasztatott kerítéssel elpalánkolva, a mit befutott a földi tök. Még most sem boulevard biz az, mi annak a helyén van, de legalább utcza. Innen egy korhadt révházhoz vezetett az út, a honnan nagy veszedelemmel szállított át embert, barmot a más partra egy ócska repülőhid, melynek kilencz fentartó dereglyéje a Margitszigetig nyult fel, mint egy falka vadlúd. Még most sem dróthíd köti ott össze a két várost, minőt Bécsben, Párisban láttam, de legalább hajóhid. A városház szomszédjában még most sincsenek díszes épületek, de legalább nincs ott már a sertésállás, a mit ifjú koromban ott láttam. De talán untatom is önöket ezekkel a régi dolgokkal?

Kálmán biztosítá felőle Tseresnyés uramat, hogy növekedő érdekkel hallgatja mind azt, a mit beszél.

– Akkor még csak három vendégfogadó volt a városban, úgy hogy a budai diaetára felsereglett vendégek számára a vásáros bódékat kellett felállítani, hogy legyen elég szállásuk. Akkor még, ha kordoványt akartam venni, ráczul kellett beszélnem, más nyelven meg nem értett a bőrkereskedő; ha fontos talpért mentem a timárhoz, azzal budai sváb nyelven kellett beszélnem, a mi olyan a németben, mint a hiencz a magyarban; ha pedig valami dolgom volt a városházán, a diák nyelvet kellett törnöm; s ha valakit az utczán magyarul szólítottam meg, úgy lökött oldalba, hogy elég volt feleletnek. Messze elmehettem, a míg egy boltot találtam, a hol könyvet lehetett kapni; egy lebúj volt az az országúton, annak a fenekén lehetett az ócskaságok között előkeresgélni egy-egy dohos kötetet, a mi magyarul volt nyomtatva, tíz tulajdonos neve egymás alá irva a táblájára, a mint kézről kézre maradt. A ki kitanulta belőle a tudományát, sietett eladni; magának nem tartotta meg senki. Hát a mindennapi mulatság mi volt? A mesterlegények, meg a diákság minden este összegyűltek poharazni, azután éjjel fölkeresték egymást, összeverekedtek, egész ütközetek folytak az utczán. A ruhájáról kiismerte az egyik czéhbeli a másikat, s ha egyet külön kaphattak, azt halálra verték. Az egész külvárosi rondafészek egy tolvajtanya volt, s kivülről a mezei lovas zsiványok egész a vámházig portyáztak s nem egyszer a sorompónál rabolták ki az utazókat. Ez az utcza itten végtűl végig egy rossz hírű barlangja volt a feslettségnek, a hova este hat órán túl tisztességes ember a lépteit csak szégyenkedve irányozta. Vásárok alkalmával pedig aztán beszabadult a városba a sok vidéki betyár gavallér, s olyan istentelen dinomdánomot csapott, hogy a jámbor polgár nem mert kinjárni miattuk az utczán.

Kálmán elfeledte, hogy enni is kell, annyira figyelt a csizmadia beszédére.

– Csak az tudja, hogy meddig mentünk? a ki azt látta, hogy honnan indultunk el? mint én, folytatá Tseresnyés uram. Én láttam téglát téglára rakni, nyomot nyom után haladni; én láttam a ligetet, mikor ültették, az utczát, mikor kimérték. S engem nem hagy el a reménység, hogy előre megyünk. Ott áll már a múzeumunk, még ugyan kevés van benne, de egyszer még szük is lesz, ha mindent összehordunk; a tudományos akadémia már létesülni készül; magyar színművészetet látunk a fővárosban; már könyvnyomdánk is van, sőt hírlapjaink is; okos is, bolond is, s mind a kettő szükséges. Már nevelődik a fiatalság, az iskolák, az universitas évről évre népesülnek, s kezdenek magyar könyveket árulni nyilvános boltokban. Már kezdik az emberek egymást megbecsülni s nem viaskodnak egy város lakói egymással, csak azért, mert külön czéhbe valók, mert külön nyelven beszélnek, külön vallást hisznek; kezdik átlátni, hogy nincs olyan kicsiny ember, a ki a másikra nézve szükséges ne legyen. Még a vallást is tolerálják. Már a tolerált hitüek templomaikat kezdik fölépíteni. És én láttam az időket, mikor mindez nem volt, mikor mind ennek az ellenkezője volt. És én nem estem kétségbe soha. Olvastam tudós Katona Mihály uram munkájában, hogy vannak apró állatocskák, mik a tenger alatt folyvást építenek s sziget emelkedik ki a munkájuk után. Ebben az apró polypusok munkájában hiszek. Mind abban, a mi lett, nekem is van egy kis részem; csekélység, de valami. Egy tégla, egy fa, egy fillér. A hol középület keletkezik, egy napig ingyen dolgozom mellette; ha új könyv jelenik meg, azt megszerzem, sorba állítom thékámban s gyönyörködöm benne; ahol adakozni kell, leteszem a tizesemet, a hol magamhoz hasonló csekély embereket buzdítani kell, nem kimélem a szót; a hol nemzeti ünnepély van, megjelenek ünneplő ruhámban; a hol nagy hazafit kell megtisztelni, elmegyek vivátozni az ablaka alá; ha szinészek jönnek a városba, ott vagyok tapsolni. S mi ez mind? csekélység, porszem. De porszemekből áll a pyramis. S ha hozzám hasonló csekély emberek százan, ezeren, tizezeren, hátha százezeren?! egyet fognak gondolni, uram! a fillérből kincs lesz, a téglából város lesz, a tapsból riadal lesz; a betűből könyv lesz, a könyvből bibliotheka lesz, a népből nemzet lesz!

Kálmán melegen szorítá meg az egyszerű iparos kezét, míg Bányaváry mosolyogva sugá fülébe, «no ugy-e eredeti egy bohó ember ez a mi csizmadiánk?»

A közbejött malaczpecsenye tranchirozása félbeszakítá az épületes beszédeket.

Bányaváry illendőnek találta a szíves házi gazdának vendégszereteteért hizelgő bókokat mondani.

– Már az igaz, hogy Tseresnyés uram nagy pártfogója a hazai művészetnek és tudománynak. Van is jó híre az egész országban. Valahány szinész megfordult a fővárosban, mind elhordja jó hirét messze földre. Olyan pompás malaczpecsenyét nem lehet kapni sehol Pesten, mint itt.

Bányaváry szinpadi páthosszal mondá mindezeket s az asztal alatt megnyomta Jenőy lábát.

Tseresnyés uram pedig nem volt az az ember, a ki a hizelgő szónak örül. Valódi orientalis komolysággal arczán felelt rá.