Part 1

E-text prepared by Albert László from page images generously made available by the Google Books Library Project (https://books.google.com)

Note: Images of the original pages are available through the Google Books Library Project. See https://books.google.com/books?id=QfhiAAAAMAAJ

Project Gutenberg has the other part of this work. Part I: see https://www.gutenberg.org/ebooks/56723

JÓKAI MÓR ÖSSZES MŰVEI

NEMZETI KIADÁS

XLIV. KÖTET ÉS MÉGIS MOZOG A FÖLD. II.

BUDAPEST RÉVAI TESTVÉREK KIADÁSA 1896

EPPUR SI MUOVE

ÉS MÉGIS MOZOG A FÖLD

REGÉNY

IRTA

JÓKAI MÓR

II. RÉSZ

PFEIFER FERDINÁND TULAJDONA

BUDAPEST RÉVAI TESTVÉREK KIADÁSA 1896

KÖZELEBB AZ ÉGHEZ.

Az ünnepélyek harmadik napját elfoglalta egy igen istenes mulatság: a templomszentelés.

A megboldogult nagynéne egy fogadalmi templomot építtetett Kordiczán, még pedig kívül a falún; mert oda, az akkori rongyos viskók közé a költséges templom nem illett volna. Azt mondják, hogy kétszázezer forintba került. Bálvándy annyival kevesebb pénzt örökölt nagynénjétől. – Barátai azzal szokták fenyegetni, hogy «jól viseld magadat! mert ha a nagynénéd megtudja, hogy gonoszkodol, még egy templomot építtet!»

A kegyes úrhölgy azonban nem érte meg, hogy ájtatos építményét fölszenteltesse, s e feladat unokaöcscsére jutott, meg is történt egy füst alatt a statutió alkalmával.

Kálmán csakugyan ott töltötte az éjt a szinészek sátorában s ott aludt velük együtt a bükklevélből vetett ágyon.

Reggel korán felkölté Bányaváry alvó barátját.

– Ébredj! Aurora musis amica! A hajnal a múzsák barátja! mondá hajdani praeceptorunk. Viszonozzuk a barátságát. Ez a nap ünnepnap nekünk. Hallod, már harangoznak! De odakinn az erdőkben is szól az erdők harangja, a kakuk. Mi nem megyünk a templom-szentelésre. Mit keresnél ottan? Mit bámulnád a szent képeket: festetteket és élőket? Magasan vannak azok. Nehéz azokat onnan leimádkozni. – Te jősz velünk. Mi közelebb megyünk az éghez. Mi felmegyünk az Oltárra. Látod azt a sziklaormot, a mit a kelő nap megaranyoz? Az az Oltár! Oda mászunk ma föl. Te, Czilike, meg én. Mi hárman. Ott annyival közelebb leszünk az éghez, a mennyivel távolabb minden emberi arcztól.

– Jó. Én megyek veletek, mondá Kálmán.

Czilike örült, mint egy gyermek, a hegymászó sétának.

Kálmán csak öltönyt váltani s oldaltáskáját elhozni futott egy perczre szállására.

Bányaváry összepakolt mindent, a mi az útra szükséges; a vándor színésznek gyakorlata van már ebben. Evő, ivó-eszközt, s a miből étel és ital kitelik; vashegyű botokat, tűzszerszámot; fogadott egy kalauzt, ki őket az oromra fölvezesse, annak a hátára kötötte a podgyászt s aztán megindúltak jó kedvvel, elébb egy korty szilvaléllel erősítve meg kebleiket a reggeli friss léghez. Czilike is ivott abból. Szinésznő korában az embernek mindent összevissza kell inni.

Kálmán puskát is akart vinni.

– Minek az? mondá Bányaváry. «Me lupus… fugit inermem.» (Engem fegyvertelent kikerül a farkas.) Inkább ha valamit akarsz vinni a karodon, nyujtsd Czilikének s vigyed őt.

Kálmán meg volt elégedve a cserével; ott hagyta a puskát, karjára vette Czilikét, s a míg az út oly széles volt, hogy ketten mehettek egymás mellett, mentek kar karba fűzve.

Bányaváry nem hagyta útitársait gondolatokba elmerülni; tartotta őket az egész úton beszéddel.

– Emlékszel-e rá, Czilike! mikor tavaly ilyenkor így vándoroltunk a tót hegyek között az egész truppal. Kifogyott az úti eleség már két nap óta. Reggeltől késő délutánig nem volt egy harapás a szánkban! s a mi szamócza az útfélen termett, mind fölettük zölden. Nekem már tűzkarikát hányt a szemem az éhségtől. Akkor egy kastélyt pillantunk meg az út mellett; nagyszerű park vette körűl; bekerítve nagy magas kőfallal. Hah! itt emberek laknak! Ha emberek, étellel élnek. Én ide berontok. Rajta! felmásztam a falon, beugrottam a kertbe, keresztűltörtem a komondorokon; fel a kastélyba, ott találtam egy ideális szép fiatal gazdát, meg egy angyali jóságú, puposhátú asszonyságot. Bemutattam magamat: «én Bányaváry direktor vagyok, itt haldoklom a truppommal az útban éhség miatt; nagyságtok mentsenek meg bennünket a haza számára». Hah! micsoda öröm volt az! Behívták az egész truppot, három napig el nem eresztettek! a sugó nem fért negyednap a sugólyukba, úgy kihizlalták. S én három napig udvaroltam az áldott jó puposhátú asszonyságnak s hagytam ábrándozni a bálványszép házi urat – Czilikével.

– Eredj te, nagy bolond! – feddé őt Czilike, tréfás nehezteléssel.

– Hah! de negyednap már bandériummal jöttek elénk a szomszéd városból, a hova hivatalosak voltunk! száz kocsi kisért odáig, s taraczk-durrogással fogadtak, mint egy fejedelmet, s volt aztán minden jó, a mi kell. Hát nem okosan tettük-e, hogy három nappal elébb nem haltunk meg éhen? Hja, barátom, a színésznek élelmesnek kell lenni, látni, merni és győzni. Hát mikor egyszer meghallom, hogy Nyitrán restaurátió lesz: nosza hirtelen felpakolni, berukkolni, elfoglalni a tért; ez most itt nagyszerű alkalom aratni babért és huszasokat. Az ám, de egyet kifelejtett a hadvezér a számításból: azt, hogy tisztujításkor minden ház úgy el van foglalva vidéki nemes urakkal, hogy még csak egy kiadnivaló kapualja sincs a városban sehol. Itt vagyunk az utczán, az ég alatt. Az még a kisebbik baj; de nagyobb fejvakarás az, hogy hol játszunk? A vármegyeház terme kell magának a vármegyének. Van egy nagy pajta, meg egy sóraktár; de azt meg az egyiket elfoglalta a fehér tollas, a másikat a fekete tollas párt kortes-tanyának. S azt ide nem adja a herkópáternek sem. Azonkívül pedig semmi nagy épület a városban. – Semmi? mondok: hát ez mi? – mutatok rá. Szent borzalommal rebegik: «Kolostor». No, ha kolostor, hát játszunk itten. – Barátok laknak benne! – No, ha barátok, hát akkor jó barátok leszünk. Mondék és beállíték hozzájuk. Egy óra múlva meg volt hódítva az egész konvent; a confraternium tárt karokkal fogadott keblére, ott maradtunk náluk az egész tisztújítás alatt. S mondhatom, hogy soha becsületesebb, fidelisebb pajtásokra nem akadtam, mint ezek a jószivű barátok voltak.

– S ott játszottatok a klastromban? kérdé Kálmán.

– Ott bizony. A refectoriumot alakítottuk át színpaddá. A tisztes szent képeket bevontuk nemzeti szinű függönyökkel; – s püspök, kanonok, apát úr foglalta el az első sor zártszéket a nézőhelyen, s úgy tapsolt, majd a tenyere szakadt bele. Azóta nagyra becsülöm a pápista papokat. A mi consistoriumunk mind excommunicálta volna őket. Képzeld: Patakon megtiltották a diákoknak és professoroknak a színházba járást. Barbarok! Ha tudnák, hogy mi az a komédiás? Mikor olyan vidékre jutunk, ahol még a csizmatalpat nem viselik, hanem eszik: egy hét alatt odaszelidülnek az erkölcsök, hogy még a gyerek is megtanul köszönni. Ráczok, tótok városában, ha felütjük sátorunkat, az, a ki nyelvünket nem is érti, odajön, egymás hátára mászik s hallgatja a szavunkat, mint a profécziát, s tapsol annak a szónak, a mit a ti tehetetlen országgyűlési articulusaitok fejébe nem vernek soha; ha pedig mi szólunk egyet az ő nyelvén, ha elővesszük az ő hőseit, Mihály vajdát, Cserni Györgyöt, ha elénekeljük az ő dalait: extasisba jön, tombol örömében, s összecsókolja még a körmünk hegyét is s azt mondja: «Kedves magyar!»

Bányaváry maga is el volt ragadtatva túlzásai által.

– Te! mondá Kálmánnak, eléje állva s Czilike kezét megfogva. Ennek az «én királynémnak» sokkal több hű jobbágya van már ebben az országban, mint az igazinak!

– Milyen tréfás kedvedben vagy ma, te Sándor! mondá Czilike.

– Hát nem igaz? Nincs-e nekünk fejedelmi birtokunk ebben az országban? – Miénk az egész országban – minden országút és ösvény!

Akkor aztán rágyújtott a dalra Schiller «Haramiái»-ból:

«Mily szabad az életünk, Kéjjel telt világunk. Erdő mélyén fekhelyünk, Hold a napvilágunk.»

A hegytetőre haladók előtt újabb meg újabb tájak bontakoztak ki. Regényes völgyek váltották fel egymást.

Egy ponton megállt Bányaváry, a honnan napsütötte völgyet s a völgyben elszórt házakat lehetett látni.

– Nézd, bajtárs! minő kép ez! Az a bolond báró azt hiszi, hogy ez a messze vidék az övé; pedig nem igaz: ez a mienk, övé csak a füst-pénz, meg a hamuzsír belőle; mienk a gyönyör, a mit e látványban érezünk, s a miről ő nem is tud semmit. Övé jobbágyainak véres veritéke; mienk a népnek a szíve: a költőé, színészé. Sivított-e olyan nagyot az orosz, mikor földes-urát éljenezte, mint akkor, mikor nekünk tapsolt? Mi vagyunk az ország főurai: a költő, a színész. Engem nem köt a sárhoz a föld birtoklása: az egész az enyim! A havas hegyláncztól a zöld hasábos rónáig. S a tornyosuló fergeteg, mely villámczikázva jő elverni a szép zöld vetést, nekem az is gyönyör: beleéneklek az ég zengésébe! Engem nem aggaszt a holnap: pedig a halhatatlanságért küzdök! Ma gazdag vagyok, holnap koldús; egyik se baj! Nem törődöm vele. Nézd meg azt a gyönge virágszált ott karodon! annyiszor aludt ölembe hajtva fejét koszorúkból vetett ágyon, a hányszor puszta földön, hideg szalmán; betakarva biborpalásttal, vagy rongyos köpönyeggel; s az egyforma gyönyör volt neki. Pedig minek volt nevelve! Hogy se szellő, se emberszólás nem érte soha! Oh, hidd el, hogy nem az a boldogság, minden nap vetett ágyban aludni! Nem az a boldogság, minden nap háromszor terített asztalhoz ülni. A nyomornak is van gyönyöre! S a szabadságnál kezdődik az ember. A mi azonkívül él: az mind kutya, birka, hangya, vakandok, igavonó barom. Ne légy te úr soha! Rosz dolog ugyan az üres gyomor; de az üres szív még rosszabb.

Az Oltár egyik legmagasabb hegycsúcs a Kárpátok hegylánczában, ötezer lábnyira a tengerszín fölött; a hó csak deréknyárban olvad le róla. Ide törekedett fel a három ifjú rokon. Dél volt, mire a csúcsra felértek.

Istenek számára való látvány tárult föl előttük. Jobbra Lengyelország, balra Magyarország. Egy kép, végtelenebb mint a tenger. Elmondhatatlan, leírhatatlan, lefesthetetlen kép. A lengyel táj fölött keletnek vonuló zivator omlik végig; idefenn csak a gomolygó hófehér felhőtömeget látni, melyet felülről megvilágít a nap, s melyből villámok czikáznak, miknek dörgése nem hangzik idáig, de alattuk sötét, borongós erdő és mező. A magyar táj fölött derült nyári nap süt, s a völgyekben a megszorult napsugár arany-ködöt sző, mely az erdős hegyhátaknak változatos színt ad; a hegyről leomló patakok ezüst tükördarabokkint villognak fel a völgyek sötétéből, s zuhatagaik távol csattogása egy örök morajt küld fel onnan alúlról, mely elandalít. A hegyek, halmok a távol láthatárig váltogatják egymást, s valamennyi fölött, mint kristály bálvány fénylik a most is jégfedte Kriván.

Az egyetemes hatás az, mely elmondhatatlan: egy szörnyű érzés, mely az egymáshoz közelállókat egymás keblére borulni készti; mely megnémít, becsukja az ajkat, s felszabadítja a könyet. Van benne szédület, mely már nem félelem, hanem gyönyör.

Mind a hárman egy sziklapárkányon állnak, közepén a nő; egyik kezét Kálmán vállára nyugtatva, másikkal férje kezét tartva, s mind a hárman szótlanúl néznek alá a lábuk alatt örvénylő napsugáros mélységbe.

– Adj nevet «költő» ennek az érzésnek, mely most mind a hármunkat betölt: ha ismered azt.

– Ismerem. Ennek a neve: szerelem a földhöz. Mert kétféle vágyat tanultam ismerni az emberek között a föld iránt. Az egyik az éhség a földhöz, a másik a szerelem a földhöz. Vannak emberek odalenn, a kik nem tudnak betelni a földdel; s különösen táplálja ez éhet az alföldi róna. A földéhes embert bántja az, hogy birtoka csak a láthatárig tart, éhezik még a láthatár alattit is bírhatni. Koplal, csak hogy több földdel jól tarthassa vágyát; nem érez senki, semmi iránt, csak földet akar bírni. Soha sem elég neki, a mi van. Ah, az kinzó érzés lehet. Ha egyszer engem is meglepne! De nem félek tőle. Engem az a másik érzés tölt el, a mi a föld iránti szerelem. A hogy ez a roppant óriási mindenség áll, azt mondani neki: enyém vagy! enyém hegyeiddel, folyóiddal, s vagy én emellek föl magamhoz, ha van erőm hozzá, vagy ha nincsen erőm hozzá, lerohanok kebledre s akkor is enyém vagy!

Czilike nagyot sikoltva kapta meg Kálmán kezét, a mint az előbbre lépett a meredély szélére: azt hitte, leszökik onnan. Kálmán aztán elnevette magát.

– Hiszen csak poétázás volt.

– De mint megijesztettél! mondá Czilike panaszszal.

– Engemet mind a ketten! mondá Bányaváry. Most büntetésül csókoljátok meg egymást.

S hogy jobban megfogadják szavát, leült egy mohos kőre, egyik térdére odavonta Czilikét, másikra Kálmánt s mindkettőnek a derekát egyszerre átkarolva, kényszeríté őket egymást megcsókolni.

Több volt az, mint testvércsók: a művészet és a poezis múzsa-csókjai voltak azok.

– Hiszen ti még gyermekek vagytok, mondá Bányaváry; az én gyermekeim. Oda kell mennetek, a hova én vezetlek. Mi hárman együtt vagy felemeljük magunkhoz ezt a földet, vagy leesünk rá, akkor is a miénk lesz. De nem esünk le! Nem lesz mindig a mi nótánk: «Hunnia nyög letiporva!»

Mi természetesebb, mint hogy azt a dalt, mely akkor végig zengte az egész országot, az Oltár magasán énekeljék mind a hárman. Kinek? a szikláknak? a sasoknak? a patakoknak?

És aztán egyik dal a másikat idézte elő; Czilikének gyönyörű sopran hangja volt. Bányaváry érczteljes tenor hanggal birt, s Kálmán hajlékony discanttal kisérte mind a kettőt. És mind a három énekében melegség volt és érzés. A sziklák, a sasok, a patakok gyönyörködtek abban.

– Ah e dalokkal fél országot meghódítottunk mi már! mondá büszkén Bányaváry. S a másik fele is jön. És akkor következik az ország közepe! még Budapestet is beveszszük velük.

– Az nehéz lesz, mondá Kálmán elmélázva. A nádor nem tűri a magyar színészetet Budapesten.

– Hejh! Mit nekem a nádor? A hol én leütöm négy sátorkarómat, ott én vagyok a király; s a nádor maga is csak adófizető publikum.

– De ne felejtsd el, hogy csak «felsőbbek engedelmével» ütheted le a sátorkaróidat.

– Hát hiszen nincsenek-e nekem magas pártfogóim? szólt keserű gunyorral Bányaváry. Nem ott leszesz-e te már akkor a nádori udvarnál, mint rangbeli úr? mire én Pestre felkerülök. S nem fogsz-e megemlékezni szegény hajdani csavargó bajtársadról? Hahaha! Ne ijedj meg. Nem ilyen nagy urakra számítok. Vannak nekem jó összeköttetéseim. Ha nagy úrnál akarsz czélhoz jutni, ne az urat nyerd meg, hanem a szolgáját. A pestvárosi kapitány jó pajtássága többet ér nekem, mintha az egész helytartótanács mind keresztkomám volna. Ha könyörgöm, mindig a kicsiny embereken kezdem. Azoknak az jól esik, s háladatosak érte. Bejutok én Pestre, mint a hogy a sátoros czigányok bejutnak, a kertek alatt. Nem kérem tőled, hogy segíts.

Czilike néma szemrehányással tekinte Kálmánra, s a kebléből feltóduló sohaj elmondá neki: «te minket olyan jól el tudtál felejteni! még majd jobban is elfelejtesz!»

De nem úgy van.

Kálmán szótlanúl kibontá oldaltáskáját, s egy iratcsomagot vont ki belőle.

Reszketett a keze, és arcza elhalaványúlt.

Mi volt az?

Az első magyar dráma.

– Nézzetek ide. A míg ti küzdtetek, én is küzdtem. A ti munkátokat nyomban követi a diadal, az enyim az utókorra vár. Még bevégezve sincs.

Bányaváry mohón ragadá ki kezéből a kéziratot.

– Nézd, szólt Czilikéhez. Ő velünk egy úton járt. Ő fenn az égben, mi lenn a földön. S mi azt hittük, hogy eltért tőlünk. Hogy elmaradt a nagy urak salonjaiban. Nem; ő velünk jött.

És elkezdték olvasni a művet; Bányaváry tartotta, Czilike áthajolt a vállán s úgy olvasott belőle.

Az első lapot csak némán olvasták együtt; a másodiknál Bányaváry felszökött helyéből, s elkezdett fenhangon szavalni, arcza tűzbe jött, szemei szikráztak, hangja dörögve adta vissza a költő mondatait, a mélységnek, a végtelennek, az égnek, a sziklatömegnek!

És közbe kiálta: óh mi szép, óh mi égi gondolatok!

És mikor nem bírt magával, átadta az iratot Czilikének, olvasd te tovább!

A művésznő kezébe vette azt, s csodálatos ihlettel szavalta a dráma kiváló helyeit; hangon, mely a szívből jő, s a szívbe hat; hévvel, mely teremt a perczben, a melyben születik, és csoda élvezetet nyújtott a szikláknak; – nem: ott ültek körül Olymp fényalakjai: lángarczú Zeusz, fényes Apolló, mosolygó Idalia, Aglaja, Thalia, Euphrosyne: a Pyeridák mind, s alant a mély völgyben ott tolakodtak előre az őskor szellemalakjai; a tömör, igazi emberalakok; a fényes hősök, kik feltörték a zöld mohát sírjaik fölűl, a kristálytiszta nőalakok, kiknek keble vérzik a vadrózsa tövisétől, mely szétnyilt sírjaikat belepte; a fekete rémek, merész körrajzaikkal, a királyi alakok, s a királyokkal daczoló hősök. Az egész világ megtelt velük fenn és alant.

S a napsütötte alak az oltárkövön tovább idézte az Isteneket az égből s a hősöket a sírból, s a költő hanyatt fekve a fűben, látta mind a hármat: a művésznőt, az Olympot és a megnépesült temetőt. Idvezült volt!

Ah, az valóban Isteneknek való élvezet, mikor egy igazi költő lelke teremtményét egy igazi művésznő ajkán megdicsőülni hallja. Az elevenen égbe repülés érzete az! A lángvihar, mely Romulust az égbe ragadja, a tűzszekér, mely Eliást a paradicsomba viszi!

És mikor az a költő tudja azt: lelkének jóstehető ereje bizonyítja, hogy oly művet alkotott, mely hazája földén mindig első fog lenni, hogy csillagát még akkor is látni fogják, mikor már napvilágos lesz az ég. És mikor igaz az, a mit magának jósol.

És a mikor bizonyos, hogy a vele együtt élő nemzedéknek még érzéke sincs megérezni azt, a mit neki nyújtani fog; hogy az egész világ, mely most oda alant nyüzsög, mely gyomrának keres, fárad, küzd, csal, lop, hizelkedik: mind, mind nem érti meg őt! Egyedűl ez a két alak, ki most előtte áll, érzi és érti mindazt, a mi lelkében szülemlett, s az olympi fényes arczok, és a sírelhagyó szellemalakok, kik tapsot zúgnak rá.

Pedig hát a nagy gyönyör közepett kár volt észre nem venni, hogy azok a körülcsoportosuló fényes alakok az égen, nem Zeusz és Isten-udvara, hanem tolongó felhők, miket a tudósok cumulus névvel jellemeznek, s a völgyben zúgó szellemalakok nem Bánk bán és Csák Máté és háborgó társai, hanem záporterhes forgószél, előpostája a zivatarnak. A lengyelországi vihar átkészül látogatóba Magyarországra.

De ők azt nem veszik észre. Fölötte állnak a viharnak: az éghez sokkal közelebb, mint a felhő maga.

A mennyei elragadtatás gyönyörét élvezik.

Bányaváry szenvedélyesen szorítja barátját kebléhez.

– Kiloptad belőlem a lelket. Álmatlanná tettél ezzel a műveddel. Elloptad a nőm szivét tőlem, mert ezentul nem fog egyébről gondolkozni, mint a te nagy eszméidről, a mikkel betöltéd. De nekem visszaadd mindazt a mit elloptál. Nekem magadat add ide egészen! Te fiu! Tégedet Isten csókja ért, hogy vezérvilága légy népednek a sötétben. Ha te azt a világot elrejted, ha te ellopod magadat mitőlünk: ha te eltagadod a világ előtt azt, hogy költő vagy, ha te nem szolgálsz annak az oltárnak, melynél én csak ministrans vagyok, holott te Pontifex; hát én esküszöm neked itt ezen oltárkövön, hogy én tégedet megöllek. Ne nevess, ne fitymálj! Nem vagyok olyan erős, mint te; én nem birkózom medvével a vadászaton, de megöllek orozva, hátulról megtámadva, megöllek mikor alszol, megöllek a legelső kővel, a mi kezembe akad, ha te megtagadod a te Istenedet!

Kálmán kaczagva szorítá keblére barátját. Olyan jól esett neki ez a fenyegetés. Olyan bohó fenyegetés volt ez.

De jó szerencse, hogy egy prózai ember is volt még valahol a közelben. A kalauz.

A becsületes orosz rég látta már a közeledő fergeteget, s jónak találta felkiáltani az oltárkövön álló társaságnak, hogy ideje lesz a hazatérésről gondoskodni, mert mindjárt megázunk.

Bánták is azok!

Érzi is azt az ember, hogy megázik, mikor az égben van? Fél is az ember a mennykövektől mikor Zeuszszel komázik! Hadd jöjjön az a fergeteg! Ők látni akarják a vihart egész királyi processiójában!

Ez mind igen szép, véleményezé a kalauz; de ha a felhő ellepi a hegyet, nem fogják megtalálni az utat a sziklákról lefelé, s hol hálnak akkor?

– Kiverünk egy sast a fészkéből s magunk fekszünk abba.

Ez az indítvány kisebbségben maradt. – Az orosz jószerencsének találta, ha egy kecskepásztor-gunyhót elérhetnek valahol, mielőtt a fergeteg éjszakát csinál a nappalból.

Csak egy dalt még onnan a sziklatetőről!

Olyan nehéz megválni az égtől!

Utól is érte őket a zivatar fele útban. A fák közt áthuzódó felhő szürke éjhomályt borított a rengetegre, mely zúgott a szélnyomástól; a villám paskolta a sziklákat, hogy azok ordítottak és reszkettek, mint az óriás, kit anyja megvert.

A zápor aztán moslék patakot eresztett a meredélyen, mely harsogva futott a menekülők útján, kigyózva keresztül-kasul.

A két ifju egyet gondolt, kezeiket nyujták egymásnak; Czilikét felültették összefont karjaikra; az pedig shawlját szétterítve, s két karjával a két ifju fejét átölelve, betakarta a zápor ellen mindhármukat. Aztán futottak – és nevettek.

S micsoda diadaluk volt aztán, mikor a meredélyen meglelték a kecskepásztor gunyhóját! Ez már az otthon!

Egy düledezett góré volt az fatuskókból megalapitva s fenyőlombbal betetőzve. Se ajtaja se ablaka; a szél mindenütt járhatja.

De pompás dolog onnan a zivatart nézni! A sistergő lecsapó villámot, a fejeiket daczosan felhányó fenyő óriásokat. Néha nagyot roppanik egy, s kifordul tövéből. S a villámcsattogás, az égzengés alatt ott czirpel egy tücsök a gunyhó szögletében, mintha az ő dalához való zenekiséret volna ez.

– Lehet-e ennél szebb jelenete Lear királynak! Kiált Bányaváry s kiállva a gunyhó ajtajába, elkezdi szavalni az őrült király nagyszerüen őrjöngő monologját: «Tombolj! üvölts! Hiszen neked nem adtam két országot!»

A jámbor orosz nem győzi a keresztet hányni magára; azt hiszi ördöngösökkel van dolga, a kik az Istennel perelnek.

A zivatar lassan odább vonul, az égdörgés orgonája mind enyészetesebben hangzik, csak a fák zúgnak még, panaszosan beszélve egymásnak a goromba viharról, s a hegyi patakok cascadejai zuhognak csörtetve. A kalauz targalyat keres össze és tüzet gyujt; azt körülülik jó kedvvel, s a pattogó tűz csak nevető arczokat világít meg. A vadásztáskából előkerülnek az estebédhez való kenyér, sajt, szalonna. Fejedelmi lakoma! Hozzá egy korty a kulacsból. Körüljár. A királyné szolgája után iszik. Mire a zivatar megszünik s az eső eláll, késő est van; egészen besötétedett. Tovább menni már nem lehet az erdők sötétjében; de hát minek is? Nem vagyunk-e itt a legjobb helyen? Mindenünk van, a mi csak embernek kell. Lombfödél, lobogó tűz, szénafekhely; – szerető szivek egymáshoz közel. Hát van ilyen szállás több a világon?

Az orosz kalauz elővette furulyáját s édes bús népdalait hangoztatta rajta. Czilike eltanulta tőle a népdalokat s utána énekelte.

Kálmán az alatt künn járt az erdőben. A pagony esőáztatta füve virágillatot lehelt; a «körfény» virított javában; a bokrokat ezere a szentjános bogaraknak lepte.

Mikor Kálmán visszatért a gunyhóhoz, a tűz elhamvadt már, csak a csillagok ragyogtak a fenyőágak között. Egy koszorut hozott magával, körfény virágaiból fonva s azt Czilike fejére tette. De a körfény minden virágkelyhébe egy világitó fénybogárka volt téve s Czilike olyan volt a koszoruval fején, mint egy tündérnő, kinek hajfürteit zöldfényű csillagdiadém köríti.

Milyen pompát űznek ezek a koldusok, a kiknek költő a nevük.

LENN A FÖLDÖN.

Hogy odalenn a földön mit végeztek ez alatt? arra az égbe törőknek semmi gondjuk nem volt.

Hogyan szentelték fel az új templomot reggel, s hogy játszották el az új bohózatot este, és a mi ünnepély és bohózat a kettő között esik, az mind megtörtént náluk nélkül, s valószínü, hogy őket sem igen kereste senki.

Este bohózat volt az előadás s azon Bányaváry még mint néző, még mint igazgató sem akart jelen lenni soha. Ah, a drámai művészek aristocraták! A bohózathoz nem ereszkednek le.

Másnap reggel már oszlóban volt a vendégsereg. Egy része kocsira pakolt, más már odább is állt. A kik a mult éjjeli tánczvigalmat végig vigadták, azoknak még zárva vannak az ablaktábláik, azok még alusznak.

Tánczvigalom is volt oda lenn a földön, a míg Kálmán és társai az égben jártak, az asszonyságok és kisasszonyok négy óráig járták a cotillont s másnap Kálmántól nem kérdezte senki, hogy hát ő mért nem volt a tánczban.