Part 9

Béni bácsi aztán szépen behunyta a szemeit, mert úgy szükség az, ha az ember magában imádkozik, s így tett eleget a kegyes megszokásnak.

Azzal mindenki helyet foglalt, s nagy templomi csendességgel hozzákezdtek az evéshez, – hárman. A nagyasszony hozzá sem nyult az ételhez.

Béni bácsi gyermeteg szerény törleszkedéssel kérdezé:

– Asszonyanyám nem eszik?

– Már én jóllaktam.

Kis idő mulva megint nem állhatá, hogy meg ne kérdezze.

– Valami baja van?

– Van.

A csuspájznál ismét megkisérlé tisztába hozni a feszült helyzetet.

– Haragszik asszonyanyám?

– Haragszom hát!

– Kire haragszik asszonyanyám?

– Minden emberre!

No, ez mégis egy kis vigasztalás volt. Így abból ő rá kevés jut.

Rettenetes dolog az: egy asszony mellett ebédelni, a ki semmiből nem eszik és nem szól semmit.

Béni bácsi olyan arczot mélázott, mint a ki el nem birja találni, mi baja lehet asszonyanyjának?

Talányos is volt a helyzet.

A főbünös, Kálmán uram öcsém, ott ül mellette túl felől; nem látszik az arczán semmi levertség, nem lehet kivenni a képéből, hogy ő úszott volna keresztül azon a viharon, melynek Béni bácsi még csak látója, hallója is rettegett lenni. Sőt még az is megtörténik, hogy poszpásznak barátfület hoznak fel, (a mit csörögének, herőczének, forgácsfánknak, borkorcsolyának s nem tudom még mi mindenfélének is neveznek szerteszét az országban) a mi napkeleti virágnyelven azt jelenti, hogy szivesen látott vendég van a háznál. Ezt a tésztanemüt mindenki fölöttébb szeretvén. Szerette azt Béni bácsi is nagyon; s mikor az első tányérral bepakolt belőle: nagyon nagy ösztöne lett volna megkérdeni asszonyanyjátul, hogy «szabad még egyszer ebből vennem?» de mikor rátekintett, elment tőle minden bátorsága, inkább nem kért barátfület. Sőt inkább nagyon igyekezett mentül hamarább megtörülni a száját, kedves egészségére kivánni sorba mindenkinek, s megköszönni a mamának a vacsorát. (Ezt rendesen összetéveszté, ebédnél vacsorát, vacsoránál ebédet köszöntött.) Majd odakinn elmondja az asztaláldást. – S azzal tolta hátrafelé a székét s iparkodott kiosonni.

De el lett vágva visszavonulási utja.

– Ti többiek menjetek ki! parancsolá a nagyasszony. Te Béni jösz velem az irószobába.

Hej, rosszul érezte Béni bácsi e szóra magát nagyon.

Gyerekkorától fogva ki nem állhatta ezt a fertelmes szót, hogy «irószoba!»

Megfoghatatlan dolog is az, hogy vannak emberek, a kik még akkor is, mikor már nem járnak iskolába, mikor már nem kényszerü kötelesség a körmüket koptatni, még akkor is tartanak tintát és kalamust a háznál! s ha valami eszükbe jut, azt leirják! Milyen jó dolga van az olyan ember öt körmének, a kinek semmi sem jut az eszébe!

Az irószobába érve, a nagyasszony oda huzta a széket az asztalhoz Béni fia számára, a hol az iróeszközök álltak.

– Ülj le, és irj.

Jaj de sehogy sem vette a nyaka Béni bácsinak ezt a mulatságot.

– Mit irjak édesz mama?

– Levelet tiszteletes tudós Járay Ézsaiás uramnak Debreczenbe.

– Levelet? sóhajta keservesen Béni bácsi. Hosszut?

– Elég rövid lesz. Megirod a tisztes úrnak, hogy minekutána Kálmán unokámat olyan irgalom nélkül kitaszították a kollégiumból: én is jónak látom a kollégium javára tett hatvanezer forintnyi alapítványomat megvonni és áthelyezni a pataki kollégium számára.

De ettől meg épen borsózott a háta Béni bácsinak. Arra gondolt, hogy a mint azt a levelet elolvassa az a főtiszteletes professor, rögtön felgyűri az övébe a reverendája szárnyát, idefut, kapja a léniát s olyan «körmöst» ád az irójának az öt körmére, a milyent csak valaha kalligrafiáért osztogattak.

Bátorkodott alázatosan remonstrálni.

– Nem irhatná meg ezt inkább a Kálmán öczéczkém?

– Ugyan legyen eszed! Neki ezt nem lehet irni. Sőt nem is szabad neki erről semmit megtudni. Érted-e már?

– Értem igenisz. (Nem értette biz azt.) Hát azt irjam ugye Járai Jeremiász…

– Ézsaiás!

– Ezaiász uramnak, hogy vagy adjanak jó testimoniumot a Kálmán öczémnek, vagy elveszi tőlük asszonyanyám a fundatiot!

– Irod a menydörgős menykőt! Nem mondtam én, hogy alkudjál vele. Az alapítványt visszaveszem. Punctum!

– De hát ha még helyrehozzák a tiszteletesz professor urak a hibájukat.

– Én nem hozom helyre a magamét. Deliberatum est! A kinek nem kell a barátságom, ne kelljen. Soha sem imádkoztam ember előtt.

(«Az bizony nagy hiba!» gondolá magában Béni bácsi.)

Azonban csak mindenképen szerette volna kikerülni az irásbeli kínszenvedést. Arra a gondolatra vetemedett, hogy kiengesztelje asszony anyját.

– Ne haragudjék édesz asszonyanyám. Tudja, hogy mit mond a kisz káté: «ne menjen le a nap a te haragoddal».

– Azt ugyan nem a «kis káté» mondja. Azután mindjárt nem haragszom én, csak ez a levél egyszer a posta kezében legyen. Te légy rajta, hogy naplement előtt nyélbe süssed.

– De ne haragudjék, no, édesz asszonyanyám, olyan jó emberek ám azok a professor urak.

– Jók, jók, hanem azért nem eszel belőlük. Én sem bántom őket. Mehet ki jobbra, ki balra. Én itthon maradok.

– De ne haragudjék édesz asszonyanyám, a consistorium megbánhatja még, a mit czelekedett. Hiszen látja: «a ló isz megbotlik».

– Ló! Ló! De egy egész istálló! kiálta most már egészen kihozva sodrából a nagyasszony. Ne tarts engem itten példabeszédekkel, hanem ülj le és irj.

Béni bácsi erre megszeppenve kuporodott le a székre, s beleütötte a tollat a kalamárisba, a mitől a három ujja mindjárt tintás lett; azt beletörülte a sárga nanking pantallonjába; akkor az is tintás lett; azt azután letörülte a fehér zsebkendőjével, mitől az is tintás lett; végre megtörülte a zsebkendőjével az orrát s az orra is tintás lett. – Akkor aztán nézte a papirost maga előtt, hogy hát azt hogy tintázza be?

– Hát mit irjak, édesz asszonyanyám?

– Legelőször is fogd az ollót, s nyird körül a papirost; az úgy illik, mikor levelet ir az ember.

Az pedig nagy munka volt; az az ügyetlen olló mindig félre megy s utoljára is görbére nyiszálja a papiros szélét.

– Tehát mit irjak?

– Majd én diktálom. «Tiszteletes tudós rektor professor úr!»

Béni bácsi első dolga volt egy akkora disznót cseppenteni a papirosra, mint egy régi poltura.

– Jól van. Ezt már most keritsd körül s ird alá, hogy P. H. Pecsét helye. Ez a te czímered.

De bizony csak felnyalta azt onnan Béni bácsi. Most aztán a nyelve is tintás lett.

Elkezdte aztán irni a mondottakat, ragasztva egymáshoz az engedetlen betüket, s úgy felment a kezdő sorral, hogy a vége majd a diagonalis szegletet érte.

– Ugyan ne menj fel már azzal a sorral oda a padlásra no.

Béni bácsi aztán másféleképen fordította papirosát, s akkor meg az egyensúly kedvéért szépen lelépkedtek a betüi a pinczébe. A nagyasszony mondta a tolla alá a szavakat. «Ne ragaszd egymáshoz a két szót! Ne szakítsd meg azt a szót a közepén! Annak a «g»nek csinálj farkat, senki sem ismer rá, hogy micsoda állat? Nagy betüvel ird az Ézsaiást! Most vége van. Tégy felkiáltó jelt az utolsó szó után. Most jön a datum. Most add ide a tollat, hadd irom alá a nevemet.»

Hanem elébb még tanácsos volt végig olvasni az egészet, mert itt is kimaradt egy betü, ott is kimaradt egy syllaba; komma, kólon, sehol sem volt; azt mind bele kellett foltozni. Akkor aztán a nagyasszony aláirta a nevét. Ő is görbe betüket formált nagyon, hanem hát ő csak asszony; nem tartozott nagyon szépen irni. Másban excellált.

Akkor még kópertát kellett csinálni hozzá.

Jaj! Ez ám még a nagy tudomány. Nem árulták akkor azt százszámra a papiros boltban. Elébb az ivpapirost keresztben kellett meglineázni, azután, a hol a két vonal találkozott, ollóhegyével keresztül szúrni, azután az ollóval a vonal mentében végig nyirni; megint szétvenni, megint vágni rajta, megint összehajtani. Ez nem egy embernek való munka.

Végre annyira haladt a terhes mű, hogy csak le kellett pecsételni. Gyufa nem volt még akkor, kénfonállal gyujtották meg a jó kecskefaggyu gyertyát, a mit Erdélyből rendeltek meg.

Akkor aztán Béni bácsi fogta a spanyol viaszkot, meggyujtotta a gyertyánál, először végig cseppentette a gyertyán, másodszor belecseppentette a balkeze tenyerébe; harmadszor aztán a levélborítékra, melyre hatalmas pecsétet mázolt el belőle. Azután megfordítván a levelet, ráirta a czimet, diktálás után. Megvan! Azzal fogta a tollat s az asztalhoz verte: a mitől aztán a nagyasszony fehér köténye is csupa tinta lett, az is hadd emlegesse meg, hogy itt járt!

Hanem aztán mikor fel akarta venni a levelet, az oda volt ragadva a forró spanyolviaszknál fogva a másik papiroshoz. Nosza megfordítá, hogy lehámozza a pecsétről az odaszegődött papirost. Azalatt meg odaragadt a levél a harmadik papiroshoz a czimirat tintájánál fogva. Úgy, hogy mikor azt a nagyasszony végre készen megkapta, nem állhatá meg, hogy ki ne mondja felőle igaz véleményét.

«No még ennél disznóformább paksaméta nem utazott K-ból Debreczenbe.»

Nem is volt azután a nagyasszony haragos többé, a mint az a levél fel volt a postára adva.

Mindenkivel úgy tudta éreztetni szeretetét, mikor jó kedve volt. Cseléd, családtag melegedett derült arcza napsütésénél. Még a házi állatok is megérezték, hogy most jó kedve van, a kutya lábaihoz feküdt, a macska ölébe ült, a bejáró kocza visítva kisérte végig az udvaron, s köténye szélét rángatta, ha szóba állt vele.

Ilyenkor aztán Béni bácsi is boldog gyermeknek érezte magát. Nem hallott egy pörölő szót a mamától; és alhatott késő reggelig, a meddig tetszett neki, a mire Kálmán hazajövetele óta kettős oka volt neki: «Az öcsém uram olyan sokat studéroz! Egész éjfélig fennül és tanul.» (Egy szobában háltak, s Béni bácsi azt állította, hogy nem tud aludni, míg a gyertya süt. De nem volt igaz.)

«Csak hadd tanuljon; monda a nagyasszony, neki magánvizsgára kell készülnie. S mentül hamarább leteheti, annál jobb ránézve. Különben ő csendesen tanul, s ha a mi lármánktól tudtál eddig aludni, az is eltart éjfélig.»

Hja, egészen más zaj az! attul tud Béni bácsi aludni.

Este vacsora után, mikor a konyhai takarításnak vége, begyülnek a leánycselédek a nagyasszonyhoz: a szakácsné, a tehenesné, a béresné, a két szolgáló; mindenik hozza a maga kerekes rokkáját; hatodik Czilike, hetedik maga a nagyasszony: s kezdődik a rokkaconcert. A szerepek mindenkinek tehetségéhez mérten vannak kiosztva. A legfinomabb fonalat a nagyasszony és Czilike eregetik selyem sima lenből; a kendert a törülközőhöz való vászonnak a cselédek kötik fel a guzsalyra, a durva csepü kóczot a lusta Böske rágja zsákvászonnak való fonállá a kuczkóban s mindig bizonyoz, hogy nem alszik ő, csak a szemeit hunyja be.

A hét rokka rokonszenves durmolása közben egyik jó mesélő leánycseléd elkezd valami kedélyes népmondát regélni, arra úgy figyelnek a többiek; néha a nagyasszony maga is mond egy mesét: neki jól illik a tréfa is; a leányok dévaj nevetéssel fogadják, ha csintalan kimenetele van az adomának. A szomszéd szobában nagyon jól alhatik a jó lelkiismeretü ember ezen harmonicus rokkapörgés, mesemondás alatt. Egyszer-egyszer a nagyasszony felhivására Czilike a maga ezüst csengésü hangjával elénekli az ő kedvencz nótáját.

«Ha a nap végső sugárinál A fák közt gyepágyad megett Egy mosolygó arcz elődbe áll S feléd nyájasan integet. Nem más az hű barátodnál, Ki békés örömmel kinál.»

Ez a dal úgy hangzik a szunnyadozónak, mint az álmok tündérországából jövő hangzat, mely még jobban ott marasztja e paradicsomban.

Olyan esték is vannak, mikor maga a nagyasszony is dalol a cselédei társaságában. Valami régi szövegű, régi dallamu népéneket; úgy illik az a szájába rokkakiséret mellett:

«Azt mondják, hogy nem illik A táncz a magyarnak; Nem, ha neki harisnyát S fél nadrágot varrnak. Illik gyöngyös pártához Kócsagtollas főhöz Illik sarkantyús csizmához Pillangós czipőhöz.»

Ilyenkor meg épen úgy érzi magát az alvó, mintha gyermek volna, bölcsőben feküdnék, s édes anyja ringatná a bölcsőt, s dudolná fölötte az édes altató dalt.

Mikor aztán a fonók elálmosodnak, mikor már Böske még arra is csak a félszemét tudja felnyitni, ha «czuczát» eregetnek fel az orra előtt; (tudniillik, hogy «czuczának» nevezik azt az apró kender gombolyagot, mit a lyányok a hulladékból összegömbölygetnek, a tenyerükön meggyujtanak, ha lángolva elszáll a tenyérből, utána kiáltanak «czu-czu-czu!» a merre a czucza elszáll, arra viszik el a leányt férjhez a jövő farsangon) hát akkor aztán nem erőtetik tovább a dolgot; veszi kiki a rokkáját, kezet csókolnak a nagyasszonynak, jójczakát kivánnak a kisasszonynak; mennek aludni, végig nézve konyhát, kamrát; letakarva a parazsat lábassal, hogy a macska bele ne feküdjék. A bakter nem hiába kiáltja odakinn: «tűzre, vizre vigyázzatok!»

Reggel öt órakor már megint idebenn vannak a rokkáikkal, s fonnak együtt, nagyasszony és cselédek, míg megvirrad. De reggel nem mesélnek, hanem a kisasszony olvas fel az «áhitatosság óráiból.»

E miatt is alhatik Béni bácsi bizony békével.

Két hétre azután, hogy amaz emlékezetes levelet elküldé Jenőyné a nagytiszteletü úrnak, meg is kapta rá a választ. Este későn jött vele a trezőmbl-szervitör-ös posta; de azért a fél homályban is eltudta azt olvasni a nagyasszony.

Ez a levél nagyon borongóssá tette tekintetét.

Járay uram megfelelt a nagyasszonynak. Nem találta rendkivüli esetnek, hogy Jenőyné Kálmán kitiltása után alapítványát a főiskolától visszavonta. Azt is helyeslé, hogy azt a pataki collégiumnak kivánta általadni. Tanácsban sem volt szűk, hogy Kálmán úrfi ott tegye majd le a vizsgákat. Ő is sajnálta az ifjut. Hanem egyuttal felvilágosítá a nagyasszonyt a kitiltás igazi okai felől s kérte nagyon, hogy őrizze meg az unokáját e veszélyes ösvényre való visszatévedéstől.

Hajh, ez a levél nagyon felháborította Jenőyné kedélyét.

Hanem föltette magában, hogy ma nem szól róla senkinek.

Aludni fog rá egyet.

Tegnap este egy mesét kezdett el a fonó lányoknak, a minek a végére ma este kiváncsiak lesznek. Azt el kell nekik mondani. Senki se sejtse, hogy ő neki ma milyen rossz kedve van. Majd holnap.

Rettenetes erő kell ahoz, hogy így a nehéz indulatait el tudja valaki tenni holnapra!

Az est tehát megint csak olyan kedélyesen folyt le, mint máskor. Ha a mesemondás folytán valami szerelmes historia kezdett előfordulni, az öreg asszony közbe vágott: «Czilike, Julis te! valami zörög odakinn a konyhában, nézzétek meg mi az?» A többiek tapasztalt fehér nép voltak már, azok meghallhatták.

Kárpótlásul aztán megtanította ő maga Czilikét egy bohókás szerelmi dalra, a mi az öreg asszonynak is, meg a kis leánynak is olyan jól illett.

«Azt szokták szememre vetni, Kicsiny vagyok még szeretni. De tudom őket nevetni! Hiszen a kis csupor Még hamarább felforr. Nem csoda hát, Ha a kis lányt, Szintúgy tüzeli Amor!»

Hiszen nevetni való tréfa volt az csak.

Azután szokás szerint aludni mentek. Hanem a nagyasszony a szemeit sem hunyta le ez éjjel. Az a végzetes levél ott feküdt a vánkosa alatt. És ő neki úgy tetszett, mintha a keblén feküdnék nehéz hegy sulyával.

A reggeli munka is a maga rendén lefolyt; a reggeli után benmarasztá magánál unokáját a nagyasszony.

– Ide hallgass édes fiam, mondok neked valamit. Tegnap kaptam Járay uramtól választ azon levelemre, melyben felmondtam a kollégiumnak alapítványomat. Miattad történt. Azt hittem, hogy igazságtalanság történt veled. A nagytiszteletü úr felvilágosított az igazi okokról, a miért te és társaid az iskolából kitiltattatok. Ne szólj közbe! Tudom, te nem hazudtál egy szóval sem előttem. Itéletedben más ok volt adva, s Czilike volt az, ki mindig megakadályozott, hogy előttem az igazi okot elmondd. Örökre háladatos légy ez iránt a gyermek iránt, mert a mit ez tett érted, azóta hogy itthon vagy, a hogy állt közöttem és közötted, azt még az őriző angyalod sem lett volna képes helyetted tenni. El ne felejtsd, hogy ez a leány mindennap hazudott nekem; először életében hazudott: és te miattad tette! Én, meglehet, hogy azért nem fogom őt többé szeretni. De te el ne felejtsd neki soha, hogy te érted veszítette el a hozzá való szeretetemet. Ha azt tudom, a mit most tudok, nem fogadtalak volna úgy, a hogy fogadtalak. Én tudom azt, hogy mi az a te vétséged? én! Nagyapád, szegény boldogult kedvesem, épen ilyen délczeg, büszke, eszes ifju volt, mint te, mikor megismerkedtünk. Rajongása belevitte egy olyan munkába, a milyenbe te keveredtél most. – Azon elátkozott könyvben az ő irására is ráismerhettél volna! ha irását később el nem változtatta volna; hátrafelé döntve a betüket, hogy rá ne ismerjenek. – Mert eljöttek az üldözés napjai és a kinzó hosszu idő alatt nagyapádból, a bátor, délczeg férfiból lett egy reszkető nyomorék; egy világkerülő szerencsétlen. Nézd meg Béni bátyádat, ez annak a szerencsétlen kornak a szülötte. Te is ilyen fogsz lenni, ha tovább mégy ezen az úton. Most még senkid sincs, még egyedül vagy; de ha egyszer lesz, a kit szeretsz, nyomorékká bénulsz az alatt az éjjeli nappali kínzó tudat alatt, hogy üldözve vagy, hogy fejed, vagyonod egy hajszálon áll csak; hogy csak bele kell botlani valakinek egy általad leirt sorba és el vagy veszve. Ezt a kínt csak asszony birja kiállni megháborodás nélkül, férfi nem. Én nem adok neked tanácsot, hogy mit tégy? Te tudod azt magad legjobban. Fényes pálya áll még előtted: az lehetsz a mi akarsz. Utánam gazdag fogsz lenni. Ősi vagyonomat megtízszereztem. – De a milyen bizonyos vagyok arról, hogy te semmi kényszerítésnek nem engedsz, olyan bizonyos légy te a felől, hogy én semmi szülői gyöngeségnek nem fogok engedni irányodban, ha te a neked szánt pályáról letérsz. Én nem akarom, hogy ország bolondja légy, egy csavargó Csokonai, egy kigúnyolt Kölcsey, egy ábrándozó Kazinczy. Én azt akarom, hogy okos és tekintélyes ember légy, a ki családjának becsületére válik. Mentül magasabbra fogsz hágni, annál magasabbra foglak segíteni. Van hozzá erőm, tehetségem, vagyonom. Ha pedig leszállsz a porba: ott hagylak, s egy ujjamat sem nyujtom a felemelésedre. – Most tedd, a mit akarsz; de rá emlékezzél, a mit mondtam.»

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Kálmán úgy érzé a leczke után magát, mint a ki a földhöz hozzá van szegezve. Az álló, mozdulatlan földhöz.

«Eppur si muove!»

És mégis megmozdul ez a föld!

A THEÁTRISTÁK.

Őszi megyegyűlésekre szállingóztak be a székvárosba a tekintetes rendek, s erre az utczák kezdtek megelevenülni. Béni bácsi is felkötötte az ezüstös kardját, kiviaszkolta a bajuszát, s örült neki, hogy a cselédek kezet csókolnak ő táblabiróságának, mikor végig megy a konyhán. Ilyenkor nagy úr is volt, mert két-három óráig tartván a gyűlések, a mik nála nélkül meg nem történhettek volna, csak akkor ült ebédhez. A család ugyan nem várt rá odáig, hanem félretették számára az ebédet s ehetett egyedül egymagában. Ezt tartotta Béni bácsi a legnagyobb uraságnak a világon. «Ha valaha nagy úr leszek, mindig egyedül fogok ebédelni!»

Hát egyszer nagy csörömpölve jön haza Béni bácsi, még mikor a többiek is az asztalnál ültek; szinte keresztülesett a lába alatt kalimpázó ezüstös kardjában. Mi történhetett vele? Ritka eset volt az, hogy őt valaki sietni lássa. Mikor már ő a szokott csámpás őgyelgését szaladásra fogta, nagy dolognak kellett akkor történni.

– Itt vannak! Megjöttek! kiálta izzadságtól ragyogó arczczal.

– Kik vannak itt? kérdé a nagyasszony.

– A theátristák! Megérkeztek a theátristák! Most osztották ki a czédulát a generális gyűlésben. Az aztán a director! Jaj, de szép ember. Akár egy viczispán. Kardosan, mentésen jött fel a gyűlésbe, s ott publikáltatta a nemesi levelét. Igazi nemes ember! Én is olvastam az armalisát. Aztán czédulát is kaptam. Itt van ni: «Ma felsőbbek engedelmével adatik Béla futása, énekes vitézi szinjáték 5 felvonásban; irta Kocze Bue, fordította Napkeleti, muzsikáját szerzette Ruzsicska».

És addig még a kardját sem tette le az oldaláról Béni bácsi, míg végig nem olvasta a czédulát, minden személyzetével együtt, egész a «vége tíz óra után»-ig.

Kálmán figyelemmel hallgatott oda mindaddig, míg a személyzet neveit olvasá; de miután a sok «úr», «ifjasszony», «leányasszony» sorozata leteltével nem hallotta azt a nevet, a melyet várt, nem ügyelt az egészre tovább. «Borcsay» nevét leste csupán. Az nem volt köztük.

Béni bácsi letette a nagyasszony elé a szinlapot s aztán könyörgésre fogta a dolgot.

– Ugy-e kedvesz, édesz, jó mamáczkám, elmegyünk a theátrumba? Menjünk el a theátrumba! Bizony czak elmenjünk a theátrumba!

Olyan furcsa volt ez a nagy gyerek, azzal a nagy széles karddal az oldalán, a mint ilyen kunyorálásba esett át.

– Jól van no. Elmegyünk. Ha szomorújáték van, azt én is szeretem.

Béni bácsi nagyot ugrott örömében.

– Ugy-e a Czilike isz eljön?

– Bizony nem is hagyjuk ám magában itthon.

– Ugy-e Kálmán öczém isz eljön?

– Én nem megyek. Tanulnom kell, válaszolt Kálmán.

– Aj, de kár. Pedig milyen szép darab! Abban isz van egy Kálmán, még pedig herczeg. Az magának druszája.

– No ne búsulj! mondá az anyja, majd eljátszák egyszer a te kedvedért a te druszádat is: «Lengyelországi Benjámin, vagy a kétgarasos atyafi».

– Jaj, mamáczkám! úgy-e, abba isz elmegyünk?

– Mindenbe elmegyünk, a míg csak itt lesznek; abonnirozunk három zártszéket.

– Miért nem négyet? Kálmán öczémnek is.

– Ő még fiatal, neki nem kell ülőhely. Mikor neki tetszik, ő is elmehet.

– Nem igen fogok ráérni az idén, mondá Kálmán. Azzal föl is kelt az asztaltól s ment a szobájába tanulni; ott hagyva az örömében enni sem tudó Béni bácsit az asztalnál, kinek egymásután visszahordták a már kivitt tálakat. Azt sem tudta most, hogy mit eszik.

S hogy az öröme tökéletes legyen a nagy gyereknek, még azt is megengedte neki a nagyasszony, hogy az uj redingotot fölvehesse, mikor elkiséri őket a szinházba.

De alig is várhatta, hogy azt a hetet harangozzák.

Milyen pompásan illett rá ez az uj tobákszinű redingot, azokkal a fényes sárga rézgombokkal!

Még az utolsó perczben is volt benne annyi rokoni szeretet, hogy Kálmánt meginvitálja az együttmenetelre; de az csak otthon maradt.

Igen jó alkalom volt neki az általános elcsendesülés a háznál a tanulásra.

Késő fél tizenegy óra vetette haza a szinházlátogatókat.

Milyen zajjal jöttek! Micsoda triumfussal rontott be Béni bácsi. Ez volt aztán az előadás! Ezek aztán a szinészek! Micsoda előadás! Soha sem látott többet ilyet, de nem is fog látni soha K* városa. Milyen pompás öltözetek! Milyen királyok, milyen herczegek!

Béni bácsi exaltálva volt! Le sem akarta vetni azt a sárga gombos redingotot.

De még a nagyasszony is meg volt elégedve.

– Becsületes darabot adtak. Az ilyen darabot szeretem, a miből az ember épül valamit. Nem csak röhögni megy oda. Aztán igen jeles aktoraik vannak, azt már meg kell adni.

Kivált az a Bányaváry! A ki Kálmán herczeget adta. Az tetszett nekem legjobban, heveskedék Béni bácsi.

– De az igazgató a legjobb szinész, monda a nagyasszony.

– Nekem a primadonnájuk tetszett legjobban, szólt Czilike.

Az ugyan Béni bácsinak is legjobban tetszett, de nem merte elárulni.

A szinház persze zsúfolva volt (az aranysas tánczterméből átalakítva).

– Ha mindig így fog nekik menni, roppant ájnámokat csinálnak. Ez volt Béni bácsi approxamitiv calculusa. Kár, hogy Kálmán öcsém nem volt ottan.

Kálmán öcsémnek aztán egész a lefekvésig volt mit hallgatni Béni bácsitól; mi volt a darab tartalma? hogyan kezdődött, mi lett a vége! Milyen dalok jőnek benne elő? Hogy sírt a közönség, mikor rázendíté a társaság azt a szomorú nótát, hogy

«Hunnia nyög letiporva, Sírnak a bús magyarok!»

Meg is kísérté Béni bácsi, hogy a maga kappanhangjával elénekelje a nagyon megszeretett dalt, mely valósággal igen szép ária; de az a maleficiuma van, hogy harmadfél oktáván jár fel s alá; minélfogva Béni bácsi, ha fönn kezdte, ott, hogy «Betellett már a magyarnak Búval töltött pohara:» csak a szemöldöke rángatásával birta jelezni, hogy még ott is van valami hangjegy; ha pedig aztán alant fogta, akkor meg ott, hogy «Puszta a Béla udvara!» csak a legörbített nyakával kereste az elérhetetlen mély hangokat. És végtől-végig kiállhatatlan hamis volt minden hangja.