Part 8

Hát még az élet rózsái, a leányok! Mindnek meg van engedve, hogy szerelmes legyen beléd. Hivott vendég vagy minden lányos háznál, s az évek előtti gyermek játszótársnét látod előtted elpirulni, mikor vele találkozol. Nem esik meg mulatság nálad nélkül; minden asszonyságnak lehetséges fia, minden kisasszonynak nem lehetetlen vőlegénye vagy; cotillionban előtánczos vagy, fülig szerelmes vagy; reggelig tánczolsz, belebetegszel: város minden orvosa siet a náthádból kigyógyítani; kimégy az utczára, minden ember örül, hogy meggyógyultál; a pap tudatja veled, hogy hétfőn reggel imádkozott szerencsés meggyógyulásodért az egész gyülekezettel egyben. Megint csak elmégy mulatni; most már gyöngéden figyelmeztet valamennyi szép tánczosnéd, hogy ne rontsd meg magadat, s azért mégis csak tánczol veled. Régi gavallérok sárgulnak az irigységtől hódításaid miatt: az ifjabbak bálványoznak. Élczet mondasz: mindenki kaczag rajta. Csak egy nem, a kinek a rovására kaczagnak. Azzal természetesen párbajt vívsz; természetesen mind a ketten kaptok egy sebet. Lefektetnek, ápolnak, ajtód kilincsét egyik látogató a másik kezébe adja, minden úrnő tudakozódtat hogyléted felől. – Apád fejét csóválja; «ménykü gyerek vagy!» Ő is ilyen volt ifju legény korában. Anyád feddi érte, hogy mondhat ilyet; hátha megöltek volna? «Mit? Tégedet? Dejszen az nem megy olyan könnyen». Harmadnapra fölkelsz. Karod fekete selyemkendőbe kötve. Ugy mégy ki az utczára.

Mindenki gratulál, s balkézzel szorítsz kezet, mert a jobbal nem lehet. De még ellenfeled most is fekszik. Hah az kapott egyet! A város hőse vagy. Mindenki bámul, imád, szeret.

És senki sem kér még tőled semmit!

Barátom, ifju legény, örülj ez interregnum napjainak; mert ilyen nagy úr nem fogsz lenni azontúl soha.

Hanem mindez persze megfordítva van, ha úgy kerülsz haza, hogy az iskolából kicsaptak.

Hja persze, az egészen más találkozás.

Mindenki szájában eláll a szó a rémülettől, mikor belépsz az apai házhoz. Mogorva képedről olvassák, mi hozott haza? Héj korbács, héj nádpálcza! ugyan emlegetnek szaporán. Anyád sírva fakad, s kezeit tördeli, apád fenyeget, hogy csak madársrétre ne volna töltve a puskája, mindjárt meglőne vele.

Azt sem tudod, melyik szögletében a háznak húzd meg magad, mégis mindenki szid. Ruhád szakad, inged szennyes, senkit sem mersz kérni, hogy segítsen rajtad, senki sem tartozik vele.

Apád ha megszólít: a neved «szamár». Mindenki «Te»-nek nevez, s olyan megvetőleg tudja azt kimondani. Az asztalhoz nem hiv senki; szégyenszemmel sompolyogsz oda, s elnyeled a keserüséget, ha egy ételből neked már nem marad. Utolsó vagy, a kis öcséd után következel.

Kérdezgetik tőled, hogy csizmadia akarsz-é lenni, vagy lakatos?

Akárhová állsz, ott útban vagy valakinek. A tányérváltást sem bízzák rád, mert azt is eltöröd.

Ha köhögsz, ha beteg vagy, az is a te bűnöd. «Rosz pénz nem vész el.» Ez a diagnosis, meg az orvosság, a mitől meg kell gyógyulnod.

Az utczán a falhoz lapulva sompolyogsz, s kikerülöd, ha ismerőst látsz; úgy sem fogadná a köszöntésed. Szép leányok, ifju játszótársak nem látnak meg, ha melletted ellebbennek; szolgálóiknak sem mersz legyeskedni, mert félsz, hogy a vargalegény, ki elébb járt ott, rajtakap s megdögönyöz s az is a tied lesz.

Még a házi kutya is megugat.

Még a gyümölcsfa sem kinál meg. Az is tudja hogy téged kicsaptak s nem bolond, hogy teneked ingyen körtét teremjen.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Ez utóbbihoz hasonló kedélyállapotban közelgett az ősi ház felé Kálmán.

Az ősi ház egy kis városban feküdt, mely nem kereskedelmi hely, hanem inkább gazdasági nagy tanya: nevezzük K...nak. Sok ilyen betűvel kezdődő városunk van.

A Jenőy ház egy hosszú földszinti épület, □ formára építve, az udvar szárnyát a cselédség lakja.

Az öreg Jenőyné igen tüzes gazdasszony, pedig már a hatvan éven felül jár; a haja már fehéredik, de az arcza még most is piros. Soha orvosra, gyógyszerre a maga bajáért nem költött.

Hatalmas, férfias egy asszony. Már boldogult férjét is oly kordában tartotta, hogy az öreg úrnak mindent kéztől kellett várni, s soha egy márjásnál többet nem kapott a zsebébe, mikor kiment. Halála után pedig egészen az özvegy vitte a gazdaságot, a pöröket, s félelme volt minden lusta cselédnek, minden pörhuzó prókátornak és az egész dicasteriumnak.

Két fia maradt. Az egyik: Lőrincz, anyja kivánsága szerint a katonasághoz adatott, ott ember lett belőle; megházasodott a külföldön, el is esett a külföldön, a neje is utána halt, ezeknek a fiuk volt Kálmán.

A másik fia Bénjámin, vagy a hogy az egész világ hívja: Béni bácsi.

Ez a legártatlanabb teremtése a világnak.

Jenőyné, hogy nagyobbik fiáért kárpótolja anyai szívét, kit oly meszsze eleresztett, s kit oly ritkán látott, ezt a kisebbiket aztán egészen otthon tartotta, otthon nevelte a saját szárnyai alatt, s Béni bácsi már Isten jóvoltából 47 esztendős s még a városból sem volt ki az anyja nélkül, s még minden estve elmondja az imádságban, a hogy gyermekkorában tanulta: a «szegény bűnös fiacskádat», s hozzá teszi: «szerencsés jó éjszakát kivánok kedves édes anyácskámnak, kedves édes apácskámnak!» holott ez utóbbinak már húsz év óta meg van adva az ő legcsendesebb éjszakája; de már Béni bácsinak rájár a szája s új imádságot tanulni nagy dolog volna.

Béni bácsinak nagyon nehéz feje van. Gyermekkora tizedik éveig nem engedte az anyja, hogy valami betűismerkedéssel háborítsa testi növekedését: igaz, hogy nagyon nehezen is akart nőni. Akkor aztán nevelőt hoztak a házhoz, a ki nagy nehezen rávette, hogy higyje el neki, milyen nagy különbség van az A meg a B között. Szép idő került bele, mig azután abba is beleoktatta, hogy ha az ember a három ujja közé fog egy fekete lébe mártott végű ludtollat, s azt egy fehér papirlapon hol fel, hol le taszigálja, utoljára csak jön ki belőle valami, a miről más ember kitalálja, hogy ez nem macskanyom. Sőt nagy kamasz korára annyira vitte a jó instruktor, hogy még magánvizsgára is meg merték invitálni a helybeli conrector urat, ki is, hogy az algebrából alaposan megexaminálja az úrficskát, azon mnemotechnikai feladványt tűzte ki eléje, hogy «hányszor van meg az egy a kettőben?» A mire Béni úrfi nagyon hült képet csinált. «No hát hány lába van magának?» jött egy másik kérdéssel segélyére a conrector. «Kettő!» felelt örvendő találékonysággal Bénike. «S hány lábam van nekem?» feszegeté tovább a conrector. «Négy!» A conrector ur aztán nem is volt kiváncsi többet megtudni az examinandustól, hanem megette az örömebédet, felvette a két tallért s kiadta a Bénikének a bizonyítványt classis primával, mehet vele a felsőbb humaniorum cursusba.

Innentul mindig válogatott magántanítói voltak, kiket præfectusoknak czímeztek. Otthon tanítottak neki mindent. Jól megtanították mindenre. A magánvizsgán pompás ebéd, busás honorarium várta a vizsgáló deputatiót, s Béni bácsi mindenünnen szerencsésen meghozta a classis primæ bizonyítványt. Még az ügyvédi censurán is átesett, s ha lehet hitelt adni a rágalmazóknak, ő vele történt az meg, hogy mikor a királyi személynök kérdezte tőle, mit tud a «Nota Rákóczyána»-ról? azt felelte neki, hogy «a szövegét nem igen tudom, de elfütyölöm, ha tetszik».

– «No hát fütyülje el» – s kapott sufficienst.

Az anyja akkor is fenn volt vele Pesten, mert a nélkül a kardját is bizonyosan a jobb oldalára kötötte volna fel.

A diplomával együtt aztán a jó asszonyság ismét bepakolta a fiacskáját flanell közé, s vitte haza, ügyelve rá, hogy meg ne fagyjon az úton.

Odahaza pedig, egyszer meglévén a diploma, kijárta az asszonyság a főispánnál, hogy Bénikáját a legközelebbi generális gyülésen nevezze ki assessornak. Ezzel aztán egész emberré lett téve. Nem is volt oly szorgalmatos látogatója a sedriáknak és congregatióknak több, mint Béni bácsi, kit gyermeki örömmel töltött el az a büszkeség, hogy ősapja ezüstös kardját olyankor felkötheti, s úgy mehet végig az utczán, maga magát jobban megbámulva, mint mások. Tartá pedig magát a zöld asztalnál az arany hallgatás jelmondata mellett.

Vette azt észre a jó öreg asszonyság, hogy milyen nagyszerüen ütött ki a dédelgető nevelés a kisebbik fián; de már nem segíthetett rajta. A biz az ő hibája volt. Hozzá szoktatta, hogy semmit ne tegyen mást, mint a mit az anyja parancsol, a mit az megenged, s nem volt annyi önmagától születő gondolat benne, hogy egy levelet irt volna valakinek, ha csak nem diktálta valaki.

Ezt a hibát helyre akarta hozni az unokájában Jenőyné asszony. Annak a neveléséhez egészen ellenkező rendszert szabott. Utalva is volt a természettől, mely a Kálmán gyereknek nagyon sok önfejüséget adományozott. Ebben már a nagyanyja vére uralkodott. Ez nem tűrte, hogy mondják neki, mit tegyen? megtette magától is, a mi az ő dolga volt, ha nem mondták, hogy tegye; de ha mondták, nem tette meg. Lángesze volt, de a mihez nem volt kedve, azt ha előlhátul «szamarat» akasztottak is a nyakába, még sem tanulta meg. Ezt a fiut úgy nevelé nagyanyja, hogy szokjék az élethez. Leküldé Debreczenbe a főiskolába, járjon együtt a többi szegény fiukkal; tanulja meg, mi a diák élet? Hadd járjon légácziókba, prédikáljon, tanulja meg, hogy kell emberekkel bánni? tanulja meg, mit tesz keservesen kenyeret keresni? Hadd utazza be az országot gyalog; hadd lesse el másoktól, mint kell bajos állapotokból kivágni magát az embernek? Pénzt csak annyit adott neki, a mennyi szükséges volt. Tudtára adta, hogy a míg ő él, addig nem kap semmit. Ő pedig soká fog élni, az ő halálára ne számítson. Törjön magának pályát az életben. Majd azután, ha nagy ember lesz, ha állást foglal a világban, akkor megkapja nagyanyja gazdag birtokát, s lesz igazi úr. Hanem elébb szolgáljon rá.

S nem volt ez rosz rendszer; sok derék ember vált e világban ezen az úton; a ki életre való volt, annak nem ártott az, ha minél meszszebbre elküldik a rokonok közül.

Csak ez a végzetes baleset ezzel az iskolai botránynyal ne kuszálta volna össze az egész jól indult tervet.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Béni bácsi épen kinn pipázik a folyosó alatt egy falóczán heverészve, nem azért odakinn, mintha föltette volna magában, hogy a tüzes taplóval felgyujtsa a kendert, a mit most az udvaron a leányok tilolnak és gerebenyeznek, a mi könnyen megtörténhetik; hanem azért, mert a mama odabenn a szobában nem türheti a pipafüstöt. A ki pipázni akar, annak «ottkinn tágasabb!»

Béni bácsi termete nem magas, különösen kurták a lábai. Hanem a mit termetben megvont tőle a természet, ugyan kiadta neki fejben. Az nagy, hosszú és széles. Abban bizony, a mi a lokalitást illeti, elférne sok tudomány. Nagy kopasz homloka egész a tarkójáig tart már, de azért védve van jól, télen nyáron jó meleg taplósipkával, a mi soha sem szakad le a fejéből, csupán csakhogy a szobában, az édes mama, vagy a vendégek iránti tiszteletből, hátra felé fordított ellenzővel teszi a fejére. Arcza valamivel vénebbet mutat, mint a milyen, kicsiny, összehunyorított szemekkel, növésnek indult orral, s a fejétől messze elálló hall-élet műszerekkel; széles szája örök mosolygását elősegíti a harcsabajusz, egész szája mentében rövidre nyirva s a végein hosszura eresztve, s mindezekhez járúl kiegészítésül egy hosszú, izmos áll, mely olyan hosszú, hogy mikor a nyakravalóját felkötik, fel kell tartania a fejét az ég felé, hogy az állát oda ne kössék. Mert még most is a mama köti fel a nyakravalóját; a mit egyébiránt indokol azon kor divatja, mely azt követelte, hogy kilencz rőf hosszú legyen a nyakravaló, a minek felkötéséhez aztán vagy baráti segítség kellett, vagy a ki egyedül volt, az ajtókilincshez kötötte a nyakkendő egyik végét s aztán messziről neki kezdve ugy forgatta bele a nyakát ebbe a pólyába; aztán a két végét hátul a nyakacsigolyáján kötötték csombókba. Tehát azért ne tessék senkit megitélni.

Midőn pedig legjobban pipáznék Béni bácsi s semmi egyéb baja nem volna, mint az, hogy ha az a dohány innen a zacskóból ma elfogy, holnap megint másikat kell vágni: lát maga elé jönni egy alakot, a kiről úgy tetszik neki, mintha ismerné. Ez az! De bizony nem az! bizony csak az.

Kálmán öcscse közeledett felé.

Hát biz az kissé meg volt viselve a hosszú gyaloglástól, aztán máskép is el volt változva az arcza; de azért csak mégis ráismert Béni bácsi, s jól esett az ábrázatjának, hogy valami oka van nyájasan mosolyogni, midőn úröcscsét megismeri; fel is kel a padról, elébe megy; s pipáját kivéve szájából, jobbról-balról szolgál neki egy-egy kapa-dohány illatú csókkal.

– Hozta Isten. Kedves uramöcsém. Hát már megint ünnepek vannak?

Béni bácsi nem gondolt egyebet, mint hogy a római pápa az ő kedvéért most még egy sátoros ünnepet állított be az esztendőbe. Annak is azért örült olyan nagyon, mert a mama egy új redingótot csináltatott neki, s azt igérte, hogy azt a legelső ünnepnapon felveheti; de hamarább nem. Szörnyen örült pedig, hogy ő is kap már egyszer ilyen módi franczia ruhát, a mi a sarkát veri.

– Nincsenek biz itt semmiféle ünnepek, édes urambátyám, mondta Kálmán; hanem hazajöttem, mert kitiltottak az iskolából.

Béni bácsi megrettent nagyon. Hol nevetésre, hol komolyságra nyúlt az arcza.

– Ah maga tréfál. Ne tréfáljon no! Hallja no. Ugye nem igaz?

– Nagyon igaz biz az, kedves Béni bácsi; különben nem volnék most itthon.

– De hát ez iszonyú szörnyüség! Hát hogyan lehetett az?

– Majd elmondom egyszer. Most csak arra kérem édes Béni bácsi, menjen be a nagymamához és készítse előre erre a fátumra, a mi velem történt, hogy azután a szeme eleibe kerülhessek.

Béni bácsinak úgy tátva maradt a szája, hogy az állát szinte a mellének támasztotta.

– Már hogy én menjek be a nagymamához, aztán készítsem elő erre az esetre? Majd mindjárt kedves öcsém uram; csak egy kicsit hátra megyek.

El is ment aztán olyan nagyon hátra, hogy elő nem került egy hosszú óráig, hanem bevette magát a félszerbe, a hol a leányok gerebeneztek, s nagy studiumot fordított annak a kitanulására, hogyan lehet az, hogy a Zsuzsi azzal az ökölre fogott kenderrel egyszer se vágja bele a kezét a gereben hegyes szegeibe.

Dejszen Béni bácsit szép mézeskalács volna, a mivel be lehetne csalogatni a nagymama elé, a mikor az meg fogja tudni, hogy a Kálmánt kicsapták az iskolából. Az Isten legyen irgalmas kegyelmes minden élő léleknek ennél a háznál, a milyen patália lesz abból! Dejszen a kedves uramöcsém ugyan jól kiválasztotta, hogy kit küldjön maga előtt avantgardának! Ugyan támaszkodhatik ő miatta a folyosó oszlopához, a míg ő visszakerül.

Hanem hát Kálmánnak nem sokáig kellett odatámaszkodnia; mert a mint nyílt a konyha ajtó, egyszer csak a nyakába borult valaki; átölelte, összecsókolta és az nem esett neki rosszul.

A ki pedig ezt a merényletet követte el vele, az egy tizenhat esztendős leányka volt, vidám, fürge, tűzről pattant teremtés; bogárszemű, fekete hajú; csupa elevenség az egész.

– Hát te megjöttél? kérdi a bohó gyermek, két tenyere közé fogva Kálmán arczát, hogy jobban megnézhesse.

Kálmán visszacsókolta a leánykát. Gyöngédségükben valami testvéries volt.

– Nem jó kedvemből jöttem, sugá Kálmán. Kitiltottak a collegiumból.

A leány erre fürge szemeivel széttekintett: nem hallja-e valaki? Pszt! Szája elé tette mutató ujját, azzal bevonta Kálmánt a konyhába, ott nem volt rajta kívül senki. Onnan betuszkolta Kálmánt egy kis oldalbenyilóba, ennek is becsukta az ajtaját, s ott is halkan suttogá:

– Ezt majd én tudatom elébb a nagynénivel; addig maradj itt.

A lánykának nagynénje az, a ki a fiunak nagyanyja. Czilike árvagyerek, messzi rokonoktól fogadta örökbe Jenőyné. Kedvencze az öreg asszonynak.

– Majd én beszélek vele elébb.

– De mit fogsz neki mondani?

– Bizonyosan a más hibája miatt szenvedsz: tudom jól.

– Akkor nem fogsz neki igazat mondani. A magam hibájáért lakolok.

– Hol az irásod, a melyben kitiltanak? Valami okát csak megirták.

– Itt van, olvasd el.

A leány nagy bölcs képpel olvasta végig a kitiltó itéletet. Egy perczig homlokára tette az ujját nagy okosan.

– No látod, már tudom, hogy mit mondok? Csak azt, a mi igaz; a mi itt van. Meglátod, hogy semmi baj sem lesz. Már most csak várj addig itten, mig én visszajövök.

– Oh milyen jó kis leány vagy te Czilike.

– No hát csókolj meg szépen.

A lányka ellebbent a kis oldalszobából, s halkan, óvatosan benyitott a konyháról nyíló ajtón a nagymamához.

Jenőyné épen ruhatára fölött tartott szemlét.

Oh nem a piperéhez valót válogatta; hanem gyönyörüségét kereste a maga alkotta muzeumban.

Egy valóságos muzeum volt az ő ruhatára. A régi, ötven év előtti divatok, s a mik azután jöttek; a legelső nemzeti ébredéstől kezdve, a legutolsó elszunnyadásig. Mert vannak egyes korszakok a népéletben, a mikről az öltözetek beszélnek. S ezek a selyemre hímzett krónikák nála osztályozva voltak mind. Arany skófiummal varrott, virágokkal kihímezett, sujtásos, prémes mindenféle: szoknyák, mik vékony aranyozott sodronyból vannak egészen szőve, csipkék, halhéjas vállak, főkötők, tarajjal, rezgőkkel, nyilakkal; mind ezeket nem viseli már senki.

Azután ott vannak egész fiókok tele gyönyörű vászonnemüekkel, mikhez a kendert, a lent maga tiloltatta, gerebeneztette, fonatta, szövette, fehérítette. Gyönyörű sávolyos abroszok: erős, elviselhetetlen, s mégis selyemsima, finom szövetek, minőket boltban soha sem lehetne kapni. Ez is évről évre szaporodik, és soha sem fogy. Hat leányt ki lehetne vele házasítani. Mind ennek egy részét Czilike kapja majd, a másikat Kálmán felesége, ha megházasodik.

Ezekben aztán nagy gyönyörüsége van az öreg asszonyságnak. Előszedegeti, újra osztályozza. Elmagyaráza Czilikének, milyen világ volt akkor, mikor ezt a ruhát viselték. Nem olyan foszlány ám ez, mint a mostaniak.

– Aztán ha ruha, hát legyen ruha. A ruha nem arra való, hogy mutogassa, hanem hogy betakarja a termetet. A régi vállfűző úgy illett a derékra, mint egy pánczél. Aztán minden ráncza a ruhának elállt a testtől, mintha mondaná: ne nyulj hozzám! Kötény nélkül semmi ruhát sem viseltek. Még a királyné is felveszi a kötényt, mikor magyarba öltözik. Úgy illik ez. Micsoda viseletek ezek a mostaniak, minden feszes, minden nyitva; aztán rongy minden. Czifra szegénység. Egy bálra fölveszik, reggel a zsibárusnak adják.

– Egyrészt a férfiak ennek okai, jegyzé meg mély bölcseséggel Czilike. Lássa nénikém, ők mennek minden divatban rosz példával előre.

– Igazad van, mondá Jenőyné. Igazán igazad van. Ők hozzák be a legfertelmesebb módikat. Már micsoda utálatos hábitus ez a redengó megint. Redengo! Marengo! Kaliko! Pulider! Kalamajka! Pogány nevek. Egyik bolondabb, mint a másik. Redengo! A gallérja a füléig mered, a két szárnya meg a bokáját veri az embernek. S ez a Béni gyerek nem hagyott addig békét, addig csivelgett a nyakamon, míg nem csináltattam neki egyet. Egész maskara lesz benne.

– No de ezt hát így viselik mások; magyarázá Czilike a dolgot, csomagonként adogatva kezébe nagynénjének az asztalra kirakott vászonneműeket. De hát az már micsoda gondolat volt a professoroktól, hogy még a diákokkal is levettették a dolmányt, s aztán találtak ki a számukra egy soha nem dívott idegen viseletet. Hosszú szoknya egy férfin, aztán hátul a nyakából egy sarkig lógó lebernyeg, s még a fejére egy háromszögletű kalap. Uram bocsá. Mikor a minap a legatus itt járt, s aztán eszembe jutott szegény Kálmánkánk, majd elfakadtam riva.

– Az ám. De csúnya szerzet volt. Meg is irtam Kálmánnak, hogy haza ne hozd nekem azt a csuhát, a miben olyanok vagytok, mint egy ágról szakadt jezsuita noviczius. A professorainak meg megirtam, hogy engedjék meg az én Kálmánomnak, hogy legalább mikor kijár a városba, olyankor emberi öltözetet viselhessen.

Czilike itt aztán nagyot sohajta.

– Hja bizony, kedves nénikém, de nagy baj lett ám abból. Épen most tudtam meg, hogy Debreczenből sok diákot kicsaptak, azért, mert a tógát levetették.

– Ahhá! Szó fia beszéd! Majd azért csapnak ki valakit. Bizonyosan valami nagy vétket követtek el, s professoraik nem akarják az igazi bűnüket rájok róni.

Ez az asszonyság veszedelmes nagy psycholog!

– Nem nem, nagynéni! Bizonyosan nem valami aljas vétségért tiltották ki őket, ha egyszer a mi Kálmánunk is közöttük van.

– Micsoda? Kiáltá Jenőyné, egyszerre az egész halmaz szalvétát a földre dobva, a mi a kezében volt. Kálmán! Az én unokám!

– Közöttük van. Mondá Czilike.

– Ki mondta ezt neked?

– Olvastam az itéletüket. Itt van nálam.

És oda adta a Kálmántól átvett itéletet nagynénjének.

Az szemüveg nélkül tudott még olvasni, daczára hatvanhatodik esztendejének, s arcza elszederjesült, mikor végig futott szemeivel a kezében reszkető papiroson.

– Ki hozta ezt neked?

– Maga Kálmán.

– Hát megjött? Hát csakugyan való? Hol van? Hadd tépem össze.

Kálmán belépett az ajtón.

– Itt vagyok, kedves anyám. Tépjen össze.

A nagyanya indulatosan oda rohant hozzá, s mikor aztán odaért, akkor keblére ölelte görcsös erőszakkal; összecsókolta fejét, arczát, homlokát, sírt, érthetlen szavakat fuldokolt: «dehogy téged! nem téged! Azokat! De valakit összetépek».

Csitt! valaki kopogtat az ajtón!

Czilike sietett a belépőt megelőzni. Csak a postás volt. Franczia ember volt. «Tres humble serviteurt» mondott s kilencz krajczárt kért egy most érkezett levélért, azután je vous souhaite bien le bon jour-ral odább ment.

– A levél néninek szól Pestről. Mondá Czilike. Ismerem az irást. Korcza fiskalistól jön.

– Add ide! szólt Jenőyné s felszakítá a levelet. Szemei még jobban égtek, mikor elolvasta.

– Ez is azt mondja. Ez is igazat ad benne. De hisz ez rettenetes dolog! Hiszen varrták volna őket bele inkább abba a lefordított zsákba, ha olyan nagyon hozzá tartozik a jó erkölcshöz a férfiszoknya; csukták volna be, verték volna meg; de ne tették volna egész életükre szerencsétlenné ilyen semmiségért. Oh azért meg fogok nekik fizetni!

– Kedves anyám, szólt közbe Kálmán. Ne nehezteljen biráinkra. Mi nagyot hibáztunk.

– Most eredj előlem. Nem kérdem tőled, hogy mit csináljak?

Czilike igyekezett Kálmánt kituszkolni a nagymama szobájából, onnan be az oldalszobácskába, még azt is rázárta. Félt, hogy Kálmán ismert egyeneslelküségéből még valamit talál magára vallani, hogy nagyanyja haragját tanárairól elvonja s megint magát áztassa el. Most nem szabad neki addig kijönni, míg az első zivatar el nem mulik.

Héj pedig ugyan megindult!

Az öreg asszonyság kirohant a folyosóra s elkezdett Béni bácsi után kiabálni.

– Béni te! Béni! Gyere be mindjárt. Béni! héj Béni!

Hallotta azt Béni bácsi; de olyan jól eltette magát a méhesben, hogy élve nem lehetett kézre kapni. A szolgálók pedig kitagadták magukat belőle, hogy látták volna mai nap. Szegénynek olyan nagyon pártját fogták a cselédek a nagyasszony ellenében, mikor valami háború volt.

Béni bizony csak nem került elő. Hanem ott fülelt, míg a kiabálás el nem csillapult.

Csak a midőn a delet harangozták, akkor került elő a biztos menedékből; azon erős meggyőződése lévén, hogy ha tálaláskor ott nem tartja a fejét a terített asztalnál, bizony ebéd nélkül marad. Ennél tovább nem állta ki a blokadeot.

Az ebédlőbe felsompolyogván, csakugyan ott találta már édes anyját, Kálmánt és Czilikét. A leves is ki volt merve.

Béni bácsi olyan semmiről sem tudó képet csinált beléptekor, mintha most jönne a szomszéd faluból.

– Ugyan hol a félpokolban jársz már, mikor annyit kereslek!

– Kereszett édesz aszszony-anyám? (Mikor az anyjával beszélt, olyankor selypített is Béni bácsi; olyan jól illett neki) ott voltam a méheszben.

– Hát nem hallottad, hogy kiabáltalak?

– A méhek nagyon dönögtek.

– Mit? Te? Az én hangomat nem hallottad a méhdöngésen keresztül? Aranyba foglalni való ritka fülek! No hát üljetek le, egyetek.

Béni bácsi, szokás szerint, elébb elmondá az asztaláldást, két kezét a szék támláján összetéve: «jövel Jézus, légy vendégünk, a mit adtál, áldd meg kérünk!» de alig fogott hozzá fenhangon, midőn a nagyasszony haragosan az asztalra ütött a tenyerével s rárivallt:

– Imádkozzál magadban!

Már ez mégis nagy pogányság, valakit az imádsága közepett félbeszakítani!