Part 7

Azzal neki akasztá a tollat az iratnak, végig fecscsentette rajta a tintát, épen úgy, a hogy a principálisa iratán volt.

A principális se nem nevetett, se nem káromkodott: csak a fejére ütögetett az öklével gyöngédeden a kefehajú fiunak.

– Lássa maga bukfejes; hogy kitalálja az a maga amerikai bivalyfeje, ha kénytelen vele. Ez hibázott belőle! Mert tanulja meg, hogy kétféle disznók vannak az irásban. Az egyik az, a melyik magától cseppen el a tollból: ez a gyöngelelkű, hülyeszájú, bukott ügyű, vigyázatlan irók disznója; a másik pedig az, mely a bátran vezetett tollból, mint a rakéta lő szerteszélylyel, ez a határozott jellemű, biztos ügyű, magukban bízó, senkitől nem félő irók disznója. Már most tanult valamit. Hát muzsikálni tud-e?

Az ilyen szerteszét ugráló kérdésekkel szokta Korcza úr a fiatal gyakornokfélét zavarba hozni.

– Hogy ne tudnék? felelt Biróczy.

– Mert nálam az is szükséges.

– Értek egy fuvó instrumentumhoz, melyet nagy passioval kezelek; és azután egy húzó muzsikához, de a melyet diák koromban csak télen át és nagy kényszerüségből szoktam gyakorolni.

Korcza úr titkosan nevetett magában. Most látták egymást először; de már is értették egymást.

– Hát diktando tud-e audiat irni? kérdé hirtelen sarkon fordulva, patvaristájától.

– Bizony tudok azt is.

– No hát irjon!

Azzal elkezdett a szobában alá s fel járkálni s nem szólt egy szót sem. Egyszer aztán azt kérdi tőle:

– No hát leirta, a mit diktáltam?

Majd kigúnyolta volna csunyául, ha azt hallja tőle, hogy hát mit irtam volna? ha nem hallottam semmit!

Az lett volna rá a felelet, hogy «audiat semmit se tud, ha csak azt tudja leirni, a mit fennhangon diktálnak».

De a helyett Biróczy kiverte a tollát az asztalhoz s azt felelé egész készséggel: «igen is leirtam».

Olvassa fel hát, hadd hallom! szólt Korcza úr, zsebébe dugva kezeit s két kurta lábát szétterpesztve.

Biróczy olvasott:

«Exmissio. Melynél fogva dominus Alexander Biróczy egyszer mindenkorra kiküldetik, hogy az általa nagyon kedvelt fuvó instrumentumon, a borlopón, az asztalhoz megkivántató bornak a hordóból előmuzsikálásában fáradozzék; ellenben a vonó muzsikával, vulgo «fürész», hegedüléstől, az ellen való antipathiája és rosz lábai miatt fölmentetik; ez a hajdú dolga lévén.

Korcza úr nagyott prüszkölt nevettében.

– No nem bánom. De közbe iktatandó: az első functio alatt, a míg a pinczében jár, fütyülni tartozik.

– Elfogadom.

– Nagyobb igazság kedveért. Minthogy már benne vagyunk az alkudozásban, jó lesz megismerkedni a hivatalbeli kötelességekkel. Mondá Korcza úr s elővett egy kalendáriumot, mely a szegletén áthúzott madzagnál fogva volt a falra akasztva; annak a belső üres táblájára voltak feljegyezve a patvarista capitulationalis föltételei, hogy feledékenységbe ne menjenek. Tehát:

«1-mo. Fizetés semmi.»

– Köszönettel fogadtatik.

«2-do. Borravaló a hajdué, accidentia a patvaristáé.»

– Kivéve, a hol megvernek bennünket; mert ott én szaladok elől.

«3-tio. Ebéd, vacsora idehaza, egy pohár bor, reggelit hozhat magának, ha van miből.»

«4-to. Ha a hajdú este le találja magát inni, akkor a patvarista tisztítja meg a csizmákat.»

– Hát ha a patvarista megelőzi a hajdút e privilegiumában?

«5-to. Az aktákkal a principalist kisérni kell; ha a hajdú hozza, hátul jön utánam, ha a patvarista, elől megy előttem. Nem a rang végett, hanem hogy lássam, hogy nem veszít-e el belőlök valamit?»

«6-to. Az asztalnál a pecsenyét a patvarista trancsirozza. Item, bort hoz fel az asztalra a pinczéből.»

«7-to. Mikor pedig vendégek vannak az asztalnál, s a hajdú az ételkörülhordással van elfoglalva: olyankor a patvarista ide vigyázzon a szemöldökömre.»

– Hol van az? Kérem alássan.

– Kutya kutyánszki! Ha az egész világon senki sem látja is a szemöldökömet, audiat tartozik azt látni, s mikor én így teszek a szemöldökömmel (itt felfelé rántotta a szemöld-izmát), az azt jelenti, hogy keljen fel s váltson tányért.

– Mikor pedig én így teszek a szemöldökömmel, mondá Biróczy, vastag serteszemöldeit összevonva, az azt jelenti, hogy nem váltok.

– Üm! Hát ez is a hajdúra marad? Jól van. 8-vo. Mikor úriszékre megyünk, velem jön, az úton el nem aluszik s vigyáz rá, hogy a kardját el ne veszítse a kocsiból.

– Ez az én dolgom.

– «Ha sötét van, s rosz az út, a lámpást viszi a lovak előtt.»

– Ez a hajdú dolga.

– De biz audiat dolga. A hajdú fogja olyankor a kocsit, hogy fel ne düljön. 9-no. Az úri széken az elitélt deliquensek megcsapatásánál számlája a botokat. 10-mo. Mind a két táblán minden nap megtudja minő processusok vétetnek föl s kik a referensek. 11-mo. Határjárásoknál segít meglépni a meghuzandó vonalt. 12-mo. Az érkező clienseket a várakozó szobában kellemesen distrahalja. 13-tio. Mikor alispán, vagy magas patronushoz ebédre vagyunk hivatalosak, a hova a patvarista leül, ott az utolsó hely. 14-to. A pipákat tisztán tartja. 15-to. Segít papmacskát szedni a kertben. 16-to. Ha hajtóvadászaton vagyunk, a nyulat utánam hozza. 17-mo. A főispán urak által adandó bálokban, melyekben meg kell jelennünk, azokkal a kisasszonyokkal, a kiket más tánczolni nem visz, tánczolni a patvarista kötelessége.

– No, az az én dolgom.

– Hahaha! kaczagott Korcza úr, szegődöttje sánta lábaira tekintve.

– No csak az az én dolgom.

– És végezetre tudatandó, hogy mikor csengetek, az a hajdúnak szól, mikor pedig füttyentek, az audiatnak szól, s akkor egyszerre ugorni és szaladni hozzám!

– Megértettem.

– És most, hogy mindjárt bele állítsam a functióba, itt van ez a megintő levél, vigye el ezt tekintetes Balhásy fiskális úrhoz.

– Hol lakik? kérdé Biróczy.

– Pesten. Felelt rá a principális, s engedte Biróczyt neki indulni, hogy keressen fel valakit, a kinek a lakása feltalálható Pesten.

Jenőy két nappal későbben érkezett meg Pestre, mint Biróczy.

Ismét itt a mese a tekenős békáról és a nyúlról.

Azt elfeledte hozzá tenni Phaedrus a meséhez, hogy a «testudo» kocsin jött a czélhoz, a «lepus» pedig gyalog.

Kálmán megtalálta ugyan zsebében a Sándortól odalopott pénzt; de nem vette hasznát. Tudta honnan jön? s vissza akarta azt neki küldeni. Az az ember volt, a ki tud ebédelni a vadkörtefa alatt; de az ingyent csakis a vadkörtefától fogadja el.

A mint beszállt a «két kecskéhez», (az volt akkor a vidékiek leglátogatottabb és legolcsóbb vendéglője s még most is meg van az akkori bokharai állapotban; eltemetve azóta épült paloták árnyékában) azonnal sietett az úti portól megtisztakodni; szerencsére egyetlen finom ingét még a Tarnában kimosta, volt mivel felváltania Csollán Berti rézingét, a mivel elégett ruháiért kárpótolta.

Hanem hát a fiatal termeten minden ruha nyalkán áll, még ha meg van is viselve.

Kapott ajánló levelére pontosan fel volt irva az asszonyság lakása, a kinek pártfogására építette legközelebbi jövendőjét; a czímzetnél fogva sok kérdezősködés nélkül rátalált a házra.

A mint belépett a czímzett lakásba, rögtön feltünt előtte a nagy ellentét e között, meg a mit Gödényfalván látott.

Ott piszkos szolgáló fogadja, ha fogadja, a vendéget, meg emberlehúzó komondor; de már az bizonyosan fogadja; itt vállzsinóros inas nyitja az ajtót, sárga frakkban, piros puliderben; ott dögbőrrel van végig teregetve a tornácz, sáros csizmanyomok és mezitláb nyomok a soha nem sikált pallón, pókháló minden szegletben, vaskályhák csövei a papirossal beragasztott ablakon keresztül dugva, avas brinzadöböz az asztalon, legyektől belepve, pipafüsttől keserű s penésztől savanyú minden szoba, a falakról négy-rét hámlik a mész; a bőrszékekből kitolakodik a tehénszőr, s a ragadós kilincshez félelem hozzá nyulni: itt pedig gobelin szőnyegek, damaszt függönyök, márvány kandallók; drága vázák exoticus virágokkal, aranyozott butorok a renaissance divat szerint s minden szobán végig vonul a magas régiók bűbájos illata. Jenőy kezdett érteni valamit belőle, hogy férj és nő nem laknak együtt!

Még jobban is megértette azt néhány percz mulva.

A komornyik megértve, hogy az ifju a «nagyságos úr»-tól jön, levéllel, melyet maga akar átadni a nagyságos asszonynak, sietett be urasszonyához bejelenteni a jövevényt, miután jól végignézte annak öltözetét. Pesten nem igen volt már akkor bonton ez a szabás.

Nemsokára visszajött a komornyik s inte Kálmánnak, hogy beléphet az úrnő szobájába.

Ha lett volna ideje Kálmánnak körülnézni abban a belső szobában, még jobban meglepte volna az abban uralgó választékos pompa; hanem a meglepetés más oldalról várt rá.

Előtte állt a jó tisztes öreg asszonyság helyett, a kit Csollán Berti «az én öregem»-ként emlegetett előtte, egy tizenkilencz éves delnő.

Szép, deli, hódító alak.

Akkori idők divatja szerint szűk, testhez feszülő selyem ruhában, mely a csodálatos szép idomokat szobrász mintájává alakítá, s melynek alsó fodra, egy rózsafüzérből képezve, bokáin felül láttatá picziny lábait. Karcsú dereka széles szalagövvel átkötve, melyet nagy zománczos csatt szorított össze, felső öltönyének duzzadt dudorai szabadon hagyták gömbölyű karjait, s bámulásra méltó fehér nyakát és keblét. És aztán ez az igéző arcz, az ifjuság hamvával! kissé hosszukás szája volt, felfelé hajló szegletekkel, de ez is oly igézővé tette, s mosolyra vonultában szerelemgödröcskéket támasztott orczáin; dúsgazdag gesztenyeszín haja a la giraffe magas fésüre tűzve, még emelte hódító igézetét s a hajat körülfonó vékony arany láncz egy gyémánt csillagot tartott homlokára szorítva.

De mit gyémántcsillag e két szem közelében! Ki láthat meg ezeknek fényétől akármi gyémántot?

A ki ezekbe a szemekbe néz, rögtön megérti belőlük, miért szól a biblia a «vétkező szemekről?»

E vétkező szép szemek első tekintetére megtudta Kálmán azt, hogy ő kicsoda? Férfi.

Oh az a furfangos csinytevő ott a vakolatlan házban nagyon számított arra a megzavarodásra, a mibe ez a diákgyerek fog keveredni, mikor ezek elé a szemek elé lép; de rosszul számított.

Kálmán nem volt az az éretlen kedély, mely elveszti gondolatai uralmát, mikor egy tisztes öreg asszonyság helyett, kinél pártfogást keres, egy hódító divatnőt lát maga előtt; s ilyenkor az nyomja le leginkább, hogy öltözete kopottas.

Kálmán azt érezte, hogy szíve egészen új, s lelki ereje gazdag. Hanem azt vette már észre, hogy valami hamis helyzetbe jutott.

– Én nagyságod férjétől jövök. Sietett küldetését előadni.

– Férjemtől? Kérdé félig bámulat, félig nevetés hangján a delnő, s oly kiváncsi tekintettel nézte végig a fiatal embert.

– Egy levelet hoztam tőle nagyságodnak.

– Nekem? Vajjon mit irhat?

– Úgy tudom, hogy az én csekély érdekemben: a miért előre is bocsánatot kérek.

Kálmán átadta a hölgynek a hozott levelet.

Az sietve bontá azt fel, s látszott, finom ujjai mennyire óvakodnak be nem szennyezni magukat a tintás tartalommal.

A míg a delnő végig olvasá a levelet, szép arcza a harag sötétveres estpirjától kezdett lángolni egyszerre.

A nő olvasott a levélből, az ifju olvasott a nő arczából, s most már ő is tudta, hogy mi van abban a levélben? S most már ő rajta volt a sor elpirulni és szemeit lesütni.

A mint a hölgy végig olvasta a levelet, szikrázó szemekkel tekinte annak átadójára. Hanem a harag villámai elpihentek e sötét szemekben, a mint az ifjut elpirulva, lesütött szemmel látta maga előtt.

Egy ifju, a ki elpirul és lesüti szemeit egy szép hölgy tekintetétől!

Midőn Kálmán ismét feltekintett, már nem látta a hölgy arczán a haragpírt, szemeiben a neheztelést. Ismét a szép vétkező szemek voltak azok; a mik előtt színt változtat a csillag és bűbájtól reszket. Kivált, ha az a csillag a szívben van.

– Jól van, mondá a hölgy, összehajtva a levelet. Kérem, üljön ön le.

Azzal maga a szófára ült le, s mutatta Kálmánnak, hogy foglaljon vele szemközt a karszékben helyet.

– Férjem ajánlja önt a levélben, mint tehetséges ifjut, hogy sorsáról gondoskodjam. Levelét nem olvasta fel önnek?

– Nem.

– Haha! különös. Én nem tudom kitalálni, hogy mi úton gondoskodhassam én az ön sorsáról?

– Én sem.

– De valamit mégis gondolt ön, mikor férjem ajánlatát fogadta.

– Azt gondoltam, hogy nagyságodnak vannak becses összeköttetései, a kiknél egy dolgozni kész fiatal embert valami alkalmazásra ajánlhatna.

Már eltagadta azt, hogy épen nála akart magántitkári állomást szerezni.

– Teszem föl egy magántitkári állomást? monda a delnő.

Az ifju némán inte fejével.

– S elfogadná ön azt bárminő körülmények mellett?

Már erre nem felelt.

– Várjon ön: szólt a hölgy; egy jó gondolatom van. Irok ügyvédemnek, s ön szíves lesz a levelemmel hozzá fáradni.

Azzal iróasztalához lebbent, s leült háttal Kálmán felé, s elkezdett levelet irni.

Sokszor kinézett a levélirásból s Kálmán úgy vette észre az átelleni tükörből, hogy azok a szép szemek olyankor mindig az ő arczán függnek.

Végre elkészült a levél, a delnő egy boritékba tette azt a férjétől kapott levéllel, s valami finom kis hártya ostyával leragasztá a boritékot.

– Itt van, fogja ön; szólt Kálmánhoz. Ügyvédem majd meg fogja önnek mondani, hogy mit tegyen.

A levélboritékot rosszul ragasztá le a hártya-pecsét, egészen felvált róla. Kálmán a papirhoz szorítá azt hüvelykével, hogy jobban leragadjon. Ha akarta, elolvashatta volna. Talán azért is volt olyan könnyen lezárva, hogy olvashassa el.

Sietett távozni a szép szemek fényköréből.

– Viszontlátásig; mondá a delnő s szivélyesen nyujtá neki kezét az eltávozáskor.

E delejes, e bűbájos melegű szorítás e bársonypuha kéztől többet elmondott az ifjunak, mint a mennyit az irott sorokból meg lehetne tudni. A szép hölgy neki valóban nagy jóakarója.

Egy perczig úgy jött Kálmánnak, hogy ennyi jóakaratért talán illendő is volna megcsókolni azt a jóltevő szép fehér kezet; hanem azután csak azt mondta magában: «majd csak mégis inkább a nagyanyám kezét csókolom meg, a ki elébb arczul fog ütni!»

Kálmán semmi különös dolgot nem talált benne, hogy a delnő által irt levél czímzetén Korcza fiskális úr nevét olvasta. Ugyanahhoz kapott Sándor pajtása is ajánló levelet Csollán Bertitől. Azt mondta, hogy az neki családi ügyvédje, akkor természetes, hogy a nőnek is ugyanaz az ügyvédje. Azután a levél hártyapecsétjéről olvasta le a nevet, mely arany betükkel volt odanyomtatva. Ez a név «Katinka». Biz ezt eddig is tudhatta, ha akarta. Csollán Berti levelének a czímzetén is ott állt a «Katalin».

Csakhogy a «Katalin», és a «Katinka» most már két különböző fogalom!

Véletlenül esett, hogy midőn Korcza fiskális urat felkereste Kálmán, Biróczyt épen útban találta. Annak a Curián kellett valami után leskelődni. Az ajtóban találkozók közt rövid volt a szóváltás. Sándor tudatta Kálmánnal, hogy őt a fiskális elfogadta joggyakornokának, s neki tetszik ez az ember; azzal bevezette principálisához s egyedül hagyta Korcza úrral.

Kálmán kissé el volt még fogulva, mikor a levelet átadta az ügyésznek. Ilyenkor legerősebb divináló tehetsége van a gyanunak. Kálmánban pedig egyébkor is erős keveréke volt a képzelemnek és éberségnek.

Aztán meg Korcza úrnak az ábrázatja egészen arra való volt, hogy a ki meg akarja tudni, hogy mi van most a fejében, azt szépen leolvashassa a vonásairól. Azok egy eleven telegráf mozdonyai voltak.

A mint a férj levele kiesett az asszony leveléből, az első perczben az az ijedtség látszott a képén, amit elképzelhet mindenki, ha egy ügyvédnek azt mondják, hogy két gazdag pörlekedő cliense egyszerre kibékült egymással. Hanem azután ránczba szedte a képét, s maga elé tette mind a két levelet, lesimítva róluk a porzót. Az egyik persze kőporral volt behintve, a másik aranyporzóval.

A dátum szerint a férj levele volt az első, azt olvasta elébb végig.

Mikor belekezdett, csunyául félre húzta a száját, mintha nem tetszenék neki a dolog, s minden sor olvasása után félretekintett az előtte álló ifjura, végigméregette szemével, még pedig úgy, hogy az egyik szemét behunyta, mint a hogy a műértők szokták egy kép perspectiváját megitélni. Egyszer az orrához is kapott s alig tudta a markába eltakarni a nevetés vágyát; majd meg felhúzta a két vállát egész a füléig, mintha el akarna bujni saját háta mögé. S mikor végére ért, nagyokat csóvált a fején, sokáig úgy felejtette a száját, hogy az alsó ajkával befogta a felsőt; mintha azon tanakodnék, mi lesz ebből. Azután felvette a delnő levelét, s amint azt olvasni kezdte, mind a tíz ujja szétmeredt.

Most már mind a két ajkát behúzta a fogai közé, szemeit a lehetségig kimeresztve, s utoljára, mikor készen volt a levéllel, úgy feltolta az összecsücsörített ajkát az orráig, mintha azt a fél bajuszát okvetetlen fel akarná színi. Mindezek után pedig nagyott kunczogott az orrán keresztül, s olyan nyájas képet csinált Kálmán felé, mint egy erdei manó.

– No, öcsém uram, hát magát csak ide küldték mi? Hát mért küldték, mi? Hát mért küldték ide? szólt meghuzogatva az orrát, s a száját nyitva hagyva, mintha már a nyelvén volna a további mondás.

– Hogy miért küldtek ide? azt nem tudom; hogy miért jöttem ide, azt tudom.

– Én megmondom. Magának szép szerencséje akadt. Egy szép asszonynak secretarius kell. A férj küld neki egyet, s az asszonyság elfogadja az ajánlottat s elküldi a fiskálisához, hogy a salarium felett egyezkedjék vele. Magának szép tehetségei vannak e hivatásához, he?

– Nincsenek uram, felelt Kálmán s most már nem pirult, hanem sápadt. Nem azért jöttem uram önhöz. Nekem balesetem volt, mely miatt el kellett az iskolát hagynom. Énhibám, nem szépítem. Hasonló sors érte egy barátomat is, s talán épen annak is én vagyok az oka. Ez a barátom most önnél joggyakornok.

– Ah a Biróczy! Hát conscolárisok?

– Voltunk, míg ki nem csaptak. Én többet tanultam mint ő, azért ő mégis mindig többet tudott, mint én. – Tudta az életet. Tőle tanultam meg, hogy balsorsunk nem helyrehozhatatlan. Az iskolából ki vagyunk tiltva; de ha magántanulmány útján elvégezzük a félbeszakított jogi tudományokat, s ha a tanári magyarázatot pótoljuk a gyakorlati év útmutatásaival, magánúton is tehetünk le vizsgát s azután járulhatunk censurához. Ezt tőle tanultam meg; s követni akarom. Azért jöttem önhöz, hogy megkérjem, midőn Sándor barátom gyakornoki éve lejár s ő a királyi táblai jegyzőségbe lép át, kegyeskedjék engemet ide fogadni ő utána joggyakornoknak.

– Hehej öcsém? Énhozzám akar maga jönni patvaristának? Tudja-e hogy az nagyon rosz mulatság? Az én patvaristám nem bálból ki, bálba be! nem biliárdozni napestig a hét választónál; nem nyulászni, kacsázni, nem czifra szalüppök után szaladgálni; hanem körmölni, tollat rágni! Azután az én természetem kiállhatatlan természet. Én az úrfit, mikor legjobban mulathatnék, akkor fogom be a legnagyobb dologba; mikor legczifrábban felöltözött, akkor küldöm a legnagyobb sárba; én agyon boszantom az úrfiakat s fát vágatok velük, mikor unják magukat.

– Mind tudom én azt, szólt szelid mosolygással Kálmán. Híre van fiskális úr tréfáinak meszsze földön; hanem annak is híre van, hogy keze alól kerülnek ki a legjobb prókátorok, hogy itt lehet legtöbbet tanulni. Én ide akarok jönni, ha ön elfogad.

– Ah? S nem akar maga beállni magántitkárnak egy szép asszonyhoz? No jó. Nem szóltam semmit. Hát most mit akar tenni?

– Haza megyek elébb a nagyanyámhoz s megkisértem őt kiengesztelni. Nehéz lesz, mert ő igen szigorú asszony.

– Hagyja el, tudom, ismerem a nagyasszonyt. Én ne ismernék valakit Magyarországon, a kinek valaha pöre volt a királyi táblán? Pedig a nagyasszonynak sok pöre volt. Ő ismer engem jól. No majd irok én egy pár sort a nagyanyjának. Ne hőköljön vissza. Nem vagyok én Csollán Berti. Majd olyan dolgot irok neki, a mitől kiengesztelődik. Hát csak nem fogadja el, a mit ajánlottak? nem? Ez különös, nagyon különös: de hát jól van. Hát csak jöjjön vissza hozzám egy esztendő mulva. Addig pedig tanuljon sokat. Különösen koplalni megtanuljon; mert én nálam nagyon rosszul él a patvarista.

De már azt a kézszoritást férfiasan visszaadta Kálmán, a mi e szavakat kisérte.

– Még egy kis elintézni valóm van, mondá. Ez az én bohó barátom Sándor, mikor legutóljára együtt háltunk, a pénzét megosztva, álmomban, tudtomon kivül a zsebembe csempészte. Visszahoztam azt. Idáig nem költöttem el belőle semmit, magamnak is volt, azt ő nem tudta, s egy nap alatt már otthon leszek. Kérem önt, szíveskedjék ezt majd neki általadni: ne most, ne úgy, hogy én azt visszahoztam; ridegségnek venné részemről.

– Ahám! Értem. Majd úgy apródonkint adogatom ki neki. Mikor egyszer-egyszer elfogy a fraternek a pénze. De hát vallja meg, mért hagyja maga ezt a pénzt nálam?

Kálmán huzódozott a felelettől.

– Kitaláljam? Ez abból a pénzből való úgy-e, a mit az a nagy kópé Csollán Bertitől nyert kártyán?

– Abból.

– S magának öcsém nem volt még olyan pénz a zsebében a mit kártyán nyert, s nem akar olyat magával hordani? Furcsa gyerek. De furcsa egy gyerek.

A fiskális sokáig elóggott-móggott rajta, hogy már minek jönnek ilyen csodabogarak is a világra, aztán megveregette a vállát Kálmánnak.

– No csak menjen hát haza, öcsém, a nagymámihoz; mire hazaér, az én levelem is ott lesz. Aztán egy esztendő mulva szivesen látom, ha ugyan mind a ketten élünk. Én ugyan élek, azt tudom; én száz esztendeig élek, hanem az ilyen fiatal vér hamar elpusztul: egy táncz, egy lóról leesés, egy párbaj, szerelmi historia, s vége van. No hát vigyázzon magára. Mégis csak szeretném tudni, hogy mi lesz időjártával az ilyen fiatal csontból, a ki egy nap kétszer utasitja vissza a «Herz-Dáma» szerencsekegyét?

Ezt az utóbbit már akkor mondta el Korcza úr, mikor Kálmán a két ajtó között volt, s még azután is motyogott magában, a füle mellé dugott tollat a szájába fogva keresztül, s fel s alá járkálva a szobában, egyik kezébe fogta az egyik levelet, a másikba a másikat, s tanácskozott a szájába fogott tollal.

Már most én ezzel az egyik levéllel agyonüthetem az egyik félt, a másik levéllel a másik félt… Vajjon melyiket üssem agyon?

AZ ÉDES OTTHON.

Ifju barátom, ki e sorokat olvasod, hidd el nekem, hogy sohasem fogsz olyan nagy úr lenni, mint a milyen most vagy.

Mikor hazamégy az édes otthonba, őszi tanév dicséretes bevégezte után.

Otthon úgy várnak, mint egy királyt.

Az egész év munkájából, fáradalmaiból, nélkülözéseiből te semmi részt nem vettél, csak a szüretre jösz. Szőlőtő, gyümölcsfa rakott áldással vár reád, pedig nem ápoltad.

Hugaid, öcséid, már a kapuból várják jöttödet; ölelnek, csókolnak, beléd csimpajkoznak mikor megérkezel: apád, anyád zokogva szorítnak karjaik közé. Pedig nem hoztál nekik semmit; csak magadat.

De milyen nagy darab kincs vagy te magad otthon.

Elbámulnak rajtad, mekkorát nőttél! már a szakállad is ütközik, egész férfi lett belőled.

Az egész ház a tied!

Minden ebédnél ott találod kedvencz ételeidet az asztalon; nem felejtették még el, hogy mit szerettél olyan nagyon?

Ruhádról, fehérnemüdről más gondoskodik; akarják, hogy deli légy.

Apád komolyan beszél hozzád, mint rangbeli férfihoz, s megajándékoz ősi pecsétnyomó gyűrűjével; most már érdemes vagy, hogy rád bizassék e klenodium; anyád sír ha rád néz s mosolya ragyog könyein keresztül; testvéreid bámulnak.

A cseléd, ki elmeneteledkor neveden szólított, most már ifju úrnak czímez.

Kutya, macska fölkeres, hozzád törleszkedik, kezedet nyalja.

Egész nap kedvedet keresik; kivánságaidat ellesik, mire kigondoltad, már teljesítve van.

Mikor alunni akarsz, csizmádat lehúzzák; aztán lábujjhegyen járnak a háznál, mukkanni sem szabad senkinek, míg te alszol, míg a szomszédszobából áttörő kávéillat föl nem ébreszt.

S ez így megy mindennap.

Tied az egész ház. Mit? ház? az egész város.

Mikor kimégy az utczára, most már karodba fogóznak családod tagjai, te vezeted őket. Fenhordod fejedet. – A szemközt jövők nyájasan és irigykedve köszöntenek. Egy-egy ablakot lopva kinyitnak, s utánad kandikálnak fiatal gömbölyü leányarczok zöld levelű virágcserepek közül. Tekintélyes férfiak az utcza tulsó végéről átkiáltják hozzád az alászolgáját. Régi tanáraid találkoznak veled, s elszörnyednek, ha veled egy óráig beszéltek, mennyi tudományt felszedtél azóta! Magasról tekintesz le szegény jámbor öreg urakra, milyen messze lenn maradtak alattad!