Part 4

– Tagadhatjátok-e, hogy ilynemű iratokkal terheltétek meg azt a könyvet, melynek eddig mást nem kellett kerülni, mint a hatalom pallosát, most pedig kerülnie kell annak még a nemesi fringiát s a pásztori botot is, melyek mind üldözésére indulandnak el; hogy a hol megtalálják, megégessék, nehogy ő legyen az a máglya, a melyen mindnyájan megégünk! Minő kakodæmon szállta megsziveitek, hogy ily gonosz lejtőnek rohanjatok? Midőn az ország csak alig szerezte vissza nemesi előjogait, ti elkiáltjátok magatokat nem kell nemesség! a kutyabőr maradjon a kutyáé! Midőn csak alig birtuk a német nyelv nyilait kitépni bőrünkből s áttörhetlen pánczélunkat, a classicus latin nyelvet, felöltöttük, ti előálltok kiabálni, hogy nem kell a holt nyelv! Pedig a halál utáni élet örök élet! S ti azt akarjátok, hogy levessük e pánczélunkat s meztelenül álljunk ki, a magunk meztelen magyarságával a vértezett ellenségnek ismét?… Csak alighogy türve van egyházunk, még most szedegetjük össze garasonkint az áldozat-siclust, hogy templomaink helyett, miket tőlünk erővel elvettek, újakat építsünk; még alig száradt fel az irás Biharvármegye jegyzőkönyvében, melyben kimondatik ránk, hogy a hol templomot építettünk, iskolát nem szabad építenünk, s a hol a kántor tanít csak szóból taníthat, de könyvet nem szabad gyermekeink kezébe adnia; s ha egy ábéczét lelnek nála, börtönbe vettetik: és ti már azzal álltok elő, hogy minek a templom? minek a vallás? bolondok, a kik egy czifra tornyot építenek! és csufságot tesztek azokból, kik a pædagogus martyr életére vállalkoztak? A budai diætán már törvényjavaslat lett előterjesztve az iránt, hogy a mi papjaink is nemesi rangnak örvendjenek; a hogy ki van az terjesztve az oláhok pópáira. Hittük és reméltük, hogy e dicsőségben részeltet is bennünket a nemzet, s ti most előálltok s azt mondjátok: minek a papnak a kutyabőr? elég kutya az már úgy is!

Ez volt a legkeményebb vád, a mi ellen nem lehetett mentség.

– De még nincs vége a bűnök lajtsromának, folytatá a rector. Kendtek még a magyar koronát is kigúnyolták. Ez nem reformatió tárgya, urak! Azokhoz a szentekhez, a kik a magyar koronára vannak festve, semmi köze sem Luthernek, sem Calvinnak, azok a nemzet szent képei, s azok ellenében nincs iconomachia (szentkép-harcz) és ha ördögök volnának is arra festve, vagy gúnyképek, még akkor is a mi tiszteletünk tárgyai lennének. Csak alig múlt nehány tizede, hogy a nemzet ezt az ereklyéjét visszakapta; milyen nagy triumfális processió volt az, mikor azt visszahozták az országba! Hogy fogadták zászlókkal, banderiumokkal, hogy hintettek az útjára a haza szűz hajadonai virágokat, hogy járt fel tiszteletére Buda várába a nemzet ifja, véne; mert tudta mindenki jól, hogy ez az a varázsgyűrű, mely bennünket együvé tart. És most egy csoport gyermek előáll könnyelmű szóval s feszegetni kezdi, mennyit érhet latszámra, darabonkint azon megbecsülhetetlen kincs; elmondja, hogy egy ilyen felfordított aranybográcsot egy bécsi ötvös bizony ezer tallérért is csinálna, sőt különbet; és hogy párosítsa a szentségtörést a tudatlansággal, még azt is kétségbe hozza, hogy e korona szent István fejét érte volna, mivel később élt emberek nevei vannak rajta: arczul ütve a históriát, mely világosan tanítja, hogy a korona két darabból áll és a külső ágas karikáját küldte a görög despota. Ime ilyen adatokkal gazdagíták kendtek amaz emlékezetes könyvet: tagadja-e azt kend, vagy bevallja?

Jenőy összeszorítá vékony ajkait, s azután elszántan felelt:

– Quod dixi, dixi; quod scripsi, scripsi! (A mit mondtam, megmondtam a mit irtam, megirtam.)

Tízen kiálták utána egyszerre:

«Et nos itidem diximus!» (És mi is ugyanazt mondtuk.)

Tíz társa nyújta egymásnak kezet.

A nagytiszteletű úr most hosszas ideig tartott tanácsot nyelve hegyével és odvas fogával.

– Fiaim, szólalt meg azután otthoni természetes hangján; most nem úgy szólok hozzátok, mint biró vádlottakhoz, hanem mint atya gyermekeihez. A vétekről, melylyel vádolva vagytok, meg vagyok győződve. De tanúbizonyságaim nincsenek rá. A corpus delictit, a vétkes krónikát el tudtátok rejteni szem elől, hogy senki rá nem akadhat. Maga azon egy társatok, a ki töredelmes szívvel és szent borzadálylyal fedezé fel előttem a legutóbbi lapok adatait…

(– «A hetedik szavazat!» sugá Jenőy Barkónak.)

– Ugyanaz sem volt rávehető, hogy felfedezze, hová rejtétek el e krónikát? És ha megkaphatnók is azt, ugyan őrizkednénk benneteket «a miatt» elitélni, mert periklitálnánk általa egész iskolánk jövendőjét, s a világi hatóságoknak adnánk okot a beavatkozásra. Ellenben erős indokaink vannak ellenetek az iskolai kihágás, a fegyelem és tisztelet elleni vétség miatt a legszélső szigort alkalmazni. Azért azt tanácsolom tinektek, adjátok elő önkényt ama veszedelmes könyvet, ne legyen az ellenetek fordítva semmiképen; hanem itt mindnyájunk szemeláttára vettessék be a nagy kandallóba s legyen az ő hamújába eltemetve mind a ti bolondságotok, mind a mi keserűségünk. Ha pedig megátalkodva eltitkoljátok azt, legyetek készen, hogy azért a másik bűnötökért, mely bebizonyítható, a legnagyobb szigorával a törvénynek fogtok megsújtatni.

Most egy ünnepélyes csend pillanata következett. Jenőy végig hordozá tekintetét társainak arczán. Egy sem süté le szemeit előtte.

– Uraim. Nagytiszteletű iskolaszék! szólt Jenőy; amaz emlékezetes könyvnek 1802-őt viselő lapján egy jegyzet foglaltatik a margóra irva, mely így szól: «és e rettenetes tűzveszély közepett, midőn a templom és kollegium s az egyház melléképületei mind sorban égtek, egyikében a «gunyhók»-nak két benszorúlt diák maradt meg. E krónika őrei voltak azok, kik az égő házból ki nem jöhetvén, a földre letették a krónikát és arra ráfeküvén, öntestökkel védelmezék azt meg az összeégés ellen.

«Factum!» szólt közbe a rector. «Karika János volt az egyik megmentő neve.»

– Ez ív utolsó lapjának margójára pedig ez «lesz» irva, folytatá felemelt hangon Jenőy; hogy a midőn e krónikát egy társnak árulása veszélybe hozta, akkor tizenegy tanuló öntestével védelmezé meg azt a megsemmisülés ellen, és inkább választotta a számüzetést, az életpályából kiveretést, hogysem árulója legyen az ereklyének. «Est Deus in nobis!» (Isten él bennünk!)

A vádlott társak rádörmögték:

«Amen!»

A rector inte nekik, hogy távozzanak ki a teremből.

Az előteremben a jurátus diákok között megpillantá Jenőy az áruló Aszályit.

– Miért árultál el engemet? sugá neki.

– Miért voltál első eminens? felelt az, kielégített irigység kifejezésével arczán, miért nyertél el minden kitüzött jutalmat előlünk? Miért protegált úgy minden ember?

– «Mea maxima culpa!» (Ez az én legfőbb bűnöm) sohajta Jenőy.

Odabenn sokáig nagy és heves disputa volt a nagytiszteletű urak között. Elhatározott szándék volt, hogy a lázadó fiatalok a tanodából számüzessenek; csak az itélet fogalmazásában volt erős összeszólalkozás.

«Fentnevezett tanulók az iskolai öltöny levetése, világi öltöny felvevése és törvényellenes kihágások miatt az iskola falai közül elmenetelre tanácsoltatnak.»

A rector professor az «és törvényellenes» szavak közé ezt kivánta igtatatni «így», a mikor azt n természetesen úgy hangzanék az itélet, mintha a diákok minden kihágása a világi öltöny felvevése lett volna, a miben pedig kettőt kivéve, a többiek nem is részesültek. Ezt Muskotályi tanár természetesen ellenezte. Már csak a históriai igazság kedveért is. Azonban egyik jurátus bizonyította, hogy a többieknek is a lószőr nyakravaló helyett fehér patyolat volt a nyakukon. Ez bizonyított, s az «így» közbe lett szúrva. Ez enyhítette az itéletet.

Midőn a contrascriba (ellenőr) szava belépésre hivá fel a vádlottakat: a tizenegyedik után humanissime Aszályi is beszólíttatott. Valószinűleg szembesítés végett.

Azonban több vallatás nem fordult elő. Az itélet készen volt már.

A rector felolvasá azt a vádlottak előtt.

Öten, mint főczinkosok: Jenőy, Biróczy, Borcsay, Barkó és Csuka az iskolából mindenkorra kitiltatnak, eddigi bizonyítványaik kiadatása mellett. Hatan tizennégy napi carcerre itéltetnek, kenyeren, vizen, és az electióknál, s akademika promotióknál tizenöt társsal hátrább tétetnek, itéleteik a fekete táblára kifüggesztetnek, s azoknak foganatba vétele a harmadik harangszónál azonnal megkezdetik.

E komoly, keserű pillanatban kötelességének tartá a rector professor egy kenetteljes búcsúztatót tartani a számüzött ifjakhoz.

– Szerencsétlen ifjak, mi lészen már most ti belőletek?

De ketté szakította az egész malasztos orátiót a gonoszvérű sánta Biróczy felkiáltása:

«Ma diák, holnap katona!»

S azzal megindult az ajtó felé azokkal a jobbra-balra sántító kacskalábakkal, azzal a vállaközé húzott sertehajú fejjel, azokkal az idomtalan hosszú kezekkel; hogy erre a mondásra és jelenetre az egész venerabile consistorium oly féktelen hahotában tört ki, mely még a rector professort is magával ragadta; ki e gnóm alak gúnyos parodiájára elfeledkezék róla, hogy az orientális népek nem nevetnek nyilvános helyeken, s kaczagott, hogy a szék rázkódott alatta.

Azután pedig nagyon megharagudott érte.

– Perversus nebuló; takarodjék kend ki innen! A törvényszék auctoritását eképen compromittálni.

Sánta Biróczy még egyszer visszafordult, csipőjére tette a kezét s egy olyan heroicus tekintetet vetett büszkén a venerabilis sedesre, hogy az még egyszer összeomlott a visszatérő kaczagás miatt; mely nem is szünt meg addig, míg az elitéltek mind el nem hagyták a termet.

Csak Aszályi nem nevetett. Ő megbotránykozottan emelgeté szemeit az ég felé, kezeit összekulcsolva, s ott maradt, miután a többiek eltávoztak.

Mikor aztán ő már egyedül volt ott, akkor a rector professor arczára ismét visszatért a birói komolyság:

– És most kenden a sor, humanissime Aszályi. Kend bevádolá társait az iskolaszék előtt, hogy azok egy tiltott könyvet rejtegetnek a nagy erdőn, Nagy uram pinczéjében, egy hordó fenekében. Kend nem mondott igazat, mert a vád alá eső könyv sem a hordóban, sem a pinczében, sem sehol nem találtatott, kend ez által iszonyú skandalumot idézett elő. Ennélfogva kend az iskolából örök időkre kitiltatik, kicsapatik, kiüzetik. Testimoniumába pedig sub rubrika «ex moribus» beiratik e szó «calumniator!» (rágalmazó.)

Dzimm-dzumm! A második verset zúgta már a Rákóczy harangja, annak hirdetéseül, hogy a nehéz itélet ki van mondva.

Mikor a harmadik verset fogja rezegni, akkor már mennek a kitiltottak, s harangoznak nekik, míg a városból kiérnek: mint a hogy szokás harangozni a halottnak a temető kapujáig.

Három órai idő volt engedve a kitiltottaknak, hogy motyóikat összeszedjék s azután hátukra véve, menjenek Isten hirével. Nincs már szolgálatukra dárdás, a ki utánuk czipelje a vászonkuffert.

Délután nem tartatott előadás, hagyományos szokás szerint. Lehetnek hű barátjaik a szerencsétleneknek, kik el akarják őket kisérni, legalább a város végéig, talán még tovább is. A hatóság hunyjon szemet a kegyelet előtt.

Ez a három órai idő pedig épen elég volt arra, hogy a város népessége mindent megtudjon hegyiről tövire, hogyan, mi mondatott a sedesben? Mi volt a diákok vétsége? Hogyan védelmezték magukat? Milyen nagy dolgokat vágott oda a vaskalaposoknak Jenőy? hát Barkó hogy replikázott nekik tatárul, törökül, perzsául! Hát még a sánta Biróczy, hogy tréfálta meg őket víg ötleteivel! S most ezeket mind kicsapták. Az iskola szeme fényeit! Még Borcsay is, a ki úgy prédikált nagypénteken, hogy minden ember sírt rajta! Rettenetes dolog ez! Olyan diákot kicsapni, mint Jenőy, a ki példája volt a jó erkölcsnek! No meg olyant, mint Barkó Pali, a ki tíz nyelven tud beszélni. A rectoron kívül egy professornak sincs annyi tudománya. Szörnyűség ez! Aztán miért? A «csittvári krónikáért!» A ki nem tudta is, hogy mi az a csittvári krónika? annyit tudott róla, hogy az egy tűzre máglyára keresett drága könyv, melyben az ország minden elvesztett jussai vagynak megirva! melyet két diák, anno 1802-ben a nagy tűzből szabadított ki! S ki árulta el őket? A gézengúz Aszályi.

De nem is volt tanácsolva Aszályinak, hogy bevárja a harmadik harangszót, mikor az egész frekvenczia indul, hanem elébb kibocsátották őt a «gunyhók» felőli hátulsó kapun: úgy menekült tova, szája elé húzva köpönyegét, mintha az orra vére folyna. Azonban az álnok mendikások elárulák őt mégis a publikumnak, utána kiabálva: itt a calumniator! s akkor aztán neki támadt minden kétlábú teremtés, ember, kofa, civis, gyerek; szidták, pernahajderezték, még a pulykák is utána hurrogattak; s a mint aztán szaladásnak vette a dolgot, a kofahad úgy meghajigálta sült tökkel, hogy csupa sárgafekete lett tőle a tógája «heh, te csunya Kalmunátor!» s legvégül az iskolásgyerekek csürhéje az egész Csapó utczán végig kergette, utána kiabálva a hagyományos gúnykiáltást «oche! oche!»

Mikor pedig harmadszor megszólalt a Rákóczy szomorú zöngése, s kinyilt a főkapú és előjöttek rajta a számüzött diákok, és azután nyomukban a fekete tógás népségnek egész hosszú cohorsa, (hétszázan!) s ott kiérve a kollegium elé, még egyszer körbe álltak, s rázendíték az iskolai búcsúdalt:

Múzsa–Múzsa–Múzsa–nyáj! Indu–huhu–lj patakoknak árnyas Berke–hehe–iben A Sze–hehe–nt Pieridenéknek Boho–hohol–doho–hohog kertjeiben! Oszlik bomlik kis seregünk Szakadoz. Pusztán árván hagyva busan Maradoz, Le te–hehe–tte szent atyánk lantját Muhu–huhu–zsábá–háhák. Mars haza hát!

Hát akkor az egész közönség bőgött a sirástól. Soha sem lesz itt többet olyan bassista, mint Barkó Pál volt. Mikor azokat a szavakat oda dörögte «szakadoz», «maradoz» az ember azt hitte, hogy csakugyan a szive szakad meg.

Akkor aztán felnyilt a kör s az öt elitélt megkezdte a maga száműzetési pályáját az emlékezetes fahidon a körülöttük tolongó népség árja közepett. A sok érzékeny szívű civis és civa egymást törte, hogy valami útra valót tömhessen a tarisznyájukba, a togájok zsebébe, «no még ezt a kulacsot! ezt a kis elemozsynát! ezt a fonatost, ezt a kolbászt; jó lesz ez a szalonna az útra; hát ez a boszorkánypogácsa! Szegény Csuka Ferinek foltos volt már csizmája; azt nem eresztették végig a csizmadia állás előtt addig, míg egy ujdonatúj fischledert nem akasztottak a botja végére; sőt még Jenőy is tapasztalá, hogy van még egy koszorú a világon, a minek a költő ez életében is hasznát veheti, egy becsületes sütőné akkora pereczkoszorút akasztott a karjára, hogy a félországot beutazhatja vele. Jó volt azt a koszorút elfogadnia, mert az volt az első és az utolsó koszorú, a mit törekvései jutalmául egész életében látott. Miután hogy a töviskoszorúk láthatatlanok.

A «Dzimm-Dzumm» zúgása egészen elveszett az emberi rokonszenv zajában. Maga a harangszó is, mintha ott akart volna maradni csak a kollegium körében.

A fiatalság elkisérte a nagy erdőig egész tömegestül a számüzött társakat; sokan mentek velük még a nagy erdőn is végig; egész az utolsó fákig: a hol a nagy hajdúsági róna keletkezik. Még ottan is kivált valami ötven a többi közül, hogy ők elkisérik pajtásaikat, a míg csak a nap fenn lesz az égen.

Jenőy eszükre téríté őket, hogy de már azt nem okosan teszik; nekik vissza is kell még menniök a kollegiumba, az pedig este bezáratik, s az azután csunya látvány lenne, ha ennyi diák mind a kollegium falán mászna be; a mi egyesével egészen rendes közlekedési út gyanánt használtatik. De legalább addig a pásztorhalmig elkisérik őket.

Nagy hegy az a pásztor-halom ezen a sík pusztán. Talán nem is épen csak azért hordták azt egyszer oda, hogy a juhásznak, meg a komondorainak legyen honnan szétnézni a világba. Talán ha elkezdenék azt széthányni, ezernyi ezer koponya gördülne szét belőle.

A pásztorhalmig elkisérte társait a hű csoport: ott sánta Biróczynak valami jó gondolat ütött a fejébe.

– De halljátok-e, nem czepelem én ezt a sok sajtot, fonatost, meg hurkát a világ végeig. Itt a szép asztal: a gyep; csapjunk egy víg lakomát egymással utoljára!

Jó lesz. Mondá a négy társ, s azzal lerakták mindannyian batyúikat, miket a népbarátság inni és harapni valóval tömött meg; nem kellett oda nagy kinálkozás, leheveredtek valamennyien a gyepre, az ott maradók nagyokat ittak az eltávozók egészségére, míg tartott a kulacsban. Kinek jutott volna eszébe, hogy búsuljon?

Mikor aztán a nap lement, a bujdosók siettették társaikat, hogy menjenek haza «hora canonica!»

Aztán összeölelkeztek, kezet ráztak, elbucsúztak. Nem sirt senki! Tud is sirni tizennyolcz esztendős ember a maga baján!

A hazatérőket eltakarta nem sokára a nagy erdő; a bujdosók ott maradtak még sokáig, nagyon sokáig a pásztorhalmon üldögélve, s mikor már a hazatért társak nagy messze lehettek, elővonta Csuka Feri iszákjából a tárogatót, felállt s megzendíté a dombtetőről azt az üldözött nótát, a Kuruczok bucsúnótáját, hogy a bánatos méla hang messze bejárta az alkonyködös rónát. S mikor a tárogató elhallgatott, mintha a nagy erdő viszhangja volna, mintha az esti szél zúgása volna, hangzott vissza messzünnen a szomorú dallam az erdőből:

«Zöld erdő árnyékát, Piros csizmám nyomát, Hóval födi be a tél Hóval födi be a tél.»

Most azután egymás nyakába borúltak és sirtak.

Ez már nem a maguk baja volt.

A FURCSA PATRONUS.

A kiakolbólított diákok aztán csak felkerekedtek s nyakukba vették a gyalog utat s addig mendegéltek, míg rájuk szállt az éjjel; akkor pártul fogta őket egy jótékony szénaboglya, a mellé letelepedtek, ott szépen meg is virradtak.

Reggel, a mint a legelső pacsirtaszó felkölté őket, nem sok kellett az öltözködéshez, kankalikos kút vedre a pusztában jó volt mosdószekrénynek, reggeli szellő törülközőnek.

Hová fognak menni? Van-e pénzük az útra? Azt még nem is kérdezték egymástól.

A mint ballagnak az országút mellett a timpóvirágos gyalog uton, egy ötlovas szekér jön a nyomukba nagy csengetyűzajjal.

Ha a sánta Biróczy velük nem lett volna, majd lépést tartottak volna azzal a diákok, mert nincs dicsőbb dolog, mint a gyalogszámosnak nem hagyni maga elé kapni a szekerest. A mint utoléri őket a szekér, a bennülő szavára lassítja a kocsis a lovak menetét. A szekérben négy ülés van, a hátulsóban egy negyvenöt-ötven év közt járó úri ember ül és pipázik nagy tajtékpipából. Arczszine olyan barna, hogy csak egy klarinét kellene a szájába, s a legtökéletesebb czigány volna. Ahhoz valók hamisan összehúzott szemei is, a mik olyan kifejezést adnak az arczának, mintha örökösen gúnyolná a világot, mely gúnyt roszul takargat rendetlen bajuszával fedett komoly vágású ajka; pofaszakállt is visel, s a hogy a szakállába s boglyos hajába akadt pehely és szalmaszál tanuskodik, nem sokat szokott e két utóbbi rendezésével foglalkozni; sőt arra is erős gyanú van, hogy ő nála aligha veszne kárba a szerecsen mosdatás s egy adag szappan, meg egy négynyüstös új törülköző segélyével alkalmasint sikerülne a mulátból legalább quarteront mosdatni.

Az úri ember megszólítá onnan a szekérből a vadlud formán egymásután haladó fiúkat.

– Kik vagytok? héj!

Sánta Biróczy visszafelelt hetykén.

– Kicsapott diákok, héj!

– Kicsapott diákok! Állj meg kocsis! E kell nekem. Üljetek fel valamennyien a szekeremre. Én meg elviszlek benneteket egy kicsapott ekklézsiába. No, soh’ se gondolkozzatok rajta; egy, kettő, három. Egy mellém, kettő elejbém, egy a kocsis mellé, egy a saraglyába hátul. Upré pupos.

Jenőy felelt neki.

– Legelőször is megjegyzem, hogy engem nem szoktak idegen emberek tegezni.

– Igaz a! szólt a kocsi ura; no hát igyunk bruderschaftot pajtás, aztán legyünk per tu. Itt a kulacs!

Már ezt a tréfát nem lehetett elutasítani. Ott az útfélen megitták a bruderschaftot, s aztán lettek mind per tu: kocsis, diák, uraság.

– Már most mondjátok meg, kit hogy hinak?

A diákok sorba paroláztak vele.

Mikor aztán az utolsónak is markába csapott, akkor ő megmondá a magáét:

– No hát engem meg Csollán Bertinek hinak.

Erre nagy zsivaj támadt a diákok között, valami olyan öröm, vagy káröröm, vagy veszedelemérzet-féle. Hetedhét országon híres név az a bohó kalandjaival, emberek megtréfálásával: a kinek semmi egyéb dolga, mint mindenütt valami hallatlan nagy csinyt elkövetni, a hol csak megfordul; a miről azután megemlegessék. Vagyona is van a csinytevések árát megfizetni, megmérhetetlen sok. Nem volna diák, a ki ezt az invitatiót el nem fogadná. Jenőy hirtelen fölkapott a kocsiülésbe, Borcsay felsegité Biróczyt az első ülésbe, maga a mellé ült, Csuka Feri a hátulsó ülésen keresztül a saraglyába mászott.

– Hát mért nem maradsz itt mellettem? Kiálta rá Csollán Berti.

– Majd tán bolond vagyok, hogy tűzes taplót dugj a csizmám szárába. Ismerem a jó szokásodat. Aztán meg azt a tisztességes helyet az öregnek hagyom.

Az «öreg» alatt Barkó Pali volt értve.

– No hát öreg. Ad ugrandum.

– Én nem ülök fel. Én sietek; mondá egykedvűen az orientalista.

– Hová sietsz?

– Még ma Tiszarévben akarok hálni.

– Hát hisz az az én falum. Épen odaviszlek titeket a pusztámra.

– Hamarább ott leszek gyalog, mondá Barkó s aztán nem is állt többet a szónak, hanem folytatta a gyalogolást. Köztünk mondva, nem szerette, ha vele tréfálnak.

A többieket aztán vitte az öt fakó. Felejtve volt egyszerre minden gond: a kulacs kézrül-kézre járt, s az nem volt olyan kölyökkulacs. A fiuk víg ötletekkel mulattaták Csollán Bertit; sánta Biróczy elmondta neki a tegnapi sedes jeleneteit, a mik mulattaták az uraságot nagyon. No majd segít ő a bajukon, ne busuljanak semmit. Csuka Feri egyszer előhuzta a tárogatót, s elkezdte rajta a postaindulót fujni, a mitől aztán minden szemközt jövő nagysebten kitért előlük. Még a császári királyi diligeanceot is rászedte vele, az is kitért nekik: azt hitte stafétát visznek, vagy brachiumot; bele is rekedt a legnagyobb sárba, a min Csollán Berti nagyon jót nevetett.

Nem is történt velük egész Tiszarévig semmi veszedelem. Ott a falu végén esett csak az a kis malőr, hogy a kocsi egyszerre kigyulladt, bizonyosan elejtett taplótul; a rajta levők aztán ugráltak ki belőle, kinek orra törött be, kinek könyökéről maradt le a bőr, Biróczy jajgatott s torzképeket fintorított, hogy ő most az egyik lábára jobban sántít mint a másikra, s mindezen nagyon sokat nevettek, de még többet azon, hogy az elrugaszkodott öt paripa hogy nyargalt aztán Illés proféta lángoló tüzes szekerével neki a falunak, a sok paraszt hogy szaladt eléjük villával, cséplővel, hogy be ne menjenek a faluba, fel ne gyujtsák a községet. Ezt csupa komédia volt nézni. Persze, hogy a diákok batyuja is mind ott égett. Se baj, van a ki megtéríti a kárt.

Hanem mikor a faluvégi csárdához elértek aztán ballagva, már akkor ott találták a kis padon ülve az eperfa alatt Barkó Palit; ez már akkor ki is pihente magát.

– No ugye, jó volt nem jönnöm veletek a szekéren? mondá társainak, mikor fátumukat előtte elpanaszlák; az én batyum nem égett oda. Pedig abban van valami őrizni való. Azt nem fizethetné meg Bertók!

Csollán Berti pusztájának ez a csárda képezte az egyik határát, honnan egy roppant sík pusztán kellett végig ballagni, melyen gulyák, ménesek legeltek szétszórva. Egy jó órajárásnyira látszott a tanyai lak mindenféle melléképületeivel. Tömérdek szalmafedelű hosszú házak, szinek és hodályok, s azok közül egy kiemelkedő s messziről vereslő emeletes épület, a melyen csak az volt a csodálatos, hogy nem volt rajta semmi kémény.

Annak a pusztának a neve volt Gődénylak (csendes vonatkozás a benne lakozókra, kik isznak, mint a gődény). Terjedelme lehetett negyven, vagy ötvenezer hold, bizonyosan nem tudatik mennyi? mert felmérve soha nem volt, s egy része víz alatt fekszik, a hova indzsellér nem megy.

Van rajta éktelen mennyiségű lábas barom, a miket soha sem vesz senki számba; ha a ménesből, gulyából, nyájból és kondából ellopnak a szomszédok egy csomót, a csikós, a gulyás, a juhász, a kondás be sem jelenti azt, hanem visszalopja. Mennyi földet szántanak fel s mit vetnek bele, mit aratnak róla? Isten tudná azt megmondani: az ispán ugyan nem, kiknek szabad ellátás az egész fizetése; tudniillik pénz semmi, hanem a mit lophat, az az övé.