Part 3

– Depræcor! szakítá félbe Jenőy. Nekem mint juristának a törvények idézését jobban kell tudnom; a conventiculumokat I. József törvényei tiltják: 1599: 25. A calumnia pedig, melyet II: 71. megfenyít, nem rágalom, hanem igaztalan perlekedés czíme. Az a calumnia, mely a felséges udvarra vonatkozik I. István II. 53-ban fenyíttetik halállal, a mely pedig rágalmat jelent az inclyti status et Ordines ellenében, ezt az 1725: 7 és 9 bünteti kétszáz forintokkal.

A clarissime domine majd kiugrott a bőréből dühében.

– Nem azért jöttem én ide, hogy itt kend nekem a Tripartitumból prælegáljon; hanem hogy adja elő azt a krónikát, hol van?

– Ilyen nevü állatról közöttünk soha említés sem tétetett.

– Casuista! Jezsuita! A nevekbe kötelőzködöl! Tudom, hogy egymás közt Koszorunak nevezitek azt. Hol van a Koszoru?

Jenőy folyvást zavartalan humorral felelt:

– Koszorut csak kétfélét ismerek; az egyiket csinált virágból a menyasszony fején, a másikat babérlevélből a sült malaczon. S minthogy az egyik sincs e helyütt…

– Tace! Hasztalan a tergiversatio! Mindent tudok. Fel vagytok adva! Valljátok meg bűneiteket őszintén; az büntetésteket enyhíteni fogja. Adjátok elő irataitokat.

– Quæras! (keresd!) ordíta közbe egy bassushang. Barkóé volt az. S erre unisono felkiálta a többi «quæras!» keresd!

A clarissime azzal neki indult a botjával végig kopogtatni a hordókat; melyik kong? melyik üres?

A részeget játszó Borcsay pedig csak azért is felkapaszkodott egy hordó tetejére, arra ráült, mint a lóra, a hogy Bacchust festik a kártyán s onnan kezdett el dalolni:

«Elindula Szent Péter Rómába, Botját veté vállára haragjába: Botja végén csutora, Csutorában jó bora. Iszik, mikor akarja, Fülöpöt is kinálja.»

Mindenki előtt ismeretes lesz az a tudományos experimentum, hogy ha egy hordót, mely nincs egészen teli, alulról megkopogatnak, ott nem ád hangot; ha pedig felül kopogtatják meg a fenekét, ott már kong; de még olyan eset nem fordult elő a fent leirt időkig, hogy egy hordó, mely akonájáig tele van, alulról megütve adjon kongó hangot. Clarissime Muskotályinak adatott meg ez új «vacuum Torricellianum»-ot felfedezni.

A midőn ugyanis ahhoz a hordóhoz ért, a melyen Borcsay lovagolván, insolenskedett, s annak a fenekét is megkoczintá nádpálczája fogantyujával: ime a hangszer felül csak koppant, de alul döngő szózatot adott.

– Ez az! Inte a clarissime kisérőinek, s azzal diadalmasan fordult az elámuló diákhoz a hordó tetején. No most rugdalózzék kend! Most invocálja Bacchust és Gambrinust! Hát kend mit szól ehhez, humanissime Jenőy? a ki olyan physicus; nem tudná nekem megmagyarázni, mi okozza azt, hogy ez a hordó alul kong, felül pedig nem ád hangot?

Jenőy zavarodatlanul felel:

– Egyszerü tudomány. Mindenki tudja, hogy a debreczeni bor «fel szokott fordulni»: ez bizonyosan akkorát fordult, hogy alul került a levegő, felül a bor.

– Majd végére járunk e nevezetes phœnomenonnak. Spirité! hívjátok ide a csaplárost.

Nagy uram nem volt messze. Hozta már a kalapácsot.

– Ne törjük rajta a fejünket sokat: monda a clarissimének, megmondom, hogy ennek a hordónak kettős feneke van; még a háborus világban készült, s arra szolgált, hogy a rejtekébe dugdosta el a jámbor ember a félteni való pénzecskéjét. Jelenben pedig semmi sem lévén benne.

– Semmi-e? Szólt gúnyosan a clarissime, a félszája szegletéből eresztve a szót; no majd mindjárt analisaljuk hát azt a semmit. Nyissa ki kegyelmed a hordó ajtaját.

Az igen egyszerü műtétel: a hordó feneknek van egy hermetice záródó ajtaja, melyet egy vastag retesz szorít a fenékhez; ha e reteszt kiütik belőle, menten ki lehet venni az ajtót.

Clarissime Muskotályi azt sem várta, hogy a jurátus belevilágítson a felszabadított oduba; hanem sietett kurta térdeit meghajtani s nádpálczájával belekotorászni a rejtélyes üregbe, hogy annak elefántcsont fogantyujával kihuzza ebből a corpus delictit. A négy assistens ugyan segített odanézni; míg Nagy uram kerek hasán összetett kezekkel sopánkodott a diákok helyett: no jojczakát nektek szegény latinusok! jojczakát neked csittvári krónika: elárult benneteket a gézenguz Aszályi!»

A clarissime pedig addig húzta, addig vonta a botja kampójára akadt papiroszörejü tárgyat, míg szerencsésen kirántotta azt a hordóból, s mi vala az, egy irtóztató nagy koszoru vereshagyma.

– Ecce! Kiálta fel Jenőy. Ez a harmadik koszoru csakugyan nem jutott eszembe.

E furcsa trophæum láttára féktelen hahotába tört ki az egész Sisera had; nevetett maga Nagy uram is. (Hogy az ördögbe változott át az a krónika vereshagymává?) Még a két jurátus is a clarissime háta mögött megesett a röhögés ördögenek; nem ugyan fennhangon, de legalább pantomiában; mind kettőnek a füléig szaladt a szája, s laposra hunyorult a szeme; mikor pedig a clarissime hátra nézett, akkor hirtelen bekapta mindegyik a száját s felrántotta a szemöldökét, de ha elfordult, megint csak kilátszott mind a harminczkét foguk. Míg a szegény mendikás odahátul, ha egyébbel nem mert nevetni, hát a nyakát huzta le a válla közé s a térdét emelgette, azzal nevetett.

Hová lett hát a csittvári krónika? Az áruló világosan megmondá, hogy hol van a rejteke? Egy olyan roppant foliáns, egy «elefantina moles» csak nem dugható el akárhová.

A clarisime tüzet szikrázott a dühtől. S ebben a dühében meglátott az asztalon valamit. Annak a láttára aztán földhöz csapta a botjára akadt hagymafentőt s győzedelmes kegyetlenséggel mutatott az ujjával, a botja végével arra a bizonyos tanújelre.

– Hehehe! Hát ez micsoda itt clarissimi? Ez a fényes cseppecske itt az asztalon? Az ott egy tintacsepp!

Valóban egy áruló tintacsepp maradt az asztalon, s ez most mindent fel fog fedezni.

– Kendtek itt nem ittak; hanem irtak! rikácsolt a clarissime, botjával az asztalra kopogatva.

Jenőy észrevette társai arczán a veszélyt, melyben forognak. Nincs ahhoz fogható veszedelem, mint mikor valakit egy hazugságon rajtakapnak; nagy hősök, kik minden martyriumot ki tudtak állni; nagy gonosztevők, kik semmi kínzástól meg nem puhúltak, egyetlen rajtakapott hazugság miatt úgy el tudják veszíteni egész lelki keménységöket, hogy nem birnak tovább tagadni; végig vallanak mindent.

Ennek hirtelen be kell vágni az útját.

Jenőy daczosan felugrott az asztal mellől s odavágva tenyerével az incriminált tintacseppre, rázendíté az elátkozott refrainet.

«Csak azért is Dungó!»

Akkor egyszerre valamennyien utána, mint a bomlott óra:

«Dere düre duda Dungó!»

Mint az erdei ördögök fellázadása, olyan volt a bomlott zsivaj, a mi erre keletkezett; a hány torok, annyi énekelte, s a hány ököl, a hány csizma sarok, annyi dobolta, asztalon, hordó fenekén a veszedelmes nótát:

«Debreczenben kidobolták,

Hogy a Dungót ne danolják.

Csak azért is Dungó!» és a többi.

A kitört rebellió egy időre megzsibbasztá a hatalom kezeit. Professor, jurátus, dárdás elámulva vonult a biztos háttérbe, melyet, a mint a rosz csont észrevett, «usgye fóre!» felkerekedett, neki az ajtónak; mire valakinek eszébe jutott volna, hogy utánok menjen, már kinn voltak a házból.

– Hiszen majd holnap megkaplak benneteket! börzsölködött utánok a clarissime.

Igen: a diákokat; de nem a csittvári krónikát. Üthetik már ennek a nyomát; nincs már az a pinczében. Azalatt a rövid idő alatt, a míg Borcsay részegségi productiójával az inquisitorokat feltartóztatta, a társak hirtelen szétszedték a krónikát s kiki egy darabot elrejtett belőle a tógája alá.

Barkónak jutott a borjúbőrboríték, az csattogott olyan nagyon a tógája alatt, mikor futott. Ki jött volna arra a gondolatra, hogy egy nyalábnyi nagy pandektát a diákok zsebében akarjon megtalálni? Jenőy megijedt a tintacsepptől, hogy az motozásra vezet; azért vetemedett arra a kétségbeesett gondolatra, hogy a pasquill nótáját a kigunyolt nagy hatalomnak szeme közé rivallja. Ez volt az egyedüli menekülés.

Őket ugyan valószinűleg ki fogják már most majd csapni az iskolából; hanem a csittvári krónika meg van mentve.

– Valjon miféle bor lehetett az, a mitől ezek a gaz lurkók ily pogányul lerészegedtek? mondá clarissime Muskotályi, megvizitálva a kancsót és a bádogpoharakat sorban.

Hát nem volt azokban egy csepp bor sem. Nem ittak azok semmit.

Egygyel több bűnvád rájok nézve.

A RÁKÓCZY HARANGJA.

Másnap reggel hét órakor megszólalt a Rákóczy harangja.

«Dzimm-dzumm.»

Ennek a Rákóczy harangjának is van története.

Dicsően országlott erdélyi fejedelem I. Rákóczy György ajándékozott a kálvinista Rómának egy óriási harangot, mely több volt száz mázsásnál, körül szép bibliai mondatokkal átfonva, s az öblén a fejedelmi czímerrel és a Rákóczy jelmondattal: (non est currentis, neque volentis; sed miserentis Dei», nem a siető, nem az akaró nyer; hanem a kin az Isten könyörül).

E dicső nagy harang nem fért el a debreczeni nagy toronyban, annálfogva egy új tornyot kellett a számára építeni a templom mellé; mely torony soha sem lévén bevakolva, úgy hivatott, hogy «vörös torony».

Onnan zúgott alá sátoros ünnepeken a Rákóczy-harang nagy felséges hangja, hogy meglehetett azt hallani még Balmaz-Újvárosban is.

Mikor pedig Debreczen 1802-ben porig leégett, elpusztult a nagy tűzvészben a vörös torony is. Minden egyéb harang megolvadt, csak a Rákóczyt megolvasztani nem volt elég egy egész égő torony: azon tüzesen, de olvadatlan zuhant le az égő gerendák közül, s a talajba vágta magát. Akkor tudatlan népek odarohantak, hogy jót tegyenek vele, s elkezdték vízzel öntözni. Ettől azután elvesztette a hangját. Mikor ismét felhúzták az újon felépült toronyba, nagy szomorodva tapasztalák a hívek, hogy a fejedelmi híres harang a hajdani hatalmas «bimm bamm» helyett csak egy szomorú, panaszteljes rekedt hangot ád: «dzimm dzumm!», mintha ez is csak kisérteni maradt volna meg a világban, valamint annak a nagy családnak a neve, melynek czímerét viseli, s melynek utolsó ivadékát is már az iz-nikmidi kaktusbokrok födik, s a hol még a nevük előfordul nyomtatásban, a censor vörös plajbásza egy R....y-t csinál belőle, s a kik fenhangon beszélnek még róluk, csak olyan fuladt hangon teszik, mint a harangjuk: «dzimm dzumm!»

Nem is szólal az meg már valami örvendetes alkalomra; csak mikor valami gyász van.

A civis tudja már, mikor azt a hangot meghallja, hogy ez a lélekharang, egy elszállandó léleknek «szegény bűnös» halálharangja: diákot csapnak ki az iskolából.

A mi valóban hasonlatos a meghaláshoz. Kiűzetni az «alma mater» kebeléből. Coriolán keserűsége, Foscari megtört szíve. Ovid könyekkel hintett versei beszélnek arról nagyban, mi lehetett az kicsinyben, ha a dicső kollégium florilegiumából egy olyan virág kitépetett, a melyre az interdiktum rámondta: «mérges növény!» Hová menjen az? mely kert fogadja azt be többé?…

… A tegnapi kihágás szereplői a sedes elé voltak idézve. Erre húzták meg a rekedt harangot egyszer. Mikor az háromszor fog szólni, az azt jelenti, hogy el vannak itélve.

A kollégium előtti tért, meg a nagy piaczot korán reggeltől késő délig nem foglalkodtatá egyéb beszéd, mint az a nagy eset, a mi most odaben folyik. Egyik ember a másiktól megtudta, hogy mi veszedelem történt. A diákok a nagy erdőn verekedtek. De bizony nem verekedtek, hanem ördögöt idéztek. Azért sem azt tették, hanem összeesküvést csináltak. Új vallást akartak kezdeni, a melyben nincs se pap, se esküvő. Csakugyan megvertek egy professort. Jól tették. Nem jól tették! A Dungót is danolták. Egymás vérét itták…

Ez azután így folyt a talyigásokon kezdve a sulyomáruló, sült tökkel csábító, mézkenyérkereskedő, pattogatott kukoricza pazarló asszonyságokon végig, az őgyelgő kurta gubás, zsiros subás, makrapipás férfiközönségen átszürődve a tulsó oldali paprikás szalonna-bazár tulajdonosokig, ezerféle változataiban a leleményes fámának.

A kollegium kapui pedig ilyenkor zárva voltak.

A «coetus» termében ült a «sedes». Az összes tanári kar teljes ornátusában. Elnökölt maga a rector professor, nagytiszteletű doktor Járai Ezsaiás uram ő kegyelme; a ki maga véghetetlen tudományú férfiú, nagy archæolog, philolog, orientalista, jurista, exegeta és homileta; egy szóval: polyhistor! Kit jellemez az együgyű diáknak azon mondása: «vajha én nekem csak annyi tudományom is volna, a mennyi a professor úrnak a kisebbik fejében van». Értve alatta azt a diónagyságú szemölcsöt a nagytiszteletű úr kopasz fején, mely úgy díszlett azon, mint egy kakastaréj. Pedig olyan apró, összetöpörödött férfiú volt különben a nagytiszteletű úr; csak hogy vonásai hozzá voltak szoktatva, hogy nagy tekintélyt tartson velük: mikor a félszemöldökét felhúzza magasra, mindig magasabbra, a jámbor examinált vagy benevolizált diák úgy érezte, mintha az ő fejét húzná egyre feljebb vele, s mikor aztán egyszerre megint lehúnyta azt a félszemét s csak a másikkal nézett rá: szinte nagyot zökkent a földre leestében a szegény diák.

Hanem azt az egyet el kell ismerni a nagyon tisztelt törvényszékről, miszerint el volt látva azzal az intézménynyel, hogy a mit nem akart megtudni egy criminális esetből, hát azt nem tudta meg.

Ilyen intézkedés volt az például, hogy a vádlottakat egyszerre és együtt vallatták. Kiki hallhatta, hogy a másik mit mondott? ha esze volt, ahhoz alkalmazta magát.

Ismerjük a «domine Nega» (úrfi, tagadj!) történetét.

Legnehezebb volt a legelső vallatott állapotja; annak kellett nagyon vigyázni, hogy olyasmit ne mondjon, a mivel az utána következőket ellenmondásokba keverheti.

Hanem hiszen ravasz rókával volt dolguk.

Sánta Biróczy nem hiába készül prókátornak. Ledisputálja ez a napot az égről.

– Humanissime Biróczy! szólítá ki őt a középre a rektor úr énekszerű hangja, melynek azon szép tulajdonsága volt, hogy kottára lehetett volna szedni, mind hanglejtési, mind ütenykülömbségi változatainál fogva. Mondja meg kend, kik voltak jelen a kend elnöklete alatt Nagy uram pinczéjében?

Biróczy még jobban behúzta a nyakát a válla közé, mint egy sánczba; onnan védelmezte magát.

– Nem emlékezem rá.

– Miért nem emlékezik kend rá?

– Mert részeg voltam.

– Miért volt kend részeg?

– Mert sokat ittam.

– Nehogy végig elmondja kend azt az anecdotát az egyszeri diákról: «mert szomjaztam, mert bort szomjaztam, mert sok bort szomjaztam»; lévén az nagyon ismeretes és triviális anecdota. Hanem arra emlékezzék kend vissza, hogy minekelőtte ittak volna mit cselekedtek?

– Danoltunk.

– S minekelőtte danoltak volna?

– Ismét ittunk.

– Tud kend valamit arról a könyvről, a minek neve Koszorú, vagy «csittvári krónika?»

– Igenis, láttam egyszer nagytiszteletű Muskotályi professor úrnál.

– Bolond kend! bolond kend! bolond kend! kiálta közbe a jelenlevő úr. Bíz énnálam nem látta kend; ne hazudjék kend olyan nagyokat.

Biróczy még magasabbra húzta fel a vállát.

– Én csak azt mondom, a mit tudok.

– S mit tud kend a krónika tartalma felől? folytatá a vallatást a rektor; kezével intve a seniornak, hogy a jegyzőkönyvbe az utóbb mondottakat be ne vezesse, mert hiábavaló scurrilitások.

– Benne van a «szentek hegedűje.»

Ez pedig egy igen kegyes tartalmú énekes könyv volt.

– Apage satanas! Kiáltott közbe clarissime Muskotályi; volt bizony benne az «ördögök dudája», de nem a «szentek hegedűje».

– S miért énekelték kendtek a clarissime domine előtt amaz exsecrált gúnydalt ott a pinczében? Kérdezé a rector.

Biróczy orczátlan vakmerőséggel felelte rá:

– A clarissime domine maga kért fel bennünket arra, hogy nagyon szeretné azt a nótát meghallani, mert még soha sem hallotta.

(Pedig minden éjjel azzal költötték fel.)

– Satis! mehet kend hátra! Álljon elő sequens, humanissime Barkó Paule!

A hosszú diák kiállt a középre s kezeit egymásba téve, mohamedanus komolysággal várta a kérdéseket.

– Humanissime! Szólítá meg a középre állítottat a rector; kendtől okosabb beszédet várok, mint antistesétől, kit perversus embernek ismerünk mindnyájan. Feleljen kend nekem egész becsülettel, minő szövetség köti kendteket egymáshoz? Van-e kendteknek adott szava, egymást el nem árulni?

Barkó egykedvű nyugalommal nyitá fel száját ezen mondatra:

«Vermis szözündin gecsen, kendi dsánindin gecsen.»

A senior nótárius kezében megállt a toll; nem tudta, hogy már most hát ő mit irjon?

A rector szemöldöke magasra feszült fel.

Egy odvas foga volt: – mikor valamin nagyon tanakodott, a nyelvét erre az odvas fogra szokta tenni, mintha az abban lakó spiritus familiáristól kérné a tanácsot, hogy mit mondjon?

– Értem humanissime! Ez törökül van mondva. Annyit jelent, hogy «a ki adott szavától elválik, saját lelkétől válik el». De már most feleljen meg kend ezen kérdésemre: tudja-e kend, hogy egy titkos conspiratió által magát a legfőbb hatalom üldöztetésének tette lészen ki? Mi védelmezi meg kendet, ha ez kitudódik? Vallja meg bűnét őszintén, hogy magát megszabadítsa.

Barkó ugyanoly hideg lárvakemény arczczal mondá el válaszát:

«An ki ezdeszti merdumán gurikht, szeres der dsezai Hakk avikht.»

A nagytiszteletű úr még magasabbra feszíté fel szemöldökét s homloka ugyan csak verítéket izzadott. Ez a nebulo most meg már perzsául felelt neki. De ő is birt e fegyverrel s nem érzé magát legyőzetve.

Az odvas fog egy ideig tanácskozott a rátett nyelvvel.

– Jól van, humanissime. E mondás perzsául van s azt jelenti: «A ki az emberek kezétől megmenekült, az fejét az Isten büntető hatalmába akasztotta.»

A nagytiszteletű úr büszkén jártatta végig e mondat után fél szemöldöke alól kerekre nyilt szemét a körülállókon, s szótagolva diktálta a jegyző tolla alá mind az eredeti mondatot, mind annak fordítását; mintha az a legrendesebb dolog volna.

Most azután folytatta a vallatást.

– Látom édes fiam, humanissime, hogy milyen szép tudomány lakik kendben. Egykor tán velünk együtt ülhetne cathedrát, sőt annyira vihetné dolgát, hogy a keleti követségnél tolmácsul alkalmaztatnék s örök hivatalba jutna. Ha csak ilyen rosz társaságba nem keveredett volna. De még jókor a megtérés. Valljon meg kend mindeneket, térjen meg a gonosz útról, s legyen minden megbocsátva azontúl.

Erre aztán a következő választ adta Barkó:

«Teviz birle beklik tözide oturmaktin; Szever birle csikailik tozida jatmak jekdir!»

A nagytiszteletű úrnak kövér izzadságcseppek kezdtek végig csorogni az orczáján: ez a nebuló minden tudományából kikérdezi. Ámde van abban a kopasz fejben elég.

– Értem fiam. Nem zavartál meg a tatár felelettel. Mondásod tatárul ezt jelenti: «Többet ér baráttal a szegénység porában feküdni; mint ellenséggel együtt a hatalom trónján fényleni.» Ez bizonyítja kemény megátalkodottságodat; azért nem is kérdezek tőled semmit; recedas, állj hátra!

Nem bizony, mert attól félt a doctissime, hogy a negyedik kérdésre sanskrit nyelven fog megfelelni a haszontalan ficzkó, s ebből épen csak annyit birt a rector úr, a mennyi abban a kisebbik fejében elfért.

– Sequens! Humanissime Jenőy.

Jenőy a törvényszék elé lépett.

– Nagytiszteletű iskolaszék: kezdé az ifjú; nem várom be a kérdő pontokat, nem az összevissza vallatást. Tudomásom van a tárgyról s beszélni fogok felőle önök előtt; nem a hogy vádlott és biró beszélnek egymáshoz, hanem mint férfi férfiakhoz, ki tisztelettel tartozik azoknak s becsülést követel magának. Itt két irányú bűnvád van ellenünk fordítva. Az egyik az, hogy az iskolai fegyelem ellen kihágást követtünk el: elmulasztottuk a vasárnap délesti templombamenetelt, tiltott ruhában tilalmazott helyre gyülekeztünk, ott az iskolai előljáróság jelenlétében féktelenkedtünk, sőt egy tiszteletreméltó tanári személyt gorombául insultáltunk is. A második vád pedig, mely bennünket terhel az, hogy mindezen kihágások csak egy nagyobb vétség elpalástolására lettek elkövetve, mely vétség egy szóban leli kifejezését: «a csittvári krónika».

– A distinctió tökéletes, szólt közbe nagytiszteletű Járay uram.

– E két váddal szemben kétféle védelem van. Az elsőnél teljes magamegadás, sajnálata a megtörténtnek, bevallása a vétségnek s nyugodt elvárása a büntetésnek; a másodiknál pedig határozott elutasítása minden felfedezésnek, vasbaöntött válaszadás minden kérdésre: «nem akarok! nem akarok! nem akarok!» Miért kérdik önök, hogy mi az a csittvári krónika? Nagyon jól tudják önök azt. Nemzedékről nemzedékre adott ereklye az, melyet mindig a fiatalság őriz. Ülnek itt többen a törvényszék asztalánál, kiknek kezeirását tartogatják ama lapok; mert hiszen fiatal korában minden ember szabadelvű, rajongó és felmagasztalt. Azért száll ez mindig diák kezéből diák kezébe. Mert mikor innen elmegyünk, közülünk is lesznek főpapok, főhivatalnokok s akkor mi is megfordulunk saját magunk ellen, a kik hajdan voltunk szabadságszerető, merész gondolatú fiatal emberek. A csittvári krónika volt, van és lesz; s a milyen bizonyos, hogy nem azoknál van, a kiknél volt, olyan bizonyos, hogy nem azoknál lesz, a kiknél van; nehogy megtörténhessék, hogy valamint a «múlt» üldözi most a «jelent», úgy a jelen üldözhesse valamikor a «jövendőt».

Rector professor úr mind a két szemöldökét felhúzta erre a szóra, mint a ki érzi, hogy most nagyokat nagyobbakkal kell megfáczolnia, s nem engednie, hogy a vádlott a biró fölé emelje fejét.

– Nagyon szeretem, humanissime, hogy őszintén és nyilt homlokkal beszéltél előttünk. Azt sem titkolom, hogy azon ifjak közé tartozol, kikhez szép reményeket kötöttünk és sokan szerettünk. Még azon felül az is köztudomású dolog, hogy nagyanyád a mi főiskolánknak hatalmas patronája és alapítója. Tehát hármas okunk vagyon, hogy törvény és szigorúság helyett kegyelmet és bocsánatot hagyjunk erőre jutni. Légy is meggyőződve, hogy azon illetlen megbántásért, melyet egy hivatalos személyen s az iskola tekintélyén elkövettél: a megbántottakban találod a legbuzgóbb kegyelemkérőidet.

(«No ezt nem mondhatnám», dörmögé clarissime Muskotályi.)

– Ámde légy készen arra mind te, mind czinkostársaid, hogy ha ti a bűnpalásttal eltakart bűnt fel nem feditek, s vasból öntött tagadással álltok elénk, mink vassal fogunk a vasra visszaütni s nem nyersz irgalmat előttünk sem te, sem az utolsó közöttetek. Te, a vádlott, visszavádolod biráidat. Azt mondod, amaz emlékezetes könyvet egykor a mi kezeink is irták, szaporíták és megőrzék. Ez nem lehetetlen. De a mik abban a ti időtökig megirattak, sem az égi biró, sem a belső biró azért a krónikairókat el nem itélheti. A kitől félhetnének a miatt, a mit irtak, egyedül a világi hatóság. Ez is elég ok ugyan a félelemre. S nem tagadhatom el, hogy álomháborító gondolat azt tudnia valakinek, hogy egyszer könyelmű ifjukorában valamit leirt, a mi ha most a százszemű Argus tekintete elé kerül, vagyonát, szabadságát, fejét veszítheti miatta. Hiszen ugyanazon krónikában olvashattátok, mert én is olvastam azt, hogy Bónis Ferencz alispán hogy vesztette el fejét és vagyonát egyetlen accentus elhagyása miatt: midőn a szatmári kapitány azt kívánta tőle, hogy küldjön neki «élést» s ő visszafelelt rá: «majd küldök neked élest» s ez egy accentusi hiba tréfájáért a fejével fizetett meg. Még friss előttetek Martinovich és társainak emlékezete, kiket egy irott lap vesztett el. Ámde ti mind ennél többet cselekesztek. Ti propagandát csináltok hazánk kőszikla alapja, a nemesi rend ellen; ti szarvat emeltek egyedüli erős várunk, a vallásos hit ellen!

Jenőy arczát elhagyta a vér.

«Jaj nekünk, sugá Barkónak. Itt az odium theologicum!» (A hittani gyűlölség.)