Part 25

A hallali kürt szavára minden oldalról feleltek vissza a kürtök, a völgyből, a hegy túlsó részéről, s siettek elő a vadászok, a kik legközelebb álltak a helyhez. A többinek, kik a völgy felül álltak, medvemunka lett volna oda felkapaszkodni; azért nem is fogtak hozzá.

A lövésre, kürtszóra csak felébredt nagy nehezen a rusznyák is. Ő ugyan azt állította, hogy nem mulasztott ő semmi kötelességet, mert hiszen mikor egy olyan szép fiatal asszonyság, meg hasonló uraság egymással beszélgetni akarnak, olyankor a hűséges jobbágynak legfőbb kötelessége az, hogy feküdjék a fülére s aludjék.

Katinkának pedig épen semmi beszélgetni valója sem volt ezentúl kisérő gavallérjával; egészen elfoglalta nagyszerű vadászdiadala; megmérte, hány arasz az elejtett medve? megbecsülteté vadásztársaival, hány mázsát nyomhat? S a mi mind ennél nehezebb kérdés volt, hogy viszik azt el innen? Azon az egy szál fenyőn végig négy ember hogy menjen át saraglyával? Végre kitalálták: kötelet húznak keresztül a szakadékon, a medvét négy lábánál összekötve beleakasztják, s aztán úgy keresztül vontatják a levegőben. Kár volna neki itt veszni. Pompás lábszőnyeg lesz a bőréből. Katinka azt ágya előtt szándékozik tartani. A husa is pompás, ámbár most sovány a szoptatástól; de a talpai fejedelmi asztalra való inyenczségek. Azokat Katinka meg akarja ízlelni.

Hát a kis medvebocs? Annak már most nincsen anyja, hát ki fogja ezután szoptatni? Ne tessék miatta aggódni. Katinka ő nagyságának igen érzékeny szive van, ő azt magához fogja venni; jobb dolga lesz nála, mint a nagyságos mamánál volt. Kávés kalácson és czukros mogyorón fog felnövekedni s egész életére gondoskodva lesz életéről, nyugodalmáról és ketreczéről.

Olyan kedves kis állat is volt. Úgy bujt kegyes pártfogónéja keblére, furdalva gyönyörű orrocskáját annak csipkefodrai közé, s tapogatózva gyerek módra ügyetlen talpacskáival. Katinka egészen belészeretett. Talált már jegygyűrűje számára helyet. Felhúzta azt a kis medvebocs egyik ujjacskájára. Egészen rávaló volt. Ott is hagyta.

A mint aztán a medvét nagy kinnal átvonszolták a szakadék másik oldalára, ott dorongra vette azt négy izmos orosz s vitte az egyre szaporodó vadásztársaság kiséretében a főhadiszállásra. Az orosz nagyokat sivított örömében: szokása jajgatni, mikor örül.

A fővadásztanya azon a kerek tisztáson volt fölütve, a hol Decséryék tartottak állomást Bálvándy és a főispán kiséretében. Ide hozták az elejtett medvét.

Egyetlen diadaljele volt az a mai hajtóvadászatnak. Egyébre nem volt szabad lőni, csak medvére. Került ugyan a hajtásba négy medve is, de azok mind kitörtek. Egy vén hím közülök (pedig alkalmasint vén medve volt) kapott is négy lövést négy különböző vadásztól, de nem jól találták; elvitt a bőrében minden golyót. Majd mikor egyszer mégis elejtik, egy egész gyüjteményt fognak a bőre alatt találni, a mit egyszer-másszor emlékbe kapott, a rusznyákok vas szegeitől kezdve a lengyelek vágott ólmáig. Hanem bíz ez keresztül törte magát a vadászokon s elment arra alá az erdőnek.

A nősténye a két fiával ellenkező irányban tört ki a vizesés felé. Senki sem képzelhette, hogy azon a meredeken fel tudjon kapaszkodni. De épen ott talált emberére, sőt asszonyára, ki két derék lövéssel leteríté a nemes vadat.

El kell ismerni, hogy derék lövés volt mind a kettő: az egyik a tüdején ment keresztül, a másik a szivét szakította el. Minden vadásznak becsületére válnék.

Az egész társaság magasztaló riadallal fogadta a nap hősnőjét s maguk a Decséry főurak és főhölgyek sem maradhattak ki az általános lelkesedésből, minél fogva elismerő szavakat is váltottak a vitézlő amazonnal. Sőt a herczegnő maga felajánlotta az utazó lábzsákot ideiglenes tartózkodási helyül a kis medvebocs számára, s az a hintóban helyeztetett el, odaköttetvén a feje a zsák szájához, hogy el ne szökhessék.

– Gratulálok nagysádnak! monda Bálvándy Katinkához. Megmentette az egész társaságnak a becsületét. Ezek az urak mind úgy lőttek, hogy valamennyi megérdemlette a «bajuszt».

– No de legalább lőttek: szólt Katinka neki hevült arczczal; de az én vitéz kisérőm még csak el sem sütötte a puskáját, mikor a medvét látta ránk jönni. Bizonyosan azt gondolta, hogy ha kilövi a puskáját, hát aztán mivel védelmezi majd magát a medve ellen?

Jaj de nevettek rajta. Szegény Kálmán csak úgy bujdokolt lesütött fővel a bokrok között. Felé sem mert Dorotheának nézni, gondolta, hogy az is nevet.

Rosszul lőni is elég nagy vétek; de épen nem lőni, az már főbenjáró bűn.

Pedig hát nem volt szabad a bokorban elbujnia; mert szükség volt rá. Nem addig van az. A vadásztörvénynek sanctiói is vannak.

– Most tehát drága nagysád ezért a remek lövésért fel lesz avatva ünnepélyesen czéhbeli vadásznak, mondá Bálvándy.

– Hogyan?

– Annak bizony egy kicsit katonás szertartása van. A győztes vadász, ki legelőször lőtt nagy vadat: elejtett áldozatán keresztül fektettetik és ünnepélyesen megcsapatik.

– Ah! Mivel?

– Ha férfi, puskavesszővel; ha hölgy, egy virágszállal.

– No az nem fog fájni.

És azzal körültekintett, talán azt nézte, a többi hölgyek nem pirulnak-e? Nem. Mind nevettek. Így szokás ez.

– No ha meg kell lenni, monda a delnő, lebocsátkozva az elejtett vad mellé s lehető legkecsesebb helyzetet foglalva a lovagnővé üttetés szertartásához, mi alatt a holt vadállat nyakát átölelte karjaival, de fejét nevetve hátrafordítá.

– No hát ki üt meg?

– Kálmán barátom! kiálta Bálvándy; tessék csak előjönni onnan a bokorból. Az ön hivatala ez, ki a hősnő kisérője volt.

S azzal kiszakítva a haraszt közül egy magas szál réti füzényt, mely aljától hegyéig rózsaszin virágocskákkal van bevonva, odanyomá azt Kálmán kezébe s előre tuszkolta ő kegyelmét.

– Aztán nagyon ne üssön! szabódék pajkosan, nevető arczát felé fordítva Katinka.

Ne féljen tőle.

Kálmán végig húzta rajta a piros virágszállal a hivatalos hármat; nem fájt abból semmi a hölgynek; hanem neki.

Akkor aztán az általános éljenriadal között felszökött helyéből minden segítség nélkül a vadásznő, s most már az ő jogai léptek gyakorlatba.

– Már most tessék azoknak, a kik eddig nevettek, előbbre kerülni. Nevessünk mink is.

– A rossz lövőket meg szokás büntetni.

Azok meg bajuszt kapnak. Puskaporral mázoltatik az az ábrázatjukra, s ez viszont a győztes jogaihoz tartozik.

Katinka saját finom fehér ujjacskáját mártogatá a lőporos tülökbe, s a nedves fekete mázzal végrehajtá az irgalmatlan itéletet a vádlottakon.

A kinek már volt bajusza, az kapott hozzá folytatását a bajusznak, egész a füléig; s a kinek már úgy is a füléig ért a bajusza, az kapott hozzá kecskeszakállt lőpormázból; s egy lengyel gavallér, ki olyan malitiosus volt, hogy bajuszszal és körszakállal jelent meg a vadászaton: azért nem menekült meg az autodafétól; világos szőke szemöldökei voltak: Katinka festett neki feketéket. És mentül több arcz jelent meg a társaságban ilyen furcsán földíszítve: a hölgykoszorú annál hangosabb hahotában fejezé ki e fölötti jó kedvét.

Utoljára maradt Kálmán. A legfőbb bűnös, a ki még nem is lőtt. A gyáva! Végig kellett néznie társai executióját. Mikor eléje kellett állania a büntetést végrehajtó hölgynek, el volt rá készülve, hogy az egész torzképpé fogja mázolni az arczát azzal a maradék puskaporral.

Katinka pedig a legkisebbik ujjának a hegyét mártá bele a fekete mázba s nagy gonddal egy pár olyan bajuszt rajzolt a bűnhöncznek a sima ajkára, a milyen volt az a mit feláldozott. Azután kivett a zsebéből egy kis gyöngyházfésűt, annak a tokján volt egy homorú tükör, a miben az ember az egész arczát megláthatta; azt eléje tartá s durczás szemrehányással kérdezé:

– Nos? hát nem ilyen volt-e?

Az összeverődött vadásztársaság nekitelepedett a vadászlakomának. A szép zöld pázsit volt ülőhely és terített asztal. A lakoma fölségesen izlik; mikor az ember kenyeret, sonkát maga mellé rakhat le a fűbe s a kése hegyére szúrt szelettel kinálhatja meg vidám szomszédnéját, iszik vele egy kulacsból, s merít számára vizet a folyócska kristályából, mely mindenféle drágalátos köveken, galyakon keresztül csergedez tova. Száraz galyból vadásztűzet raknak, nyers veszsőre szúrt szalonnát, kenyeret pirítgatnak rajta s a pirított kenyérre a pírított szalonna zsírját csepegtetik.

A nap hősnője és Decséryék, Bálvándy és Kálmán egy tűz körül csoportosultak, több vadász úr és asszonysággal együtt. A puskákat felakasztották a fákra s kiki leheveredett a fűbe, a hogy tetszett.

Bálvándy szokott kedves modorával mulattatá Dorothea grófnőt, megtanítá őt azon nevezetes tudományra, hogyan kell a parázsnál pirított szalonna szelettel a kenyérszeletet bezsirozni. A komtesznek nagyon tetszett ez a művészet. Sokat nevetett rajta.

Kálmánnak pedig fél szeme mindig ott volt rajtuk. Eszébe jutottak azok a kegyetlen mondások, a mikkel az a haragos asszony szúrkálta tele a szivét.

Mikor az ember fiatal és szerelmes, még azért is haragszik, ha imádatának tárgya más férfival jó kedvüen tud beszélni. Annak csak az ő számára kellene hangjának lenni, más embernek mind azt kellene mondania, hogy «nix deutsch».

Hanem hát a szép fiatal lányok ezt nem igen teszik s a szép fiatal legényeknek ez sok keserüséget okoz.

Katinka pedig még jobban észrevette Kálmán oldalpillantásait és rossz kedvét s elkezdett e miatt vele csipkelődni.

A világtól elkapatott hölgyek szeretik azt fitogatni, ha valaki fölött hatalmuk van. Dehogy engednének el neki egy élczet valami elkövetett ügyetlenségért. Neki már meg kell nyugodni abban a hivatásban, hogy a szép asszony ne csak nevessen az ő rovására, hanem az egész társaságot mulattassa vele.

Kálmán türte azt mind szelid kedélylyel. A minélfogva aztán mind az egész társaság bátorságot vett magának őt élczeivel elhalmozni.

Furcsán esik ez az embernek, mikor azokat egy szép leány is hallja, a kibe szerelmes.

De mégis volt egy ember, a ki védelmezte: a főispán. Az pártját fogta a jurátusának. De abban meg épen nem volt köszönet, mert olyan furcsákat mondott, hogy annál jobban nevetett mindenki. Néha csak azért védelmez egy ember valakit a többiek ellen, hogy azok a többiek aztán annál jobban csipjék.

Egyszer, mikor megint félremélázott Kálmán, pákosz vadászeb elvitte az orra elől az elkészített piritosát. Volt rá kaczaj! Még a kutya is ő vele tréfálódik. Pedig hiszen kezében van a bot.

– De hát önnek hiában van fegyver a kezében? nevetett Katinka. Se lőni, se ütni nem szokott? S kecsesen szopta be finom piczi ujját, mely zsiros lett a kenyértől. Vajjon lemosta-e róla elébb a vért?

Kálmán végre megszólalt a maga védelmére.

– Soha sem használok semmiféle fegyvert asszonyok ellenében. A medvét is meglőhettem volna; eléje mentem, puskavégre vettem, nem futottam meg tőle, de a mint megláttam, hogy a gyöngébb nemhez tartozik, nem bántottam. Én nőt nem tudok ölni, még ha medve is.

Egészen költőhöz illő mentség lett volna, a ki egyuttal fiatal gavallér is. Bók a hölgyeknek, hódolat az eszmény iránt, tisztelete az ideálnak egész az állatvilágig. Azonban Bálvándy közbeszólása elrontotta a sikert.

– De barátom Kálmán, ha a hímét láttad volna a medvének, annál még jobban eszedbe jutott volna az udvariasság érzete.

Kálmán nyakig elvörösödött.

– Azt megpróbálhatja velem akármiféle hím a világon.

– Teringettét! ez kihivás!

– No uram! csitítá Katinka: ez mauvais genre, élczekért felförmedni! A vadásztársaságban minden szabad. Még a hölgyek is kapnak sok olyan meghallani valót, a miért máskor tenyerükkel felelnének vissza. Itt pedig mindenki jó pajtás.

– Hát hiszen nem veszekszünk mink, szólt Bálvándy: au contraire. Én Kálmán részén vagyok. Neki igaza van. Tessék nézni, micsoda puskát vitt magával: hisz ez el nem sül. Nem tudom, ki választotta ki a számára?

Azzal Bálvándy fölállt, leakasztotta Kálmán puskáját a fáról s mutatta mindenkinek, milyen rossz annak a zára; azzal csakugyan nem tanácsos medvére menni.

– Máskor barátom, ha vadászatra mégy, saját fegyveremet adom a kezedbe, azzal lőni fogsz. Most pedig valld be, hogy rá csettentetted bizony te kétszer is a puskádat a medvére, de nem sült el, s mentve van bátorságod hire.

– Úgy van úgy! erősíté Katinka is, jóltevői nagylelkűséggel tekintve a mentegetettre.

Kálmán észrevevé az aranyhidat, melyet menekülésére építettek s visszavonult rajta. Különben is meggondolta, hogy egy nevető csoport közepett egy festett bajuszú gyerek, a ki haragszik, nagyon nevetséges figura volna. Senki sem mondaná, hogy «fejébe ment a szive», hanem azt, hogy «fejébe ment a bor».

Más irányt adott azután az egész mulatságnak a rusznyák legények által rögtönzött nemzeti táncz az odasereglett pórleányokkal, idylli dudaszó mellett, melynek végeztével a vadásztársaság felkerekedett, kiki vette a puskáját s készült a hazatérésre.

Bálvándy komolyan látszott venni Kálmán kiengesztelését, oda ment hozzá, mikor az a puskáját felvette.

– Dobd el azt a rossz dióverőt, pajtás: annak csak a formája puska. Inkább ha akarsz valamit vinni a válladon: hozd az én «Lazzarinomat». Én úgy is a lovakat hajtom; mert a kocsisom be van kapva erősen, nem bizhatom rá a hajtást. Te kisérhetnéd a hölgyeket.

Ez meg már épen nagylelküség volt! Bálvándy oly helyzetet választott magának hazatértig, a hol mindig háttal fordulva kell lennie a hölgyekhez, s egészen Kálmánnak engedte át a partiet.

Kálmán pedig nem szeretett ajándékba adott szerencsét élvezni, s csak daczból is a kocsinak arra az oldalára került, hol az öreg herczegnő ült, nem a hol Dorothea grófnő foglalt helyet. Hanem azért Bálvándy Lazzarinoját csak a vállára vette.

Azzal megindult a vadászmenet, a medvét lombokkal díszitett bivaly-szekérre tették; a nap hősnője és a bajuszt kapott vadászcsapat követte a diadalszekeret, utánok jött a könnyű bricska Decséryékkel; Bálvándy ült a bakon, mellette a főispán. A hintó mellett balfelől ment Kálmán, mögötte egy rusznyák puskás, öreg legény, ki magyarul is beszél s mesékkel, népmondákkal mulattatja az úrhölgyeket. Legalább felszabadítja Kálmánt az udvarlás kötelességétől.

Még más valaki is segít neki ebben a feladatban. Egyszer csak az előre haladt vadász csoportból hátramarad egy alak s csatlakozik a Decséryék kiséretéhez.

Aszályit ismerik meg benne.

Valjon miért sompolyog ide? sem az emlék, mely Kálmánhoz köti, sem a jó szándék, melylyel Bálvándy iránt viseltetik, nem magyarázza meg e különös ragaszkodást.

Megmagyarázza hát ő maga.

– Uraim! Báró úr, gróf úr, hebegi a hosszú nyaku ember, sápadt hüledező képpel, azok a vadász urak oda elől arról beszélnek, hogy az a vérmedve, a mi négy lövést elvitt, nem futott el messze, hanem elrejtőzött itt valahol a sűrűben.

– Az bizony meglehet, monda rá Bálvándy.

– És hogy annak az a szokása, hogy visszatér arra a helyre, a hol megsebesítették s a kit akkor elől-utól talál, azt mind összetépi.

– Annak bíz az a szokása.

No kapott ezen a thémán a vén rusznyák.

– Hjaj, kivált ha a boszorkánymedve talál az lenni; akkor aztán vigan vagyunk.

– Mi az a boszorkánymedve? rebegé Aszályi.

– Hát nem tudja az úr? Szörnyű állat az! Mikor az jön, nem várja ám, hogy a vadász lőjjön: ő lő a vadászra, fél mázsás, egy mázsás kő semmi neki; felkapja két kézre, úgy hajít vele, mint a parittyával; s a kit eltalál vele, azt sem mondja többet, hogy «bikkmakk!»

– Auh! csodálkozék ijedten Aszályi.

– Aztán abban áll a boszorkánysága, hogy akárhány golyót lőnek rá, csak elkapja a markával, mint a legyet s a szájába teszi, lenyeli. Másnap mind ott találják a golyóbisokat utána, megkövetem alásan, nem mondhatom meg, hogy miben?

– No ezzel veszedelmes állapot volna találkozni, sóhajta Aszályi; s melyik oldalra futott el a medve?

– Erre félénk ni.

Aszályi menten át is került a hintónak a tulsó oldalára, igen helyes ursopsychologiával okoskodván aként: hogy ha jönni talál a veszett medve, vagy lesz respectusa a grófok, főispánok és a földes úr előtt, akkor másfelé fordítja haragját, vagy nem lesz, s akkor elébb azokat eszi meg; csak van annyi izlése a medvének? ő védve marad.

Kálmán gondolt valamit magában, de még csak végig gondolni sem merte. Ejh! A sors egy nap kétszer még vadász-szerencsét sem ad.

Már alkonyodott az idő; a nap a magas hegyek között korán aláhanyatlik; midőn a vadászmenet egy völgybe érkezett le, melynek egyik meredélyét ős fenyőerdő borítja, míg a másik hegyoldal talán valamikor végig leéghetett s most sűrű boróka-bozóttal van benőve; csak itt-amott mered fel a csalitból egy-egy magasabb kevéslevelű veresfenyő.

Sivár, kietlen vadon, sem legelő állatnak, sem vadásznak nem való, a tisztásain piros és kék áfonya terem özönnel: azt sem szedi senki.

Mikor a hosszan elnyúlt vadászmenet dereka a bozóton keresztül hatolt, egyszerre csunya morgás keletkezik a vadonban; a hajtók rémletes ordítása veri fel egyszerre az erdőt; nehány puskaroppanás hallatszik itt-amott, azután kisértetes jajgatás, mint a halálra tépázott vadász segélyordítása és közbe az az ádáz mormogás, a miről olyan jól rá lehet a medvére ismerni.

Itt jön!

De hogy honnan, azt nem lehetett a sok csalóka viszhang miatt hirtelen kivenni.

Egyszer aztán kiemelkedett a fekete szörny alakja a boróka bozót közül.

Óriási állat lehetett, hat lábnál magasabb. Valami kétszáz lépésnyire volt Decséryék kocsijától s úgy látszott, mintha egyenesen feléjük tartana.

Valaki rálőtt a bozótból; mire a medve hirtelen felkapott egy roppant nagy követ, valóban mázsás kő lehetett s nagyot ordítva hajítá azt a vadász felé. A következő perczben már látszott a vadász, a mint egy veres fenyőre rémülten felkapaszkodott.

– Jézus segíts! kiálta a vén rusznyák. Ez az ördöngős medve maga.

Aszályinak sem kellett több, futott a merre medvét nem látott. A túlsó oldalon volt egy vadrózsa bozót, azt megúszta kegyetlenül, s levetve magát a földre, úgy tett, mint a ki halott. Így csak nem bántja a medve.

– Hopp! itt baj lesz! monda Bálvándy. Hol a fegyverem?

– Jó kézben van, felelt rá Kálmán s elhatározottan foglalt helyet egy fenyőfa mellett, felhúzva a puskának mind a két sárkányát.

– De bajtárs, aztán jól czélozz: inté őt Bálvándy. Korán ne lőjj; közelre bevárd és sziven találd: mert az ilyen nagy vad kemény sebeket elvisz.

– De hiszen lőheted azt akárhol uram: dörmögé a vén rusznyák; elkapja az a golyót a markával. (A fogai összeverődtek, keresztet hányt magára.) Óh uram. Holnapra mind fekete czukor lesz belőlünk.

Kálmánnak lázasan dobogott a szive.

Itt van tehát az alkalom imádatának tárgyát védelmezhetni; előtte bebizonyíthatni személyes bátorságát. Ezt már csak úgy csinálta ki a sors, mintha professionatus regényiró volna.

Pedig az ilyen találkozás bizony megpróbálja a fiatal sziveket.

Mikor az a roppant fekete fenevad csörtetve rohan előre. A szemei sem látszanak ki a bozontos szőrcsombókok közül. S jön egyenesen a vadászra. Ritka hideg vér kell hozzá, hogy az a válságos tiz lépésre bevárja a maga ellenfelét, a honnan azután biztos a lövése.

Kálmánnál a hidegvért pótolta az akaraterő.

Nagy ösztöne volt rá, hogy bátor legyen.

Olyan közelre várta be a nagy fenevadat, hogy csak az utolsó boróka bozót választotta már el tőle; a medve abból is kilátszott féltesttel, a mint két talpára állt.

Kálmán akkor czélzott rá és lőtt.

A medve nagyot mordult és nem esett el.

– Mondtam, hogy elkapja a golyót! ordítá hátul a rusznyák.

A medve keresztül tört az utolsó borókacziheren is s hat lépésnyire állt Kálmán előtt.

Akkor legbiztosabban vette czélba a fejét az állatnak és rálőtt. A medve megrázta a fejét s fel sem vette a lövést, csak egy kicsit hátrahőkölt tőle.

«Fel a fára: fel a fára!» kiáltozák Kálmánnak a rusznyák is, a báró is. Most már csak ez az egyedüli menedék a megdühödött vérszopó ellen.

Hanem Kálmán a helyett, hogy eldobta volna a puskát, s hirtelen felmászott volna a bórfenyőre: megkapta a cső végét, boldog felét fordította a puskának s egy ugrással a medve előtt teremve, olyat sózott a medve fejére, hogy az azt kiáltotta rá, hogy:

«Doszta!»

«Doszta» pedig oroszul annyit tesz, hogy «elég».

Csak a szégyen, a düh, a kétségbeesés összes hatványainak egyesülése magyarázhatja meg, hogy a fiatal ember e merényt elkövesse.

Mert ha nem ezt tette volna, hanem megfogadja a mit kiáltoznak hozzá: hogy kapaszkodjék fel a fára, hát akkor az történt volna, hogy a medve utána kapaszkodott volna, s mikor utolérte, egy butykost huzott volna elő a medvebőr kebléből s megkinálta volna egy kis pálinkával.

«Nyek sza lubi, pán jáger!»

Mert hiszen nem volt az se vérmedve, se boszorkányállat; hanem egy hosszú rusznyák legény medvebőrbe öltöztetve, s aztán nem is a regényirói végzet rendezte ezt a jelenetet, hanem Bálvándy úr. Össze volt arra beszélve az egész társaság, minden hajtó, minden vadász bele volt avatva a tréfába; csak Aszályi nem. Azt is azért ijesztgették agyon, hogy közölje félelmét Kálmánnal. Azért cserélte el Bálvándy Kálmánnal a puskáját, melybe golyó helyett bodzafa bél volt leverve; azért beszélte a vén rusznyák a meséket a boszorkányos medvéről.

Egy kis megérdemlett leczke akart ez lenni tréfa alakjában a hetvenkedő fiatal embernek, ki minden vadásztársát megsértette azzal a nyilatkozatával, hogy azért nem lőtt az első medvére, mert az nő volt; jönne csak a hím? Mintha a többiek nem a hímet szalasztották volna el. No hát próbálja meg, mit tesz a hím medvével találkozni?

Hanem csalatkoztak a kisérletben.

És a szegény rusznyák fejének kellett megszerezni azt a psychologiai tanulmányt, még pedig puskaagygyal informálva (szerencsére vastag feje volt, s a medvebőr enyhitette a kommantást) miszerint egészen más ember az az úr, ki a Kordafőnél Katinka asszonyság előtt azzal producálja magát, hogy rá sem lő a medvére, mely menekül s fiait menti: meg az az úr, ki a Decséryek hintója előtt, a madona-arcz szeme láttára helyt áll annak a medvének, mely támadva jön és Dorothea grófnőt fenyegeti.

Az orosznak ettől a tudománytól persze akkorát nőtt a feje, mint egy czipó; hanem azért mások okultak belőle.

Katinka a kalapja mellől minden diadaljelvényt letépett, mikor ezt hirül vitték neki, s Bálvándy ki volt vetve a sánczából.

Kálmán pedig annál nagyobb zavarba jött, mikor megtudta, hogy ez csak tréfa. Nagyon elkedvetlenedett rajta. Tehát az egész társaság mind összeesküdött ő ellene, egy maga ellen. És valamennyi között egy rokonlélek sem találkozott, a ki őt figyelmeztesse, hogy micsoda kegyetlen tréfa van ellene készülőben?

Bálvándy sietett őt kiengesztelni.

– No bajtárs. Most valóban úgy viselted magadat, mint valódi bátor vadász. Te azt nem tudhatád, hogy nem igazi medvére lősz, s golyótlan puskával lősz; mondhatom neked, hogy ezer ember közül egy teszi azt meg veled, hogy a medvét, mely két jó lövést fel sem vett, még a puskaagygyal is megfejelje. A medvebőrt megkapod tőlem emlékül. És egyuttal a festett bajusz-viselés büntetése alól is fel vagy oldva. Hölgy festette, hölgy törülje le. Dorothea grófnő lesz olyan kegyes.

Kálmánt nem kellett erre kötéllel vontatni.

Dorothea grófnő elővette finom batiszt zsebkendőjét, hogy a rehabilitáló műtétet végrehajtsa, s midőn Kálmán odalépett a kocsi azon oldalához, a hol ő ült, halkan sugá neki:

– Eleget integettem önnek; de nem vette észre, hogy jöjjön erre az oldalra, én megsugtam volna, hogy mivel akarják önt megtréfálni? A szegény álarczos medvét sem ütötte volna ön akkor olyan nagyon fejbe.

(De bár agyon csaptam volna, gazdástul együtt!) gondolta magában Kálmán, míg a grófnő zsebkendője orra alatt babrált.

Azonban a festett bajusz oda volt száradva, azt a száraz zsebkendő le nem vitte; a grófnő nem sokat gondolkodott mit tegyen? a zsebkendő egyik szögletét saját legédesebb ajkaival megnyálazá s e mennyei ambroziával törölte le onnan a megszégyenítő bajuszt.

Ettől aztán Kálmán egészen meggyógyult.

MI VAN A FENYŐK MÖGÖTT?

Ez órától fogva Katinka nem szólt többet Kálmánhoz. Gyűlölte őt.

Érezte a megaláztatást a két vadászkaland moráljában. Ugyanazon férfi az egyik asszony mellett gyáva bölcs, a másik mellett eszeveszett hős.

Ő akarta Kálmánt megszégyeníteni Decséry Dorothea előtt, s mennyire megalázta Kálmán őt!