Part 24

– Úgy ülünk itt e szivárványban, mint Jupiter és Juno; csak a pávák hiányzanak. Most jön a zsidó mythologia után a görög mythologia. Jó kedélyes istenek voltak azok. Juno boldog lett egy virág megszagolásától, s Jupiter olyan becsületes ember volt, hogy megnyugodott benne.

– Nem egészen: tudott magáért boszut állni, felelt meg Kálmán a kissé szabad ötletre.

– No hát hogy egy dologban hasonlítsunk Jupiterhez és Junohoz, veszekedjünk egy kicsit: azok is mindig czivakodtak. Ugyan mondja meg ön: miért futott el tőlem olyan egyszerre?

No erre a kérdésre régen készült már Kálmán; de még most sem volt rá készen. Nehéz arra megfelelni.

Katinka nem is hagyott neki időt a felelésre: tovább kérdezett.

– Megbántotta önt valaki? Én vétettem-e önnek valamit? Féltékeny volt ön valakire? Vagy csak egyszerüen meggyülölte a két szememet, s nem akart többet beléjük nézni? Feleljen ön nekem, miért szökött meg? Feleljen, mert innen nincs hova menekülni. A rusznyák holt részegen alszik. Egyedül vagyunk. S ön még nem tudja, mit tesz az, egyedül lenni velem az egész világon? Én gyilkos kedvemben vagyok.

S azután, hogy megmutassa, milyen gyilkos kedvében van, összetette a két kezét s mintha Istent imádna, úgy tekinte könyörögve Kálmánra, s ismétlé a kérdést lágy, érzékeny panasz hangon: «mondja meg, miért hagyott el engem?»

– Mondja meg, miért gyülölt meg engem?

– Jól van asszonyom, monda Kálmán, ön őszinte volt hozzám, én is az leszek. Elmondom önnek az utolsó egy pár napnak a történetét. A mi odáig van, az egy boldog álom. Szokott az ember álmában boldog lenni, ugye bár? és aztán visszagondol rá, de nem beszél róla. Az álom folytatása ez volt. Az istennő azt mondta imádójának: «én el akarok menni olyan helyre, a hol ragyogni lehet;» «jó, legyek én is egyik tükre a te ragyogásodnak.» Az nap elmentem egy uzsoráshoz s felvettem tőle két ezer forintot, lekötöttem érte tizezeret, a mit vissza kellett volna fizetnem bizonyos idő mulva. Ezt csak el kell kezdeni s azután egész a hegy lábáig legördülni egymásután következik. De hát édes álmában az embernek esni is gyönyör. S az én álmom igen édes volt. Még most is gyönyörrel gondolok rá. Ha végig hagyják azt álmodnom, talán azon végződik, hogy egyenesen a halálba lépek át belőle. S ki tudja, hátha az is gyönyör. Még azt senki sem jött vissza elmondani, mit érez a sziv, mikor megszakad. Minden készen volt nálam: becsületszóra felvett pénz, vakon induló szenvedély, mámortól ittas vágy. Akkor elmentem önhöz. És akkor fölébredtem. Eleinte mindig haragszunk arra, a ki álmunkból fölébreszt; hanem egy percz mulva átlátjuk, hogy az jót akart velünk. Egy napig kinzott a szívnek minden keserü érzése. Ez a nap is feledhetlen lesz előttem örökké. Hanem másnap már ébren voltam. Láttam magamat és mindent körülöttem úgy, a hogy van. Olyan útra léptem, a melyen veszendőbe megy a becsület maga. Oh én ezekért a minden földi ragyogványt felülmuló szemekért a földet körül kerültem volna, s átmentem volna saját magam ellenlábasának. Én ott laktam ezekben a szemekben! Úgy laktam bennük, mint a holdkóros a holdban. Oh engem ez az emlék még akkor is melegíteni fog, ha valaha megérem, hogy megőszülök. De folytatása ennek nincs. Én elmondtam önnek a magam ábrándját: hölgy, ha szeretsz, ne szeress mást; se vagyont, se ragyogást; dobd el azt; vesd végét váló perednek, ne bándd, ha nagy birtokodat elveszted, leszünk szegényebbek, mégis gazdagabbak; ez volt az én ábrándom; ön mást mondott: «férfi, ha szeretsz, ne szeress mást, se jövőt, se férfi hirnevet, se becsülést, se életpályát, dobd el értem mind, ne kérdd, mint mond a világ; itt nálam egy másik világ, lakjunk abban.» Én hallgattam önre. S ha akarta, ezért a másik világért meg tudtam volna halni: mert ez a másik világ két ember számára elég nagy; de asszonyom, három ember számára már nagyon kicsiny.

– Tehát Bálvándy volt az oka mégis! kiáltá fel Katinka haragra gyultan. Az Isten verje meg érte.

És aztán eltakarta arczát kezével és zokogott.

Kálmán hagyta őt sírni. – Hiába volt már az.

Katinka meg is bánta nagyhamar, hogy olyan gyönge volt; s letörülve könyeit, büszke arczot öltött s aztán keserű hangon mondá:

– No és ön aztán megtalálta maga körül mindazt, a mit álmában elhanyagolt. – Látta, hogy életpályáját folytatnia kell; hiszen még nem is végzett; még könyvének van eljegyezve; az a hites felesége; a legelső esküvő az ügyvédi hitletétel. Ez után kell látni, nem az asszony után. Ebben igaza volt. Hogy az uzsorásnak visszaadta a kölcsönvett pénzt – azt is tudom és egészen helyeslem. Ön emberré akar felnőni. Ez tiszteletreméltó törekvés. – Hanem egyet még elhallgatott ön. A fő dolgot. No csak gondolkozzék rajta. Ugye milyen közel ülünk egymáshoz? Kezeink találkoznak. És még is egy nagy, nagy hideg Alpes áll közöttünk. Nem érzi ön a szelét a mint ráfúj az emberre? Én érzem. Mi az?

Kálmán félretekintett. Tudta ő azt, hogy mi az? De azt nem szokták megnevezni.

«Az, hogy már mást szeretek!»

De Katinka nem hagyta őt menekülni ezzel a félrenézéssel.

– Fordítsa vissza az arczát felém, kérem, ha nem sajnálja. Úgy. – Oh, barátom. Az mind nem igaz, a mit ön beszélt. Az ön tekintetében nem leskelődik az a sárgaszemű szörnyeteg, a minek féltés a neve. A ki félt, az küzd; a ki félt, az tesz; az elfutásnak neve «megijedés». Ön megijedt attól, a kit vágytársának hitt, összehasonlította magát azzal, s nem volt hite se önmagában, se én bennem, hogy győzni tudjon fölötte, s mert a küzdelemnek a tárgyát nem tartotta elég érdemesnek, inkább bánatot fizetett és elfutott előle.

De már ezt erős dolog volt Kálmánnak elnyelni. Kissé találva is volt. Bálvándyval szemben mindig több volt nála az irigykedés, mint a féltékenység. A szép nőnek abban igaza volt, hogy az irigykedés gyáva, a féltékenység vakmerő.

– Tehát elmondok önnek mindent, – mondá Kálmán, nem azért, hogy védjem magamat kegyed ellen, kinek még a haragját is tisztelem, hanem hogy egy történetnek lélektani megoldását nyújtsam. Engem több társammal együtt egy ifjúkori fogadás kötelezett, hogy mi minden tehetségünkkel, egész életünkkel a szegény, önfiaitól is elhagyott nemzet újra felélesztésének munkájába kezdünk: tollal, szóval, karddal, hegedűvel, eszmével és iparral. Azok az ifjak, kik ezt felfogadták, mind megindúltak már azt a göröngyös utat törni: oly útakat, a hol előttük kevesen jártak, s a kik jártak, azoknak a jeltelen sírjai nem buzdítják a továbbhaladásra az utánuk jövőket. És mégis mindig jönnek utánuk. Egyik barátom megindult új világot hódítani, mint színész; másik óvilágot keresni, mint tudós; harmadik az igazságot buvárkodja; negyedik a nemzeti zenét élesztgeti, és mind a koldúsbottal kezeikben, a fekete kenyérrel jutalomképen. – Azon a napon, melyen utoljára voltam önnél, találkoztam e barátaimmal. Mindenik haladt, mindenik küzdött ez alatt; csak én nem mondhattam semmit; egyedűl azt, hogy «éltem az életet». Pedig én voltam közöttük az első, a legerősebb. Rám volt bízva a legdrágább: a nemzeti nyelv győzelemre juttatása. És én nem tettem semmit. – Örültem az örömnek. – Ráismertem magamra. Elítéltem magamat. S végrehajtottam magamon az itéletet. Pedig ez nekem fájt jobban. Ez történt velem, asszonyom.

Kálmán lelkesülten emelte föl ragyogó arczát. Azt hitte, hogy most szányakat öltött, nem követheti őt az a hölgy. Oh, mintha az mentsége lehetett volna!

– Most fogtam már meg önt; szólt Katinka kegyetlen mosolylyal. – Önnek magas missiója volt; nagyszerű, merész, őrjöngő hivatás. De hát ki mondta azt önnek, hogy én e hivatásának útjában állok? Szólt ön én nekem erről valaha egy szót is? Kérdezte-e tőlem valaha: hát te nem akarsz-e ily eszményi, ily őrjöngésbe vezető útra együtt jönni velem? A mit ön akart, azt kivánhatta tőlem. Ha azt kivánta volna, hogy döntsem ki a házamnak minden közfalát s csináljak belőle színházat, megtettem volna; ha azt akarta volna, hogy játsszam, mint komédiásné az ön által írt színdarabokban, megtettem volna: ha költő akart ön lenni, ha nem akadt, a ki műveit kiadja, én mindenemet arra költöttem volna, hogy a mit ön ír, minden gunyhóban olvassák; – ha fájt önnek, hogy idegen nyelven társalkodom, megesküdtem volna, hogy soha más szót senkihez nem ejtek, mint a mit ön emelni akar; termet nyitottam volna és menhelyet mindazoknak, a kik hasonlót tesznek, mint ön és jó barátai, s a míg nekem van egy falatom, nekik is lett volna; – kifordítottam volna a főváros képét mostani formájából s ős divatokat erőszakoltam volna a közönségre; tettem volna önnel együtt mindent, míg mind a ketten együtt vagy a Pantheonba, vagy a bolondok házába nem kerülünk!… De hát szólt ön én hozzám ilyen szót valaha? Az ön muzsái voltak én rám féltékenyek? Miért? Nem férhetnek meg én velem mind a kilenczen egy házban? Nyügöztem én önnek olympi felszállását? Vagy a poesisnak asceták kellenek, mint az evangeliumnak? Gyötröttem én önt? Rontottam-e rideg szeszélylyel a himes ábrándokat? Talált-e ön bennem hideg, számító prózai kedélyt, melytől a költő megundorodik? Nem voltam-e önnel szemben tetőtől talpig szív? – De nehogy azt gondolja ön, kedves barátom, hogy én itt most önnek egy eldobott portékát árulok s még rádicsérem az elocsárlottat! – Nem, csak önt akarom saját maga felől felvilágosítani; mert látom, hogy ön egészen tévedésben van önmaga felől. – Ön tőlem elfutott, azt mondja, mert barátait akarta követni arra a rögös pályára, a hol a koldusbot vezet s az éhen elholt tudósok sírjai jelölik az állomásokat. Ulysses és Circe története. És aztán hová menekült ön? – Tán ment azoknak a tudósoknak a nyomdokába, kik kevesebb tehetséggel, mint az öné, irdogálnak itt amott, szűk körű olvasó közönségnek? Nem oda ment ön. Hanem fellépett az excellentiás urak hintajába s vitette magát azon az úton, a melyen nem göröngyök, de sima parquettek fogadják a vándort; jó, ha ügyesen tánczolni tud ez úton! a hol nem babérfa és koldusbot, hanem magas hivatalok és fényes czímek teremnek, s a hol a statiókat nem kidült poeták sírjai, hanem magas rangfokozatok képezik. – Erre az útra indult ön meg, ezen haladt már jó nagyot – és most idáig szerelmes ön egy nagyméltóságú, angyali szép madonna arczba, – ni!

Katinka mutató ujját végig húzva a két szemölde felett, végzé be a mondást.

Kálmán elbámulva tekinte a hölgy arczába. Abban ugyan megláthatta, hogy mi az a «sárgaszemű szörnyeteg?»

Katinka hosszasan elhallgatott e szó után. Kálmán pedig hosszasan ott felejtette tekintetét a hölgy arczán.

És mennyi mindent tud mondani egy nő ajka, mikor be van csukva. Oh ő tanulmányozta e csudálatos hieroglyphokat, mik egyetlen szépségvonal kigyózatából állnak elő. Hogy tud ez egyetlen apellesi vonal duzzogni, szemrehányni, megszomorítani, aztán ismét csábítani, bízni, elandalodni, vágyakat kifejezni, mikre nincsen szó, csak száj.

A hajtóvadászat zaja a minden hangot elfogó sziklafaltól nem tört fel idáig, ha felhangzott is, a zuhatag örök moraja elnyelte azt, nem zengett azon keresztül más, csak azok a panaszhangok, azok a csókok a levegőben, miket a fülemülék szórnak.

S a mint feljebb jött a nap, a szivárvány boltíve annál alább szállott, a bűvkör annál szorosabbra vonult össze az egymás mellett űlők körül, a fényes kristály boltozat prizmája gyémántfényt szórt alakjaikra.

Sok idő mulva felnézett Katinka Kálmán arczára s megszólalt.

– Még a bajuszát is levette a kedvükért! hogy hozzájuk illjék. Mint a ki szökni készül; mint a ki azt mondja: «engem olyannak ne ismerjen többet senki, a milyen eddig voltam! «Szegény Kálmán! Hogy darabolja el magát apródonkint. Mindennap egy kis morzsácskát kivánnak belőle. Ma tegye meg a kedvünkért ezt, holnap amazt; hogy tagadhatná meg? De mikor az egész emberről van szó: arra nincsen válasz. Mindenki ád neki egy kis részecskét a szivéből s Kálmán azt őrzi, mint a kincset. Tanulnak tőle magyarul; behívják családi ünnepélyeikre, emlékeket ajándékoznak neki, a főispán megkéri, hogy csináljon számára beszédet; a comtesse duettet énekel vele a zongora mellett; kap nyájas pillantásokat, egy titkos kézszorítást, velük megy utazni, tartja a szenteltvíztartót, mikor imádkoznak s azt hiszi, hogy már most szeretik. Oh én nem mondom azt, hogy önnel játszanak! Meg nem sérteném önt a félvilágért azzal, hogy azt lehetőnek tartsam. Én hiszem, én bizonyos vagyok felőle, hogy önből híres nagy ember lesz, akármely úton indul el, s azok, a kik önt magukénak nevezhetik, büszkék lesznek arra. De az, a mi magasan van, az egyúttal messze is van! Mikorra jut el ön oda? Azt hiszi ön, hogy azok a főurak leányai úgy előlegezik a szerelmet, – mint más bolond asszony? És ha tenné? Ha megeshetnék az életben az, hogy egy fiatal embernek, a ki nem főrangú, csak azért, mert eszes, derék ifjú, odaadnának egy leányt mágnási családok legelőkelőbbjéből, mert szeretik egymást, mivel fizetné meg az a fiatal ember ezt az ajándékot? Mindenével úgye? De hát ön nem tudja még, hogy mi az a «minden»? – Minden! Tegnap odaadta ön a bajuszát, holnap meg fogja hajtani a térdét az oltár előtt, mely kedvesének oltára; mert azt csak nem hiszi ön, hogy a vakbuzgó Decséry család egy grófnőjét protestanshoz adják nőül? – és holnapután meg fogja ön hajtani a térdét azon emberek előtt, a kik a magasramenőknek bálványai. – Mit? ön fejével tagadva int? – Hát hiszi ön, hogy Decséry Dorottya imádójának szabad lesz Decséry főispán ellenében a nógrádi feliratot pártolni? hogy az a fiú, ki a Decséryek karján lesz bevezetve a nádori udvarhoz: ott majd a kuruczot fogja játszani? Azt ám: Palatinus Pistának a lovát! Ott nem ír ön hazafias verseket; ott nem emeli ön fel nemzetének semmi porba esett dolgát; ott nem fog ön magyar komédiásokat pártfogolni, hanem szolgálni fog azért a szép arczért, a kit meg kell szolgálni.

Kálmán a fogait csikorgatta össze: ez az asszony a szívét szurdalja keresztűl-kasul szavaival.

– De ez mind nem lesz így. Ne szomorodjék ön el rajta. Gyermekjátékok ezek csak. Nem vár önre a szép madonnaarcz, a míg ön felnő nagy emberré. Kész nagy emberek is vannak már a világon, s a legelső jó alkalomnál úgy elfelejtik önt, mintha sohase szorították volna meg a kezét. – No no! – Ne ugorjék fel mellőlem. Nem akartam önt meghazudtolni. – Önök valósággal szeretik egymást; s soha sem fogják egymást elfelejteni. És így megtörténhetik, hogy majd tán tíz év mulva ismét összetalálkozik ön Dorottya grófnővel: (mert hiszen ön csak nem lesz örökké Decséryéknél juratus?) akkor aztán ön már tekintélyes úr lesz. Híre, rangja, gazdagsága elég. Dorottya grófnő pedig már valószinüleg özvegy lesz, valami német uralkodó herczeg özvegye. No de azért még mindig igen szép lesz; mert hiszen a főrangú hölgyek nagyon meg tudják őrizni arczukat az erős naptól s szivüket az erős szenvedélytől. – Akkor aztán meg fogja őt nyerhetni. – Akkor aztán az öné lesz.

Itt kitört végre a szenvedély a hölgy szivéből.

– Hanem akkor aztán mi különbség lesz kettőnk között?

Kálmán e szóra felháborodottan akart felkelni helyéről.

De a hölgy megragadta kezét egész hévvel és nem bocsátá.

– Tán azt hiszi ön, hogy ezek az angyalarczok mindvégig szentek maradnak? hogy a kiknek a fejük olyan magasan van, azoknak a lábuk nem botlik soha? Asszonyok vagyunk mind! Egyikünknek csak ott van a szive, a hol a másiké. Én sem vagyok angyal: nem hazudom, nem ámítok. De ha én vétek ön ellen, ha én önt megharagítom, engem megverhet, bezárhat, eltaposhat s ha megszán: újra megbocsáthat; de ha az a magas hölgy szivig sérti önt: azt mosolyogva kell önnek fogadni, azt eltitkolni és hizelegni kinzójának soha ki nem engesztelt szívvel. Nos, fusson ön innen. Nem bántam önnel elég kegyetlenűl eddig?

Kálmán felállt s a szivárványos ködön keresztűl a világba bámult. Ezek olyan tövisek voltak, a miknek hegye bentörik.

– Hogy került ön ide erre a helyre? Hall ön valamit a hajtóvadászatból? Semmit. Ez a hely kívül esik mindenen. Hogy kerültünk mi egymással itt össze? Talán az én kedvemért? Talán az ön kedveért? Talán a véletlen hozott össze? – Nem jön ön arra a gondolatra, hogy ön azért van most itt, hogy ne legyen ott, a hol most másnak van jelenete? Ez az egész statutió, hajtóvadászat nem kicsinált terv talán? A Decséry grófoknak sok heverő pénzük van s a Bálvándy báróknak sok igényük: s a báró Antinous alakja nagyon odaillik a madonna arczhoz. Nem érti ön ezt még? Ah, ha én önnek volnék, nem állnék itten, hanem venném a fegyveremet s berohannék a vadászkörbe, koczkáztatva, hogy meglőnek medve helyett, s keresném a magam vadját s a magam vadászát.

Kálmán ura lett indulatainak. Átlátta, hogy neki e tárgynál nem szabad nevetségesnek lennie. Azért is nagyot nevetett, s leheveredett a fűbe.

– Én bizony nem megyek a bozótnak; nagyon jól érzem magamat itten, hahaha!

És mikor így nevetni látta, elfacsorodott rajta a szíve a szép hölgynek. Tudta, hogy milyen nagyon fájhat az annak?

Akkor aztán oda térdelt melléje s megragadta Kálmán kezét, s legszenvedélyesebb könyörgésre fogta a dolgot.

– Ah Kálmán, bocsásson meg, hogy így bántottam önt. Nem igaz, a mit mondtam. Nem igaz, felejtse el. Csak a rosz szív mondatta velem; szeretni fogják önt. Hűségesek lesznek önhöz. Hisz az nem lehet máskép. A ki önt egyszer megszerette, az önt el nem felejtheti soha: az meg fogja önt tartani, az meg fogja önt érdemelni. Óh csak én, csak én nem voltam képes önt megérdemelni!…

És azzal leborult zokogva a zöld fűbe, könyjeivel szaporítva a harmatot; oda borult Kálmán lábaihoz; szép sylphid termete vonaglott kínosan a pázsiton fekve.

És Kálmán arra gondolt, hogy milyen véghetetlen mélység és magasság egy nőnek szerelme. Az ember elszédül, ha hosszan néz belé.

A nap egyre magasabbra szállt, a lég forró volt, virágillatártól, fenyőambrától terhes, a magasban hangzottak a fülemüle csókok; a vízesés szivárványa egészen alálapult már a földre, mintha egymáshoz akarná szorítani őket Iris büvős szalagjával.

A nő csupa gyöngédség volt, a nő csupa asszony volt. Asszony, minőnek a természet remekbe alkotá, hogy még a bűne is szép legyen. Egy tündér, ki boldogsággal öl meg. Egy istennő, a ki meghódol.

E perczben csörtető robaj közelíte a völgy felől.

A sűrű tövisbozóton keresztűl törtetett valami erőszakos alak a meredeken fölfelé, Kálmán fölugrott és fölkapta fegyverét.

A távolból alant a völgyben zajos lárma hangzott s egyes puskaroppanások.

A tar galy recsegett a közeledő nehéz léptei alatt, a tépett cziher ropogott, felriadt vadmacska rohant előre köpködve, prüszkölve föl a száraz faderékra, futó róka, nyest iramodása előzte meg közeledtét, s vijjongó madársereg repkedett fölötte, miknek fészkét eltaposta. A zaj maga is elég nagyszerű volt, mely közeledtét hirdeté. Maga nem adott hangot.

Egyenesen arra tört a vízesés felé. Talán ide szorították.

Nem soká váratott magára. Előzuhant a fenyőbokrok közűl.

Pompás fekete nőstény medve volt, hat lábnál magasabb, sűrű lompos szőrű.

Két lábra állva jött. Egyik első lábával törte maga előtt a bozótot. Két fiát hozta magával.

Az egyik kis medvebocs a szájában volt, derekánál fogva fogai közé szorítva, a másikat jobb első-lábával szorítá magához.

A bozót és a vízesés között volt egy húsz lépésnyi tisztás. A mint a menekülő fenevad a tisztásra kiért, akkor látta meg a lesben álló ellenfélt. Kálmán arczához emelve fegyverét várt reá.

A medve egy ijedt hördülést hallatott s egyszerre megtorpant. Azzal félreugrott s eddigi irányát megváltoztatva, oldalvást menekült, merre a hegyszakadékon átdöntött fenyőt megpillantá.

Kálmán könnyen agyonlőhette volna, de nem tette. Tudja Isten miért nem tette? Talán megsajnálta az állatot, mely nő és anya, s gyermekeit siet megmenteni. Kitelik tőle: a poéta! Elég az hozzá, hogy csak czélzott utána míg láthatá, a mikor aztán eltünt a szemei elől, akkor leereszté puskáját. Megtörténik az ilyen eset ujoncz vadászokon akárhányszor.

– Miért nem lőtte ön meg? – kiáltá rá hevesen a delnő.

Kálmán ránézett s aztán azt felelte:

– Megnyirkosodott a lőpor a puskám serpenyőjében a vízesés alatt. (Akkor még kovás puskák divatoztak.)

Pedig nem volt igaz.

– Ah, minő kár!

Azonban a medve nem menekült el olyan könnyen, mint akarta. A mint a hegyszakadékhoz ért, az egyik bocs, melyet ügyetlen kezében tartott, megriadt a meredélytől, s kiugrott az anyja öléből s elkezdett botorkálni vissza a bozót felé.

Az anyamedve otthagyta az ostoba kölyket, s a másikkal, a mit szájában czipelt, át futott sebesen a ledöntött fenyőszálon. Ott azután már meg volt menekülve. Fel a sziklák közé senki sem üldözhette.

Hanem ott egy pillanatra megállt. Az innenső parton hagyott kölyke elkezdett szükölni, nyivákolni, s ezt az anyamedve meghallotta.

Vissza jött érte.

A szájában vitt fiát eldugta egy bokorba s maga rászánta magát, hogy még egyszer megtegye ezt az útat.

– Ah, a medve visszajön! kiálta a hölgy s magasan lihegő kebellel futott a kőhöz támasztott puskájaért.

Kálmán egy perczig azt hitte, hogy védelmére lesz szüksége s eléje állt a hölgynek, ha a medve támadó szándékkal jőne, hanem a másik perczben már látta, hogy oltalma felesleges, a vadállat nem jön támadni: fiát keresi.

Nem jött kihívó fenyegetéssel, ordítva, két lábon; hanem lelapultan osont, s nyihogva kereste a bokrokat, elbújt fia végett.

Hogy rátaláljon, még egyszer végig kellett czammognia a tisztáson. Félve kapkodta fejét a vadászok felé, nyugtalanul morgott, nyöszörgött, mintha mondaná: ne bántsatok, én sem bántalak titeket, engedjetek a fiamat keresnem.

Megtalálta a kölyket.

Akkor aztán örömrivajjal vihánczolt fel, s szájába kapta azt és felemelkedett vele, mintha dicsekednék, hogy ime megtalálta, vagy mintha köszönné, hogy nem bántották.

– Álljon félre az útamból! csengett Kálmán fülébe a hölgy szava.

Megdöbbenve tekinte vissza.

A hölgy ott állt mögötte, ballábát előre toppantva, jobb lábán nyugtatva termetét s puskáját hevült arczához emelve czélzott a vad állatra.

Az anyamedve is észrevette őt, s elkezdett sírni, mint egy ember. Oh annak valódi emberi értelme volt. Lehetetlen volt azt a sírást nem érteni.

– «Ne bánts engem. Hiszen nő vagy. Látod, én is anya vagyok. Kis fiamat szabadítom. Ne légy kegyetlen hozzám.»

Sírhatott annak.

Egy percz alatt egymás után dördült el mind a két cső, s az anyamedve összerogyott.

Még akkor sem ordított, csak sírt; még akkor is szájában tartá fiát. S mikor aztán kénytelen volt azt szájából kiereszteni, mert a vér ömlött rajta, akkor utolsó haldokló mozdulata is az volt, hogy két vonagló talpát utána nyújtá ki, s oda vonta még egyszer magához. Úgy múlt ki.

Mikor az anyamedve elterült, a kis medvebocs odabújt hozzá, emlőjét keresni, mely tejet nem ád többé.

Kálmán puskájára támaszkodva állt és mélázott.

A szép hölgy pedig odafutott az elejtett vadhoz, felkapta nyakánál fogva a kis medvekölyket s karjára vette azt; azután ballábát az elejtett vad fejére téve, diadaltól égő arczczal nevetett, az összevérzett állattól csupa vér lett mind két keze és himzett fehér inggallérja s az a csipke mellfodor végig, hullámzó szép keblén. Csupa vér mind. És ekkor lekerité nyakáról a vadászkürtöt, s a völgy felé fordúlva, megfújta a «hallali» jelszavát hosszasan, erőteljes tüdővel.

«Tuhú – tuhú – tuhúúú!»

A bérczi viszhang százszorosan adta azt vissza.

És e perczben, tán a soha nem hallott hangra, megjelent a mohlepte trónuson – a syrén.

Előjött odujából megnézni, hogy mi új történik itt?

Pedig szemei nem a napvilág számára vannak alkotva, ugyanaz a vékony bőr, mely egész alakját födi, szemeit is betakarja, az alúl piroslanak elő rubinfényű szemcsillagai. S ez átlátszó bőrön keresztűl minden belső része látszik lüktetve, lélekzve, pihegve. Rózsaszínű kopoltyúi idomtalan nagy feje két oldalán tapogatóznak a légben: feje alatt van két kicsiny lába, vagy keze, azon alúl egy vastag kígyóalak hátsó lábak nélkül.

Kálmán elámultan nézte őket. A két tüneményt.

Amott egy csodateremtmény, mely úgy hasonlít egy szép nőhöz. Emitt egy csodaalak, mely úgy hasonlít egy kigyóhoz.

Mind a kettő szép és iszonytató…

A HŐSTETT.