Part 23

A Korda folyam ős forrása az északi Kárpátok között fakad. Egy magas, meredek sziklafal közepéből, három öles magasból tör elő oly erős rohammal, hogy öt ölnyi ívboltot képezve omlik alá. Csodálatos boltív! A ki alatta áll, e folyton változó prizma gyémánt boltozatán keresztül, örök szivárványnyá törve látja az eget. A ki pedig távolról nézi, mikor a nap rásüt, a zuhatag finom vizporában egy kerek aureolet lát, minő a léghajósoknak jelen meg néha a felhők között, egy akkora szivárványt, mely egy emberpárt befogadni elég.

Ez a hely a tökéletes magány hazája. Északról, nyugotról a meredek sziklafal zárja el, melyből a folyam előtör; a zuhatag innen egy áthatolhatlan bozóton, őserdők egymásra omlott faderekain keresztül harsog tovább; keletről pedig egy mély hegyszakadék tátong mellette, melybe ha valaki alátekint, annak fenekét ellepve látja a szarvasagancsoktól, miket tavaszszal e bujdokló állatok oly helyeken hánynak le, hová ember nem közelít.

Fenn a sziklafalon az ős fenyőerdő koronái zúgnak a szélben. Egy óriási szál: egy koloszsz a többiek között, épen azon barlang szikla padmalya fölött vert gyökeret, melyből a folyam előtör, onnan emeli fel örökzöld guláját a többiek közé; onnan felülről a vadszőlő venyigéje szövetkezett sötétzöld ágaival s lekúszott rajta, lehúzták mindig éretlen fürtjei egész a tövéig; egy elszabadult indája lecsüng a vizesésig, s annak az ütésétől szökell, mintha a vén, komor fenyő gyermekjátékkal mulatná magát.

A sziklafalon megtűző nap sugarai kétszerezik a nyár melegét, a zuhatag örök permetege üdíti az átfült léget, a mi tropikus légkört varázsol elő s a légkör nedves melegében a bércz minden hasadékában kövér növényzet telepszik le, a fülfű zöld rózsái, a szaka sárga koszorui virítnak le róla, s a hol más nincs, zöld moha folytatja a tarka himzést.

A vizesés alatt, a fényes üvegbolt alatt, öles páfrányok ernyőznek körül pálmaalaku legyezőikkel egy mohos követ, melyet a felfutó alkekengi koszorúz meg, narancsveres kelyheivel. A meleg árnyékban csoportokban virulnak, mint egy fejedelmi diszkert, az erdők drágaságai: orchydaeák, cypripediumok csodaszép bokrétái, virágok, mik pillangókhoz, legyekhez hasonlítanak; miknek alakja tarka női czipő, fészkén ülő madár; illatja mesés szerelemhevítő.

A folyam tajtékzó hulláma tova utat tör magának a gubanczos máhola és málna bozótok között, mik összeverődtek a vadvenyigével, iszalaggal; s a hol egy-egy kis csöndes szögletet talál a völgyben, mely egy eltévedt hullámának nyugvóhelyet ád, azt úgy felékesíti nefelejtssel, sötétkék csengetyü virággal, piros havasi rózsával.

Egy helyen nagy kanyarulatot tesz a folyam, s ott a kerület zátonyán egy csalit támad veres fűzből; festői ellentét a komor fenyő sötétéhez. E törpe fákon hosszú sorban fehér gömbök függnek alá, messziről virágbimbóknak nézhetni őket. A fügemadár fészkei azok, miket csodatudománynyal a fűzfa gyapotjából tud szőni, varrni. Ezek is az emberhang számüzöttei.

S a mint alább a ködös mélységben újra megjelenik a folyam, mint egy smaragdzöld tengerszem, megszorulva egy völgykatlanba, ott annak a tengerszemnek a partján látszanak egymás mellett a legősibb czölöpépítmények, egy mesterséges gát, a mellett sorba épült gömbölyü gunyhók. Azoknak a lakói a hódok. Ezek a bölcs vizi épitészek. Egy kiveszni induló faj, mely csak ott lakik még, a hova ember el nem jut.

Ezt a helyet még nem taposta emberi láb.

A ledült fatörzsön országgyűlést tartanak a czinczérek, e hosszú bajuszu bogarak; egyedüli urai annak az erdőnek. Határozataikat bizonyosan jegyzi a fák kérge alá rokonuk, a betüiró czinczér.

Az erdei méh még csak fiainak gyüjti a mézet az odvasfa üregébe. S ez az egész lég mézillattól terhes, e levegő maga mámorít, andalít s titkos érzelmeket költ fel.

S e titkokat magyarázni itt vannak az erdők szószólói: a hol a zuhatag zajong, ott szeretnek énekelni a madarak is, ott hangzik a rigó kihivó fütytye, ott zúg a süketfajd szerelemféltő haragja, s mintha folytonos csókok csattognának a levegőben: az a fülemüle danája.

És az alább hanyatló nap egyre szélesebbre terjeszti ki körül a bűvös szivárvány kört e tündértáj fölött; az andalgó azt várja, hogy ott a szivárvány környezte mohos kövön meg fog jelenni az erdők istennője, a hűs permetegben testét megfüröszteni.

S valóban, ha elvár addig, míg leszáll az est, részesül abban a ritka gyönyörben, hogy a páfrán levelek legyezői szétnyilnak s előjön közülök a meztelen syrén.

Ah, mily elragadtatás volna e látvány egy vágyódó természetbúvárnak.

Az a «syrén» egy nagy fekete, meztelen szörnyeteg: ritkaság az állatok között; teste idomtalan, mint egy vastag kigyó, apró lábai vannak s fejéből két mozgékony vörös czafrang nőtt ki, a mi még rémesebbé teszi.

De kincs ez a természetbúvárnak; mert nehéz őt élő alakjában megláthatni, kerüli az embert s minden más állatot, a napfényt, a zajt. Olyan helyen él csak, a mit nem háborítnak soha. Nedvet és meleget keres árnyékos helyen; lassan tud mozogni s semmi védelme nincsen, egyedül az a borzadály, melyet látása gerjeszt. Senkit nem bánt, mégis irtózat ránézni.

Ezé a syréné a szivárvány környezte tündérgrotta a Korda-folyam forrása alatt.

A kordiczai statutio két hét helyett két hónap mulva lett megtartva, jóval későbben, mint a hogy Bálvándy kitűzte.

Ennek pedig az volt az oka, hogy a fődolog, a vendégek elhelyezése, nem engedett magával alkudni.

Az uradalomhoz csakugyan húsz falu tartozott, s azok között Kordicza volt a metropolis. Ezt a czimet nem csak azzal érdemelte meg, hogy valamennyi között legnagyobb, de egyuttal legrongyosabb, legpiszkosabb is volt.

Mikor Bálvándy megtekinté új uradalmát, s végig járta azt a hosszú sáros utczát annak a székhelyén, s meglátta azokat a fából tákolt kunyhókat, mik egyetlen vasszeg alkalmazása nélkül épültek, s miknek már a falun kivül érezni a büzét, hát akkor mindjárt rájött, hogy ő itt a statutiot meg nem tarthatja; mert a sok vendéget nem tudja hova eltenni.

Arról a kisegitő eszközről is le kellett mondania, hogy hirtelenében deszkából egy közös kastélyt építtessen, a miben valamennyi vendégét eltegye. A meghivott vendégek feleségestül, kisasszonyostul fognak jönni; azokat egy nagy pajtába összerekeszteni nem lehet. Aztán meg Bálvándy Csollán Berti hirére sem vágyott; a kihez jámbor ember rettegett vendégül szállni.

Azt gondolta ki, hogy egy szeles éjszakán felgyujtatta Kordiczát s a rongyos házak aztán végig leégtek, szenynyes vaczkok, szurtos czókmók, büzös limlom minden oda égett bennük.

Akkor aztán összeszedte Hevesmegyében, Zarándmegyében a maga hires faragó embereit, felküldte őket Kordiczára, s két hónap alatt olyan új falut építtetett a leégettek számára, hogy csakúgy tündökölt! Ellátta a maga jobbágyait házi butorokkal, vászonnal, edénynyel, hajtatott fel nekik egész csorda tehenet, úgy, hogy mikor a statutio napja eljött, a minden vidékről csoportosuló vendégsereg egyesével, családonkint egy-egy külön paraszt házhoz jutott szállásra, a hol hálálkodó jobbágynép szolgálta ki s leste még a kivánságát is. Ez a lehető legnagyobb kényelem a világon.

Pedig háromszázat haladt az úri vendégek száma; kocsis, hajdu, inas azonkivül.

A kordiczai erdőben pedig rögtönzött vadásztanyák voltak alakítva az összes vendégsereg befogadására; egy roppant nagy bálterem deszkából, apróbb nagyobb étkezési tanyák. Egy domboldalban négy szakaszra osztott szakács tanya, külön tüzhely úrnak és cselédnek. Óriási sütő kemenczék. A szabadban nyitott laczikonyhák; nagy félszerek a boros hordóknak, szárnyékok a vágó marhának.

Egy olyan roppant birtoknak, mely három vármegyében fekszik s Galicziával is határos, a statutiója is nagyszerű. Törvény szerint, minthogy szerző félről maradt a birtok az öröklőre, minden szomszédot meg kell a beiktatásra hivni, s minden megye hivatalos előjáróságának jelenlétében kell annak végbemenni.

S nemcsak a nemességnek, hanem a parasztságnak is jelen kell lenni. S az mind az új földes úr vendége. Hanem hiszen nem is történik ilyen szertartás holmi dibdáb jószágocska miatt: sem adásvevés alkalmával, hanem midőn valami nagy uradalmat kap valaki ingyen, királyi kegyelemből, vagy korábban elholtnak szerződéséből. Az ilyen úr hadd traktáljon!

Ilyenformán aztán a statutión olyan vegyes társaság keveredik össze, a milyent soha az életben szántszándék, vagy vakeset össze nem bir állítani. Papok és tisztviselők, falusi birák és notáriusok, kis birtokosok és mágnások, bocskoros rusznyákok és strucztollas úrhölgyek, az uradalom minden szomszédságából hivatalosak az ünnepélyre. Igy rendeli a törvény. Még Galicziából is jöttek át telivér lengyel urak és úrhölgyek s segítenek tarkítani a vendéggyülekezetet.

Annálfogva senki sem csodálkozik azon, hogyha olyan embereket talál itten, a kikkel máskor még csak szóba sem állt. Mindenki hivatalosan van itten.

Az egymásután érkezők bediktálják neveiket a jegyzőkönyvbe. S a Decséry család neve megtűri, hogy Dorothea grófnő neve után következzék Csollánné, Sátory Katinka neve. A világban sehol másutt nem állhatnának egymás mellett. Nem a rangkülönbség miatt; Katinka is nemes nő és gazdag; hanem jó hire miatt. Egy nő, ki férjével nem él együtt, a Decséry családdal egy társaságba másutt nem jöhet. Csak a statutión; az is hivatalos személy. Egyik birtoka határos a kordiczaival, valamint a Decséryek egyik uradalma. Bálvándy azzal vette rá Katinkát, hogy jöjjön el a statutiójára, hogy visszaadta elzálogosított jegygyűrüjét: minden kárpótlás nélkül. Azt nem mondta meg neki előre, hogy Kálmánt is ott fogja találni.

Kálmán sem talált valami megbámulni valót azon, hogy a neve előtt egy rég elfeledett nevet látott meg: Aszályiét. A minőség is utána volt irva. «Mint Csollán Bertalan úr meghatalmazottja.»

Találkozott is vele: de nem állt vele szóba; pedig az nagyon dörgölőzött volna hozzá. Kálmán nem akarta észrevenni.

– Te! monda Bálvándy Kálmánnak. Látod azt a hosszú nyaku mendikást? Fogadok veled tiz aranyban egy fületlen gomb ellen, hogy ezt a kazuárt azért küldte ide Berti, hogy mikor javában folyik a statutio, felálljon protestálni.

– Mi jogon?

– Semmi jogon. Csakhogy megzavarja a mulatságot. A legale testimonium kérdésére: hogy mi jogon protestál, azt fogja felelni, hogy okait előadni van ideje egy évig a királyi tábla előtt. Erre is fogadok veled: tiz aranyat, egy fületlen gombra.

Kálmán ezt felelte rá, «nincs elveszteni való fületlen gombom».

S ezt az előleges véleményt aztán minden ismerősének elmondta Bálvándy, a minél fogva Aszályi akármerre fordult, mindenütt mosolygó képekkel találkozott. Előre ki volt találva a rébuszsza.

A statutio emberemlékezet óta mindig az ünnepélyes hivatalos beiktatással szokott kezdődni: a birtoklevél felolvasásától a hant kézbeadásáig. A kordiczai statutió nem ezen kezdődött.

A megérkezés utáni napra volt rendezve egy hajtóvadászat; ez volt az ünnepély előzménye.

És annak is megvolt a maga jogosult indoka.

A statutio egyuttal határjárással is van összekötve. – Hogy a határjárás végbe mehessen, az új birtokos utakat vágatott az őserdőkön keresztül s ez alkalommal az útcsináló jobbágyok nem kevesebb mint kilencz medvével találkoztak; azok közül egyet megpuskáztak, de elmenekült; egy másik vén maczkó pedig az őt zavaró rusznyáknak a hátáról mind letépte az irhabőrt.

Tehát legelső feladat volt ezeket az autochton lakóit az őserdőnek felvilágosítani a felől, hogy változott a birtokos, s az új gazda kisajátítja a medvének a bőrét, mert különben ez utóbbi teszi meg azt a tréfát, hogy szétriasztja a határjáró legale testimoniumot.

Elébb meg kell tisztítani az erdőt a fenevadaktól.

Nem is volt e bevezetés ellen senkinek semmi kifogása. A hajtóvadászat, kivált ily magasrangu vadakra, mindég olyan hevély, melyben magyar, lengyel, orosz örömest bele melegszik; a mulatságnak ez volt a jobbik fele: a medvebőrre már előre ittak.

Hatszáz hajtó volt kirendelve, a kik hajnal előtt megindultak állomásaikról, míg az uraságok a villás reggeli után húztak sorsot a helyekért.

A magyar hölgyek a lengyel delnőkkel versenyeztek a merész vállalkozásban, hogy a vadászatban ők is részt vegyenek. Természetesen mindegyik mellé jutott egy védelemkész cavalier servant, s azonkivül egy jó lövő orosz puskás.

Még Decséryné a herczegnő is kegyeskedett azon óhaját kifejezni, hogy a vadászkörnek egy olyan pontjáig, a hová még kocsin el lehet jutni, Dorothea grófnővel együtt elmegy, melyre Bálvándy kinyilatkoztatá, hogy van egy szép kerek tisztás a folyam parton, a melyet a sorshuzásból a herczegnő kedveért külön zár, s ott ő magának tartja fel azt a szerencsét, hogy a hölgyek fölött őrködhessék, a miben Decséry főispán is igérkezett vele osztozni. A többiek sorsot húztak, ki hova álljon? s melyik hölgynek, melyik lovag legyen a védője?

Egy kis kegyes csalás volt biz abban az egész sorshúzásban, hogy ki hova jusson és kinek a társaságában. Ugy rendezte azt Bálvándy, hogy mindenki meg legyen elégedve a helyével is, meg a kiséretével is, a mi nem nagy boszorkányság egy olyan sorsjegyes zsacskó mellett, melynek több rekesztéke van s a belenyuló csak azt a nevet húzhatja ki belőle, a melyet a rendező akar.

Katinka ezt a nevet húzta: «Korda-fő.» Mikor aztán a férfiak is helyet húztak, s keresni kezdte mindenki a maga párját s rá is talált, Katinka is kiváncsi volt megtudni, hogy «ki lesz az én gavallérom? Ki húzott Kordafőt?»

– Én voltam az a szerencsés – állt elő a válaszszal Kálmán.

– Ah haha! Katinka elkezdett kaczagni. Nézze csak: rá nem ismertem önre. Hát ugyan hová tette ön a bajuszát? Jaj be rút ön így! Bocsánat! Hisz a főispán is önhöz hasonlít. Ez most bécsi divat ugy-e?

– Az, hagyta rá Kálmán s engedte a szép hölgynek, hogy azzal a szép szájával az ő rovására nevessen; s azon ürügy alatt, hogy Kálmán milyen rút lett, kitüntette ragyogó gyöngy fogsoraival, hogy ő meg milyen szép?

– No hát ha egymásnak jutottunk, induljunk a helyünkre, monda a szép asszony s előre bocsátva a vezető rusznyákot, megindult a gyepes ösvényen.

Kálmán ajánlkozott, hogy majd viszi az ő fegyverét is, de Katinka nem fogadta el.

«Elbirom magam is.»

Kálmán utána ballagott.

A delnő ruganyos léptekkel haladt előtte a meredek hegyi úton fölfelé, karcsu termetének délczegségét emelte a kurtán feltüzött feszes vadász öltöny; s a daru tollas férfi kalap még több büszkeséget ruházott rá.

Fél óráig haladt az ösvényen fölfelé, a nélkül, hogy egyszer visszanézett volna Kálmánra. Csak amint egy tisztásra értek, a honnan egy szép havasi tájkép bontakozott ki szemeik előtt, állt meg egy pillanatra s megszólítá kisérőjét.

– Nem fáradt ön el?

– Nem. Talán kegyed kiván megpihenni?

– Oh én nem fáradok el soha.

S azzal a nélkül, hogy egy pillantást áldozna akár a szép tájképnek, akár kisérője csúf arczának, inte a vezető rusznyáknak, hogy menjenek tovább.

Itt már elhagyta őket az ösvény s csak a vezető tájékozása után kellett haladniok az őserdőn át, a hol százados vén fatörzsek voltak keresztül-kasul düledezve. Azokat átlépkedni női ruhában kritikus dolog lett volna. Az orosz ajánlotta szolgálatát a delnőnek. Annak az sem kellett; feltudott szökni az útját álló faderékra s onnan megint le, a nélkül, hogy ruhájának a fodra fellibbent volna.

Egyszer aztán olyan helyre értek, a hol a hegyről alárohanó Korda egy széles árkot képez. Az orosz lehúzta a csizmáit, s térdig gázolva a vizben, átczammogott rajta; gondolta magában, az utána jövőknek sem fog megártani egy kis egészséges lábfürdő.

– Átvigyem önt rajta? Kérdé Kálmán a hölgytől. Neki vízmentes vadászcsizmái voltak.

– Ah. Hiszen egy ölnyi széles sincsen, válaszolt Katinka s jobb kezébe kapva puskáját, nekifutott az ároknak s könnyedén, mint a zerge, átugrott rajta, s aztán a tulsó partról visszanézett társára.

Most aztán Kálmánnak is meg kelle mutatnia, hogy tud ugrani. Ő is utána szökött.

A vezető igérte, hogy most mindjárt eljutnak a Kordafőhöz, már hallani a vizesés zúgását. Ez az út aztán már egészen tornászoknak való volt.

– Menjen ön előttem! parancsolá itt Katinka Kálmánnak. S nem kivánta segítségét, ha ruháival belekeveredett a csipkebokorba.

Végre elértek ahhoz a meredek hegyszakadékhoz, mely a Korda-főt eddig hozzájárulhatlanná tette. Az új birtokos gondoskodott az átjárásról, egy óriási, tiz öles fenyőszálat kivágatott az innenső parton s a keresztül dülő koloszsz lett az átvezető hid. Annak levagdalták az ágait s azon kellett végig haladni a tiz öles mélység felett, mely tele volt a szarvasok elhányt agancsaival.

Ez egy szál fenyőből álló hidra lépve, Kálmánt mégis rávitte az emberszeretet s a gavalléri kötelesség, hogy Katinkát megkinálja kezével.

– Fogódzzék kezembe, nehogy leszédüljön.

Katinka elfogadta a nyujtott kezet s engedte magát vezettetni a veszedelmes hidon.

Mikor a közepére értek, akkor hirtelen megragadta mindkét kezével Kálmán kezét s azt mondá neki:

– Ha én most itt el találnék szédülni s lerántanám önt magammal oda az agancsok közé.

Kálmán átkozott humorral mondá erre rögtöni ötletként:

– Inkább én essem azokra az agancsokra, mint azok én rám.

Katinka boszus negéddel ütött Kálmán kezére.

– Menjen, nem kell többet a keze.

S azzal átbalanciroztak a folyam forrásáig.

A nap még nem jött elő a hegyek mögül; a szivárvány még nem volt jelen; a szép látványnak még hiányzott a tündéri szine.

A kinek legkevesebb érzéke volt a tájkép rendkivüli szépsége iránt, az a rusznyák vezető volt. Az mindjárt leült egy mohos kőre, elővette a szeredásából a fokhagymát, meg a szalonnát s elkezdett pánizálni.

Katinka fogta magát, odaült mellé, beszédbe ereszkedett vele, elkezdett kérdezősködni feleségéről, gyermekeiről, egész pereputyját kitudakolta, a közben kinálgatta saját pálinkás butykosával, a mi rhummal volt megtöltve. A jó embernek ez tetszett legjobban az egész discursusban. – Meg is felelt neki emberül; ivott, mint a kefekötő, s aztán elaludt, mint a juhász-bunda.

Kálmán pedig ez alatt elővette az albumát, meg a rajzónját s megkisérté lerajzolni ezt a festői képet s aztán kétségbeesve tapasztalá, hogy ez az ő festői talentumát meghaladja. Akkor aztán fogta a puskáját s felállt egy kőre, s azt hitte, hogy most neki az a kötelessége, hogy lesse a medvét.

Mikor aztán a rusznyák elaludt az Úrban, várva a boldogabb feltámadást, Katinka is otthagyta a jámbort s oda lépett a vizesés tündérboltozata alá, s oda leült arra a páfrányoktól körülárnyalt mohos kőre: a syrénnek a trónjára.

– Barátom! Szólítá meg Kálmánt csipős hangnyomattal. Ugy-e nagy baj az, hogy innen nem lehet elszökni?

Kálmán visszafordult s hidegen kérdezé:

– Miért?

– Azért, mert ide a falra fölmászni nagyon veszélyes; erre a hid felé pedig útját állom «én».

Erre aztán mind a ketten elnevették magukat.

– Egyébiránt nincs miért ott állni önnek és lesni a medvét, a míg a hajtás el nem kezdődik; annak is csak a vége felé, ha erre közeledik a zaj. Addig leülhetne ön ide mellém, ha fogadása nem tartja az ellenkezőt.

Kálmán tehát a vállára vetette a puskáját s odament Katinkához és leült mellé a mohára. Talán syrénnek is szokott híme lenni, mely odaül néha.

(Szegény syrén! Hogy irtózunk tőle, a miért olyan rút. Pedig az közelből és sokáig nézve oly gyönyörű teremtés; annak a finom barna bőrén keresztül meglátszanak az erei, mintha üvegből volna, egész a szivéig látni. A szép asszonynál ez nincsen úgy.)

– Kegyed többször is volt már hajtó vadászaton, hogy úgy ismeri a szokást? kérdé Kálmán.

– Oh nagyon sokszor! mondá Katinka s a térdei közé fogott puskára támaszkodott, olyformán, hogy a csőnyilásra tette a két kezét, s a két kezére nyugtatta az állát. Atyám sokszor elvitt magával. Lőttem is nagy vadakat.

– De igen kérem kegyedet, ne tegye a fejét a puskacsőre.

– Miért ne?

– Mert el talál sülni.

– Ah dehogy sül el!

– No én nagyon kérem.

– Jó! tessék velem parancsolni. Az önnek oly rettenetesen jól illik, mikor parancsol; mint a milyen rettenetes rosszul illik nekem, mikor engedelmeskedem.

– Nem tanították rá, monda Kálmán csipősen.

– Az igaz, hogy nem tanitottak rá, monda a delnő, a kőfalnak támasztva a fegyvert; inkább az ellenkezőre, s ez nekem sok boldogtalanságot okozott.

Nagyot sóhajtva folytatá, maga elé nézve, s két összekulcsolt kezét térdei közé szorítva.

– Gyermekkorom óta ahoz szoktatott minden: apám, nevelőm, rokonaim, hogy én leszek a családban az úr; nem nő, asszony, hitestárs, hanem «úr». Mindenben szabad voltam. A mit kivántam, azt tehettem. Szabad volt minden. És aztán csak abban az egyben kötöttek meg elszakíthatatlan lánczczal, a miben a legutolsó jobbágy leány is szabad, hogy azt választhatja férjül, a kit akar. Rám nézve külön törvényt alkottak, a miben ki volt mondva: ez lesz a férjed, senki más! Pedig hiszen a Teremtő Ur Isten már maga is megbánta ezt a vállalatot. Én is azt tettem volna, a mit Éva, hogy ha nekem kiszabják, hogy itt van egy ember, nincs több a világon csak ez az egy, ezének kell lenned; és ha az a férfi ideálképe: hát választom helyette az ördögöt. És velem még megfordítva bántak: nekem férfi helyett az ördögök legnevetségesebb alakját, Asmódit jegyezték el.

Kálmán furcsán csóválta a fejét. Katinka észrevette azt.

– No hiszen ön ismeri őt. De az egész világ ismeri, hát nem ez-e az igazi neve? Lássa ön, ezelőtt két hónappal bezártam magamat, s éjjel nappal törtem a lelkemet, hogy mi legyen belőlem? utoljára arra a gondolatra jöttem, hogy irok annak az embernek, jőjjön értem, vigyen haza, lakjunk együtt, törődjünk össze. Akkor az feljött Pestre, összeült kártyázni Bálvándyval; feltette kártyára a jegygyűrümet s elvesztette azt. Azzal haza ment, nekem azt se mondta: «jó éjszakát».

Katinka lehúzta a karikagyűrűt az ujjáról s mutatta Kálmánnak.

– S Bálvándy aztán visszaadta a gyűrüt nagysádnak?

Kálmán jó vágást hitt ezzel a delnőnek adni.

– Igenis, Bálvándy azt nekem visszaadta. Semmi titok nincsen benne. Bálvándynak is volt egy talánya életem rejtélyei közt. Csak volt. Már ki van találva. Itéljen fölöttem, a ki Istennek érzi magát. Életemnek legborzasztóbb napján, a minek neve menyegző, mikor kétségbe voltam esve az utálat miatt, megsértve a legdurvábban, megalázva egy ember által, ki nekem hűséget esküdött, s egy szolgáló miatt még az nap megalázott, kigúnyolva, megcsúfolva, semmivé téve, ez az egyetlen ember volt, ki menekülésemre kezet nyujtott. Az igaz, hogy rossz menekülés volt; mert azt a világ nekem meg nem bocsátja soha, de én magam megbocsátottam azt magamnak. Megfizettem érte mindenkinek. Senki iránt sincs tartozásom. Bálvándy járhat felőlem, a merre neki tetszik. Rá sem gondolok többé. Lucifer ott maradt a paradicsomban; Éva pedig bujdosik a paradicsomon kivül.

Katinka eltakarta két kezével arczát.

Kálmán félt, hogy most mindjárt sirni fog. Nem biz az, kaczajra fakadt.

– No már csak nem mondhatja senki, hogy nem kegyes elmélkedésekkel töltjük az időt: íme én önt már félóra óta bibliai magyarázatokkal mulattatom. Az így van nálunk kálvinista leányoknál, sokat tanítanak nekünk a bibliai történetekből. Apropos; nem lett ön még pápistává? – Még nem? – No én azt hallottam.

Katinka e beszéd alatt megkisérté jegygyűrűjét egy hangafa sima ágaira sorba felhuzgálni: egyikre sem illett, Utoljára csak felhúzta a hüvelykujjára. Neki persze Csollán Berti gyűrűje minden ujjára tág volt.

Kálmán nevetett a kérdésre, hogy nem lett-e még pápistává? s azt felelé «még nem».

E közben feljött a hátuk mögötti sziklaorom fölé a nap. És abban a perczben ott állt előttük az a csodaszép tünemény: a szivárványos dicskör. A reggeli szellő a vizesés boltivéből elporló ködnyi vizcseppeket nyugat felé terelte, s az örök vizpermetegben megjelent Iris hétszinü sugáröve, mely a két alakot két öles kerületben fogta körül.

Ah minő szép tünemény! mondá magában mind a kettő, de fennhangon mondani nem merte: félt, hogy a másik kitalálja nevetni. Pedig e látvány minden érzéket felfokozott.

A helyett Katinka élczelni kezdett.