Part 21

– Mint Philemon és Baucis. Kegyedről fölteszek mindent, az asszonyok mindenre képesek. Még arra is, hogy a férjükbe beleszeressenek. De Bertiről nem teszem föl ezt a lehetőséget. Az nem áll kötélnek.

– S hátha már meg is tette volna.

– Micsoda?

– Ma kaptam meg a válaszát, melyben örömmel fogadja meghivásomat; holnapután itt lesz.

– Ha ugyan tizenhat ökörrel keresztül tudja magát vontattatni a poroszlói töltésen.

– Várok rá, míg megjön.

– Én is.

Akkor aztán egy kicsit elnevette magát Katinka; de egyszerre megint komoly, haragos képet öltött.

– Ne haragudjék nagysád, monda Bálvándy, én egészen bele találom magamat kegyednek a kedélyébe. Hiszen nem hiába tanulmányoztam e kimeríthetetlen tudományt annyi hódolattal. Ariadne azt mondja magában: no ha Theseust elvitte a tenger, én már most a többit is utána dobálom; ezt a bolond Bálvándyt, a kire azért haragszom, mert olyan jó fiú, meg a válópört, a miért majd Korcza úrnak lesz a képe egyszerre hosszú, aztán meg a kedves nagybátyának, a huszár őrnagynak, a kik mind agyon lesznek rettenve, ha én a férjemmel kibékülök; tehát jövel Bacchus!

– Kérem, az én férjemet ne csúfolja Bacchusnak.

– Hiszen az Isten volt; azért hogy szerette a bort. No de én meg Neptunus leszek, a ki Theseust visszahozza Naxosra.

– Már akkor Csollán úr itthon lesz.

– Dehogy lesz! Nem eresztem én azt be Pestre. Eleibe kűldök egy csoport Angyal-Bandit, visszaszalajtom Gödénylakra, vagy felgyujtom Pesten a «két kecskét» s akkor ő nem tud hová szállni s visszafordul.

– Óh nem fog a «két kecskébe» szállni. Már én gondoskodtam neki szállásról másutt.

– Hol?

– Azt nem mondom meg önnek.

Katinka csakugyan nem hagyta magából kivallatni, hogy hová fogja elrejteni Csollán urat? Hanem hát Pest még most sem London: azon időkben pedig még csak Páris sem volt. Könnyü a vendégfogadókat ellenőrzés alatt tartani.

Volt az úri-utcza torkolata előtt egy ház, mely azt gondolta magában, hogy ő bizony kikönyököl az utczára; s ha gondolta, hát meg is tette. Ez a «fehér hajó». Mai nap már senkinek sem megy a fejébe, mi oka lehetett annak a háznak a szegletével keresztbe fordulni a világgal szemközt; hanem történetünk korszaka világosan kimagyarázza azt. Ez a ház vendégfogadó, tárt kapuja egyenesen elnyeli a szemközt jövő utczát; mondván az utazónak: «hova mennél tovább? itt az utolsó ház, ide térj be». S a fehér hajónak azon időben igaza volt. Túl rajta csak a német szinház van még, nagyobb messzeségben a Marokkáner-ház, meg a Mocsonyi-palota. A Wurm-udvar helyén náddal felvert mocsár terül el s távolból háboritatlanul sárgul a ködökön át a «Neugebäud» vigasztalan tömege.

Tehát a fehér hajó a szélső vendéglő a város közepén.

Ide bérelt ki szállást Katinka az ő kedves férjének, mit az el is fogadott, ámbár hajlamai inkább vonzották a «griff»-hez, vagy a «vörös ökörhöz». De hát csak megtette az asszony kedvéért, hogy végig hajtatott az egész városon a lókészségével.

Bizony megnézni való útiszerszám volt, a min megtette a parádét. A hintón a sok kovácsigazítástól több már a vaspánt, mint a fanemű, s a fedelén több a lyuk, mint a bőr; az egyik első kereke eltörvén az úton, annak a helyébe kölcsönkért parasztszekér hasonló alkatrésze van requirálva. A sárhágója valahol elmaradt az uton s az ajtaja be van kötözve madzaggal, hogy ki ne nyiljék. De mind nem tesz az semmit; mindegy volna annak, ha új volna is, azért akkor is be volna fecskendve tenyérnyi vastag sárral. A fekete sár Poroszlónál ragadt rá, a sárga sár Hatvan körül, a zöld sarat Czinkota alatt szedte fel s a veres sarat itt a pesti határban szerezte.

Hanem a négy ló, az már kitett magáért. A rudas egy tizenhat markos gémnyaku szörnyeteg, a ki nem szégyenli a giráff-fejét még magasabbra is emelgetni; no ha ő nem szégyenli, hát szégyenli a nyerges, a kit bántani látszik az a gondolat, hogy ő másfél marokkal alacsonyabb a barátjánál, s azért le is sunyja a fejét a két konya fülével csunyául. Ámbár Csollán Berti véleménye szerint az rendes szabály, hogy a nyerges mindig alacsonyabb legyen valamivel, mint a rudas. A gémnyaku rézderes, a konyafülü pedig szürke volt addig, a míg ki nem verte a szeplő. Hanem mind a kettőnek kitünő tulajdonságai vannak. A konyafülü szürke, rendesen a mint észreveszi, hogy a kocsis fel akar ülni a bakra, nem várja meg, hanem neki iramodik, majd kikapja alóla a szekeret, s ha az szerencsésen felszökhetett s nem törte ki a lábát, viszi a szürke árkon-bokron keresztül a bárkát, mentül jobban huzzák a száját, annál jobban harapja a zablát, ragadja a szekeret; az első állomáson aztán kifárad, akkor elereszti fülit-farkát, nem bánja, akárhogy biztatják az ostorral; azt mondja a másik lónak, no már most húzz te!

Ekkor következik a gémnyaku mulatsága. Ennek meg az a jó tulajdonsága van, hogy a mint rámarad a húzás sorja, megköti magát, megáll egy helyben, nem akar inditani. Üthetik azt mindenféle ütőeszközzel, akkor meg épen hátrálni kezd, meg felrugdal, s ha a kocsis nem akarja a fogát kirugatni, vagy a kocsit az árokba faroltatni, hát kénytelen utoljára is leszállani az ülésből, s zablájánál fogva vezetni a lovat, a míg megindul. S miután ezt a mulatságot tizszer-tizenötször ismételte, akkor aztán belemelegszik a gémnyaku s koczog előre pompásan, nagyon jó ló aztán; csakhogy bele kell vezetni. Ilyenformán délig huzza a kocsit a szürke, délután a deres, a mi legszebb munkafelosztás.

A gyeplüs, az nem huz semmit; az csak tánczol. Igen vidám gondolatjai lehetnek az egész úton, mindig tánczol, soha sem jár a szerszámban. Nyilván ujoncz hátas ló lehet, a kit most fogtak be először. Különben igen szép állat; nemes félvér. Talán abbeli büszkeségből hagyja rá az ostorhegyesre, hogy az húzza az egész kisafát; a mit az meg is tesz becsülettel, lévén ő szegény hosszú sörényű, hosszú farku mokány paripa; a kivel hogy milyen mostohául bánnak, bizonyitják a szőrébe csimpajkozott bogácsok és koldusdiók.

Hanem csengetyü, az van mind a négynek a nyakában, úgy hogy előtte-utánna megáll bámulatára a nép, mikor végig vágtat a hatvani, meg az úri-utczán, be egyenesen a fehér hajó tátott torkába; a hol olyan szerencsésen viszi neki az ügyes kocsis a hátulsó tengelyével a szegletkőnek, hogy Csollán Berti nem is ugrik, de repül ki a hintóból s úgy mázoltatik a falhoz, hogy lemegy a képéről valami. Talán a bőr? Nem biz a, csak egy kis piszok.

Berti meg se ütődik ezen. Megmondja a kocsisnak, hogy micsoda véleménye van a Krisztusról, meg a szentekről, s azzal rendben van minden. Az egyetmást a hausknecht viszi utána a kocsiról a készen tartott szobába; a ki után nyomban megjelenik a pinczér, kinek a fél szeme be van kötve, alkalmasint a vasárnapi bálban megütötték, s kérdezi, hogy nem tetszik-e valamit parancsolni?

Bertinek persze az volna a legelső kötelessége, hogy borbélyért küldjön, s emberi formába igazittassa magát, hogy még ma este felkereshesse a feleségét, a ki finynyás úrhölgy. Hanem hát ez marad holnapra.

– Micsoda megnézni való van itt most Pesten? Ez az első kérdése a pinczérhez.

– Kabale und Liebe von Schiller, a szinházban.

– Nem kell nekem. Nem értek én németül többet, mint azt a szót, hogy «bezahl»; azt is csak ritkán értem. A Schillert pedig csak úgy veszem be, ha bor.

– Azután itt van egy optisches theater.

– Hát az micsoda? Kutyakomédia?

– De az is van. A kerepesi úton, a Stocker-udvarban van ma is nagy heczcz, a mit az uraságok nagyon látogatnak.

– Miféle heczcz? te félszemü Cupido!

– Hát kutyák, meg bikák és bivalyok verekesznek egymással.

– No a kell nekem! van ott entrée?

– Persze hogy van. Egy tizes a belépés.

– De már oda elmegyek.

Berti rögtön csapta a hóna alá a fokosát, megtömte a dohányzacskóját, s azon sárosan, szurtosan megindult a heczczet megnézni, ráijesztgetve a kellnerre, hogy valami el ne veszszen a szobájából, mert akkor azt a másik szemét is kiüti.

Az ajtó küszöbén szemközt találkozott felesége házi kisasszonyával, ki annál gazdasszonyi szerepet viselt; e csinos hölgynek csak félszeme volt, a másikat, mit himlőben vesztett el, egy homlokáról lecsüggő hajfürttel szokta elmaszkirozni.

Ezen kisasszony már itt várt a nagyságos úrra, s kényes természetü izenettel volt megbizva úrnőjétől, a miért is Bertók urat elfogván az ajtóban, bizalmas suttogással monda neki.

– Kérem nagyságos úr, négyszem között akarnék önnel beszélni.

Dehogy engedte volna el Csollán Berti, ha egyszer valami bolond jutott az eszébe, hogy azt el ne mondja. – Észrevette a küldött hölgy fenemlített fogyatkozását.

– Te kellner! kiálta a messzefutott pinczér után, – gyere csak vissza, hozd ide azt a félszemedet, ez a kisasszony négy szem között akar velem beszélni, aztán kettőnknek nincs több háromnál.

A sértett hölgy erre dühbe jött, azt mondta neki «maga goromba, maga!» S azzal bevágta az orra előtt az ajtót, s re infecta, izenete elmondása nélkül visszament az úrnőjéhez. Képzelhetni, hogy miket fog otthon referálni.

Bertók tehát nem ment Katinkához megérkezése estéjén, hanem ment a heczczbe.

A HECZCZ.

Hát bizony a kevésbé mívelt közönség mulatságáról is csak kell gondoskodni. Nem minden ember áll a kultura azon tökélyén, hogy a német szinházat látogathassa, mely a magyar nemesi felkelő hadsereg pénztárából épittetett fenséges magas nádorunk magas pártfogása alatt.

A kerepesi-úton még nagy a sivatag. A hirhedett Zrinyi kávéházon túl a nagy messzeségre kitolt Rókus kórház tömör alakjáig nem látni egyebet, mint néhány kisvárosi csárdát, a mik világért sem kérkednek oly magas nevekkel, mint «magyar király», «angol királynő», «Pannonia», «Európa», beérik ők mindenféle jámbor állatok neveivel; egyik «vörös ökör», másik «fehér ló», harmadik «griff»; a környezetök is mind olyan földszinti falusi hajlék, csak az egy Beleznay-kastély zavarja a szép összhangzatot. Az út maga sokkal sárosabb és gödrösebb, mint az országút maga, mert az országút a vármegyéé, az utcza pedig a városé. A Grassalkovich telken, mely még félszázad előtt temető volt, palánkkal körülvett kert van, melyben fejős kecskék legelésznek. Valami nagy úr mellbeteg, annak a számára tejelnek a kecskék.

A mi bolt csak az utczára nyilik, abban mind paprikás szalonnát árulnak, vagy változatosság kedvéért pálinkát.

Ha aztán az ember a járdátlan úton bokáig érő sárban eljutott addig a magas kőfalig, mely egy három utczára szolgáló szöglettelket vesz körül, ottan megtudja, részint a falra felkapaszkodó vakmerő suhancz sereg vihogásáról, részint a belülről kihangzó, jobb ügyhöz méltó kitartással püfölt öreg dobnak pufogásáról, hogy itt valami van!

Hanem hát dolgot ád megtalálni a bejárást. Van annak a kerítésnek ajtaja három is, de az mind be van szegezve; hanem mindig akad, a ki útba igazítja az idegent (az itt lakó úgy is tudja a járást), hogy a szomszéd földszinti házból kell a theatrumba bekerülni; az udvaron meg egy kocsiszinen keresztül, a hol aztán egy élemedett hölgy elfogja az embert s megfizetteti tiz kemény krajczárig s akkor aztán beléphet a paradicsomba.

Az ott úri kert volt valaha. Hogy hova lett belőle a kastély? azt nem tudja senki. Talán nem is volt. Most egy kerek deszkaemelvény, mint egy amphitheatrum foglalja el a közepét, melyen gyalulatlan deszkákból rögtönzött padok vannak a quiritesek számára összeütve, az első padot úgy hivják, hogy első hely, az a méltóságos katonatiszt urak, s a nagyságos nemesség számára van fenntartva. Egy pár ákáczfa, mely beleesett a szinkörbe, meg van hagyva azon módon: a korlátokat hozzá szegezték. A szinkör homlokjától ölnyi magas mellvéd választja el a néző helyet, mely köröskörül erős kapukkal bezárható. Egyik kapu fölött aztán van még magasabb emelvény, azon egy szinpad forma ponyvaalkotmány, telefestve csataképekkel; abban van az opticum theatrum. – Előtte egy tricotba öltözött vad-ember üti az öreg dobot s fujja a klarinétot egyszerre, alatta pedig van a rekesz, melyben a heczczre való állatok tartatnak; a csaholás és rekedt bömbölés odabenn sejteti, hogy most alkalmasint a szerepüket tanulják.

A közönség igen válogatott. Az első sort jól táplált arczok foglalják el: hentes, mészáros, timár legények és azoknak kaczkiás urhölgyei, kik a hátulsó padokon másznak keresztül; közbevegyül egy-egy duzmadt szalonnakereskedő a szomszéd mezővárosokból; ripők magaviseletü jurátus; hetyke nyiri pajkos, csizmadia legény, fiatal diák, nyárspolgár, s mindenféle szemenszedett nép. Ki hova letelepszik, ugyan körülnézi magát, ki mellé jutott? s őrzi a két zsebét, hogy ki ne vegyenek belőle valamit.

A theátrum mellett egy elzárt rekeszték az úri lózsé, a hol lovas katonatisztek, gavallérok, s magasabb rangu kártyások szoktak bebocsáttatni, a kik nem a szinlap szerint fizetnek. De bizony még a főtisztelendő urak is bevetődnek ide, nagy egyházi gyűlések alkalmával. Az egész theatrumról épen egy ilyen tudós úr krónikája nyomán van szerencsém tudomással birni. Végül a karzat szélén ott látni egy szál poroszlót is, ki a mindenütt éber szemmel őrködő világi hatóságot képviseli; ugyanazzal a fegyverzettel, a mit mult századi elődei viseltek.

Az előadás már megkezdődött: a dob elhallgatott, helyet adva a kintornának, mely akkori időben ujság volt e földön; s minthogy a dob elhallgatott, annál fogva Csollán Berti sem tudhatta a kerepesi uton, hogy hol van az az olympi látvány, a melybe ő be akar menni?

Szerencsére jött rá szemközt egy bús hazafi, kopott tetejü kalap a fején, s kurta galléru kék köpenyeg a vállán; minthogy a köpenyeg alól két pár fejelés csizma látszik elő, nem nagy bátorság kell hozzá, hogy ráfogjuk, miként ez a derék ember csizmadia.

– Ugyan hallja kend, majszter, szólítá meg Csollán Berti, nem tudná nekem megmutatni, merre van az a «heczcz?»

A kurtaköpönyeges megállt, végig nézett a kérdezőn; meggondolá, hogy mit mondjon és a szerint felelt meg neki.

– A bikaheczcz és kutyaheczcz olyatén mulatságok lévén, a mikbe lelkes eszü minőség testi állapotját megjelentetni nem szokta, annál fogva én a nemzetes úrnak ezen elmebeli kivánságának hiányosságát tapasztalataim értelmében be nem tölthetem; hanem gyorsítsa a nemzetes úr lépéseinek nyomdokait előre, amottan leng egy úri ember, kurirstiblik hüvelyébe rekesztett lábakkal, az nyilván egy czélra törekszik; attól megnyerheti a kellő felvilágosodást.

Bertók nagyot nézett a szónok szeme közé. Még ilyen kikanyarított stylusban nem hallott beszélni. Aztán pedig követve a figyelmeztetést, azt se mondta neki, hogy «ülj fel a hátamra», hanem elkezdett ugyancsak szaladni az előtte haladó kurirstiblis úr után.

A mester pedig megállt és utána nézett, s mély meggyőződés hangján monda:

«Aztán ne legyen földindulás?»

Bertit pedig az inditá e gyorsított haladásra, hogy az előtte menő alakban felismerte Bálvándyt. Kivánkozott már utána régen. Azért is sietett, hogy utolérje s miután Bálvándynak egy gömbölyü jockey sipka volt a fején, a mint utolérte, jót ütött a sipkájára a tömött bőrdohányzacskóval: «servus német!» Bálvándy pedig a kezében levő kutyakorbácscsal abban a nyomban visszacsapott az üdvözlő lábszáraira: «servus kozák!» Arra aztán úgy tettek mind a ketten, mintha egymásra ismernének s rettenetesen örültek a találkozásnak.

Bálvándy is épen a heczczbe igyekezett, azért volt a kurircsizma és a korbács, mert abba a publikum is beleszól néha.

Mindjárt fogta karon az ő kedves barátját s vitte egyenesen a jól ismert lebujokon keresztül a diszes theátrumba, még a belépti dijat is ő tette le érte.

«Ma reggelig együtt mulatunk.»

Az előadás javában folyt már akkor. Legelső látvány volt az opticum theatrum; fababák játszottak s egy talián magyarázta a dolgot németül. No azzal nem sokat vesztettek, a kik elszalasztották; már ugyan mi bolond értelme legyen annak, hogy előjön egy ember puttonynyal a hátán, talyigával a kezében, elkezd tánczolni, akkor a puttonyból apró gyerekek ugrálnak ki, azok is tánczolnak, akkor a talyiga átváltozik krokodilussá, elnyeldesi a kis gyerekeket; végül a puttonyos ember megfogja a krokodilus farkát s megint talyiga lesz belőle. A ki pedig arra hallgatott, a mit az olasz beszélt németül, attól meg épen nem lett okosabb.

Nem ér e semmit: hanem a kutyaheczcz, az a valami!

A két úri vendéget az olasz feltolta az úri lózséba; a hol az a pompás mulatság volt a vendégeknek fentartva, hogy közel hozzájuk állt egy vizes kád, abban volt egy kézi fecskendő, azzal koronkint a falkeritésre felkapaszkodott ingyen publikumot végig fecskendhették. A sok lefecskendett kölyök sivalkodott és pusztult a falról, s két percz mulva megint ott volt valamennyi.

«No lássuk már a kutyákat! türelmetlenkedék a publikum, egy felgyürt ingujju mészáros legény ütögette nagy somfa-fütykössel a mellvéd oldalát, nyomatékot adva a népakarat szavának.

Az opticum theatrum függönye legördült, s a helyett megnyiltak a rekesz kapui.

Egy bagaria csizmás peczér kivezetett örveinél fogva két szelindeket; az egyik sárga volt, a másik csikos; a sárga nehezebbnek látszott, erősebbnek, de a csikos gyorsabbnak igérkezett.

– No ki fogad a csikosra a sárga ellen? Kiálta a páholyból Bálvándy.

– Én a sárga mellett! kiálta vissza a mészáros legény.

– Kettőt egyre! monda Bálvándy s két fényes tallért odadobott a földre.

– Meggubellirozom! hangzék a műkifejezés a legény részéről, s ő is behajítá a maga tallérját.

Jó helyen van az ott. Majd fölszedi, ha vége lesz a heczcznek, a ki nyertes marad.

A peczér leoldozta a két szelindek nyakáról az örveket s azután összeereszté őket. A publikum elkezdte a kutyákat uszogatni.

«Alló Szuitli! fogd meg Lion! putz! putz! ksz, ksz!»

Szuitli és Lion pedig elkezdték egymást szembe nézni s növekedő morgással jelezték a kettőjök közötti feszült viszonyt, hátulsó lábaikkal rugdalva a port.

Mielőtt azonban kitörhetett volna a két nagyhatalmasság között a háboru, egy vásott kölyök ottan a kőfal tetején, a kit az imént pofon vizipuskáztak, azt a mulatságos boszút szerezte meg magának, hogy onnan a magasból egy nagy czirmos macskát hajitott le a szelindekek közé.

E váratlan interventio azt eredményezte, hogy a két ellenséges szelindek egyszerre coalitiót csinált a közös ellenség, a czirmos ellen, s mind a ketten neki estek.

De a macska is fel volt fegyverkezve; alkalmasint kölykes volt; ilyenkor a macska vakmerő és dühös, az elől rárohanó Szuitlinak a szeme közé ugrott s olyat csapott az öt körmével az orrára, hogy annak egyszerre elborította a pofáját a vér.

«No mi ez?» morgá Szuitli, visszahátrálva a nem várt erélyes ellenállástól; s az alatt a gyors mozdulatu czirmos a nagy melák Lionnak felszökött a hátára s dühös vakmerőséggel marta, pofozta a nagy bolond állatnak a fejét, kicsipkézte neki a hegyes füleit. A megtépázott szelindek orditott és szaladt, mint valami englische Reiterint hordozva a macskát a hátán; míg egyszer a czirmos aztán észrevette az akáczfát, a mihez a mellvéd volt szegezve, engedelmet kért, felugrott rá, s egy percz alatt fenn volt a tetején.

A két meggyalázott szelindek neki a fának! Üvöltött, ugatott mind a kettő dühösen a macskára fel, s ugrált nagy bolondul utána. Az pedig meghúzta magát csendesen egy ághoz lapulva, csak a felborzadt farkát csóválta tigris módra.

A publikum fel volt lázadva: «marsch Lion, kuschti Szuitli!» hangzott minden oldalról, a peczér kergette a kutyákat a fától; de azok csak megint oda futottak vissza, s nem akartak az egymás közötti párbajról addig semmit tudni, a míg ez a macska ott van.

«Le kell onnan kergetni azt a macskát!»

Ez volt az általános közvélemény. A baloldali publikumnak igen szép hantok estek keze ügyébe, azokkal kezdte a macska védműveit bombázni; míg a jobboldalon a vizipuska levén kéznél, azzal intéztettek egész vizkartácsok a megátalkodott ellenség felé. A macska azonban el volt szánva várát az utolsó emberig fel nem adni s a bombardirozásnak csak az lett az eredménye, hogy a baloldali hantok mind a jobboldali publikum nyaka közé hullottak vissza a fáról, a jobboldali vizipuska pedig a baloldal fejére idézett rögtönzött záporesőt: úgy, hogy utoljára könyörögni kezdtek egymásnak, hogy kössenek valahogy békét s ismerjék el a macska állását «status quo»-nak.

Talán össze lehet a kutyákat marakodtatni így is.

Az egyiket megfogta a peczér, a másikat a talián; elvonták őket a fától, szemközt állították egymással; összeverték az orraikat, rátették egyiket a másiknak a nyakára; annyira vitték őket, hogy már összeágaskodtak s el kezdték egymásnak a torkát fojtogatni; akkor megint egy végzetes «mernyau!» hangzott a fáról, s akkor a két kutya megint abba hagyta a harczot s ment neki a fának, a macskára ugatni.

A publikum dühös volt; a kik egymás ellen fogadtak, ki voltak játszva, bolonddá téve, «azt a kutyát! azt a macskát!» ordította ki egy, ki más; utoljára Wastl, a felgyürközött mészáros legény úgy hajította a somfa botját a fára ugató kutyák közé, hogy azok vonítva futottak el onnan. Ez a darab megbukott, a publikum fütyölt, káromkodott, a gyerekkarzat a kőfalon hujjahót kiabált, a peczér futott a kutyáit kikergetni a küzdhomokról, nyakába húzva a fejét, melyre minden oldalról szállt az üdvözlet rohadt alma képében. Csak az egy szál drabant állt meg a helyén rendületlenül.

A zivatar csak arra csillapult el, midőn a talián megjelent a küzdtéren, s felkeresve az odahajigált tallérokat, azokat az illető fogadóknak visszaszolgáltatta; engedelmet kérve a tisztelt publikumtól s a nagyméltóságú főnemes uraktól, hogy a nem várt esemény miatt a «római állatviadal» ily fiascot szenvedett; a miért is kárpótlásul egy más mutatványt fog helyettesíteni, mely jelenleg nem volt a programmban: a «chinai császár ekvipázsa».

Erre a szóra egyszerre örvendetes zsibongásba ment át a népzaj; sokan voltak már, a kik ezt ismerték. Ah! valami nagyon derék, a chinai császár ekvipázsa!

A talián kihoz egy kis háromlábu asztalt, az be van vonva fehér papirossal. Arra rátesz egy arasznyi nagyságú arany várat: az a chinai császár hirhedett nyári palotája (a mit később Palikao herczeg oly diadalmasan elfoglalt.) Annak van egy hüvelknyi magasságú arany kapuja, azt a talián egy csipetnyi aczélkulcscsal felnyitja. Akkor egy akáczfa levelet tesz a nyelve alá s elkezd azzal valami furcsa muzsikát csinálni: az a chinai tábori zene. Arra megindul a nyitott várkapun keresztül a chinai császár ekvipázsa.

Jön ki a kapun hat fekete szörnyeteg, hat óriási bolha; miknek a lábai pókfonálnyi vékonyságú aczéllánczczal vannak megkötve, ennélfogva húznak maguk után egy szunyog nagyságú hintót, mely aczélból van, a kerék küllői oly finomak, mint a lepkebajusz, s a pompás hintóban ül ő maga, a legkövérebb, leghatalmasabb bolha, a minden bolhák császárja!

A fütyülő nyelvsipolásra megindul a díszmenet a fehér asztalon, s körüljárja annak gömbölyű párkányát, jól ügyelve, hogy ő felsége hintaját fel ne fordítsa. S midőn visszatér ismét a palotához, akkor a hintóban ülő bolha leszökik helyéből, meghajtja magát a publikum előtt, ismét felül, és behajtat a palotájába.

Van mit megcsodálni a bohóságon.

Először azok a finom aczéllánczok, mikkel a bolhák lába meg van kötve, valódi remekei az emberi türelemnek. Azután csodálkozásraméltó, hogy miként tud valaki egy ilyen apró vad állatot ennyi tudományra betanítani.

A talián nem volt fukar a mutatványával; felvette az asztalkát karjára, s körül hordta, hogy a közönség közelből is megláthassa a tudós szörnyetegeket, s elvégre felvitte azt szokás szerint az úri páholyba is, hogy egy kis obligát extra borravaló reményében a magas nemesség előtt is még egyszer produkáltassa növendékeit.

Csollán Berti szitkozódott bámulatában. Ez volt nála a tetszésnyilvánítás szokott neme.

S midőn a chinai császár az ő kedveért is leugrott a hintóról, s üdvözlé a nézőket, nem tagadhatá meg magától azt a gyönyörüséget, hogy azt ne mondja:

«O tu Spitzbub!»

S azzal egyidejüleg jobb hüvelykujjának megfordított körmével megroppantá a fenttiszteltet!!!

Mint minden felséggyilkolási szörnytettnél, úgy itt is az első hangja a hatásnak, az elszörnyedés felhördülése volt.

– Mit cselekedtél! kiáltá Bálvándy; megölted a chinai császárt!

Hanem a másik perczben ugyan fogta ám már a talián Bertinek a gallérját.