Part 20

Hát az nem volt-e valódi diadal, midőn a tanítvány a feladott penzumot egy szó hiba nélkül dicsekedve mondta fel? A tantárgy, vagy a tanitó diadala? Hogy figyelmeztetéseit emlékében tartotta? Hogy azt a hibát, a miért egyszer megigazította, úgy igyekezett többé el nem követni? Hogy úgy engedelmeskedett? Hogy úgy óhajtott még többet megtudni? Hogy olyan szépnek találta mind azt, a mit tanúlt? Hogy később nem volt már neki elég, amit tanitója bizott rá; hévvel sietett volna előbbre, már magától érteni, már szavalni akart, már kényszerítette magát, hogy az új nyelven beszéljen tanitójával? Már meglepetésekre készült.

Nem egy neme-e ez a szerelemvallomásnak?

Kálmán pedig szerelmes volt a tantárgyba is, meg a tanitványba is.

A legkomolyabb illem határai között folytak le a tanórák. A kis iróasztallal szemközt ült a herczegnő maga az egész leczke alatt és kötött.

Rettenetesek a nők, a mint ez a négy öklelő szurony egyre vaczog a kezeik között, s aztán máshova vigyáznak. Ez a legéberebb előörs. Ha a francziák minden táboruk szélére egy kötő asszonyt ültettek volna, soha sem lepték volna meg őket a németek.

Semmi gyanus szó nem mondatott s nem iratott le. Kálmán száját már egyszer megégette az a tapasztalás, hogy a nők mindent kitalálnak. De bárgyuság is lett volna szavakkal beszélni ott, a hol a lelkek suttogása hallik.

Valóban szerelem volt az!

Talán ez magyarázza meg azt is, hogy Kálmán oly igyekezettel tanulta viszont a maga részéről éjfélekig a kerti pavillonban egyedül bezárkozva a négerrel, a magyar magántánczot.

De az valóban eszményi szép táncz volt. Tűz és méltóság; nemes mozdulatok és délczeg plastica, erő és kellem egyesült benne, művészet, rászületett hivatás kellett hozzá. Ah, a kik azt most a szinpadról látják, fogalmuk sincsen felőle, az úri termekből pedig eltünt egészen. Még én emlékszem a korra, a melyben hódított. Az utolsó magántánczot a komáromi főispáni beiktatás ünnepi tánczvigalmán láttam, s a ki azt a fényes úri néptől bámulva, pompás nemzeti viseletében, egyes egyedül kilépve a sima parquettre, oly óriási taps mellett járta, az akkori ifjuság büszkesége volt, Pázmándy Dénes, tíz évvel később Magyarország első képviselőházának az elnöke, születésére: úr, Istenétől: lángész, magától: jellem. Az ilyen látványban csak nagy urak rendezte országos ünepélyek részesültek valaha. Most már el vannak feledve.

Monsieur Henry el volt ragadtatva Kálmán előmenetelétől.

– Született tánczos! Valódi genie! Az ilyen tánczczal tavernicussá lesz az ember. Ne legyek becsületes ember, ha a jövő farsangon monsieur Clamant nem fog az udvari bálban tánczolni, s ha nem mint kamarás jön onnan vissza.

Kálmán maga is érezte azt. A délczeg tánczlépés nagy előny! Szegény tudós ember, a kinek feje egy egész könyvtár, de tánczolni nem tanították, mikor felöltözik abba a magyar díszruhába, hogy a méltóságos és fenséges urak előtt megjelenjék, milyen miserábilis figura az ottan, hogy botlik el a saját lábában, hogy görbül meg a nyaka, hátul hagyva a messze elálló aranyos prém gallért, hogy botorkál, hogy ütközik mindenkibe, hogy reszket az ina, hogy csuklanak el térdei, hogy felejti el mind azt a mit tud, hogy némul meg és hebeg ostobaságokat, mikor megszólitják, és mind ezt azért, mert lábait elmulasztotta kiképezni; míg az a másik délczeg alak, kinek minden mozdulata festői minta: jön, lát és hódít, és okosan beszél; mert helyén van a lába.

Kálmán kezdte lenézni Biróczyt, mióta ilyen magasra tanult emelkedni (t. i. lábujj hegyeire). Biróczy észrevette a lenézést s azzal állt boszút Kálmánon, hogy megmutatta neki, miszerint ő a két sánta lábával mind azokat a mesterséges figurákat el tudja járni, mikkel Kálmán olyan nagyra van, s eljárta a szokott délutáni társaság előtt a «harangot», a «bokázót», a «kigyózót», a «hegyezőt» a «topogót», meg ki tudná valamennyinek a nevét, s még magasabbra fel birta hányni a lábait, mint Kálmán a «harang»-ban, hogy a talpát meg tudta csókolni; utánozta a délczeg megállásokat, hogy az megveszni való mulatság volt. Képzeljünk egy majmot Apollo mozdulataival.

Kálmán ilyenkor veres volt mint a pulyka. Haragudott a tréfáért. Ha a versét ócsárolták, azt megbocsátá; de ha a tánczát paródiázták, azért dühös volt. Elnyögte, ha gunyolta előtte a néger a magyarnak minden jó tulajdonságát; de a ki már még a magyar magán tánczot is gúny tárgyává volt képes tenni: az ellen felforrott nemes haragja.

AZ ELSŐ «TE».

Páter Demsus nagyon kedveskedni vélt a családi tanácsban azzal a kegyes inditványnyal, hogy a keresztszentelési szertartás Péter Pál napjára tetessék, midőn az öreg gróf nevenapja tartatik. Mint már tudjuk, a Decséry család igen buzgó katholikus volt. Hanem azért ez az indítvány még sem talált pártolásra. A herczegnő kimondta kereken: «a mikor az én Pálomnak a névünnepe van, akkor senkinek másnak ünnepe nem lehet, akkor egyedül az én Pálomnak van nevenapja».

A családiasság még a buzgóság fölött is uralkodott; ez még a spekulácziónál is erősebb volt a Decséryek közt.

Minden ismerősük tudta felőlük jól, hogy vendéget az év minden napjain szivesen látnak, csak a családi névnapokon nem: akkor zárvák a kapuk, s a portás azt mondja az érkező idegennek, hogy senki sincs itthon. Akkor egyedül szeretnek lenni: épen csak azoknak a társaságában, a kikkel mindennap együtt élnek.

És ez igen megmagyarázható különösség. A családi ünnepélyen nem grófok, herczegnők az emberek, hanem apa, anya és gyermekek. Az öreg excellentiák csak úgy szeretnek szabad folyást engedni örömkönyeiknek, mint a közönséges emberek, s a kis grófok csak úgy belesülnek a köszöntőbe s csak úgy összekapnak az ajándékon, mint a szegény ember fiai, s a kik egymást szeretik, csak úgy megcsókolják ilyenkor egymást, mint más jámbor ember.

S mind ez nem úri dolog; nem idegenek számára való látvány. A névnap a grófi kastélyban zárt kapuk mögötti nap.

Azért azon a napon még a püspököt sem fogadják vendégül. A keresztszentelés marad István király nagy ünnepére.

A Pál napi ünnepély kezdődik egy ájtatos misén a kastély kápolnájában, a herczegnő maga adja elő az orgonán Haydn gyönyörű szép hangzatait.

A kápolnából egyenesen az öreg apa termébe vonul a család, a herczegnő megcsókolja férjét, a főispán és az unokák sorba kezet csókolnak neki, s azután magára hagyják. Az öreg úr egy óra hosszat imádkozik egyedül. Akkor kinyitja szobáját és szabad bejönni.

Elébb a herczegnő és a főispán röviden és halkan sok számos évet kivántak az öreg úrnak, azután jött pater Demsus a három növendékével.

A legnagyobb gróf fiú római tibicennek volt öltöztetve, nagy karikára hajtott aranyozott kürttel a vállán, a középső schweiczi Senner-bubnak, aranyozott kaszával, a legkisebbik velenczei gondolierenek, aranyozott evezővel a kezében.

A tibicen római nyelven tartott hexameter szónoklatot nagyatyájához, melyből pater Demsus sugásának segélyével közbámulatra szerencsésen partra is jutott. Ugyanazon szónoklatot irásban is átnyujtotta a paterfamiliasnak. De sem római szóval, sem irásban nem adta okát, hogy mért van a nyakában az a nagy kürt?

A schweiczer elmondá németül a kétségkívül igen szép verseket, a mikből egy szót sem lehetett hallani, a nagy elérzékenyedés miatt. Az átnyujtott irat bővebb felvilágosítást adott. Hanem a felől az sem mondott semmit, hogy minek az a kasza a kezében?

A gondoliere azonban annál hatalmasabban elpattogtatá a maga verseit Petrarca classikus nyelvén, még az evezővel is hadonázott hozzá; hogy csupa megenni való volt. Hogy minek nála az az evező, majd megtudjuk talán később.

Az öreg gróf nagyapói gyönyörüséggel fogadá mind a három felköszöntést. A tibicennek azt mondá: «ago gratisa dilectissime domine; – a schweiczinak: «danke für die Güte, mein Herr»; a gondolierenek pedig: «bravissimo signore».

Ekkor a herczegnő eléje vezette Dorotheát. Ez már nagy volt arra, hogy verseket szavaljon névnapi köszöntőül, nem hozott magával semmi papirost. Fehérbe volt öltözve, elől gyöngysorokkal kifüzött vállderék simult pálma-termetéhez, s két tömött hajfonadéka, rózsaszinü szalagok közé füzve volt hosszan leeresztve hátul. A szép halavány arcz mosolygott.

Az öreg úr két keze közé fogta szép unokája karcsu derekát, ugy nézett az arczába; azután megforditá s gyönyörködött hosszú hajtekercseiben, még a piros szalagot is megnézte. Tetszett neki az nagyon.

– No hát te mit tudsz? – kérdezé ezután tőle a család szokott nyelvén németül.

Arra aztán a fehér liliomszál odaborult a keblére s már nem mosolygott, de a helyett elpirult, mintha ahhoz, a mit mondani fog, szin is egészen más illenék, s szép csengő hangon mondá nagyapjának magyarul:

«A jó Isten tartsa meg édes nagyapámat sok esztendőig minekünk és szeressen minket, a hogy mi szeretjük.»

Az öreg gróf ajka és szeme nyitva maradt a bámulattól; a meglepetés hihetetlen volt előtte. Elébb nevetni készült, aztán a köny kicsordult szeméből, utoljára mindkét karjával odaszorítá keblére szép unokáját s szőke fejét összecsókolgatva rebegé:

– Az Isten áldjon meg «Tégedet» kedves kis leányom.

A herczegnő tapsolt örömében, a kis gróf fiúk bámultak, a szerecsen tánczmester azt sugá Biróczynak, hogy így persze sokkal szebben hangzik ez a nyelv, mintha a béresektől hallja az ember. Az öreg gróf pedig azután is csak fogva tartá Dorotheát, s kezdett vele beszélgetni, a lányka felelt neki mindenre magyarul, okosan, meggondoltan, s a míg magyarul beszélt, folyvást piros volt. (A minek különben természetes okai vannak.)

A főispán közbeszólt.

– Bizony jobban beszéli a magyarul, mint a nálamnál.

Az öreg gróf ránézett a fiára s azt mondá:

– Tapasztalom.

A főispán híres vadász volt a nyelvtani bakok meglövésében.

– Hát aztán ki tanított meg «téged» magyarul? tudakozá unokájától Pál gróf.

Erre a piros arczu szűz még jobban elpirult s alig hallhatón suttogá:

– Jenőy úr.

Pál gróf szemei kerekre felnyiltak e névnél.

– Jenőy úr? szólt Kálmánra szegezve szemeit, s e pillanatban a nagylelküségnek egy erős rohama támadta meg keblét. Egy szép antik óra volt a zsebében, azt kivonta oly tekintettel, mintha azzal rögtön meg akarná ajándékozni Kálmánt. De miután Kálmán nem mozdult a helyéből, csak ő is meggondolta magát; megnézte az óráján, mennyi az idő s visszadugta azt a zsebébe. – «No Jenőy úr, ezt én önnek nagyon köszönöm.»

Kálmán nem is kivánt többet.

És ezentul Pál gróf mindig tegezte unokáját. Első eset volt nála az életben, hogy valakit «te»-nek szólítson.

Mindenkinek titulusa van előtte: nejét a «herczegnőnek», fiát a «főispánnak» nevezte, ha beszélt velük; kis unokáit «dominusoknak» titulálta; a parasztnak is azt mondta «uram», a tisztviselőnek «tekintetes úr», a cselédségnek «monsieur» és «madame» volt a neve, és soha senkit olyan közel nem eresztett magához, a honnan azt lehet neki mondani: Te! – Még a herczegnő mopslijának is azt mondta: «Herr von Kutya.»

És most akadt a világon egy emberi lélek, a kit az Istennel egyenlőn szólít meg: «te».

Dorothea ezzel a mai nappal sokat nyert a világban Arról már biztos lehet, hogy őt nem fogják zárdafejedelemnővé tenni, csak azért, hogy az öcscseinek több jusson a vagyonból. És mind ez miért? Egy bagatellért.

Kálmán büszke önelégültséggel gondolt rá, hogy íme ezt a mai örömjelenetet mégis csak az ő ellesett discursusa ott a hintóban idézte elő: neki volt érdeme, neki volt igaza. Ezt másoknak is kell tudniok. S ha van igazság a földön, ez nem maradhat el jutalom nélkül.

Lám, hogy ragad a messzelátás ennél a háznál még az idegenre is.

Péter Pál napja késő estig a kellemes meglepetések napja volt. Mindenki hosszú előkészülettel tervezte e napra, mivel örvendeztesse meg az öreg urat, a főispántól elkezdve a szakácsig, s viszont azután mindenki megkapta a megfelelő ajándékot, a minek osztályozásához épen annyi leleményesség kellett.

Persze, hogy mindennek a herczegnő volt a rendezője, ő adta mindenkinek az eszmét, mivel lepje meg az az ünnepeltet? valamint hogy ő gondoskodott a viszonajándékokról is, mik Pál gróf nevében kiosztattak. Mert az köztudomásu adat volt, hogy Pál gróf soha senkinek ajándékot nem ád. Fizet a mivel tartozik, pontosan; de ajándék, borravaló az ő markát el nem hagyta még soha. A névnapi viszonajándékok a herczegnő gondoskodásából jőnek.

Este hangverseny fejezé be az ünnepélyt. A herczegnő és a társalkodónő zongoráztak; Páter Demsus szépen tudott fuvolázni s monsieur Henry hegedült; Dorothea grófnő énekelt.

Azután következett a tableau: az eleven rebus, fényes lámpavilágítás mellett, melyet képviselt a három férfi unoka.

S ekkor derült aztán ki, hogy kinél mi czélra valók a jelvényes eszközök?

A legnagyobb unoka a kerek kürttel egy nagy P betüt képezett; a középső a kaszára támaszkodva egy Á-t, a legkisebb egy gondola végén állva, egy «L» betüt. Együtt hárman a nagyapa nevét.

Pál gróf nagyon meg volt elégedve a herczegnő gyöngéd ötletével. A herczegnő még most is olyan gyöngéd és szeretetteljes Pál grófhoz, mint ötvenkét év előtt. És az nagyon szép.

Pál gróf sokáig gyönyörködött az eleven rébusban s végül külön megköszönte mind a három úrnak, hogy sziveskedtek az ő nevét képviselni, kinek-kinek a maga választott nyelvén.

Ez lett volna zárjelenete a családi ünnepélynek; de mielőtt a magas uraságok felkeltek volna ülhelyeikről, előlépett monsieur Henry, a hegedüvel és nyirettyüvel a kezében, s megkérte az úri társaságot, hogy még néhány perczet áldozzanak fel annak a meglepetésnek, a melylyel ő fog kedveskedni.

És erről már a herczegnő sem tudott semmit.

Monsieur Henry az állához szorította a hegedüt, neki akasztotta a nyirettyűt és egy előjátékkal jelzé a magyar magántáncz dallamát.

A kiváncsian szétbámuló társaság valahonnan a háttérből Kálmánt látta előlépni. Az ifjú ember testre öntött nyalka nemzeti ruhát viselt, balkeze csipőjére volt téve, jobbjával egyet pödrött bajusza hegyén, s a hegedü jelszavára elkezdé délczegen, büszkén lejteni azt az úrnak való tánczot.

Elragadó szép volt, mikor ezt a nemes tánczot lejté. Gyönyör volt nézni délczeg mozdulatait. Mint a zeneművészről mondják, hogy «érzi» a mit játszik, ő is érzé, a mit tánczolt. Minden léptében kifejezés volt.

Az öreg gróf arczán egyszerre két szokatlan tűzű piros folt kezdett kigyuladni; a feje kiemelkedett vállai közül; fehér haját elől fölborzolá kezével; azután felállt a székről, mellét kifeszíté, fölegyenesedett, szemei villogtak, elkezdte a taktust ütni a tánczhoz tenyereivel, ő is utána lejtett a félvállával a tánczolónak, s dobbantott a lábával, mikor büszkén dobbantani kellett s pengőtlen sarkantyúit, maga sem vette észre, hogy össze kezdé veregetni sarkaival.

Általános tapsolás rekeszté be a végzett tánczot.

Most már Pál gróf maga ment helyébe a pirulva visszavonuló ifjúnak. Megveregeté a vállát, aztán az orczáját.

És azután azt mondta neki, folyvást ragyogó orczával:

– Épen ezt tánczoltam én ezelőtt ötvenkét esztendővel felséges királynénk, Mária Theresia előtt az udvari bálban. – Ön látta azt herczegnő ugy-e bár?

A herczegnő érzékenyülten inte szempilláival. Talán épen akkor, talán épen ezért a tánczáért szerette meg Decséry Pált. Veszedelmes egy táncz az.

– Mikor azt a tánczot eljártam, folytatá Pál gróf, ő felsége a királynő férje odajött hozzám; fiatal szép gyerek voltam; megveregette az orczámat, azzal kivonta a zsebéből ezt a gyöngyökkel rakott órát, s azt mondá nekem: «viselje ön – ennek a táncznak emlékeül». Hát most én mondom önnek: «viselje ön ezt ennek a táncznak az emlékeül.»

Kálmán, ha a bécsi szent István tornyának az óráját nyomták volna a markába, nem érezte volna azt nehezebbnek, mint ezt, a mit most kezébe adtak.

Mindenki oda volt a bámulattól, s e bámulat okát ő maga tudta legjobban megmérni.

Decséry Pál gróf, a ki soha senkinek ajándékot nem adott, még csak egy pálczalovat sem vett a tulajdon unokáinak, most megajándékozza ez idekerült fiatal embert családi ereklyéinek legkedvesebbikével; a hármas értékű emlékkel, melyet ő maga is fenséges kezekből kapott, kedves emlékezetü ifjúkori délczeg tánczáért. S most odaadja azt ennek az ifjúnak, a ki épen olyan deli most, mint ő volt akkor.

És egy pár szem épen oly rejtett ragyogással tekint rá e perczben, mint akkor Pál grófra.

Kit ne szédítene el az ilyen diadal?

Mikor szétoszlott a társaság, a néger azt mondá Kálmánnak:

«Nos uram, hát mivel megy ön magasra, a fejével-e vagy a lábával?»

Biróczy pedig kicsufolá.

«Bajtárs: neked csak az óráját adta oda az öreg úr; de ha engem meglátott volna tánczolni, nekem ideadta volna magát a tornyot!»

Az irigység beszélt belőle.

Kálmán könnyen álmodhatott arról, hogy hármat már megnyert a partieből; az öreg grófot, a herczegnőt, és a szépek szépét. Még a főispán hátra van.

De elkövetkezett az idő, hogy a legnagyobb lépést a családi kegyben mégis csak – feje segítségével tegye meg.

Marcalis ülés közelgett. A főispán behivatá magához Kálmánt s akkor elmondá neki, hogy ő bizony nincsen szokva ahhoz, hogy beszédeket fogalmazzon, különösen az előtte nem igen tört útu magyar nyelven; azért rábizza Kálmánra, hogy készítsen valami megnyitó beszédet a számára, a mihez egy pár eszmét szolgáltat neki. A beszéd érthető legyen és ne nagyon czifra. Valami furcsa szavak ne legyenek benne: nehogy úgy járjon az ember, mint a mult megyegyülésen, a mikor az lévén a szájába adva, hogy «nagyon kecsegtetem magam», ezt úgy ejté ki, hogy «nagyot kecseget etem magam» erre pedig egy kortes felkiáltott: «kedves egészségére váljék!» a felzendülő bruhahában a főispán aztán kérdezé mellette ülő sógorától: «was hab i gsagt?» – «Du hast gsagt, dasz du an groszen Stierl allein gegessen hast.»

Ez aztán a legkényesebb megbizatás s a titkok legdrágábbika.

Beszédet készíteni egy nagy főfő uraságnak, a mi annak eszméit kifejezze, a mi annak belső énjét mutassa a világ előtt; és pedig úgy, hogy azt a világ soha ki ne találja, hogy ez nem annak az igazi énje.

Ez valóban a legnagyobb bizalmat föltételezi. Bűntársi részvét egy Istennek és embereknek tetsző munkában.

Kálmán oly gonddal és figyelemmel felelt meg a feladatnak, mely sokoldalu tehetségéről tanuskodék. Ez a legnehezebb munka, a mire költői kedély vállalkozhatik. Beszédet készíteni másnak, olyat, melyben sok szó legyen, és kevés eszme, virágok nélkül, gondolatok nélkül, szárazon, diplomatikus tárgykerülgetéssel, üres bombasztokkal és hivatalos applombbal. Ezt is meg tudta csinálni. Kinjába került ugyan; de mit meg nem tesz az embernek az édes esze a zsarnok szivéért?

Az elkészített beszéd megnyerte a főispán tetszését; a megyegyülésen megéljenezték érte. A sógor azt sugta neki: «mi bajod van ma? kezdesz okosan beszélni».

Kálmán barátunk a főispánnál is kegybe jutott.

Otthon volt már egészen.

ARIADNE.

Katinka egész nap várta, hogy Kálmán meglátogatja s hogy délelőtt nem jött el hozzá, türelmetlen lett, kikocsizott, elhajtatott a kávéház előtt, a hol az aranyos fiatalság ácsorogni szokott, de ott nem látta meg Kálmánt; délután kihajtatott a városligetbe, összejárta a csalitok összes útjait, a csendes kis szigetbe leszállt, a hol együtt szoktak négylevelű lóherét keresni, s fűszálakat összekötözni: lesz-e koszoru belőle? de ezúttal se négylevelű lóherét nem talált, se a koszorú ki nem jött, se Kálmánt nem lelte sehol.

Este elment a német szinházba, volt dolga a látcsövének, hogy fölfedezze a kit keres, de ott sem látta, mint szoká, páholyával szemközt támaszkodni elválhatlanját.

Akkor aztán haragosan hazament, s megtudva, hogy Kálmán egész nap nem kereste, levelet írt neki s azt elküldte inasától Kálmán lakására.

Az inas visszajött azzal a szóval, hogy a tens úr ma délután elköltözött Korcza úrtól gróf Decséryék palotájába s azokkal holnap reggel utazni fog falusi jószágukra.

Katinka összetépte a visszahozott levelet s kivitette maga elől a vacsorát. Azt mondta, hogy verjék a szakácsnak a fejéhez; rossz minden.

Azok nem verték a szakácsnak a fejéhez az ételeket, hanem elköltötték szépen s nevettek nagyot az úrasszonyukon.

Óh azt Katinka nagyon jól tudta, hogy ő rajta mindenki nevet. Imádói, védő ügyvédje és cselédei mind nevetik.

Föltette magában, hogy majd csinál ő mind valamennyinek egy olyan jó tréfát, a min nem fognak nevetni.

Bezárkózott a szobájába s ott virradt meg felöltözötten a pamlagán.

Lakásának ablakai keletre nyiltak, azokból épen a Decséry-palota kertjébe lehetett látni, melynek erre az utczára egy magas falkerítése volt, alacsony kijáró ajtóval. A kerten túl volt az udvar, melyre szintén be lehetett látni a szomszéd ház emeletéből.

Katinka, a mint a hajnalsugár derengett a redőnyökön át, odaült az ablakához s a szomszéd ház udvarát leste.

Látta, a mint a cselédek előhuzzák a kocsiszinből a hintót, a mint felpakolják a bőröndöket, azután eléje fogják a lovakat, a kocsis felül.

Ekkor aztán elővette távcsövét.

A kastélyból lejönnek az utazandók. Egy nehéz termetü asszonyság, egy lepkejárásu fiatal lányka, egy sánta ember, meg egy karcsu ifjú; óh erre ráismert minden mozdulatáról.

Először felül a hintóba a termetes úrhölgy, azután a leányka, azután a sánta ember, utoljára «ő». Tehát szemközt jut a leánynyal.

A kocsiajtót becsapják; a kocsis kiereszti az ostorát, a hintó kigördül az udvarról.

Katinka sirt keservesen.

Most már megtanulta, hogy a féltékenység olyan gyógyszer, a mit, ha a szerelmesnek szép okosan kanalankint adogatnak be, attól még betegebb lesz; de ha egyszerre bolond fővel mind az egész orvosságos üveggel fel találja hajtani, – hát meggyógyul tőle.

De hisz ő nem akarta Kálmánt meggyógyítani.

Már pedig itt az ellenméreg jelenlételéről is meggyőződhetett.

Ettől azután nagyon fájt benne valami. Tán a szív? Nem: csak a hiuság.

Az, hogy őtet most kinevetik. Mit gondol Korcza, a ki mindent tudott, és Bálvándy, a ki büszke lesz rá, hogy puszta megjelenésével így elkergetett egy nálánál kedvesebbet.

Ez a boszuság bizarr tanácsokat suttogott fülébe.

Az napra kiadta a rendeletet, hogy senki számára nincsen otthon: beteg.

Pedig azért sem volt beteg; hanem levelet írt; mikor készen volt vele, háromszoros sűrű fátyolt vetett a kalapjára, hogy senki meg ne ismerje az utczán s maga felvitte a levelet a postára, maga adta fel. Azt ugyan senki ki nem találja, hogy kinek írt ő most levelet?

Három nap nem eresztett senkit a szine elé. Mindig beteg.

Bálvándy pedig mindennap kétszer hagyta ott az előszobájában látogatójegyeit.

A negyedik napon aztán csodamódra meggyógyult s megengedé, hogy látogatóit bebocsássák.

A legelső volt természetesen Bálvándy.

– Ah, asszonyom! kiálta a báró; az égre! ne ijeszgesse ön a világot betegsége hirével. Három nap alatt egyebet sem tettem, mint egyik orvost a másik után húztam ki a házából, követelve tőlük, hogy mit csináltak önnel? mi baja van? – míg valamelyiktől megtudtam, hogy veszélyes «febris acolomannicus»-ban szenved. Az Istenért: gyógyíttassa magát.

– Köszönöm, már meggyógyultam, viszonza mosolyogva a hölgy.

– Allopathice, vagy homoeopathice?

– Csak paraszt-kurával.

– Tehát sympathetice.

– Nem olyan czifra ennek a neve. Valóságos parasztkura.

– No arra kiváncsi vagyok.

– Hát megismertethetem vele. Negyednapja irtam a férjemnek, hogy jőjjön fel Pestre.

– Ah! Kegyed kivánja őt látni?

– Nemcsak látni kivánom, hanem ki akarok vele békülni.

– Mi czélból?

– Hát mi egyéb czélból, mint azért, hogy azután együtt éljünk, mint tisztességes házastársakhoz illik?

– Mint tisztességes házastársakhoz illik! ez remek. Kegyed megy ő hozzá haza? vagy ő jön kegyedhez haza?

– Azon majd megegyezünk.

– Ah, ez mennyei tréfa. Katinka nagysámat a gödénylaki birkateleltető salonban képzelni, ez minden phantasiát fölülmul.

– Tudni fogom azt lakhatóvá átidomítani.

– És a gazdáját is?

– Simulni fogunk egymáshoz.

– Megfésüli és megmosdatja minden szombaton este?

– Kérem tisztelettel beszélni róla: ő nekem férjem.

– Hja, azt nem tudtam.

– Még többet is mondok. És én neki neje vagyok.

– Áh! Ezt meg még Berti sem tudta.

– No önök meg fogják látni. Mi mind a ketten hibáztunk, s mi mind a ketten megbocsátunk egymásnak, s azontúl úgy fogunk élni, mint…