Part 2

Azután vallásos tartalmú ritkaságok. Luther aphorismái. A jezsuita parancsok. A nagyszombati veres barátok tragœdiája. A Bafometh-bálvány imádóiról szóló mondák. Az őskori ördögidézési formulák. Hatvani debreczeni tanár bűvészetének emlékezetes hagyománya: a végzetes «cras» fölirat (holnap) története, a megénekelt rémtörténettel együtt, mit e hagyományos vers örökít:

«Infans, ut vervex, puerulus, nupta, maritus. Cultello, flamma, fune, dolore cadunt».

(Bárányként csecsemő, kis gyermek és anya és férj, Kés, láng és kötelen s fájdalom által esék.)

A rejtelmes epitaphium története az volt, hogy egy kis gyermek játékból csecsemő testvérét lekéselte; aztán féltében a kemenczébe bújt, ott kenyérsütő anyja rá fűtött, az anya kétségbeesetten felakasztotta magát s a haza érkező férj fájdalmában szörnyet halt. Ez eseményről irandó epitaphiumra Hatvani jutalmat tűzött ki, s a legrosszabb diák irta rá a legjobb verset. Persze hogy az ördög készítette azt neki.

Ott voltak a sejtelmes prófécziák messze századokból, a jelen időkre jóslók és nagy emberek emlékezetre méltó mondásai.

Közben tarkázva voltak a lapok nevezetes arczképekkel. Némely arczkép olyan is volt, a melyhez nem volt törzs.

És rég elhangzott, eltiltott, a levegőből is kitépett dalok hangjegyei, miket egykor tárogatókon fúttak, táborban énekeltek s miknek nem volt szabad hangzani többé. A csittvári krónika azokat is megőrizte. Szerzői mindenhez értettek, íráshoz, rajzoláshoz, zenéhez, a világ minden nyelveihez és mindenütt jártak, mindent megtudtak, összeszedtek, megtakargattak.

Ilyenforma tartalma volt a csittvári krónikának.

Nagy vastag könyvre nőtt már az fel, s minden évben új meg új lapokat tettek hozzá, mik nem voltak egymáshoz fűzve, hanem közös tábla gyanánt egy nagy borjubőr borítékkal voltak összefoglalva.

A krónikairók mindig tizenketten voltak. Eskü és becsületszó kötelezte őket, soha, senkinek, semmi esetben el nem árulni a krónika hollétét. Ha egy eltávozott a collegiumból, helyette választottak ujat, de annak mind a tizenegy tag szavazatát kellett birnia. Voltak tanárok, kik diák korukban szintén résztvettek a krónikairásban, a kik aztán a hatalmi polczon ülve, ellene fordíták nézeteiket; de már azok hiába keresték a krónikát ott, a hol az ő idejükben volt, már akkor máshová volt az rejtve. Reverendissime A ... három esztendeig kutatta a krónikát inquisitori buzgalommal, s azalatt mindennap rajta ült. Ott volt az a kathedrája padozata alá rejtve. Ott persze nem kereste senki.

Jelenleg itt van a Nagy uram pinczéjében. De hogy annak melyik odujából került elő? azt Nagy uram maga sem tudja megmondani.

A krónikairók minden vasárnap összegyülnek a nagyerdői csárda pinczéjében s bemutatják, a mit azóta szereztek. A többség határoz fölötte, hogy érdemes-e az a krónikába fölvétetésre? Azután hogy szabad-e arról másolatot venni, vagy unikumnak marad a krónikában és nem szabad elterjesztetnie?

A költeményekről többnyire szabad volt másolatokat venni. Akkor ez volt az irodalompártolás. A kedvencz költő munkáit leirta kiki magának sajátkezüleg. Ott nem izgágáskodhatott a censura. Egymásközt pedig soha sem nevezték azt «Csittvári króniká»-nak, hanem «Koszoru»-nak, hogy a czím ne menjen szét a szelekbe.

Ez idő szerint Jenőy Kálmán volt a krónikások társulatának elnöke.

Midőn a korcsmáros rájuk csukta az ajtót, Jenőy megnyitá a gyülést.

– Barátim. Ma egy hete, mint tudjátok, egy társunk adatát visszautasítottuk. Ez a «Dungó» dala. Igaz, hogy gúnyvers, minők vannak a krónikában; népszerű is, mert hiába doboltatta ki a tanács az utczaszegleteken «hogy a Dungót ne danolják», – az volt rá a felelet, hogy «csak azért is Dungó» – hanem mind a mellett nem érdemes, hogy a krónikában a helyet foglalja. Egyikünk sem hypokrita; nem prédikátoroskodunk, feljegyeztük a legkegyetlenebb itéleteit a közvéleménynek a legnagyobbak fölött is. S ha egy igazi költő lángesze trivialitásokba téved, annak is helyet adunk az olympon; Apollo kihágásai isteni scandalumok s méltók márványbavésetésre; de ha Marsyas trágárkodik, meg kell nyúzni! Ez a «dungó» egy olyan sárban járó, s a mellett oly ostoba nóta; szövege undorító, dallama sületlen; csupa kicsiny nagyságok szidalma, még kisebb nép által, hogy a jelenkor szégyenleni fogja azt, s a jövőkor átugrik rajta. Azért nem vettük fel azt a «Koszoru»-ba. Most az a társunk, ki ezt ajánlotta, s ki azt, mint tudjuk, maga szerzette, e visszautasításért ránk megneheztelt, s ime ma már meg sem jelene közöttünk. «Genus irritabile vatum». (A költők ingerlékeny nép!) Tartok tőle, hogy még gonoszabbra is képes. Azért azt inditványozom előttetek, hogy a mai összegyülésünk legyen e helyen az utolsó, s jövőre más helyet keressünk.

Mindenki helyeslé az indítványt. Az elnök megbizatik más helyet keresni. A mentségtelenül kimaradt társ pedig még egyszer felszólíttatik, mielőtt helyébe más választatnék.

– És most térjünk át a rendre. Biróczy Sándor barátom van feljegyezve első előadásra.

A kis sánta ember felállt s elővonta bekecse zsebéből az avatag iratokat s elkezdé recsegő, ráspolyhangú szóval:

– Ismét jutottam több rendbeli satyricus költeményekhez, a mik eddigelé még unicumok.

– Kérjük felolvastatni.

– Az első Kovács József verse a «kopott nemesekhez».

Rettenetes egy gondolat! E század első felében egy ilyen blasphemiát versbe szedni merni!

«Földiek! Lehettek nemesek, meddő tök – Fejjel is, ha egyszer van kutyabőrötök. Lehettek, ha függnek gunyhótokban ősi Atyátoknak rozsdás fegyveri, köntösi. Mind nemes az, a ki megmohosult neve Elébe egy fakó görcsös «N»-et teve. Lám, a régiség is nektek az efféle Csuffá lett rangot már eb-bőrre festé le. Óh idők, erkölcsök! már ma a nemesi Rang az agarak közt csak a nyulat lesi. Ah nem! nem ily szinnel kell azt az isteni, Szivben lakó nemes rangot lefesteni: Mert ráillik árva, keseredett Dózsa Katonájára is a koszorús rózsa, Ha megsértett szive a felfegyverkezett Nemes elszántsággal azért fogott kezet, Hogy az elalélt Just a lármás kard nesze Által orvosolván, ismét felébressze. Azok érdemlik meg azt a nevet, a kik Közt a halhatatlan drága Virtus lakik; Nem az, a ki a holt ősöknek penészszel Bévont érdemik közt szunyókálván vész el. – – – – – – – – – – Én Nemes vagyok; de nem tudom a nagy Nem Fényétől elvakult Apám az e, vagy nem?

No hiszen jó szerencse, hogy akkori időkben az ilyen verseket nyomdai festék nem sokszorozhatta, mert szerzőjükkel az a hármas fátum történt volna, hogy először is a publikum beveri a fejét, másodszor a hatóság lehúzza a bőrét és harmadszor a bőréből kiugratott lelke egyenesen a pokolra esik.

A tíz biró egyhangulag méltónak itélte a verset a krónikába beiratásra s engedelmet adott lemásolására is.

A kis sánta diadalizzadtan törlé meg serteborostás homlokát s satyrnak illő szemöldeivel hunyorítva mondá, hogy van még egy másik is.

Ennek pedig a czíme: «A két forintos Tallér, a Vén Krajczár és Kajla Márjás együtt való beszélgetése».

Ez pedig egy politiko-financiális gúnyköltemény, melyben a feketebankós gazdálkodás van kegyetlenül ostorozva.

Egyhangulag felvétetett a krónikába.

A két bemutatott költemény a krónika nagyságához mért papirra volt irva, hogy egyenesen beilleszthessék.

– Most következik Barkó Pál barátunk.

Ez a hosszú, csontos alak nagy buzgalommal tanulmányozza a keleti nyelveket, minden üres idejét a könyvtárban tölti, abban görbült úgy előre a nyaka; a vakáczió idején pedig gyalog elvándorol messze utakra s kutat ősrégiségeket. Szavát ritkán hallani, pedig tízféle nyelven tudna felelni akárkinek. Van tőle már egy érdekes ismertetés Juliánról, ki IV. Béla idejében harmadmagával elindult az ősmagyarokat felkeresni; visszajött és tudósítá a királyt, hogy a Volgán túl még van egy nagy magyar nép, mely ősvallását tartja, saját betűket használ. Hanem aztán jött a mongol csorda s végig sepert egész Európán. Az ősmagyar népet ki tudja hová terelte el?

Barkó Pálnak azóta mindig az zúg az agyában, hogy milyen derék volna ezeket az ősrokonokat valahol felkeresni a világ pusztaságaiban.

Most épen az ősmagyar betűket mutatja be társainak. Még a tizenkettedik században a papok is ezekkel irtak; egyszerű vonalakból vannak azok összetéve, miket könnyű volt késsel egy négyszögű pálcza négy oldalára vágni, úgy olvasták a sort felülről lefelé. A magyar hitrege, a régi pogány dalok ily botokra voltak felróva. A keresztyén hitbuzgalom elégette azokat, a hol találta. A székelyföldön maradt meg egy templomon még ilyen irás.

A fiatal krónikások nagy figyelemmel hallgatták az ifjú archæolog értekezését, s azt is átvették a krónikába.

Harmadik előadó volt Jenőy.

Szent István koronájáról beszélt. Olyan dolgokat mondott el, a miket ma is csak suttogva lesz jó tovább adni: hogy az a korona mindenestül, gyöngyöstül, drágakövestül nem ér többet tízezer tallérnál, sőt egy bécsi ötvös ajánlkozott, hogy ezer tallérból kiállítja mását, mégis hetvenezer aranyat adott érte első Mátyás idejében az ország, hogy visszakapja, pedig a hogy a rajta lévő képek és nevek bizonyítják, ez a korona nem is volt soha szent Istvánnak a fején. Az angelus, a ki azt hozta, nem valami angyal; hanem αγγελως, a mi görögül «küldöncz»-öt jelent. Dukas Mihálynak valami embere.

A hallgatóknak hidegen borsózott végig a hátuk. Az ilyen felfedezések megpróbálják még a legerősebb sziveket is. Épen mint mikor azt kell hallani, hogy ezt a világot nem teremthette hat nap alatt az Isten; mert ime itt vannak a geologia bizonyítványai ellene. – Az ember nem szereti, ha az illusióit háborgatják.

Ez értekezés is felvétetett a krónikába, de utána lőn jegyezve, hogy ezt soha le ne irja, tovább ne adja senki.

(Biz azt ki is nyomtatták már azóta).

Most következett Borcsay.

A himlőhelyes ifju sokat tartott szavalási tehetsége felől; neki nem volt elég az asztal mellett ülve felolvasni a maga részét; ő szavalni szokta azt könyv nélkül és kiállva a középre, hogy a két kezével szabadon hadonázhasson.

Egy felfordított szürőkád volt a rostrum, onnan mennydörgött alá.

Szavalatának tárgya Csokonay Vitéz Mihálynak egyik titokban tartott verse volt e czímmel: «Vallás.»

Hajmeresztő poéma.

Megtámadja magát a positiv vallást, gúnynyal és komolyan, emberszeretetből, istenismeretből. Nem a pápista vallást; valamennyit; mindenféle dogmát, religiót, legyen annak papja Érsek, Derwis, Boncz, Rabbi vagy Superintendens! Megtámadja a tornyokat, templomokat s azt meri mondani, hogy egy czifra toronynak az árából száz szenvedő embernek lehetne menházat építeni.

E rettenetes költemény egy sötét, félig világított földalatti oduban elszavalva egy hosszu, fekete ruhás papforma alaktól, más nyolcz fekete ruhás papforma alak előtt, a legborzalmasabb conspiratió képét mutatta fel, a mit valaha föld alatt forraltak.

Az egy szál gyertya úgy lobogott az asztalon, a körülülő arczokat reszkető világításba hozva.

A szavalónak a tekintete pedig egészen fel volt magasztosulva. Elfeledteté, hogy nem szép, hogy ragyái vannak: a lélek ült rajta, csillagfény volt körülte. Azt mondják az ilyenre az igazhívők, hogy «az ördög is szereti a magáét!»

Négy társa tapsolt neki és vivátot kiáltott; hatan hallgattak.

Egy vén theologus azt a megjegyzést tevé rá, hogy ez a költemény igen szép; de egy századdal korán született és ránk nézve még akkor is nagyon korán.

A többiek hallgattak.

Jenőy föltevé a kérdést, hogy beirassék-e e költemény a krónikába?

Titkosan szavaztak. Az volt a módja, hogy bezárt öklét mindenki egy lefordított kalpag alá bedugta, s egy fehér vagy fekete czédulát hagyott alatta.

Jenőy felemelte a kalpagot. Csak hat szavazattal öt ellen lett eldöntve, hogy Csokonai ismeretlen verse befogadtassék a krónikába.

Következett a második kérdés: «szabad legyen-e e kölményről másolatot venni?»

Jenőy feltette magában, hogy «nem»-re fog szavazni. Ha e költemény kimegy innen, veszélyt fog hozni az egész társulatra. Maradjon ez a késő kornak.

Aztán mikor másodszor fölemelte a kalpagot, hét fehér és csak négy fekete czédula volt alatta. Egyik a feketék közül a sajátja.

Tehát «kettőnek» az először «nem»-mel szavazók közül kellett másodszor «igen»-re szavazni.

Jenőy súgva mondá a mellette ülő sántának:

– Nem tetszik nekem az, hogy először hat, azután hét Vigyáznunk kell egymásra…

A költeményt aztán mindannyian leirták, Borcsay dictandója után.

Azzal mindenki kiverte a pennáját, becsavarta a kalamárisa födelét s elrejté azt a tóga zsebébe hátul. Az irásnak e napra vége van.

De még valami van hátra.

Csuka Feri felleghajtójának hármas gallérja közül előkerült egy sajátságos instrumentum. Olyan mint a klarinét, de a rokon trombitával: fa a fuvolája, a tölcsére öblös; a fuvója hosszu és vékony, mint a tollszár.

Ez a «tárogató.»

Tiltott, üldözött hangszer. Kiáltó emlék azokból az időkből, a mikor még rebellis kuruczok hordták zászlóikat egész Német-Ujvárig s harsogtatták a szabadság-dalokat.

Össze kellett törni minden tárogatót. Nehogy még valaki belefujjon ez ördöngős hangszerbe, s arra ismét előrepüljenek annak üregéből mindazok az alvó dæmonok, a mik egykor a repkedő zászlókon szerettek lovagolni, nyerítő paripák, csattogó szablyák hangjával véres menyegzőben párosodni. Rég kiveszett már az ivadékuk is e harczbüvölő hangoknak. Megégtek a tárogató forgácsaiban. Utolsó riadójuk az volt, mikor a kemenczében pattogott a fájuk. A nótákat is elfeledte mindenki.

Utoljára fujták e nótákat a budai országgyűlésen a felgyült nemesi banderiumok előtt, mikor a koronát Bécsből hazahozták; akkor hallatta még egyszer a tárogató a «Héj Rákóczy Bercsényi!» indulót s aztán azt a másikat: «Őszi harmat után.» Volt is nagy riadal Budán. Mintha a félvilágot akarta volna vállára venni a magyar! Hanem már tizennyolcz év múlva a nemesi felkelő banderiumokat ezzel a marssal vitték a táborba: «hol lakik kend komámasszony? Kereszturban?» De úgy is vették hasznát. Mert a másik nóta nagy hamar az lett, hogy «Retirálj, retirálj! Komáromig meg se állj.»

A csittvári krónika ez eltemetett dalok hangjegyeit is őrzi. Csak tárogató kell hozzá, mely azokat kiadja; meg ember, a ki a tárogatót tudja fúni. Mert mesterséges eszköz az. Nehéz kitalálni a fúvásmódját; a ki nem ért hozzá, egy sikoltó hangnál egyebet nem tud belőle kihozni, a ki pedig tudja a nyitját, annak annyiféle hangot ad, a hányat kiván tőle; sír, buzdít, harsog, kesereg, feljajdul, a levegőt hasítja s megint panaszra fordul, egész a szellősuttogásig.

Maga a szóbeli értelme a Rákóczy nótáinak nem valami különös.

Annak a nótának a szövege, a mit az őrtüzek mellett panaszolt el a tárogató, így szól:

«Hejh a sasnak körme között, Körme között, Hervad mint a lép, Szegény magyar nép. Lám a német mily kövér, Bőribe se fér. Mégis mindig többet kér. Szegény magyar vér!»

Biz ez együgyü versecske; hanem mikor az a tárogató magyarázni kezdi a fiatal diák kezében, mennyi emlékezet van abban! A ki hallja, azt képzeli, hogy élt már akkor, mikor ennek a versnek a történetét játszották, maga is részt vett benne, aztán meghalt, megint újra született, a két élet között elfeledte az elébb történteket; hanem ezeknek a láthatlan lényeknek az érintésére, ezekre a hangokra megint megzendült a lelkében a megelőző élet minden emléke.

Még kevesebb jelentőségü a harczi riadója:

«Hejh! Rákóczy, Bercsényi! Vitéz magyarok vezéri: Hová lettél Bezerédy? Nemzetünknek fényes csillagai! Ocskay?»

De ennek a nótája már a kétségbeesés rivallása. Az utolsó erőfeszítés halottébresztő felhivása. Tűz van a hideg fában!

Lám azok a fiatal diákok, hogy hevülnek, hogy ég az arczuk a kürtriadóra.

Pedig hát mit nekik Rákóczy? Bercsényi? Bezerédy?

Ki volt az az Ocskay?

Tanítja azt valaki? Tudja azt valaki?

A harmadik nótának a verse pedig épen igénytelen. Pedig az volt legjobban eltiltva, megüldözve; sok ember megheverte miatta a börtönök reves szalmáját!

Pedig hát mi van azon, hogy

«Őszi harmat után Fujdogál a téli szél, Fujdogál a téli szél. Zöld erdő árnyékát, Piros csizmám nyomát Hóval födi el a tél, Hóval födi el a tél.»

Hanem ez volt az a dal, a melylyel a kiűzött fejedelem utolsó csapatjai búcsút vettek a hazai hegyektől.

Az ő piros csizmáik nyomát födte el hóval a tél! S olyan jól elfödte, hogy soha sem is tértek e nyomok többé vissza.

És még most sem tudja senki, a ki e búsongó búcsúdalt hallja, hogy mi van abban, a mitől a köny a szemeket eltölti s a keblet elnyomja valami nehézség.

Egyik lehajtá fejét az asztalra, úgy sirt rajta, a másik félre fordult; az orientalista hátra szegte fejét, mintha távolba nézne; magának a tárogatót fuvónak is két kövér csepp víz gördült végig duzzadó orczáján.

A sötét tógás alakok csendesen zengték a tárogató után:

«Zöld erdő árnyékát, Piros csizmám nyomát Hóval födi el a tél, Hóval födi el a tél.»

… Perduellio volt e dalt énekelni!

Egyszerre a pinczegádorból, mint a behemóth kiáltása, hangzik Nagy uram jelszava:

«Ad cantum!» (Fel dalra!)

A diákok egyszerre fellökik az asztalon lobogó gyertyát, s a következő perczben a sötétben felzendül a leglármásabb bordal:

«Hejh hajh! Igyunk rája! Úgy is elnyel a sír szája, Ott lesz fáradt testünk Csendes hazája. – Ez a bortól undorodik; – – Ez, mint szapu, sajtár íszik: – Ez nem iszik; – ez nem józan; – Itt is, ott is, nagy hiba van. Ejh hajh! igyunk rája!»

Mire a világosság kivülről megjelent a pinczében, a csittvári krónikának híre sem volt sehol: kalamáris, iróeszköz eltünt az asztalról, helyette ott állt a tiz itczés órros az asztalon, s minden diák kezében magasra volt emelve a bádog pohár.

«Bacche! Éván! Evoe!»

A pinczének egy oldalbenyilója volt az, a hol a krónikások gyülekezetüket tarták s odáig egy hosszu boltüregen kellett végig menniök a behatolóknak két sor hordó között.

A szük thermopylæi szorosban feltartóztatni a maguk persáit vállalkozott Borcsay egyes-egyedül, a míg társai a krónikát eltüntetik.

E leonidási vállalat abból állt, hogy Borcsay holt részegnek tettetve magát, eléje ment az invasionalis hadnak s gáncsot vetett az egész tábornak.

Állt pedig e tábor clarissime domine professor Muskotályiból, kit két esküdt diák kisért lámpásokkal, mely lámpások méltánylandó elővigyázatból sodronynyal voltak betörésmentesítve, és azonkivül két iskolaszolgából.

Érdemes lesz megjegyeznünk, hogy épen ez a clarissime domine Muskotályi volt azon nevezetes egyéniség, a kit a Dungó gunydala egy évtizedre halhatatlanná tett, s a ki már egy év óta eszi a mérget a miatt, hogy éjszaka a csufondáros dalokat impertinens nebulok az ablaka alatt éneklik, s e méregevéstől úgy meghízott, hogy már imádkozni sem tud; mivel hogy a két keze ujjait nem tudja egymásba tenni a kövérségtől.

Alacsony, köpczös termetét rókatorkos panyóka-mente fedi, mely alól folytatáskép jön elő a kapcsos reverenda, akkori idők tisztes viseleteképen.

Az a gonosz paniperda Borcsay tehát azt a hadi fortélyt találta ki, hogy ő teljesen elázottnak tettetve magát, nagy tántorogva jött az eloltott gyertyával, rekedt hangon rikácsolva hozzá a megfelelő nótát: «Hol eloltja, hol meggyujtja, csak a szivem, csak a szivem szomorítja», a mely nóta közben aztán oly veszedelmes összeütközésbe hozta az előre lódult fejét a clarissime domine orrával, hogy szinte betörte azt.

Akkor aztán megijedt; hátrahőkölt s merev szemekkel bámult a szemközt jövőkre.

«Hát maguk kicsodák?»

Olyan élethíven tudta adni a kábult részeget, a ki már senkit sem ismer; azzal az üvegtekintetü szemmeredéssel, azzal az elejtett szájjal, azzal a háromfelé esni akaró termettel, hogy első tekintetre szinte elhitte neki a clarissime a comœdiát s mérgesen rivalt rá:

– Kend otromba részeg. Már engem sem ismer. Én physices professora vagyok.

Erre a szóra a nagy gaukler bölcs képet öltött, a hogy részeg ember szokott, mikor okosat akar mondani.

– Az nem lehet! Az én professorom nem jár ilyen késő éjszaka kocsmázni. Az otthon van már és alszik. Ha pedig kegyelmed a physices professor, mondja meg nekem, miért csavarodik a paszuly a karó körül balra, a komló pedig jobbra?

Ezt persze Buffontól kezdve Diószegiig még eddig senki sem tudta megfejteni; a miért is a clarissime nagyon megharagudott a kapczáskodó diákra s rárivalt keményen:

– Menjen kend az utamból, kend részeg nebulo! Én inquirálni jöttem ide.

Erre a szóra a megrettenő részeget adta elő Borcsay. Elkezdett sírni, ordítani, hogy ő most van itt legelőször; térdre esett, esküdött, hogy soha sem iszik többet; bocsássanak meg neki, irgalmazzanak a fejének! Megkapta a clarissime kezét, kebléhez szorongatta; s mikor az nagyon mérgelődött már, mikor a két jurátus és két dárdás is segélyére sietett, hogy a feltartóztatástól megszabadítsa termetét, akkor meg épen ahhoz folyamodott Borcsay, hogy előkészületet tett oly kitörésekre, a miket csak a viharos tenger s a még viharosabb bor szokott előidézni az embernél, mely szándékolt eruptiótól ijedtében aztán mind az öt megretirált s lőtávolon kivül helyezte magát. Denique Borcsay e herczehurczával időt nyert társainak a krónika eldugására; mire az inquisitio utat tört magának a benyilóig, már akkor nem volt ott más, mint egy víg társaság, mely a hosszu asztalt körülülve, dalolt és poharazott.

Az elnöki széken már nem ült Jenőy, hanem sánta Biróczy.

A diákok nem mutattak semmi meglepetést a clarissime megjelenésén.

A csárdázást tiltja ugyan az iskolai törvény, de nem veszik azt szigoruan: a mit a büntetés mérlege is bizonyít; például a pápai kollegiumban tíz garas volt a büntetése a kocsmában kapatásnak, s ezzel egyenlő értékü a más kollegiumokban, hol a büntetést naturáliákban adták ki (börtön, megdorgáltatás.) Annálfogva nagyon érthető volt a meglepett krónikásoknak azon törekvése, hogy inkább engedjenek magukra bármily magas foku kocsmai kihágást bizonyulni, semhogy annak a gyanujába keveredjenek, a mit épen elkövettek: költemények szavalása! tudományos értekezés! tárogató-fuvás! krónikaírás! Clarissime domine Muskotályi ünnepélyes tekintetet akart adni arczának, a mi sehogy sem illett neki. Az átkozott diák előtt egészen oda volt a tekintélye már. Pedig igazán tudós ember volt. De szerencsétlen termete miatt kikaptak rajta s aztán ő is üldözte a diákot. Akárhányszor meglátott az iskola falára felmázolva veres krétával egy nagy gömböt, annak tetejében egy kis gömböt, a nagy gömbnek négy vonással kezetlábat, a kis gömbnek két ponttal, meg egy huzással szemet-szájat festve: alá sem volt írva a neve, mégis tudta, hogy ő az ott. Még a tanodai táblán is ott találta ezt a mértani ábrát; aláírva Q. F. D. Még sem volt jó kedve.

– Mit mívelnek kendtek itt? Kérdezé parancsoló orrhangon, s nádbotja végével odakopogtatott az asztalra.

Sánta Biróczy érzé magát felhivatva az elnöki válaszadásra:

– Az exegeticát fejtegetjük. A kánai menyegző a textus.

– Nem kendhez szólottam. Humanissime Jenőy miért nem ül kend az elnöki széken?

Jenőy előbb gúnymosolylyal vetette magát hátra székében; aztán diákos humorral felelt:

– Ennek oka a physica szabályában rejlik: «de impenetrabilitate corporum» a testek áthatatlanságáról. Mivel hogy Biróczy már ott ül, s mivel hogy Biróczy «test», s mivelhogy «a testek» áthatatlanok, s így két test egyszerre egy helyen nem lehet.

– Nemde, nem kend-e a krónikaírás prezidense?

Jenőy bámuló arczot csinált.

– Miféle krónikáé? A krónikon Budensét tetszik-e érteni? vagy Anonymus Belæ regis notariusét? avagy Szalárdy krónikáját, vagy Márkus festett krónikáját, vagy a carmen miserabile krónikáját?

– Ne csináljon kend magából bolondot. Kendnek becsületes arczához nem illik a komédiajátszás. Kendtek itt tiltott conventiculumokat tartanak, melyeket tilt Leopoldus I. törvénye, kendtek itt calumniákat támasztanak; miknek büntetése megszabatik a II. 71-ben, a magas udvar és az országgyűlési követek ellen rágalmazó verseket és pasquilusokat jegyezve fel róluk.